(Bangha Imre fordítása)

Szurejá sietve belökte csomagjait a sötét kocsiba, a karonülő Ábidot betette az ablak meletti ülésre, a nagyobbik lányt, Zubejdát felemelte és maga is beszállt.

Amikor elindult a vonat, felsóhajtott a magasságbeli nevében. Ekkor látta csak meg, hogy a fülke túlsó sarkában ülő, takaróba burkolódzott két alak nem „muzulmán testvér”, hanem szikh. Az állomás lámpáinak a mozgó vonatba szűrődő fényében úgy tűnt, hogy a szikhek mozdulatlan szemében embertelenség ül.Tekintetük őrá esik ugyan, de mintha akadálytalanul áthatolna testén. Mintha pengeként metsző ellenszenv volna a nézésükben, melyet még érinteni sem lehet, mert megvágná magát az ember. Nem volt ugyan elég fény hozzá, de mintegy lelki szemeivel látta, hogy vöröslenek az erek a szemükben.És… és… megborzongott a félelemtől. A szerelvény már felgyorsult: lehetetlen volt másik kocsiba átmenni. Ki lehetne tán ugrani. De annál, hogy gyerekestül kiveti magát, tényleg rosszabb lenne az, hogy egy másik utas dobja ki? Ahogy ezen tünődve nézte a láncon hintázó vészfékfogantyút, elbizonytalanodott és leült. „A következő állomáson majd meglátjuk… egy állomásnyi úton úgysincs semmi veszély… legalábbis ezen a darabon eddig semmi baj nem történt…” bővebben…