Próza


 

Jhumpa Lahiri: Kinek mi köze hozzá?

(Greskovits Endre fordítása)

Sanget sűrűn hívogatták olyan férfiak, akik feleségül akarták venni. Sang általában nem ismerte ezeket az embereket. Néha még hallomásból sem. Ők azonban hallották, hogy a lány csinos, okos, harmincéves, bengáli és még mindig egyedülálló, úgyhogy ezek az emberek, akik közül a legtöbben történetesen szintén bengáliak voltak, megszerezték a számát valakitől, aki ismert valakit, aki ismerte a szüleit, akik Sang szerint borzasztóan szerették volna őt férjhez adni. Sang szerint ezek az emberek mindig összekeverték a részleteket, amikor beszéltek vele, azt mondták, úgy hallották, hogy fizikát tanul, pedig valójában filozófiát tanult, vagy hogy a Columbián végzett, pedig valójában a New York-i egyetemen, Sangeetának nevezték, pedig ő valójában a Sang névre hallgat. bővebben…

Jhumpa Lahiri: A névrokon (részlet)

(Greskovits Endre fordítása)

A fiúcsecsemő öt perccel hajnali öt után születik meg. Ötvenegy centiméter hosszú, súlya három kiló, negyvenhárom deka. Ásimá első pillantása, mielőtt elvágják a köldökzsinórt, és elviszik tőle az újszülöttet, egy olyan lényre esik, akinek vállát, lábát és fejét vastagon borítja valami fehér massza meg a vér, az ő vére. Ásimá a derekába szúrt tű miatt semmit nem érez csípőtől térdig, s a szülés utolsó szakaszában szaggató fejfájás kínozza. Amikor mindennek vége, egész testét reszketés rázza, mintha magas láz gyötörné. Félórán át remeg kábultan a takaró alatt, benseje üres, teste még mindig formátlan. Meg se tud mukkanni, nem tudja megkérni az ápolónőket, hogy öltöztessék át vértől iszamós hálóingéből újba. A rengeteg víz ellenére, amit megivott, torka száraz. Azt mondják neki, üljön a vécére, s egy kancsóból meleg vizet locsolnak a lába közé. bővebben…

Szaádat Haszan Mantó: A királyság vége

(Dezső Csaba fordítása)

Megcsörrent a telefon. Épp mellette ült, hát felemelte a kagylót, és beleszólt:
– Halló, itt a 44457.
– Elnézést… – mondta egy vékony női hang a vonal túlsó végén.
Lerakta a kagylót, és újra belemerült a könyvbe. Már vagy hússzor elolvasta – nem mintha valami rendkívüli lett volna benne, csak éppen ez volt az egyetlen könyv ebben a megüresedett irodában. Lapjait megrágták a kukacok.
Egy hete foglalta el az irodát, az egyik barátjáé volt, aki elutazott egy másik városba, hogy egy nagyobb összeget kérjen kölcsön. Neki nem volt hol laknia, ezért ideiglenes jelleggel átköltözött a járdáról ebbe az irodába, és egy hét alatt az itt található egyetlen könyvet vagy hússzor elolvasta.
Teljesen egyedül volt az irodában. bővebben…

Phanísvarnáth Rénu: A harmadik fogadalom-avagy a megölt ifjú

(Bangha Imre fordítása)

 

1

Hirámannak, a fuvarosnak lúdbőrzött a háta. Húsz éve hajtott ökrösszekeret, és hozott már rizst meg fát a határ túlfeléről, a nepáli Mórangból, a határellenőrzések idején pedig csempészárut szállított odaátra. Így azonban még soha nem borzongott.

Az ellenőrzések! Elfelejtheti-e valamikor is? Miután négy cementeszsákkal és ruhabálával teli kocsit átjuttatott Dzsógbaniból Birátnagarba, szíve többé nem ismerte a félelmet. Fárbiszgandzs minden csempésze tökéletes fuvarosnak tartotta. Dicsérte ökreit még a nagy ház nagy uzsorása is – ahogy ő nevezte.

Ötödszörre azonban elkapták a kocsit. A határ innenső oldalán, a hegység előtti dzsungelben.

A kereskedő könyvelője az ő szekerén bújt meg, a zsákok között letakarva. Hiráman ekkor tudta meg, milyen éles fénye van a rendőrfelügyelő félméteres kézilámpájának: ha csak egy pillanatra is az ember szemébe világít, egy órára megvakul tőle.

Fény és mennydörgő hang:

Hé! Megállni a szekérrel, gazember! Állj vagy lövök!

Húsz szekér torpant meg egyszerre. Hiráman már korábban kijelentette, hogy húsznak nem fog menni.

A felügyelő a kocsiján lapuló könyvelőre világított, és ördögi nevetésben tört ki: bővebben…

Sarad Dzsósí: Hernyók a dzsipen

(Borbély Judit Bernadett fordítása)

 

Bizton állíthatom, hogy a csicseriborsó nem fán nő, hanem a földön. Nincs csicseriborsóerdő, csak csicseriborsóföld van. Másképp semmi értelme az anyósról meg a csicseriborsóföldre tévedt kancáról szóló dalnak. A csicseriborsó bizonyítottan a földön nő. Merő tévedés, hagymázas képzelgés, hogy bokron nőne. Többet nem tudok a csicseriborsóról, hacsak azt nem, hogy ízletes, ám ezt mindenki tudja, aki evett már csicseriborsólisztet. Ha felkérnének, hogy tartsak előadást a csicseriborsóról, ilyenformán kezdeném. „Kedves barátaim! Miként a nap házam egyik oldalán felkel, s a másikon alámerül, a csicseriborsó hasonlóképpen a földből kel fel, és az emberek vagy a lovak szájába merül alá.” Ekkor az idő rövidségére hivatkozva vissza is telepednék a helyemre, tudniillik úgy összegyűlne a nyál a számban, hogy képtelen lennék folytatni. A csicseriborsó a gyengém. S a gyengém erőt ad nekem. De csak evés, nem pedig beszéd közben.

A városi lapok másról sem cikkeznek, csak a csicseriborsóról. Folyton rossz idő volt mostanában, ki se mozdultam a házból. De arról azért értesültem, hogy odakint esett és lehűlt a levegő, minek következtében a város körül elterülő csicseriborsóföldön megtelepedtek a hernyók. Az újságokban harsány visszhangja volt a dolognak: „A CSICSERIBORSÓT ELLEPTÉK A HERNYÓK! A KORMÁNY ALSZIK”. Valamelyik lap még egy fényképet is leközölt az egyik kis bestiáról, amint a csicseriborsó levelén ejtőzik. Az igazat megvallva egész pofásan mutatott a képen. No de micsoda részrehajlás ez, kérem alássan! Mi se ettünk kevesebb csicseriborsót, mégis ő kerül címoldalra!

Semmit se tudok a hernyókról, ugyanis még nem volt szerencsénk egymáshoz. Gőzöm sem volt, mit tehetnék azon kívül, hogy költök egy gyermekverset a hernyóra rímelő szavakkal, mások ellenben olyan nagy mellénnyel nyilatkoztak róluk, mintha testközelből ismernék a hernyókat.

Van nekem egy barátom. Tanult ember, vagyis olyan, aki olvasta az ősi könyveket. Azért kötöttem vele barátságot, mert követtem a szabályt: „Legyen a barátaid között egy-két eszese bővebben…

Sarad Dzsósí: Vége-nincs vita

(Borbély Judit Bernadett fordítása)

 

Vagyok, ott álltam közvetlenül előtte, de ő tagadta létezésemet. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy vagyok, és ott vagyok őelőtte. Márpedig nélküle lehetetlen volt hozzájutnom a pénzemhez.

– Hiszen látja, hogy itt állok maga előtt – mutattam rá.

– Bizonyítsa be! – követelte.

– Hogy állok?

– Nem. Hogy létezik. Honnét tudjam, hogy ön az, aki itt áll? Bizonyíték kell arról, hogy ön van.

– Eszerint a létem pusztán pletyka?

– Meglehet. Bizonyíték kell.

– Idehozom a feleségemet.

– Minek?

– Hisz maga az indiai kultúrában?

– Hiszek, amennyiben nem ütközik a hivatali ügymenetbe.

– Ajánlom figyelmébe a feleségem homlokán ékeskedő bindí-jelet meg a cinóberfestéket a haja választékában.[1] Ott az én létezésem bizonyítéka. Mi lehetne hathatósabb bizonyíték a létemre, mint az, hogy a feleségem még nem özvegyült meg?

– Ejnye!

– Hogyhogy ejnye?

– Maga is miket össze nem beszél tanult ember létére! bővebben…

Selés Matijání: Mrs. Greenwood

(Dezső Csaba fordítása)

 

Almórától északra található a Szintólá-erdő. Itt lakik Mrs. Greenwood, a tölgy-, fenyő- és káphalfák sűrűjétől körbevett ici-pici Greenwood Cottage-ban. Mrs. Greenwood lelkét a múlt éles emlékeinek sűrű fái veszik körül. Mikor Mrs. Greenwood az amarbél aranyló leplével fedett káphalfa előtt üldögél, úgy tűnik neki, mintha valami ködszerű szállna fel valahonnan, és benne Greenwood száhab lelkének tükörképe kezdene alakot ölteni.

káphalfán néha-néha egy harkály kopácsol – kopp-kopp-kopp-kopp… Ilyenkor Mrs. Greenwood egy erős lökéssel kivágja az ajtószárnyat, és nyugtalanul az udvarra siet, mintha a sűrű hínárrétegen áttörve egy sebesült hal bukkanna a felszínre.

Egy nappali, egy hálószoba, egy konyha és egy picike kamra: a Greenwood Cottage tervét maga Greenwood száhab készítette el. “Kedvesem – mondta -, te is kicsi vagy, én is kicsi vagyok. Egy nagy ház nem illene hozzánk. A dining-roomba két széket teszünk majd. Kettesben üldögélünk, kávézgatunk, beszélgetünk, eszegetünk. A sleeping-roomban két heverő lesz, azon alszunk majd. Ebben a picike kunyhóban csak ketten fognak élni, csak ketten!”

My God! – a kinti hintaszékben fásultan üldögélő Mrs. Greenwood néha nagyon elszomorodott. – Ó, mennyire igazat beszélt az én uram! Ebben a kunyhóban csak ketten fognak élni, csak ketten!” bővebben…

Sheba Karim: Mennyei örömök

(Borbély Judit Bernadett fordítása)

 

Tizenegy éves voltam azon a nyáron, amikor egy ágyban háltam a legifjabb nénikémmel. Anyám Karácsíba küldött a nagyanyámhoz, amíg ő befejezi a disszertációját.

– Meglátod, jó helyed lesz ott – hangoztatta. – Legalább együtt vagy egy kicsit a náníval. Nincs már sok ideje hátra.

Mielőtt elhagytam az Államokat, anyám a lelkemre kötötte, hogy tanúsítsak tiszteletet a rokonok iránt, üldögéljek minél többet a nání mellett, és azt is elmondta, hogy a bácsikám, Khálid mámú robbanékony természete ellenére jó ember. Azt egy szóval sem említette, hogy Karácsíban olyan forró a nyár, ami szinte megbénítja az embert, s hogy ki sem bírok majd mozdulni miatta a házból. Nem mondta el, hogy a nání voltaképpen már halott, s hogy míg ő maga nem képes érzékelni az idő folyását, addig az ágyánál ücsörgők nagyon is tudatában vannak a múló perceknek. Nem készített fel rá, hogy az idő java részében magamra leszek hagyatva, ahogy arra sem, hogy a tiszták földjén kóstolok majd bele először a testi örömökbe.

Az anyai intelmet megfogadva mindig kiszaladtam a munkából hazatérő Khálid mámú elé, hogy hangos szálámmal üdvözöljem. Esténként Khálid mámú Dunhill cigarettát szívott a konyhában, egyik szálat a másik után, jobb lábát lányosan a bal mögé csavarva. Mivel alkatra is lányosan vézna volt, úgy tűnt, hogy neki ez a természetes ülőpóz. Khálid mámú egyfajta süketségként értelmezte bizonytalan urdú nyelvtudásomat, ezért abban a hiszemben, hogy ha minden mondata végére felkiáltójelet biggyeszt, akkor majd jobban megértem, állandóan emelt hangon beszélt hozzám. Tanvír mámí, Khálid mámú felesége kövér, csendes asszony volt, és többnyire a konyhában múlatta az időt. Khálid mámú úgy beszélt vele, mintha nem lenne ki mind a négy kereke. Én nem tudtam felmérni Tanvír mámí valós szellemi képességeit, mert a hangját is alig lehetett hallani, ha nagy ritkán hozzám szólt, akkor meg általában az evésről volt szó. bővebben…

Sonia Jabbar: Az ügyvéd

(Csikós András fordítása)

 

Az ember szíve akár egy labirintus, nem lehet feltérképezni, még Isten sem képes rá. Minden férfi azt hiszi, hogy márpedig ő igenis ismeri a sajátját, így bolyong az útvesztőben egy életen át, és lám, mégis újabb meg újabb fordulókhoz, kanyarulathoz ér. Ha egy férfi nem ismeri önnön szívét, honnan is tudhatná, mi lakozik a másokéban? Hozz nekem egy italt, megmagyarázom.

Látod ott azt az őszes szakállú férfit, aki a bíróság előtt ül, és álló nap marékszám szórja fejére a port? Valamikor ő volt a nagy P. K. Sarmá, Pramód Kánt Sarmá, vagy egyszerűbben Sarmádzsí, az ügyvéd. Megdöbbentél, ugye? Nos, nekem is még mindig nehezemre esik ezt a nyomorult koldust azonosítani azzal a Sarmádzsíval, akinek képe oly gyakran felötlik bennem – karja széttárva az öreg Fiat hátsó ülésén, mint Krisztusé a keresztfán, feje lazán a mellére bukik, és azt mormogja: „igen, te ribanc, igen, szopj le, te kis kurva”, miközben ölében a nagy, fekete lepel úgy csapkod, mint egy óriási denevér szárnya. Izzadtan és összezavarva kikászálódtam az első ülésről, és a csillag borította, hideg éjszakai ég alatt remegő ujjakkal rágyújtottam egy cigarettára, miközben egyszerre foglalkoztatott a fájó duzzanat a nadrágomban és a végtelen visszatetszés a szívemben.

Sarmádzsí, az ügyvéd nem volt hétköznapi ember, azt, ugye, sejtheted. Alaposan megváltoztatta az életemet. A jogi egyetem elvégzése után kerültem ide, Szítápurba, ahol Ágá száhab, apám jó barátja úgy mutatta be nekem, mint Uttar Pradés legjobb ügyvédjét, engem pedig úgy, mint egy bárábankíi régi, tisztes család kiváló, derék fiát. Sarmádzsí közömbösnek tűnt, úgy nézett végig rajtam, mint aki díjnyertes bikát vagy lovat készül venni. bővebben…

Aszgar Vadzsáhat: A négy égtáj

(Négyesi Mária fordítása)

 

Ha ki van írva, hogy “A falra vizelni szigorúan tilos”, akkor a feliratot megpillantva az embernek nyomban vizelni támad kedve. Ma is valami efféle történt.

Este hét-nyolc körül járt az idő. Gondolataimba merülve mendegéltem, amikor ez a lelkesítő mondat a szemembe ötlött. Azonnal döntöttem. Úgy, mintha nemcsak a magam kötelességét teljesíteném, hanem egyszersmind egy nagy társadalmi kötelezettséget is. Szemből azonban a botját forgatva egy katona tűnt fel, és visszafogtam magam. Gondoltam, amint a katona odébb áll, eleget teszek a kívánságomnak. Várakozás közben fel s alá kezdtem sétálni a fal mentén s azon tűnődtem, mit is csinálnék, ha az lenne felírva, hogy a falnál sétálni szigorúan tilos.

Kicsit előrébb mentem, hát az volt kiírva: “A falra vizelők büntetésben részesülnek”. Még előrébb pedig az volt odaírva, hogy: “A falra vizelőket a rendőrség őrizetbe veszi”. Amint elolvastam, teljesen kijöttem a sodromból. Ez aztán igen, ez az igazi remekmű, ez nem egy fal, hanem az ország alkotmánya. bővebben…

Aszgar Vadzsáhat: Önnekrológ

(Négyesi Mária fordítása)

 

Ma elcsúszott a fürdőszobában és meghalt egy nyolcvankét éves vénember. A szomszéd szobában hangosan ment a film a videón, így nem hallatszott be, hogy az öreg elesett, jajgat és nyög. Csak amikor néhány órával később kikapcsolták a videót, akkor mentek be a fürdőszobába, és vették észre, hogy az öreg aszott, ezeregy műtéttől és betegségtől agyongyötört teste a földön hever. Feje betört. Kiömlött vére a szappanos vízzel vegyült. Szürkésbarna szeme nyitva. Még ott csillogott benne a remény, hogy a filmnek hátha mindjárt vége lesz. Arca behuppadt, ahogy fogatlan szája összecsukódott. Szemüvege törötten feküdt a kövön. Az üvegdarabok úgy hevertek szanaszét, mint az utcán egy balesetet szenvedett autó üvegszilánkjai, kiesett műfogsorát nevetés szegélyezte.

Az öreg halála miatt a Tervbizottság ma nem ülésezik – ugyan soha sem volt a Tervbizottság tagja, s olyan jelentékeny személyiség sem, hogy halála miatt az ülés elmaradjon. bővebben…

Aszgar Vadzsáhat: Harirám és a guru beszélgetése

(Négyesi Mária fordítása)

 

1.

Guru: – Az egész életed elfecsérelted, Harirám !

Harirám: – Hogyan, mester ?

Guru: – Nem tanultad meg, hogy jól forgasd a nyelvedet.

Harirám: – De a kardom jól tudom forgatni, mester !

Guru: – A kard a nyakat vágja el, a nyelv az egész embert.

2.

Guru: – Elegyedj a tömegbe és nézd a mutatványokat.

Harirám: – Miért, mester ?

Guru: – Mert ha nem tudod a tömegben elvegyülve nézni a mutatványokat, majd téged fognak mutogatni. bővebben…

Aszgar Vadzsáhat: Az elmegyógyintézet

(Négyesi Mária fordítása)

 

1.

Egy őrült, aki megszökött az elmegyógyintézetből, kinyilvánította, hogy ő az amerikai elnök. Egy másik bolond kijelentette, hogy ő pedig Oroszországé. Ekkor a bolondok között kitört az elnökségért való vetélkedés. Ki-ki választott egy országot, és bejelentette, hogy annak az elnöke. Nem akadt azonban egyetlen olyan őrült sem, aki India elnökének nyilvánította volna magát.

2.

Amikor kidőlt az elmegyógyintézet kapuja, az egyik ápoltra teljesen rájött a bolondóra. Olyan boldog volt, de olyan boldog, hogy egy régi, rozsdás zsilettpengével levágta az orrát. Az orrot ezután kiragasztotta az elmegyógyintézet kapujára, ő maga pedig rázendített a himnuszra és elszaladt. bővebben…

Aszgar Vadzsáhat: A majom és az ember

(Négyesi Mária fordítása)

 

Egy nap a majom így szólt az emberhez:

  • Testvérem, sok millió évvel ezelőtt te is majom voltál. Miért nem próbálod ki, hogy milyen lenne, ha egy napig újra majom lennél?

Ezt hallva az ember először nagyon megütődött, majd azt mondta:

  • Hát jó, egy napig majom leszek.

A majom ekkor így szólt:

  • Akkor add ide nekem a bőrödet! Egy napra ember leszek.

bővebben…

Aszgar Vadzsáhat: A bot

(Négyesi Mária fordítása)

 

Az elefánt fel-alá rohangált a hosszan elnyúló veremben, prüszkölt, trombitált, a verem szélén álló férfi pedig, aki csapdába ejtette az elefántot, mosolygott. Az elefánt majd megőrült haragjában. Ki akart törni. Újra meg újra fejjel nekiment, de a verem kerítése olyan erős volt, hogy úgy látszott, teljesen lehetetlen kijutni. Az elefántverem éppen olyan nagy és olyan hosszú volt, hogy mindazt meg lehessen csinálni benne, amiről az állatot befogók azt gondolták, hogy szüksége van rá az elefántnak.

Kis idő múlva a férfi hozott egy botot és benyomta az elefánt farka alá, a farába. Az elefánt rettenetesen nagyot ordított és átrohant a verem másik végébe. A férfi becsomagolta a botot és eltette, majd azt mondta nekem, hogy most tizenöt napig az elefánt nem kap semmit enni. bővebben…

Prémcsand: Átmáram

(Bangha Mónika fordítása hindíből)

1

        Védákfalván mindenki ismerte az aranyműves Mahádévot. Kora reggeltől szürkületig ült ötvösműhelyében a tűzhely mellett, és kalapált. Az emberek annyira hozzászoktak a folyamatos kalapáláshoz, hogy amikor valami okból abbamaradt, hiányérzetük támadt. Mahádévnak minden reggel első dolga volt kalitkástul magához venni a papagáját, és szent énekeket énekelve útra kelni a víztározóhoz. Vén teste, fogatlan szája, hajlott háta láttán a derengő fényben bárki ismeretlen abba a tévedésbe eshetett, hogy aki ott megy, nem más, mint egy pisácsa-démon[1]. Amint megszólalt a hang – szatt gurudatt sivadatt dátá[2], mindenki tudhatta, hogy hajnalodik.

Mahádév nem élt boldog családi életet. Három fia, három menye, tucatnyi unokája volt, de senki, aki terheit könnyebbé tette volna. A gyerekei így vélekedtek: „Élvezzük az életet, amíg apánk él, aztán úgyis utolérnek a bajok.” A szerencsétlen Mahádév néhanapján még éhkoppon is maradt. Étkezés közben ugyanis oly harsányan tombolt a kommunizmus, hogy ő bizony inkább felkelt, és elment kókuszhéjból faragott vízipipájával elverni az éhségét. Munkájában sem lehetett nyugodt. Noha értette a mesterségét, tisztábbra marta a fémet, mint mások, és alaposabb volt, ha vegyszerekkel kellett dolgoznia, újabban mégis egyre többször vonták kétségbe a szakértelmét. Ám Mahádév rettenhetetlenül komoly maradt, és lehajtott fejjel tűrt. Amint bírálói elhallgattak, a papagájához fordult:

– Szatt gurudatt sivadatt dátá! – kiáltotta, és e mantrát ismételgetve megbékélt az elméje. bővebben…

Harisankar Parszáí: Családtervezés

(Borbély Judit Bernadett fordítása)

A Teremtő lélekügyi osztályán egy ügyintéző járkált fel-alá, listával a kezében. Kikereste a listán lévő számhoz tartozó lelkeket, és sorban egymás után vászonzsákba rakosgatta őket. A zsák itt-ott már szakadozott volt, mert az ügyintéző a zöldséget is mindig abban küldte át a Teremtő konyhájára. Épp a D-865372-es számú lelket rakta volna be a zsákba, amikor a lélek megszólította:

        – Hova visznek?

        – Belehelyezünk egy testbe, aztán megszületsz – válaszolta az ügyintéző.

        – Hova születek? – kérdezte a lélek. – Kinek a felesége hoz világra?

        – Nincs rá engedélyem, hogy beszélgessek a lelkekkel – felelte bosszúsan az ügyintéző. – Az ellenségeim már így is megrágalmaztak, hogy csúszópénzért lelkeket csereberélek, amelyek így másik családba kerülnek. Ha kérdésed van, fordulj a főnökhöz.

        – Akkor vigyél hozzá! – kérte a lélek.

        Az ügyintéző elvitte a lelket a főnökéhez, akit meglehetősen rossz hangulatban talált.

        – Csak a baj van veled! – förmedt rá a főnök, amint megpillantotta a beosztottját. – Újfent panaszt tettek rád, mert kiderült, hogy egy farkas lelkét emberi anyaméhbe raktad. Megszületett, felnőtt az illető, és most kislányokat molesztál az utcán! És nem először hibáztál. Ha rajtam múlna, rég elbocsátottalak volna, de meg van kötve a kezem, mert te szállítod a zöldséget a Teremtőnek. bővebben…

Najjar Maszúd: Sísá ghát

Száz hullámot kavar fel futásával
a hullám, mely közülünk fut ki a partra

Nazíri Nísápúri[1]

And with such luck and loss
I shall content myself
Till tides of turning time may toss
Such fishers on the shelf

George Gascoigne[2]

1.

  Nevelőapám, miután magához vett, és nyolc évig nagy szeretettel viselte gondomat, végül arra kényszerült, hogy más otthont keressen nekem. Ezért sem őt, sem engem nem lehet hibáztatni. Korábban meg volt győződve róla, amint én is, hogy ha nyugalmat találok nála, csak egy kis idő kell, és dadogásom hamarosan elmúlik. Ám egyikünk sem számított rá, hogy amint kilépek a házból, magamra vonom a közfigyelmet, ahogy egy bolondot is megbámulnak. A bazárokban az én beszédem váltotta ki a legnagyobb érdeklődést, és nevettek rajta, akár mulatságos volt, akár nem. Napokon belül odáig fajult a helyzet, hogy már nemcsak a bazárban, hanem otthon is csak az ajkamig, fogamig vagy szájpadlásomig jutottak el a hangok, ha mondani akartam valamit, de ott mindjárt visszaverődtek, bővebben…

Udaj Prakás: Warren Hastings bikája

(Négyesi Mária fordítása hindíből)

Ezt az elbeszélést csak ízesíti a történelem, mint ételt a só. Ha történelmi tényeket keresünk benne, legfeljebb maréknyi homok vagy egy oleanderág marad a kezünkben. Összevegyül történelem és álom, valóság és képzelet, tény és mese, s ezzel elkezdődik a Lílá-Játék, feltárul a Káprázat, a Májá világa[1], amelynek megtapasztalása az igazsághoz vezető egyetlen út. Épp annyira igaz hát a Játék s a Káprázat, mint maga a történelem.

Történetünk nagyjából kétszázötven évvel ezelőtt játszódik. Kérdezheti olvasóm, mi értelme ilyen régi dologgal előhozakodni, hiszen kétszázötven év alatt teljesen átalakult a világ. Nincs az a csillagjós, tudós, gondolkodó, filozófus, ópiumszívó, őrült vagy próféta, aki kétszázötven évvel ezelőtt akár csak sejthette volna, micsoda döbbenetes változások mennek majd végbe.

Elvégre nem határtalan a képzelet, szárnytollait az idő ollója is megnyesegeti. Szerencsére; máskülönben elárasztanák a világot a jóslatok, a próféciák, és fű-fa Nostradamusnak képzelné magát. Másfelől, sok minden szemernyit sem változott e kétszázötven év folyamán. Pontosan olyan, mint azelőtt. Közbevetőleg megjegyezhetik: némely tudós téved, amikor azt állítja, hogy véget ért a történelem[2]. Épp ellenkezőleg: szakadatlanul zajlik. bővebben…

Rádzséndra Jádav: Mérgezés

(Négyesi Mária fordítása hindíből)

Valami nagyon személyeset szeretnék elmondani. Bár kérdés, mennyiben lehet személyes az a terror, amelyben Amritszar vagy Pandzsáb lakói manapság élnek. Akárhol meggyilkolhatják az embert, alvás vagy evés közben, hazafelé menet vagy a buszon utaztában. Az benne a vicc, hogy aki meghal, gyakran nem is sejti, miért hal meg. Nem szükséges, hogy hindu legyen vagy szikh, vagy éppen a kormány besúgója – lehet pártatlan, békés ember. Talán csak annyi a bűne, hogy hindu vagy szikh, de máskor csak az, hogy ember… – mert már ettől is megtelik a levegő rettegéssel és gyűlölködéssel. A terroristák pedig éppen ezt akarják. És ezt az összeesküvést Amerika vagy Pakisztán szövi. De uraim, mi is ugyanannak a földnek a szülöttei vagyunk, mint ezek a terroristák. Védtelenség, félelem, rettegés vesz körül bennünket. De csak maradjon is így… Már beleszoktunk. Mint a vietnámiak a háború idején. Az asszonyok kenyeret sütnek, a gyerekek játszanak, a férfiak szántanak a földeken. Hirtelen feltűnnek az amerikai repülőgépek – sivítanak a bombák, záporoznak a golyók. Néhányan meghalnak, mások megsebesülnek, porig ég néhány ház és viskó. Az emberek jajgatnak, sírnak, rohannak kötözni, segíteni. Aztán egy óra múlva az asszonyok megint nekiállnak kenyeret sütni, a gyerekek tovább játszanak. Ami megmarad, az a védtelenség és rettegés érzése. Az élet azonban ettől nem áll meg. bővebben…

Intizár Huszain: A sárga kutya

(Kovács Hajnalka fordítása urdúból)

„Valami rókakölyök-szerű esett ki a szájából. Ahogy meglátta, nyomban rálépett, jól megtaposta, de minél jobban taposta, annál nagyobbra nőtt.”

Ezzel a történet végére ért.

– Mester, mit jelképez a rókakölyök? – kérdeztem. – És mit értsük azon, hogy minél inkább tapossák, annál nagyobbra nő?

– A rókakölyök a rosszra hajló lélek, és minél inkább taposod a rosszra hajló lelked, annál inkább hízik – magyarázta a mester, Sejk Uszmán ’Kabútar’[1].

– Leírhatom? – kérdeztem.

– Megengedem, hogy leírd – felelte, és felröppent a tamarinduszfára.

Megmosakodtam, mint amikor imához készülök, fogtam a papírt meg a tolltartót, és leültem. Olvasóim! Bal kézzel jegyzem le e sorokat, mert a jobbom szövetkezett az ellenséggel, és olyat írt volna le, ami ellen pedig oltalmat keresek. A mester is oltalomért folyamodott a kéz ellen, hisz ellenségének tekintette az ember e szövetségesét és segítőjét. bővebben…

Harisankar Parszáí: Bárányok és farkasok

(Borbély Judit Bernadett fordítása)

Egy szép napon az erdő állatai arra jutottak, hogy elég civilizáltak már egy kormányzati rendszer bevezetéséhez. Egyhangú döntés született: Erdőországban demokrácia lesz. Nyomban össze is ült egy bizottság, kidolgozta az alkotmányt, majd bejelentette, hogy az erdei állatok választotta képviselőkből testületet alakít, amelynek az lesz a dolga, hogy törvényeket alkosson, és igazgassa Erdőországot.

      Az állatok társadalma örömmámorban úszott a forradalmi változás hírének hallatán; végre eljő a boldogság, a gyarapodás és a biztonság aranykora. És úgy lőn.

      Erdőország, ahol történetünk játszódik, seregnyi bárány otthona volt – rendkívül tisztességes, becsületes, szelíd, illemtudó, jóravaló, feddhetetlen bárányoké, akik a légynek sem tudnának ártani. bővebben…

Rádzséndra Jádav: Két apró Tádzs Mahal

(Törzsök Judit fordítása)

Azzal a dologgal sem Mírá nem hozakodott elő, sem ő. Találkozásuk előtt biztosnak látszott, hogy ez olyasmi, amit  meg kell beszélniük, mégis úgy tűnt, mintha várakozásuk ellenére minden pillanat épp ezt halasztgatná. Hiába volt már a nyelve hegyén, nem sikerült belefognia, míg egyszer aztán mégiscsak megkérdezte Mírától:

– Nem adhatnánk ennek az ismeretségnek állandósultabb formát?

De ha az előző alkalmakhoz hasonlóan megint rossznak tűnik az ötlet, akkor mi lesz? Mennyi vonzódás és tartózkodás alakult ki mindkettőjükben azután…

Ki tudja, miért, sohasem tartotta szépnek a Tádzs Mahalt. Ráadásul a napfényben a fehér márvány vakítóan ragyogott, ezért az épületnek hátat fordítva ült le. De a ragyogás Mírá szemét talán nem ugyanígy bántja? Az is lehet, hogy Mírá éppenséggel szépnek találja a Tádzsot. A sírpalota tükörképét ő biztosan a Jamuná felől látja, s az egyenletes napsütésben csak a vakító márványt látni, semmi mást. A forró kövezeten járva a cipőtalpa egészen felforrósodott, és ettől a forróságérzettől egész testében valamiféle futhatnék uralkodott el.

Három éve nem látták egymást. Egymásra pillantva csak elmosolyodtak, nyugodt lélekkel megállapítván, hogy igen, mindketten megvannak: Mírá kicsit megállapodottabb lett, ő pedig… ki a megmondhatója, hogy ő milyen lett… bővebben…

Prémcsand: December éjszakája

(Aradi Éva fordítása)

1

– Megjött az uzsorás Szahaná, kéri az esedékes tör­lesztést – szólt Halkú a feleségének. – Add ide azt a pénzt, amit félretettünk, hogy ne gyötörjön…

Munní éppen söpört, de most abbahagyta.

– Jó, ha három rúpia van a házban! – mondta Halkú­hoz fordulva. – Miből fizessünk? Hogy veszünk takarót? Vagy hogyan akarod a hideg decemberi éjszakákat a me­zőn tölteni takaró nélkül? Mondd meg neki, hogy aratás után fizetünk, most nincs pénz!

Halkú bizonytalanul topogott. „A december már a sarkunkban van, a földeken nem lehet éjszaka takaró nélkül megmaradni. De Szahaná, az uzsorás fütyül rá. Ha nem adom meg neki – gondolta Halkú -, szidni, át­kozni fog, még talán meg is ver mérgében.” Amint idáig jutott gondolatban, odafordult nagydarab feleségéhez – akinek a külseje ellentétben volt a nevével, Munní ugyanis kislányt jelent -, és befejezte az imént megkez­dett mondatot:

– …adnunk kell, hogy csendben maradjon végre. Ta­karóról meg majd valahogy másképp gondoskodom.

Munní távolabb lépett, és villogó szemmel mondta:

– Másképp? Halljam, liogyan? Honnan a csudából lesz pokrócod? Nem tudom, mennyi marad, ha a rész­letet kifizetjük, de abból ugyan nem tudjuk megvenni! Azt kérdezem, miért nem hagyod ott azt a földet? Nap­hosszat gürcölsz, még ünnepnap is kimész, és mégsem terem elég. Az adósságok törlesztésére megy el az egész életünk. És mi terem az ilyen földön? Nem adok pénzt, és kész! bővebben…

Prémcsand: A gyászlepel

(Aradi Éva fordítása)

1.

A kunyhó ajtajánál, a kialvó tűz előtt ült csendben az öregember és a fia. A fiatalasszony, Budhijá, szülési fáj­dalmak között fetrengett odabenn. Olykor-olykor fel­jajdult, olyan szívtépően, hogy a két férfinak elakadt a lélegzete. Téli éjszaka volt, a természet némaságba, a falu sötétbe burkolózott.

Ghíszú törte meg a csöndet:

– Nem hiszem, hogy életben marad. Kimerítő nap volt, igazán bemehetnél, nézd meg, hogy van.

Mádhav mérgesen felelte:

– Ha meg kell halnia, minél előbb, annál jobb. Minek menjek be? Úgyse tudok semmit se tenni.

– Szívtelen fickó vagy te – mondta Ghíszú -, egy évig boldog voltál vele, hogy a csodába lehetsz most ilyen kö­zömbös!

– Lehet, de nem bírom nézni, hogy szenved, és do­bálja magát.

Ghíszú és a fia, Mádhav a tímárok kasztjához tarto­zott. Arról voltak híresek a faluban, hogy utáltak dol­gozni. Ghíszú, ha egy napot dolgozott, utána hármat pi­hent, Mádhavnak meg minden félórányi munkájára egy óra cigarettaszünet jutott. Ezért volt, hogy már senki sem alkalmazta őket. De amíg egy maréknyi élelem volt a házban, elhessegették maguktól még a munka gondola­tát is. Ha már négy-öt napja nem volt mit enniük, akkor Ghíszú felmászott egy fára, levágott egy jókora ágat, bővebben…

Szaádat Haszan Mantó: Fekete széljegyzetek

(Négyesi Mária fordítása)

 

(ajánlás)

Annak az embernek, aki szóba hozva a maga véres cselekedeit így szólt:

–        Amikor lecsaptam egy öregasszonyt, úgy tűnt, gyilkolok…

 

A tudatlanság haszna

Valaki meghúzta a ravaszt – a golyó nagy csattanással kilőtt a pisztolyból.

Az ablakból kibámuló férfi azon helyt kettévált.

Kis idő múlva a ravasz ismét mozdult – a második golyó zümmögve húzott el.

Az utcán felhasadt a vízárus bőrtömlője. Arccal előreesett, és ömleni kezdett a vére a tömlő vizével keveredve.

Harmadszor moccant a ravasz – célt tévesztett, a golyó egy nedves falba fúrodott.

A negyedik golyó egy öregasszony hátába talált, fel se tudott kiáltani, nyomban meghalt.

Az ötödik és a hatodik hiába szállt – nem ölt, nem sebesített meg senkit. bővebben…

Szaádat Haszan Mantó: A bajusz

(Négyesi Mária fordítása urdúból)

Ha a Fárasz Roadról befordul abba az utcácskába, amelyiknek Fehér sikátor a neve, nos, a legvégén néhány étkezdét talál – persze Bombayban minden lépésre jut egy falatozó –, de azok, amelyekről beszélek, azért különlegesek, mert történetesen abban a negyedben találhatók, ahol a legkülönfélébb prostituáltak laknak.

Időtlen ideje, nagyjából húsz éve annak, hogy ezekbe az étkezdékbe járok enni meg teázni. Ha kilépünk a Fehér sikátorból, a Playhouse következik, ahol egész nap áll a bál, egymás után mennek a filmek. A negyed minden kis utcájában négy-öt mozi van, és a bejáratuk előtt fülsiketítő csengőszóval invitálják a nézőket:

– Gyertek, gyertek… Csak két áná… Első osztályú szórakozás… Két ánáért… – Megesik, hogy a csengettyűsök erőszakkal taszigálják az embereket befelé. bővebben…

Iszmat Csughtáí: Skorpió néni

(Dezső Csaba fordítása)

Mikor először láttam Skorpió nénit, Rahmán úr első emeleti ablakában ült, és vastagon káromkodott meg átkozódott. Ez az ablak a mi belső udvarunkra nyílt, és szokás szerint zárva tartották, nehogy meg lehessen pillantani a pardá mögött élő nőket. Rahmán úr táncosnőket foglalkoztatott. Ha valahol esküvőt vagy körülmetélést ünnepeltek, vagy éppen először ment a gyerek iskolába, Rahmán úr megalkudott az árról és hívatta a táncosnőket. Vahíd Dzsán, Mustarí Báí és Anvarí Kaharvá a szegények otthonába is elmentek táncolni.

Ám a városrészben lakó lányokra és hajadonokra úgy tekintett, mint a saját anyjára és nővéreire. Két öccse, Bundú és Géndá akkoriban gyakran betörték a fejüket a széptevéseik során. Amúgy a városrész lakói nem tartották valami nagyra Rahmán urat. Még élt a felesége, mikor összeszűrte a levet a sógornőjével. Ennek az árvának a nővérén kívül nem volt senkije, hát hozzáköltözött. Dajkálta a nővére gyerekeit, a szoptatáson kívül minden kis- és nagydologgal kapcsolatos teendőt elvégzett. Aztán egyszer egy gőgös asszonyság meglátta, amint éppen a nővére gyerekének a szájába rakta a mellét. A titok kipattant: kiderült, hogy a gyerekek fele a nénikéjére hasonlít. Rahmán úr felesége, ki tudja, hogyan keserítette meg otthon ezek után a húga életét, ám sohasem tett vallomást a bírák előtt. Folyton ezt mondogatta: “Aki egy rossz szót szól egy hajadonról, annak a térdén jöjjenek ki a szemei!” Eget-földet megmozgatott, hogy férjet találjon neki, de ugyan kinek kellett volna egy férgekkel teli kabáb? Egyik szemében volt egy aprópénz nagyságú folt, és mivel egyik lába kissé rövidebb volt, bicegett is. bővebben…

Móhan Rákés: A férj ebédje

(Bangha Imre fordítása)

Báló tudta, hogy sokára jön a busz. Mégis, miközben ruhaszegélyével törölgette az izzadtságát, újra meg újra az útra pillantott. Ezen a szakaszon még csak árnyékot adó fa sem állt a nakódari úton. Az út mentén is parlagon hagyott hepehupás föld volt, és a mező harminc-negyven méternyi üres köz után kezdődött. Ám ezekben a napokban még a földeken sem volt semmi. Az aratás után egyedül a szántás volt hátra, ezért mindenfelől csak poros tarló látszott. Ebben a porban még a melegtől megolvadt nakódari út halványkék színe is megváltozott valamelyest. Nem messze onnan, ahol Báló állt, egy nyitott oldalú kunyhó volt. Két nagyméretű vizeskorsó mellett egy középkorú ember ült benne, és bóbiskolt. Mikor álmában épp előredőlt volna, megrándult, és felébredt. Aztán közönyösen végigpillantott a környéken, kendőjével letörölte nyakáról az izzadtságot, és ugyanúgy elaludt. bővebben…

Kamlésvar: Halál Delhiben

(Gáthy Vera fordítása)

Mindent a köd leple borít. Már reggel kilenc óra is elmúlt, de egész Delhit bevonja a pára. Az utcák nyirkosak, a fák vizesek. Semmit se lehet tisztán látni. Az élet lüktetése csak hangok formájában jut el a tudatig, hangokban, amelyek betöltik a fület. Az épület minden részéből hangok áramlanak. Mint más napokon, Vászvání szolgája begyújtott a kály­hába, és a tűz zümmögése áthallatszik a falon. A szomszédos szobában Atul Mavání tisztítja a ci­pőjét. Fönt meg a szardárdzsí kenegeti lakkal a szakállát. Ablaka fölött, a függöny mögött a vil­lanykörte úgy ragyog, mint egy óriási gyöngyszem. Minden ajtó zárva, minden ablakon függöny, de az épület minden részében mégis ott az élet lükte­tése. A harmadik emeleten Vászvání becsukta a fürdőszoba ajtaját, és kinyitotta a csapot.

Buszok sietnek a ködön át, súlyos kerekük csi­korgása közeledik, majd elenyészik a távolban. A járdák zsúfoltak, és mégis minden ködbe bur­kolt személy sodródó gyapotpamacsra emlékeztet.

A gyapotpamacsok pedig csendben elmerülnek a homály tengerébe. A buszok zsúfoltak. Az embe­rek a hideg üléseken szoronganak, közöttük egy­-egy figura úgy csüng, mint Jézus a keresztfán: kar­juk kinyújtva, kezükben nem szög van, hanem a busz jeges, fénylő rúdja.

Távolabb az utcán halottas menet közeleg.

Biztos ez az a temetés, amiről az imént olvastam az újságban: „Széth Diváncsand, a Karolbagh ne­gyedből való jól ismert és népszerű üzletember, mágnás, ma este az Irwin kórházban elhunyt. Holt­testét otthonába szállították. Holnap reggel kilenc órakor indul a halottas menet az Árja Szamádzs úton a Pancskuin halottégetőhöz, ahol az utolsó szertartások lesznek.” bővebben…

Jaspál: Függöny az ajtón

(Gáthy Vera fordítása)

Pírbux Csaudhurí, fivérei és unokafivérei fenntar­tották a család tekintélyét. Még a legnagyobb szük­ségben is lenézték a kétkezi munkát. A tiszteletre méltó írnoki foglalkozást űzték, és betartották a társadalmi illendőséget. Büszkék voltak nagyap­ukra, Khudabux Csaudhuríra, aki a szomszédoktól kapta a Csaudhurí, azaz törzsfőnök címét. Khudabux Csaudhurí a helyettes felügyelő ma­gas rangjára emelkedett a Városi Adó- és Vámhi­vatalban, de mindenki felügyelőnek szólította. Szép jövedelme volt, és tekintélyes házat építtetett ma­gának. Az akkori időknek megfelelően jó nevelés­ben részesítette mindkét fiát. Pírbux Csaudhurí ap­ja és nagybátyja érettségizett, és mindketten állami állást kaptak. Apjuk a megfelelő időben kiházasí­totta őket, és gyerekeik születtek. Minden jól ment, kivéve, hogy a fiatalokat nemigen léptették elő, és nem kaptak számottevő fizetésemelést.

Az öreg Csaudhurí gyakorta emlegette azokat a régi szép időket, amikor a jó családból származók a nyolcadik osztály elvégzése után helyettes ma­gisztrátusi állást kaptak, és kitűnően dolgoztak.

„Manapság az oktatás hanyatlik – mondta –, most, ha valaki angol nyelven tíz osztályt végez, havi húsz-huszonöt rúpiánál akkor sem ér többet a mun­kája.” Az a törekvése, hogy a fiai jól keressenek, életében nem valósult meg. A jó fizetéstől eltekint­ve Isten kegyes volt a Csaudhurí családhoz. A fel­ügyelő idősebb fiát, Fazal Kurbán Csaudhurít, aki a Vasútnál dolgozott, az ég négy fiúval és három lánnyal áldotta meg, és a fiatalabbnak, Iláhí Kurbán Csaudhurínak is, aki a Postánál dolgozott, négy fia és két lánya volt. A Csaudhurí család a házat „Havélinek” (Udvarháznak) hívta, de a nagy név­től nem lett több hely belül. A felügyelő életében a házat Háremre, azaz női lakosztályra és Baithak­ra, vagyis nappalira osztották, az előbbibe idegen férfi nem léphetett, az utóbbiban fogadták a ven­dégeket. Nyugdíjba vonulása után az öregember napjait egy fonott széken üldögélve töltötte, és ví­zipipáját szopogatta. Eltávozása után, amikor a csa­lád nagyobb lett, a nappalit, amit csak férfiaknak szántak – arisztokratikus luxusként – , az asszo­nyok és a gyerekek is kénytelenek voltak használni, és még így sem volt elég hely. bővebben…

Bibhútibhúsan Bandjópádhjáj: Áranjaka – Az erdő könyve


Bibhútibhúsan Bandjópádhjáj: Áranjaka [1] – Az erdő könyve

kep1

1

Érdekes élményben volt részem.

Hírt kaptam, hogy a móhanpurái védett erdőtől tizenöt-húsz mérföldnyire délre nagy kiterjedésű szála- és ébenfaerdőt árverez el a Körzeti Adóbeszedő Hivatal. Azonnal megsürgönyöztem a központi irodának, és postafordultával azt az utasítást kaptam, hogy licitáljak rá.

Előtte azonban szükséges volt saját szememmel is megtekintenem. Míg nem tudom, mi van benne, nem vagyok hajlandó licitálni. Közel volt az árverés, így mindjárt a választávirat kézhez vételének másnapján útra keltem. bővebben…

Bhísam Száhní: Vacsora a főnök tiszteletére

(Gáthy Vera fordítása)

Sámnáth meghívta a főnökét vacsorára. Se ő, se a felesége nem állhatott meg még annyi időre se, hogy letörölje arcáról a verejtéket. Az asszony há­ziköntösben díszelgett, kócos haját csomóba kötöt­te, arcán a festék elmázolódott, férje meg papírral és ceruzával a kezében egyik cigarettáról a másikra gyújtott, egyik szobából a másikba rohangált, és egy hosszú listáról pipálgatta ki a tételeket.

Öt órára sikerült az előkészületeket valamelyest rendszerbe terelni. A székek, asztalok, tálalóaszta­lok, szalvéták, virágok mind szép rendben sorakoz­tak kint a verandán. A nappali szobában bárt rög­tönöztek. Aztán a szobában levő limlomnak estek neki, a szekrények mögé dugták, vagy az ágy alá söpörték mindet. Sámnáth hirtelen újabb problé­mával találta szemben magát. Mi legyen a mamá­val? Erre eddig nem gondolt se ő, se a felesége. Sámnáth sarkon fordult, és angolul kérdezte a fe­leségétől:

– És mi legyen a mamával?

Felesége félbehagyta a munkáját, és töprengeni kezdett.

– Átküldjük a szomszédokhoz, ott töltheti az éjszakát. Majd visszahozzuk holnap. bővebben…

Agjéj: Bosszú

(Bangha Imre fordítása)

Szurejá sietve belökte csomagjait a sötét kocsiba, a karonülő Ábidot betette az ablak meletti ülésre, a nagyobbik lányt, Zubejdát felemelte és maga is beszállt.

Amikor elindult a vonat, felsóhajtott a magasságbeli nevében. Ekkor látta csak meg, hogy a fülke túlsó sarkában ülő, takaróba burkolódzott két alak nem “muzulmán testvér”, hanem szikh. Az állomás lámpáinak a mozgó vonatba szűrődő fényében úgy tűnt, hogy a szikhek mozdulatlan szemében embertelenség ül.Tekintetük őrá esik ugyan, de mintha akadálytalanul áthatolna testén. Mintha pengeként metsző ellenszenv volna a nézésükben, melyet még érinteni sem lehet, mert megvágná magát az ember. Nem volt ugyan elég fény hozzá, de mintegy lelki szemeivel látta, hogy vöröslenek az erek a szemükben.És… és… megborzongott a félelemtől. A szerelvény már felgyorsult: lehetetlen volt másik kocsiba átmenni. Ki lehetne tán ugrani. De annál, hogy gyerekestül kiveti magát, tényleg rosszabb lenne az, hogy egy másik utas dobja ki? Ahogy ezen tünődve nézte a láncon hintázó vészfékfogantyút, elbizonytalanodott és leült. “A következő állomáson majd meglátjuk… egy állomásnyi úton úgysincs semmi veszély… legalábbis ezen a darabon eddig semmi baj nem történt…” bővebben…