Sarad Dzsósí (1931-1991)
Költő, író. 1990-ben elnyerte a Padma Srí díjat. Többszáz szatírikus esszét írt politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális témában. Szövegeire jellemző az irónia és a humor.
Műveiből
Sarad Dzsósí: Hernyók a dzsipen
(Borbély Judit Bernadett fordítása)
Bizton állíthatom, hogy a csicseriborsó nem fán nő, hanem a földön. Nincs csicseriborsóerdő, csak csicseriborsóföld van. Másképp semmi értelme az anyósról meg a csicseriborsóföldre tévedt kancáról szóló dalnak. A csicseriborsó bizonyítottan a földön nő. Merő tévedés, hagymázas képzelgés, hogy bokron nőne. Többet nem tudok a csicseriborsóról, hacsak azt nem, hogy ízletes, ám ezt mindenki tudja, aki evett már csicseriborsólisztet. Ha felkérnének, hogy tartsak előadást a csicseriborsóról, ilyenformán kezdeném. „Kedves barátaim! Miként a nap házam egyik oldalán felkel, s a másikon alámerül, a csicseriborsó hasonlóképpen a földből kel fel, és az emberek vagy a lovak szájába merül alá.” Ekkor az idő rövidségére hivatkozva vissza is telepednék a helyemre, tudniillik úgy összegyűlne a nyál a számban, hogy képtelen lennék folytatni. A csicseriborsó a gyengém. S a gyengém erőt ad nekem. De csak evés, nem pedig beszéd közben.
A városi lapok másról sem cikkeznek, csak a csicseriborsóról. Folyton rossz idő volt mostanában, ki se mozdultam a házból. De arról azért értesültem, hogy odakint esett és lehűlt a levegő, minek következtében a város körül elterülő csicseriborsóföldön megtelepedtek a hernyók. Az újságokban harsány visszhangja volt a dolognak: „A CSICSERIBORSÓT ELLEPTÉK A HERNYÓK! A KORMÁNY ALSZIK”. Valamelyik lap még egy fényképet is leközölt az egyik kis bestiáról, amint a csicseriborsó levelén ejtőzik. Az igazat megvallva egész pofásan mutatott a képen. No de micsoda részrehajlás ez, kérem alássan! Mi se ettünk kevesebb csicseriborsót, mégis ő kerül címoldalra!
Semmit se tudok a hernyókról, ugyanis még nem volt szerencsénk egymáshoz. Gőzöm sem volt, mit tehetnék azon kívül, hogy költök egy gyermekverset a hernyóra rímelő szavakkal, mások ellenben olyan nagy mellénnyel nyilatkoztak róluk, mintha testközelből ismernék a hernyókat.
Van nekem egy barátom. Tanult ember, vagyis olyan, aki olvasta az ősi könyveket. Azért kötöttem vele barátságot, mert követtem a szabályt: „Legyen a barátaid között egy-két eszese bővebben…
Sarad Dzsósí: Vége-nincs vita
(Borbély Judit Bernadett fordítása)
Vagyok, ott álltam közvetlenül előtte, de ő tagadta létezésemet. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy vagyok, és ott vagyok őelőtte. Márpedig nélküle lehetetlen volt hozzájutnom a pénzemhez.
– Hiszen látja, hogy itt állok maga előtt – mutattam rá.
– Bizonyítsa be! – követelte.
– Hogy állok?
– Nem. Hogy létezik. Honnét tudjam, hogy ön az, aki itt áll? Bizonyíték kell arról, hogy ön van.
– Eszerint a létem pusztán pletyka?
– Meglehet. Bizonyíték kell.
– Idehozom a feleségemet.
– Minek?
– Hisz maga az indiai kultúrában?
– Hiszek, amennyiben nem ütközik a hivatali ügymenetbe.
– Ajánlom figyelmébe a feleségem homlokán ékeskedő bindí-jelet meg a cinóberfestéket a haja választékában.[1] Ott az én létezésem bizonyítéka. Mi lehetne hathatósabb bizonyíték a létemre, mint az, hogy a feleségem még nem özvegyült meg?
– Ejnye!
– Hogyhogy ejnye?
– Maga is miket össze nem beszél tanult ember létére! bővebben…