Sarad Dzsósí (1931-1991)

Költő, író. 1990-ben elnyerte a Padma Srí díjat. Többszáz szatírikus esszét írt politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális témában. Szövegeire jellemző az irónia és a humor.

Műveiből

Sarad Dzsósí: Hernyók a dzsipen

(Borbély Judit Bernadett fordítása)

 

Bizton állíthatom, hogy a csicseriborsó nem fán nő, hanem a földön. Nincs csicseriborsóerdő, csak csicseriborsóföld van. Másképp semmi értelme az anyósról meg a csicseriborsóföldre tévedt kancáról szóló dalnak. A csicseriborsó bizonyítottan a földön nő. Merő tévedés, hagymázas képzelgés, hogy bokron nőne. Többet nem tudok a csicseriborsóról, hacsak azt nem, hogy ízletes, ám ezt mindenki tudja, aki evett már csicseriborsólisztet. Ha felkérnének, hogy tartsak előadást a csicseriborsóról, ilyenformán kezdeném. „Kedves barátaim! Miként a nap házam egyik oldalán felkel, s a másikon alámerül, a csicseriborsó hasonlóképpen a földből kel fel, és az emberek vagy a lovak szájába merül alá.” Ekkor az idő rövidségére hivatkozva vissza is telepednék a helyemre, tudniillik úgy összegyűlne a nyál a számban, hogy képtelen lennék folytatni. A csicseriborsó a gyengém. S a gyengém erőt ad nekem. De csak evés, nem pedig beszéd közben.

A városi lapok másról sem cikkeznek, csak a csicseriborsóról. Folyton rossz idő volt mostanában, ki se mozdultam a házból. De arról azért értesültem, hogy odakint esett és lehűlt a levegő, minek következtében a város körül elterülő csicseriborsóföldön megtelepedtek a hernyók. Az újságokban harsány visszhangja volt a dolognak: „A CSICSERIBORSÓT ELLEPTÉK A HERNYÓK! A KORMÁNY ALSZIK”. Valamelyik lap még egy fényképet is leközölt az egyik kis bestiáról, amint a csicseriborsó levelén ejtőzik. Az igazat megvallva egész pofásan mutatott a képen. No de micsoda részrehajlás ez, kérem alássan! Mi se ettünk kevesebb csicseriborsót, mégis ő kerül címoldalra!

Semmit se tudok a hernyókról, ugyanis még nem volt szerencsénk egymáshoz. Gőzöm sem volt, mit tehetnék azon kívül, hogy költök egy gyermekverset a hernyóra rímelő szavakkal, mások ellenben olyan nagy mellénnyel nyilatkoztak róluk, mintha testközelből ismernék a hernyókat.

Van nekem egy barátom. Tanult ember, vagyis olyan, aki olvasta az ősi könyveket. Azért kötöttem vele barátságot, mert követtem a szabályt: „Legyen a barátaid között egy-két eszese bővebben…

Sarad Dzsósí: Vége-nincs vita

(Borbély Judit Bernadett fordítása)

 

Vagyok, ott álltam közvetlenül előtte, de ő tagadta létezésemet. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy vagyok, és ott vagyok őelőtte. Márpedig nélküle lehetetlen volt hozzájutnom a pénzemhez.

– Hiszen látja, hogy itt állok maga előtt – mutattam rá.

– Bizonyítsa be! – követelte.

– Hogy állok?

– Nem. Hogy létezik. Honnét tudjam, hogy ön az, aki itt áll? Bizonyíték kell arról, hogy ön van.

– Eszerint a létem pusztán pletyka?

– Meglehet. Bizonyíték kell.

– Idehozom a feleségemet.

– Minek?

– Hisz maga az indiai kultúrában?

– Hiszek, amennyiben nem ütközik a hivatali ügymenetbe.

– Ajánlom figyelmébe a feleségem homlokán ékeskedő bindí-jelet meg a cinóberfestéket a haja választékában.[1] Ott az én létezésem bizonyítéka. Mi lehetne hathatósabb bizonyíték a létemre, mint az, hogy a feleségem még nem özvegyült meg?

– Ejnye!

– Hogyhogy ejnye?

– Maga is miket össze nem beszél tanult ember létére! bővebben…