(Borbély Judit Bernadett fordítása)
Bizton állíthatom, hogy a csicseriborsó nem fán nő, hanem a földön. Nincs csicseriborsóerdő, csak csicseriborsóföld van. Másképp semmi értelme az anyósról meg a csicseriborsóföldre tévedt kancáról szóló dalnak. A csicseriborsó bizonyítottan a földön nő. Merő tévedés, hagymázas képzelgés, hogy bokron nőne. Többet nem tudok a csicseriborsóról, hacsak azt nem, hogy ízletes, ám ezt mindenki tudja, aki evett már csicseriborsólisztet. Ha felkérnének, hogy tartsak előadást a csicseriborsóról, ilyenformán kezdeném. „Kedves barátaim! Miként a nap házam egyik oldalán felkel, s a másikon alámerül, a csicseriborsó hasonlóképpen a földből kel fel, és az emberek vagy a lovak szájába merül alá.” Ekkor az idő rövidségére hivatkozva vissza is telepednék a helyemre, tudniillik úgy összegyűlne a nyál a számban, hogy képtelen lennék folytatni. A csicseriborsó a gyengém. S a gyengém erőt ad nekem. De csak evés, nem pedig beszéd közben.
A városi lapok másról sem cikkeznek, csak a csicseriborsóról. Folyton rossz idő volt mostanában, ki se mozdultam a házból. De arról azért értesültem, hogy odakint esett és lehűlt a levegő, minek következtében a város körül elterülő csicseriborsóföldön megtelepedtek a hernyók. Az újságokban harsány visszhangja volt a dolognak: „A CSICSERIBORSÓT ELLEPTÉK A HERNYÓK! A KORMÁNY ALSZIK”. Valamelyik lap még egy fényképet is leközölt az egyik kis bestiáról, amint a csicseriborsó levelén ejtőzik. Az igazat megvallva egész pofásan mutatott a képen. No de micsoda részrehajlás ez, kérem alássan! Mi se ettünk kevesebb csicseriborsót, mégis ő kerül címoldalra!
Semmit se tudok a hernyókról, ugyanis még nem volt szerencsénk egymáshoz. Gőzöm sem volt, mit tehetnék azon kívül, hogy költök egy gyermekverset a hernyóra rímelő szavakkal, mások ellenben olyan nagy mellénnyel nyilatkoztak róluk, mintha testközelből ismernék a hernyókat.
Van nekem egy barátom. Tanult ember, vagyis olyan, aki olvasta az ősi könyveket. Azért kötöttem vele barátságot, mert követtem a szabályt: „Legyen a barátaid között egy-két eszesebb fajta”. Egy ízben, soros bölcsességi rohamában barátom említette nekem Ilá nevét. Azt mondta, Ilá azaz Prithví az élelem istennője. Ez megragadt bennem. Amikor híre ment a hernyóinváziónak, azon kezdtem töprengeni, mi köze lehet ennek az Ilának a hernyókhoz.[1] Ilá az élelem istennője, a hernyó az élelemnek véget vető istennő. Hiszen ez nagyszerű! Ezek szerint a hernyók Ilá leányai, akik felélték anyukájuk, Madame Ilá keresetét, s most nyilvánosságot követelnek maguknak. Tetszett nekem ez az okfejtés, és arra gondoltam, ha összeül a katasztrófatanács, ott majd megcsillantom éles elmémet. Mintha bizony azok ott a mezőgazdaságiaknál meghívnák a magamfajtákat az üléseikre! Türelmetlenül vártam, hogy találkozzam tanult barátommal, és bővítsem ismereteimet hernyó-témában, amikor is a kislányom kiokosított. A környezetismeret tankönyv negyedik fejezetét felütve kijelentette, hogy a hernyóból pillangó lesz. Az a kis állatka, amelyik virágról virágra röpdös, és nektárt szívogat. Egy költő lakozik bennem, bár réges-rég elszunnyadt, oly sokszor kifütyülték már. Hanem a pillangó említésére menten felriadt álmából, és monologizálni kezdett a hernyók védelmében, mondván: a kert ékességéről beszélünk.
– Te nem olvasol újságot, tökfej! – hurrogtam le. – A hernyóid elpusztítják a csicseriborsót, még az is lehet, hogy jövőre drágább lesz a bhadzsijá meg a laddú, úgyhogy tartsd a szád!
De miért is némulna el egy költő? Csak akkor volt hajlandó kiengedni a mikrofont a kezéből, amikor meggyőztem, hogy később majd még szót kap.
Az újságok hírverést csaptak, mire a politikusok nekiálltak szónokolni, de lehet, hogy előbb a politikusok kezdtek el szónokolni, és az újságok csak azután csaptak hírverést. Mindenesetre a kormány felébredt, a miniszterek felébredtek, a tisztviselők felébredtek, felbukkantak az akták, csiripelés kezdődött az üléstermekben, a hivatalszolgák pedig álomittasan elcsoszogtak a kantinba teáért. Az utasítások végigsöpörtek az utcákon, végrehajtóik szárnyukat verdesve elrepültek a falvak irányában. Megvirradt. A komótosan szivárgó jelentések elárasztották a fővárost, sietős rendelkezések születtek. Felberregtek a dzsipek. A hernyó-ügy a táviratok szárnyán egészen Delhiig jutott, és amint ékes hindí nyelven kiadták az ukázt, máris ott zúgtak a földek felett a vegyszert permetező repülőgépek, és helikopterek köröztek a levegőben. A parasztok álmélkodtak. Hogy megmarad-e a termés, az még kérdéses, a szavazatok mindazonáltal biztosítottak. Az ellenzék tagjai is elismerték, hogy ha a repülőgépek még tovább permetezik a földeket, azzal náluk is gyökeres változás fog beállni. Ilyen események zajlottak a város körül, az önök alázatos szolgája meg csak üldögélt itten, és olvasgatta a tíz paiszáért vásárolt hatoldalas újságját. Ne feledjük, a lusták többnyire szilárdan megvetik lábukat a realitások talaján.
Egy szép napon aztán a mezőgazdasági minisztérium egy tisztviselője azt mondja nekem: – Nézzük meg, hogy halad a hernyóirtás. Ugorj föl mellém a dzsipre. – Miért is ne, gondoltam, legalább megtudom, hogy a földön vagy bokron nő-e a csicseriborsó, azzal felpattantam a dzsipre. Egész úton azzal szórakoztattam a tisztviselőt, hogy a kollégáit szidtam. Másfél óra elteltével olyan helyre értünk, ahol szerte körülöttünk földek nyúltak el. Egy alacsonyabb beosztású tisztviselő ácsorgott ott az én tisztviselőmre várakozva. Leszálltunk, s én büszkén konstatáltam, hogy a csicseriborsó földön nő: csicseriborsóföldön. Tehát igaz a dolog az anyóssal meg a kancával.
Gyalogszerrel vágtunk neki. Csicseriborsó mindenütt, ameddig csak a szem ellát.
– Mit találtok a földben ásáskor? – kérdeztem egy paraszttól.
Először nem értette, aztán azt felelte: – Agyagot.
– Szóval itt már az ősidőkben is földek voltak – magyaráztam. Érdekel a történelem, ami a földben nyugszik. Ha ásáskor városra bukkanunk, arra kell következtetnünk, hogy az ősidőkben város állott itt, ha csak agyagot találunk, az arra utal, hogy azelőtt földek voltak e helyt. Ha pedig még agyagot se találunk, akkor ezen a helyen nem voltak földek.
Az én tisztviselőm a másikkal diskurálva előttem lépdelt.
– Itt akkor nincsenek hernyók? – kérdezte a felettes, az én tisztviselőm.
– Nincsenek – felelte a másik.
– Legföljebb egy-kettő.
– Legföljebb.
– Mindig akad egypár.
– Mindig akad egypár.
– Nem okoznak komoly kárt.
– Nem, nem okoznak komoly kárt.
– De attól még veszélyesek.
– Veszélyesek hát.
– Bármikor elszaporodhatnak.
– De el ám.
– Úgy hallottam, az egész földet letarolhatják.
– Az egészet.
– Itt, kérem szépen, permetezni kell.
– Kell bizony.
– Neked mi a véleményed?
– Ahogy óhajtja – hajbókolt a másik tisztviselő. Csendben baktattunk tovább.
– Tájékoztass, hogy további utasításokat adhassak ki.
– Tájékoztatni fogom.
– És idehallgass!
– Parancsol?
– Vinnem kéne haza egy kis csicseriborsót zölden. Rakass fel belőle a dzsipre.
– Máris.
A másik tisztviselő döngő léptekkel megindult a paraszt felé.
– Hé, te, hogy is hívnak!
A paraszt futva sietett elébe.
– Hernyók vannak a földeden, gazember?! – ripakodott rá a tisztviselő.
– Nincsenek, uram.
– De voltak. Hova lettek, mi?
– Nem tudom, uram.
– Ki vele, hova lettek azok a hernyók?!
A paraszt reszketve tette össze két kezét. Már azt hitte, lefoglalják a földjét a kihágás miatt. A tisztviselő dühödten hordozta körbe tekintetét, majd így szólt: – Na jól van, vágjál le a zöldjéből, és pakoljad fel az úr dzsipjére. Lódulj!
A paraszt nekilátott kihúzgálni a csicseriborsót a földből. A tisztviselő mindvégig ott állt fölötte. Én közben a felettesével sétáltam.
– Szeretek a földeken – mondta. – Itt valóban élet van, béke, ez a boldogság.
Mindenfélét összehordott. Elszavalta Maithilísaran Gupt egyik versét a falusi életről, amit még elemista korában magolt be.
– Valahányszor eszembe jut ez a vers, dzsipre szállok, és kijövök a földekre – mondta. A csicseriborsót tépkedő parasztra nézve azon tűnődtem, tudta-e vajon Guptdzsí, mekkora bajt okoz majd a versével.
Kisvártatva mind a hárman felszálltunk a dzsipre, és haladtunk tovább. Távozásunk láttán a paraszt megkönnyebbülten sóhajtott fel. A dzsipen halomban állt a szép zöld csicseriborsó. Falatozni kezdtem, s a többiek is követték a példámat. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy három hernyó fészkel a dzsipen, úton a földek felé. Három óriáshernyó. De nem csak három van belőlük, hanem több ezer, sőt több százezer, és nem csupán a csicseriborsót, minden mást is felzabálnak, amikor gátlástalanul járják útjukat a dzsipen.
[1] A hernyó hindíül illí.