Prémcsand (1880-1936)

A hindi prózairodalom legnagyobb alakja. Falusi iskolamester, majd tanfelügyelő volt. 1921-ben Mahátmá Gándhi bojkottfelhívásának engedelmeskedve lemondott közalkalmazotti állásáról, írásból és publicisztikából igyekezett megélni. Prémcsand korai iskoláztatása, akárcsak írói pályafutásának kezdete az urdú nyelvhez kötődik, a szerzőt mindmáig az urdú irodalom legnagyobbjai közt tartják számon. Az 1910-es években megerősödő nemzeti függetlenségi mozgalom hatására hindiül kezdett írni, megteremtve a hindí realista irodalmat. Magyarul két regénye (Az áldozati tehén, 1959 és Nirmalá, 1980) és mintegy tíz novellája jelent meg. A realizmus azonban nem kizárólagos stílus Prémcsandnál, és számos elbeszélése éppúgy merít a többévezredes indiai mesemondó hagyományból, mint a modern európai elbeszélés eszköztárából.

Műveiből

Prémcsand: Átmáram

(Bangha Mónika fordítása hindíből)

1

        Védákfalván mindenki ismerte az aranyműves Mahádévot. Kora reggeltől szürkületig ült ötvösműhelyében a tűzhely mellett, és kalapált. Az emberek annyira hozzászoktak a folyamatos kalapáláshoz, hogy amikor valami okból abbamaradt, hiányérzetük támadt. Mahádévnak minden reggel első dolga volt kalitkástul magához venni a papagáját, és szent énekeket énekelve útra kelni a víztározóhoz. Vén teste, fogatlan szája, hajlott háta láttán a derengő fényben bárki ismeretlen abba a tévedésbe eshetett, hogy aki ott megy, nem más, mint egy pisácsa-démon[1]. Amint megszólalt a hang – szatt gurudatt sivadatt dátá[2], mindenki tudhatta, hogy hajnalodik.

Mahádév nem élt boldog családi életet. Három fia, három menye, tucatnyi unokája volt, de senki, aki terheit könnyebbé tette volna. A gyerekei így vélekedtek: „Élvezzük az életet, amíg apánk él, aztán úgyis utolérnek a bajok.” A szerencsétlen Mahádév néhanapján még éhkoppon is maradt. Étkezés közben ugyanis oly harsányan tombolt a kommunizmus, hogy ő bizony inkább felkelt, és elment kókuszhéjból faragott vízipipájával elverni az éhségét. Munkájában sem lehetett nyugodt. Noha értette a mesterségét, tisztábbra marta a fémet, mint mások, és alaposabb volt, ha vegyszerekkel kellett dolgoznia, újabban mégis egyre többször vonták kétségbe a szakértelmét. Ám Mahádév rettenhetetlenül komoly maradt, és lehajtott fejjel tűrt. Amint bírálói elhallgattak, a papagájához fordult:

– Szatt gurudatt sivadatt dátá! – kiáltotta, és e mantrát ismételgetve megbékélt az elméje. bővebben…

Prémcsand: December éjszakája

(Aradi Éva fordítása)

1

– Megjött az uzsorás Szahaná, kéri az esedékes tör­lesztést – szólt Halkú a feleségének. – Add ide azt a pénzt, amit félretettünk, hogy ne gyötörjön…

Munní éppen söpört, de most abbahagyta.

– Jó, ha három rúpia van a házban! – mondta Halkú­hoz fordulva. – Miből fizessünk? Hogy veszünk takarót? Vagy hogyan akarod a hideg decemberi éjszakákat a me­zőn tölteni takaró nélkül? Mondd meg neki, hogy aratás után fizetünk, most nincs pénz!

Halkú bizonytalanul topogott. „A december már a sarkunkban van, a földeken nem lehet éjszaka takaró nélkül megmaradni. De Szahaná, az uzsorás fütyül rá. Ha nem adom meg neki – gondolta Halkú -, szidni, át­kozni fog, még talán meg is ver mérgében.” Amint idáig jutott gondolatban, odafordult nagydarab feleségéhez – akinek a külseje ellentétben volt a nevével, Munní ugyanis kislányt jelent -, és befejezte az imént megkez­dett mondatot:

– …adnunk kell, hogy csendben maradjon végre. Ta­karóról meg majd valahogy másképp gondoskodom.

Munní távolabb lépett, és villogó szemmel mondta:

– Másképp? Halljam, liogyan? Honnan a csudából lesz pokrócod? Nem tudom, mennyi marad, ha a rész­letet kifizetjük, de abból ugyan nem tudjuk megvenni! Azt kérdezem, miért nem hagyod ott azt a földet? Nap­hosszat gürcölsz, még ünnepnap is kimész, és mégsem terem elég. Az adósságok törlesztésére megy el az egész életünk. És mi terem az ilyen földön? Nem adok pénzt, és kész! bővebben…

Prémcsand: A gyászlepel

(Aradi Éva fordítása)

1.

A kunyhó ajtajánál, a kialvó tűz előtt ült csendben az öregember és a fia. A fiatalasszony, Budhijá, szülési fáj­dalmak között fetrengett odabenn. Olykor-olykor fel­jajdult, olyan szívtépően, hogy a két férfinak elakadt a lélegzete. Téli éjszaka volt, a természet némaságba, a falu sötétbe burkolózott.

Ghíszú törte meg a csöndet:

– Nem hiszem, hogy életben marad. Kimerítő nap volt, igazán bemehetnél, nézd meg, hogy van.

Mádhav mérgesen felelte:

– Ha meg kell halnia, minél előbb, annál jobb. Minek menjek be? Úgyse tudok semmit se tenni.

– Szívtelen fickó vagy te – mondta Ghíszú -, egy évig boldog voltál vele, hogy a csodába lehetsz most ilyen kö­zömbös!

– Lehet, de nem bírom nézni, hogy szenved, és do­bálja magát.

Ghíszú és a fia, Mádhav a tímárok kasztjához tarto­zott. Arról voltak híresek a faluban, hogy utáltak dol­gozni. Ghíszú, ha egy napot dolgozott, utána hármat pi­hent, Mádhavnak meg minden félórányi munkájára egy óra cigarettaszünet jutott. Ezért volt, hogy már senki sem alkalmazta őket. De amíg egy maréknyi élelem volt a házban, elhessegették maguktól még a munka gondola­tát is. Ha már négy-öt napja nem volt mit enniük, akkor Ghíszú felmászott egy fára, levágott egy jókora ágat, bővebben…