Prémcsand: December éjszakája

(Aradi Éva fordítása)

1

– Megjött az uzsorás Szahaná, kéri az esedékes tör­lesztést – szólt Halkú a feleségének. – Add ide azt a pénzt, amit félretettünk, hogy ne gyötörjön…

Munní éppen söpört, de most abbahagyta.

– Jó, ha három rúpia van a házban! – mondta Halkú­hoz fordulva. – Miből fizessünk? Hogy veszünk takarót? Vagy hogyan akarod a hideg decemberi éjszakákat a me­zőn tölteni takaró nélkül? Mondd meg neki, hogy aratás után fizetünk, most nincs pénz!

Halkú bizonytalanul topogott. „A december már a sarkunkban van, a földeken nem lehet éjszaka takaró nélkül megmaradni. De Szahaná, az uzsorás fütyül rá. Ha nem adom meg neki – gondolta Halkú -, szidni, át­kozni fog, még talán meg is ver mérgében.” Amint idáig jutott gondolatban, odafordult nagydarab feleségéhez – akinek a külseje ellentétben volt a nevével, Munní ugyanis kislányt jelent -, és befejezte az imént megkez­dett mondatot:

– …adnunk kell, hogy csendben maradjon végre. Ta­karóról meg majd valahogy másképp gondoskodom.

Munní távolabb lépett, és villogó szemmel mondta:

– Másképp? Halljam, liogyan? Honnan a csudából lesz pokrócod? Nem tudom, mennyi marad, ha a rész­letet kifizetjük, de abból ugyan nem tudjuk megvenni! Azt kérdezem, miért nem hagyod ott azt a földet? Nap­hosszat gürcölsz, még ünnepnap is kimész, és mégsem terem elég. Az adósságok törlesztésére megy el az egész életünk. És mi terem az ilyen földön? Nem adok pénzt, és kész!

Halkú szomorúan válaszolt:

– Jó, jó, de minek veszekszel?

– Minek veszekszem, minek veszekszem? Miért, talán király vagy? – vágott vissza mérgesen Munní.

De ezzel el is szállt a mérge. Sok keserű igazság volt Halkú szavaiban, ő meg haragjában úgy viselkedett, hogy most elszégyellte magát.

Átment a szobába, elővette az összegyűjtött néhány rúpiát, és odaadta Halkúnak.

– Jobb lesz, ha otthagyod a földet! Elmegyünk dol­gozni, beállunk béresnek. Semmi bajunk sem lesz! Szép kis föld ez, mondhatom! Majd halálra dolgozzuk ma­gunkat, de csak bajunk van vele!

Halkú eltette a pénzt, aztán csendesen kiment. Milyen nehéz munkával, fillérenként gyűjtötték össze ezt a há­rom rúpiát takaróra. És most adhatja az uzsorásnak!

Sötét decemberi éjszaka. Mintha még a csillagok is reszketnének az égen. Halkú ott feküdt a földje szélén cukornád levelekből készült tető alatt egy bambusz­ágyon, amelyre régi takaróját terítette – és didergett. Az ágy alatt Halkú hűséges barátja, Dzsabrá kutya fe­küdt, és mert ő is fázott, vinnyogott. Egyikük sem tudott aludni.

Halkú barátságosan megveregette a kutya nyakát:

– Mi van, Dzsabrá? Fázol? Azt mondod, ugye, hogy ha a házban van szalma, hogy arra feküdj, akkor itt miért nincs? Persze hogy fázol, hisz én is reszketek! Itt aztán csak a szél süvít, a csuda vinné el! Vonyíthatsz még a nagymamád helyett is!

Dzsabrá a hasán fekve vacogott, vonyított, aztán el­csendesedett, csak néha vakkantott egyet-egyet.

„Ha vonyítok, a gazdám nem tud aludni” – okos szeme mintha ezt mondta volna.

Halkú megsimogatta Dzsabrá hideg hátát.

– Holnap nem jössz ki, ha ilyen hideg lesz! Ez a go­nosz nyugati szél! Milyen jeges hideget hoz. Kimegyek, elkészítek egy vízipipát. Vagy nyolcat már elszívtam. Így tölteni az éjszakát! Ez a föld öröme. Biztosan vala­melyik isten akarata volt, azért ijedt meg a meleg, azért szaladt el, a hideg pedig idejött. Vastag párna és meleg takaró, de jó is volna! Csak kibírjuk ezt a telet valahogy! Dolgozunk, dolgoztunk, és más aratja le a hasznot!

Halkú felálllt, egy gödörben tüzet gyújtott, és megtöl­tötte a vízipipát. Szívta, szívta reménykedve, hogy a pipa melege majd felvidítja.

Dzsabrá is felállt, csillogó szemmel nézte a gazdáját.

– Ma még jobban fogsz fázni – nézett a kutyára Halkú. – Ha mégis kijössz holnap, meleg fekhelyet csi­nálok neked szalmából. Abba belebújsz, mindjárt jobb lesz, meglátod!

Dzsabrá mellső lábát Halkú térdére rakta, a fejét pedig a gazdája arcához dugta. A férfi érezte a kutya meleg le­heletét.

Miután befejezte a vízipipázást, újra lefeküdt. Elhatá­rozta, hogy ha tud, most alszik egy kicsit, de alig feküdt le, újra úgy fázott, hogy vacogott a foga. Előbb megpró­bált a jobb oldalára fordulni, majd a balra, de a hideg, mint gonosz démon, rátelepedett a mellére.

Mikor már sehogy sem ment a dolog, hirtelen felkapta a kutyát, ölébe vette, megsimogatta a fejét, és altatgatta. A kutya testének furcsa szaga volt, de ahogy magához szorította, mégis olyan boldogságot érzett, mint már hónapok óta soha. Talán mert Dzsabrá megértette. A legjobb barátját vagy édesbátyját sem ölelte volna na­gyobb szeretettel. Már nem is bánta annyira, hogy hideg van. Ez a barátság Halkú és a kutya között régi volt és őszinte.

Dzsabrá egyszer csak felkapta a fejét, mintha vadat szimatolna. Gazdája iménti simogatása újra lelket vert belé, és a levegőbe szagolva megérezte a vadállatok sza­gát. Felugrott, kiszaladt, és dühösen felugatott. Halkú néhányszor szólította, de Dzsabrá nem jött vissza. A ve­tésben rohangált, és hangosan ugatott. Hol erre szaladt, hol arra. Szívében a kötelesség valamilyen új igyekezettel párosult.

3

Körülbelül egy óra telt el így. Éjjel ráadásul szél tá­madt, és még dermesztőbb lett a hideg. Halkú felült, a melléig felhúzta a térdét, fejét lehajtva összegörnyedt, de így is nagyon fázott. Úgy érezte, mintha a vére is meg­fagyott volna. Felnézett az égre, hogy megtudja, mennyi van hátra az éjszakából. A Göncölszekér csak az égbolt felénél járt, majd ha éppen a fejük fölé emelkedik, csak azután lesz hajnaL így hát még csak az éjszaka közepén jártak.

Nem messze Halkú földjétől volt egy mangó-kert. Decemberre a mangófák mind elhullajtották a levelüket. A kertben nagy halom levél gyűlt össze.

 „Bemegyek, összegyűjtöm a leveleket – gondolta ma­gában Halkú -, kicsit felmelegszem. Ha valaki meglát, hogy éjszaka leveleket gyűjtök, azt gondolja, hogy szellem vagyok. Lehet ugyan, hogy valamilyen vadállat rej­tőzik a bokrok között, de én már nem ülhetek itt tovább akkor sem.”

Átment a kertbe, útközben szedett néhány szál mus­tárkórót, összekötözte és meggyújtotta. Ezzel a fáklyával világítva ment a gyümölcsösbe. Dzsabrá farkát csóválva követte.

– Most már nem bírom tovább, Dzsabrá – magya­rázta Halkú a kutyának -, gyerünk, levelet szedünk a kertből, és meggyújtjuk. Ha megmelegszünk, talán el is alszunk. Még mindig hosszú az éjszaka.

Dzsabrá beleegyezően morgott, és ment a nyomában.

A kertben teljes sötét volt, vad szél söpörte, kergette a leveleket. A füvet dér lepte, a szél valahonnan mirtusz illatát hozta.

Halkú megszólalt:

– De jó illat, Dzsabrá, te is érzed?

Dzsabrá nem nagyon figyelt rá, csontot talált a földön, azt rágcsálta.

Halkú lerakta az égő mustárkórót a földre, és a gyér világítás mellett hozzálátott, hogy összekotorja a száraz leveleket. Rövid idő alatt egész halommal szedett össze. A keze megdermedt a hidegtől, a lába majd lefagyott, de sikerült jó sok levelet összehordania. El fogja kergetni a hideget!

Nemsokára már égett is a levélhalom. A láng olyan magasra csapott, hogy majdnem elérte a fák ágait. Eb­ben az imbolygó fényben a kert fái olyannak tűntek, mintha fejüket a sötétség koronázná. És úgy tetszett, hogy a sötétnek e végtelen óceánjában a fény magányos hajóként himbálózik.

Halkú leült a tűz mellé. Lassanként felmelegedett. Néhány perc múlva levetette a válláról a szakadt lepedőt, és kinyújtotta a lábát.

– Na, most gyere! – mondta, mintha gúnyolná a hide­get.

Büszke volt rá, hogy legyőzte a fagy erejét.

– Halló, Dzsabrá! Ugye, nem fázol? – kiáltott a ku­tyának.

Dzsabrá morgott, mintha mondaná:

– Már hogy fáznék?

– Kár, hogy ez előbb nem jutott eszünkbe, igaz? – kér­dezte Halkú.

Dzsabrá válaszul a farkát csóválta.

– Jól van, gyere, átugorjuk a tüzet. De ha megégeted magad, nem gyógyítalak!

Dzsabrá idegesen pislogott.

– Ne mondd meg holnap Munnínak, mert veszekedni fog – mondta Halkú, és jókedvűen átugrotta a tüzet. Kicsit megrándította a lábát, de ügyet sem vetett rá, Dzsabrá inkább megkerülte az égő leveleket, és megállt Halkú mellett.

– Gyere, ne légy lusta, ugord át! – szólt neki Halkú, közben újból átugrotta a tüzet, és a másik oldalán leült.

A levelek gyorsan elégtek, újra sötét lett a kertben, csak néha, a hirtelen támadt szélben izzott fel egy kis parázs, de az is hamar elhamvadt.

Halkú újból magára terítette a lepedőt, visszaült a meleg hamu mellé, és dudorászott. Testét meleg járta át. Aztán ahogy nőtt a hideg körülötte, ő egyre lustábbnak érezte magát. Dzsabrá ugatott, és a vetés felé szaladt. Halkú érezte, hogy egy csapat vadállat csörtet a földjén. Valószínűleg vaddisznók. Tisztán kivehette tülekedésük, lökdösődésük neszét: bizonyára nekiláttak a búzának. Szinte hallotta a rágcsálásukat.

– Nem, egy állat sem jöhet a közelbe, amíg Dzsabrá ott van! – nyugtatta magát. – Megöli őket. Csak képze­lődöm. Most már semmit sem hallok.

– Dzsabrá, Dzsabrá! – kiabált a kutya után. Dzsabrá tovább ugatott, de nem jött vissza.

Ismét hallotta a rágcsálást. Most már nem ámíthatta magát. De semmi kedve sem volt felkelni. Olyan kényel­mesen ül ezen a szélvédett helyen ! Ültéből kiabált a vad­disznókra:

– Kotródjatok el innen!

Dzsabrá újra ugatott, de a vadállatok hallhatóan to­vább dézsmálták a gabonát. Pedig az idén milyen szép lett volna a termés! A búza már majdnem beérett.

Halkú végül is összeszedte magát, felállt, és tett két­három lépést, de ekkor hirtelen viharos szél kerekedett, olyan hideg és csípős, mint a skorpiómarás. Újra leült hát a langyos hamu mellé, hogy egy kicsit felmelegedjen.

Dzsabrá torkaszakadtából ugatott, a vaddisznók mind elpusztították a vetést, Halkú pedig egyre csak ült a me­leg hamu mellett. A tehetetlenség szinte a földhöz szegezte. Magára húzta a szakadt lepedőt, és végignyúlt a langyos földön.

Mikor felébredt, már sütött a nap, és Munní állt mel­lette.

– Egész nap alszol? – méltatlankodott. – Amíg te itt aludtál, az egész vetés odalett!

Halkú felelt:

– A búzából jössz?

– Igen. Minden elpusztult. Hogy tud valaki ilyen mé­lyen aludni?

Halkú kifogást keresett :

– Majd meghaltam, de te csak a földdel törődsz? Annyira fájt a hasam egész éjjel, hogy nem bírtam fel­kelni.

Mindketten átmentek a búzaföldre: a gabonát a vad­disznók teljesen letaposták, tönkretették. Dzsabrá ott feküdt a vetés szélén élettelenül.

Munní szomorúan nézte a pusztítást, Halkú azonban szinte megkönnyebbülten mosolygott.

Az asszony gondterhelten mondta:

– Most aztán elmehetünk napszámosnak!

Halkú jókedvűen válaszolt:

– De végre nem kell majd kint aludnom a hideg de­cemberi éjszakákon.

 

Megjelent: Prémcsand: Nirmalá. Elbeszélések. Európa Könyvkiadó, 1980.