BANALATÁ SÉN

Ezer éven át vádoroltam a föld útjain,
A Szinhala tengertől sötét éjben a Maláj óceánig
Sokat bolyongtam. Ott voltam Bimbiszára és Asóka
Ködfakó világában. És a sötétben még messzebb: Vidarbha városában.
Én, e fáradt lélek, körülöttem habzó életóceán.
Egy pillanatra békét adott a nátóri Banalatá Sén.

Sötét haja a hajdani Vidisá éje,
Arca Srávasztí műremeke. Mint mikor távol vizeken
Kormányavesztett eltévedt hajós
Szemébe tűnik a Fahéj-sziget zöld országa,
Úgy néztem rá a sötétségben; és ő kérdezett: „Merre járt ilyen sokáig?”
Szemét rámemelte mint madárfészek, a nátóri Banalatá Sén.

A nap teltével mint harmat zaja
száll le az éj. A sas letörli szárnyáról a tűző nap szagát,
és mikor kialudtak a föld fényei, előkészíti a szentjánosbogárszerűen
fel-felcsillanó kéziratot egy történetre.
Minden madár, minden folyó hazaér, és vége az evilági adás-vevésnek;
És nincs más, csak sötétség, és szemben Banalatá Sén. bővebben…