BANALATÁ SÉN

Ezer éven át vádoroltam a föld útjain,
A Szinhala tengertől sötét éjben a Maláj óceánig
Sokat bolyongtam. Ott voltam Bimbiszára és Asóka
Ködfakó világában. És a sötétben még messzebb: Vidarbha városában.
Én, e fáradt lélek, körülöttem habzó életóceán.
Egy pillanatra békét adott a nátóri Banalatá Sén.

Sötét haja a hajdani Vidisá éje,
Arca Srávasztí műremeke. Mint mikor távol vizeken
Kormányavesztett eltévedt hajós
Szemébe tűnik a Fahéj-sziget zöld országa,
Úgy néztem rá a sötétségben; és ő kérdezett: „Merre járt ilyen sokáig?”
Szemét rámemelte mint madárfészek, a nátóri Banalatá Sén.

A nap teltével mint harmat zaja
száll le az éj. A sas letörli szárnyáról a tűző nap szagát,
és mikor kialudtak a föld fényei, előkészíti a szentjánosbogárszerűen
fel-felcsillanó kéziratot egy történetre.
Minden madár, minden folyó hazaér, és vége az evilági adás-vevésnek;
És nincs más, csak sötétség, és szemben Banalatá Sén.

EZER ÉVEN ÁT CSAK JÁTSZIK 

Ezer éven át csak játszik, mint sötétben a szentjánosbogár
Körben az örök éjszaka hona.
A holdfény a homokon – izgő-mozgó cédrusárnyék,
Mint egy porladó oszlop Dvárakából – megdermed, mint egy halott vagy egy ájult.
Testünkről az álom illatát lemosta az élet adás-vevése.
„Emlékszel?” – kérdezte. Én is csak kérdeztem: „Banalatá Sén?”

VADÁSZAT

Hajnal.
Az égbolt halványkék szöcsketest.
Körben a guajávafák, az elefántpálmák zöld papagájszárnyak.
Már csak egy csillag az égen:
falusi nászszobában egy lány, mindenkinél alkonyatrészegebb;
egyiptomi szépség melléről gyöngy, Nílus-kék poharamba dobva.
Ahogyan egy évezredekkel ezelőtti éjen,
most is világít a csillag.

A tűz melegénél egész éjjel „fűtőztek”
az idegen mezőn.
Vörös a tűz, mint a taréjos bársonyvirág.
A fel-fellobbanó lángban megcsavarodnak a száraz asvattha-levelek.

A napfényben elveszett sáfrányszíne.
Lesoványodott, mint seregély szívében a vágy.
A reggeli fényben vibráló harmat körben az erdőre, az égre
ragyog, akár a páva kék-zöld tollazata.

Hajnal.
Éjszaka gepárdok és tigrisek karmaitól menekült,
a csillagtalan, mahagóni homályban elbolyongott a szundarí-ligettől az ardzsuna-erdőig,
és erre a reggelre várt a barna őzbak.
A hajnali fényben leereszkedett,
és tépi és eszi a lágy, citrancsillatú füvet.
Leereszkedett a folyó csípős hideg hullámaiba,
hogy forrásnyi erőt találjon kialvatlan, fáradt, izgatott testének,
hogy olyan áradó örömre leljen, mint a sötétség hideg, összeszűkült méhét megnyitó hajnal.
Hogy mint az arany napeső a kéklő ég alatt, felébredve
bátorságával, vágyaival és szépségével, elkápráztasson minden őztehenet.

Egy hirtelen hang.
Vörös a folyó vize, mint a macsaká-virág szirmai.
Újra fellángolt a tűz, és főtt a forró, pirosló őzhús.
A szabad ég alatt a fűben pokróc, régi, harmat-áztatta történetek,
cigarettafüst.
Néhány ember albertfrizurával,
Szerteszét puskák. Hideg. Mély, ártatlan álom.

HA ÉN VADLÚD LENNÉK

Ha én vadlúd lennék,
és ha te vadliba lennél
egy távol vidéken, a Vízesés-folyó partján,
a rizsföldek mellett,
karcsú nádak között
egy magányos madárfészekben;

akkor ma, ezen a koratavaszi éjen
néznénk, hogy a hold felkel egy tamariszkusz ágai mögött,
és odalent a föld vizének illatát lerázva
az ég gyönyörű gabonájában úsztatnánk meg a testünket;

szárnyad védelmem volna, és szárnyamban lüktetne a véred;
a kék mennybolton mint pörköltrizs-mező aranyló virágai, sok ezer csillag,
és mint a sziriuszfa-erdő zöld, gyapjas fészkében
egy aranytojás:
a tavaszi hold.
Talán golyósüvítés:
harántívű röppályánk,
dugattyúk lendülete szárnyunkban,
az északi szél éneke torkunkban.

Talán még egy golyósüvítés:
megdermedésünk,
nyugalmunk.
A mindennapok e dirib-darab halála elmúlna;
elmúlna a
mindennapok dirib-darab törekvéseinek hiúsága, homálya,
ha én vadlúd lennék,
és ha te vadliba lennél
egy távoli vidéken, a Vízesés-folyó partján
a rizsföldek mellett. 

MEZTELEN MAGÁNYOS KÉZ

Újra sűrűbb az égen a homály:
a homály, akár titokzatos nővére a fénynek.

Mint az a nő,
aki régóta szeretett,
s akinek arcát sohase láttam:
a koratavaszi égen sűrű a homály.

Egy rég rombadőlt város látomása,
szívemben felködlik a város—egy palota képe.

Az Indiai-óceánon,
vagy a Földközi-tengeren,
talán a Tirrén-tenger partjain.
Nem, nem ma, volt hajdan egy város,
és volt egy palota,
egy kincsekkel teli palota:
perzsaszőnyegek, kasmíri kendők, páratlan korallgyöngyök a Bering-szorosból,
kihúnyt szívem, halott szemem, eltűnt álmaim, vágyaim—
és te, a nő…
Ott volt mind a rég múlt világban:
lótuszszínnel ragyogó napfény,
kakadu- és galambrajok
s a mahagónilomb sűrű árnya.

Lótuszszínnel ragyogó napfény,
ragyogó lótuszszínű napfény;
és ott voltál te;
arcvonásaid hány és hány századéve nem látom,
nem keresem.

A koratavaszi homály felidézi a tengerpart képeit,
szépséges ívek és kupolák fájó körvonalát,
körték eloszlott illatát.
Szarvasbőrből és oroszlánbőrből szürke pergamentekercsek sokasága,
szivárványszínű üvegablakok,
pávafarok-tarka kárpitok,
szobák és termek, s még távolabb, egy pillanatra felsejlő
szobák és termek…
Időtlen mozdulatlanság és ámulat.

A kárpitokon, a szőnyegeken mint széthintett izzadságcseppek: a vérszínű napfény—
vörös pohárban dinnyebor.
Meztelen, magányos kezed.

Meztelen, magányos kezed.

Bangha Imre és Déri Balázs fordításai