(Borbély Judit Bernadett fordítása)

Tizenegy éves voltam azon a nyáron, amikor egy ágyban háltam a legifjabb nénikémmel. Anyám Karácsíba küldött a nagyanyámhoz, amíg ő befejezi a disszertációját.

– Meglátod, jó helyed lesz ott – hangoztatta. – Legalább együtt vagy egy kicsit a náníval. Nincs már sok ideje hátra.

Mielőtt elhagytam az Államokat, anyám a lelkemre kötötte, hogy tanúsítsak tiszteletet a rokonok iránt, üldögéljek minél többet a nání mellett, és azt is elmondta, hogy a bácsikám, Khálid mámú robbanékony természete ellenére jó ember. Azt egy szóval sem említette, hogy Karácsíban olyan forró a nyár, ami szinte megbénítja az embert, s hogy ki sem bírok majd mozdulni miatta a házból. Nem mondta el, hogy a nání voltaképpen már halott, s hogy míg ő maga nem képes érzékelni az idő folyását, addig az ágyánál ücsörgők nagyon is tudatában vannak a múló perceknek. Nem készített fel rá, hogy az idő java részében magamra leszek hagyatva, ahogy arra sem, hogy a tiszták földjén kóstolok majd bele először a testi örömökbe.

Az anyai intelmet megfogadva mindig kiszaladtam a munkából hazatérő Khálid mámú elé, hogy hangos szálámmal üdvözöljem. Esténként Khálid mámú Dunhill cigarettát szívott a konyhában, egyik szálat a másik után, jobb lábát lányosan a bal mögé csavarva. Mivel alkatra is lányosan vézna volt, úgy tűnt, hogy neki ez a természetes ülőpóz. Khálid mámú egyfajta süketségként értelmezte bizonytalan urdú nyelvtudásomat, ezért abban a hiszemben, hogy ha minden mondata végére felkiáltójelet biggyeszt, akkor majd jobban megértem, állandóan emelt hangon beszélt hozzám. Tanvír mámí, Khálid mámú felesége kövér, csendes asszony volt, és többnyire a konyhában múlatta az időt. Khálid mámú úgy beszélt vele, mintha nem lenne ki mind a négy kereke. Én nem tudtam felmérni Tanvír mámí valós szellemi képességeit, mert a hangját is alig lehetett hallani, ha nagy ritkán hozzám szólt, akkor meg általában az evésről volt szó. bővebben…