(Csikós András fordítása)

Az ember szíve akár egy labirintus, nem lehet feltérképezni, még Isten sem képes rá. Minden férfi azt hiszi, hogy márpedig ő igenis ismeri a sajátját, így bolyong az útvesztőben egy életen át, és lám, mégis újabb meg újabb fordulókhoz, kanyarulathoz ér. Ha egy férfi nem ismeri önnön szívét, honnan is tudhatná, mi lakozik a másokéban? Hozz nekem egy italt, megmagyarázom.

Látod ott azt az őszes szakállú férfit, aki a bíróság előtt ül, és álló nap marékszám szórja fejére a port? Valamikor ő volt a nagy P. K. Sarmá, Pramód Kánt Sarmá, vagy egyszerűbben Sarmádzsí, az ügyvéd. Megdöbbentél, ugye? Nos, nekem is még mindig nehezemre esik ezt a nyomorult koldust azonosítani azzal a Sarmádzsíval, akinek képe oly gyakran felötlik bennem – karja széttárva az öreg Fiat hátsó ülésén, mint Krisztusé a keresztfán, feje lazán a mellére bukik, és azt mormogja: „igen, te ribanc, igen, szopj le, te kis kurva”, miközben ölében a nagy, fekete lepel úgy csapkod, mint egy óriási denevér szárnya. Izzadtan és összezavarva kikászálódtam az első ülésről, és a csillag borította, hideg éjszakai ég alatt remegő ujjakkal rágyújtottam egy cigarettára, miközben egyszerre foglalkoztatott a fájó duzzanat a nadrágomban és a végtelen visszatetszés a szívemben.

Sarmádzsí, az ügyvéd nem volt hétköznapi ember, azt, ugye, sejtheted. Alaposan megváltoztatta az életemet. A jogi egyetem elvégzése után kerültem ide, Szítápurba, ahol Ágá száhab, apám jó barátja úgy mutatta be nekem, mint Uttar Pradés legjobb ügyvédjét, engem pedig úgy, mint egy bárábankíi régi, tisztes család kiváló, derék fiát. Sarmádzsí közömbösnek tűnt, úgy nézett végig rajtam, mint aki díjnyertes bikát vagy lovat készül venni. bővebben…