(Bangha Imre fordítása)

 

1

Hirámannak, a fuvarosnak lúdbőrzött a háta. Húsz éve hajtott ökrösszekeret, és hozott már rizst meg fát a határ túlfeléről, a nepáli Mórangból, a határellenőrzések idején pedig csempészárut szállított odaátra. Így azonban még soha nem borzongott.

Az ellenőrzések! Elfelejtheti-e valamikor is? Miután négy cementeszsákkal és ruhabálával teli kocsit átjuttatott Dzsógbaniból Birátnagarba, szíve többé nem ismerte a félelmet. Fárbiszgandzs minden csempésze tökéletes fuvarosnak tartotta. Dicsérte ökreit még a nagy ház nagy uzsorása is – ahogy ő nevezte.

Ötödszörre azonban elkapták a kocsit. A határ innenső oldalán, a hegység előtti dzsungelben.

A kereskedő könyvelője az ő szekerén bújt meg, a zsákok között letakarva. Hiráman ekkor tudta meg, milyen éles fénye van a rendőrfelügyelő félméteres kézilámpájának: ha csak egy pillanatra is az ember szemébe világít, egy órára megvakul tőle.

Fény és mennydörgő hang:

Hé! Megállni a szekérrel, gazember! Állj vagy lövök!

Húsz szekér torpant meg egyszerre. Hiráman már korábban kijelentette, hogy húsznak nem fog menni.

A felügyelő a kocsiján lapuló könyvelőre világított, és ördögi nevetésben tört ki: bővebben…