A történet elején képzeljük el Indiát, mintegy alvó állapotában. A mai India nyelvi- etnikai-kulturális térképét meghatározó két nyelvcsalád képviselői, a dravidák és az indoárják még nem érkeztek meg India földjére, vagy annak csak határain éltek. A Kr.e. III. évezred előtti időszakban járunk, amikor India területén többnyire csak ausztro-ázsiai nyelveket beszélő népcsoportok éltek, akik Ausztrália és Melanézia őslakosságával mutatnak rokonságot. Ők a mundák. A dravidák – amely népcsoportot több szakirodalom is India őslakosainak nevez, helytelenül – vélhetően az ókori Elám területéről vándoroltak India földjére (más vélekedések szerint Közép-Ázsia felől, vagy akár tengeri úton is érkezhettek), és, bár jóval az indoárják előtt megérkeztek, a folyamat körülményeiről ma még nagyon keveset tudunk. Abban azonban a legtöbb kutató egyetért, hogy a dravidák valamilyen mértékű szerepet játszottak az északnyugat-indiai Indus Civilizáció történetében. Ismeretes, hogy az Indus Civilizáció Kr.e. 2800 és 1700 között az indiai történelem első, de Egyiptom és Sumer mellett a világtörténelem egyik első urbanizált civilizációja is volt. Sajnos a kérdések száma egyre növekszik, ugyanis ezen civilizációnak a szubkontinens történetében betöltött szerepéről szintén nem sokat mondhatunk, ti. az indusi nép nyelve a mai napig rejtély, pecsételőiken látható írásjeleik megfejtésre várnak. Ezen a ponton kapcsolódik a három kérdés, mert bár az indus-völgyi leletek egy olyan világra engednek következtetni, amely sok tekintetben hasonló lehet a Dél-Indiából ismert kultúrákhoz, ám a feliratok ismeretének hiányában ma még fennáll a veszély, hogy félreértelmezzük az adalékokat, félreértjük a szimbólumokat. A pecsételőkön található alakok között ugyanis több kutató vélt már felfedezni jóga ászanában ülő istenséget, akit Siva Pasupatiként azonosítottak, de látták már Gilgamest a pecsételőkön, mások Krisnát, Siva-lingamokat, vagy épp az ősi Aum szótagot vélték felfedezni ezen leletek között. Néha úgy tűnik, a kutató csak saját előfeltevéseinek tükörképét látja a történeti adalékok között. Az mindenesetre bizonyos, hogy az Indus Civilizáció népei kereskedtek Sumerrel és Dél-Indiával, mezopotámiai ékírásos táblákon a terület Meluhha néven szerepel. Látjuk a jól kiépített kikötői dokkokat, a kisplasztikákat és szobrokat, a hatalmas épületek maradványait, a fürdőmedencéket, de nem tudjuk, kik, mikor és hogyan használták ezeket. Így a kérdést ehelyütt szükséges nyitva hagyni.

A történet a Kr.e. II. évezred közepén az indoeurópai védikus óind nyelvet beszélő indoárják Indiába érkezésével folytatódik. Ekkortájt főként földrajzi és – vélhetően – politikai-gazdasági tényezők hatására lehanyatlik az Indus Civilizáció, az ott lakó etnikailag és nyelvileg is sokszínű népesség nagy része elvándorol. Az indoárják a Védák szent szövegeit, az avesztaival rokon vallási rítust, India történetében pedig a védikus korszak beköszöntét hozták magukkal. Ez az indoeurópai félnomád népesség kezdetben igen sokat hadakozott a sötét bőrű démonok várai ellen (dásza, daszju), de a Rig-védából azt is látjuk, hogy hamar létrejött a békés együttélés, mely a kulturális kölcsönhatások termékeny táptalaja lett. Kezdetét vette az a folyamat, amelynek eredményeként évezredek alatt létrejött a klasszikus indiai kultúra, és a hinduizmus sokszínű rendszere. Ez idő tájt a hadjáratok kevéssé voltak pusztítóak, India pedig elindult a népesedés és gyarapodás útján.

A korai védikus korszakban tehát a letelepedést látjuk Pandzsábban és a Gangesz – Jamuná folyóvölgyekben. A késő védikus korban a 9. századtól a kereskedelmi aktivitás növekedésére mutathatunk rá, ekkortól jelennek meg a szövegekben nagyobb számban a szanszkrit kuszídin (uzsorás), vanidzs (kereskedő), tulá (mérleg) szavak. A szövegek fellendülő falusi kézművességre, fazekasságra, fém-feldolgozásra, bányászatra, kereskedelemre mutatnak, habár a társadalom túlnyomó része már ekkoriban is a földművelésből és az állattartásból élt. A védikus társadalom legkisebb egysége a nagycsalád volt, élén a családfővel (grihapati), a családok összessége nemzetséget (gótra), majd a nemzetségek törzset (vis) alkottak. Ekkortájt bizonyíthatóan aktív külkereskedelmi kapcsolatai is voltak Indiának, hiszen tudjuk például, hogy az új-asszír V. Sulmánu Asarídu (Kr.e. 8. sz. második fele) udvarába Indiából elefántokat és tevéket szállítottak. Az Ószövetség héber textusába dravida eredetű szavak kerültek, így a páva (thukkijím), az elefántcsont (senhabbím) és a majom (kapi) esetében is dravida nyelvi szubsztrátumot találunk. Ám ez az időszak elsősorban nem a kereskedelem miatt érdekes. Ma úgy sejtjük, hogy a varnák és ásramák rendszere is ezekben az évszázadokban, a késő védikus korban jött létre. Ennek a rendszernek értelmében beszélhetünk a társadalom egészét nézve papi rendről (bráhmana), a harcosok és királyok rendjéről (ksatrija), vegyes foglalkozásúakról (vaisja) és az előző három rend – ők a kétszer-születettek – szolgálatát ellátó súdrákról. A kétszer-született ember egyéni életét tekintve négy életszakaszt (ásrama) különböztethetünk meg: az első szakasz a tanulásé (brahmacsarja), amikor a gyermek megkapja a szent zsinórt, és mestere (guru) mellett a szent szövegek tanulmányozására fordítja idejét; a második szakasz körülbelül 25 éves korban köszönt be, a családot alapító és tanulmányaiból immár hazatérő ifjú élete a családfői grihasztha ásrama szakaszába lép; ezt követően ötven éves kora környékén, amikor gyermekei felnőnek, ideális esetben lemond világi kötelezettségeiről, és a vallásnak szenteli hétköznapjait, ekkor lesz vánaprasztha, vagyis erdőlakó; végül élete alkonyán jön el a halálra való felkészülést, a teljes lemondást és szent zarándoklatokat jelentő szannjászin ásrama életmódja. A védikus henoteista istenvilágban ekkortájt még úgy tűnik, Indra, Agni és Szóma a legfontosabbak a dévák közül, velük állnak szemben az aszurák, tkp. démonok.

Ma a történészek túlnyomó többsége úgy gondolja, a Mahábhárata eposzában tárgyalt kuruksétrai ütközet is ebben a történeti időszakban, a Kr.e. 9. században zajlott le, bár ennek mond ellent az indiai tradíció, amely Kr.e. 3102-re datálja az eseményt. Ezen a ponton is, mint India történetében számos más helyen, tudomány és a vallási tradíció szembeállását érzékelhetjük, az igazság pedig – véleményem szerint – hozzáállástól függően mindkét szemléletben fellelhető. A kérdés tehát itt is nyitva marad.

A védikus korban a Védák szövegein túl megjelentek a hozzájuk szorosan kapcsolódó Upanisadok szövegei. Ezekben – és főként az utóbbi szövegcsoportban – az igazság keresését célul kitűző filozófiai gondolkodásmód kezdeteit véljük felfedezni, a hat orthodox „filozófia rendszer” (darsanák) kialakulása majd csak a Kr.e. 5-2. századokban történik meg. A késő védikus korban mindezeken túl nyelvtani iskolák és némely kezdetleges tudományág (időszámítás, csillagászati megfigyelések, geometria) kialakulása is megfigyelhető.

A történet egy kis ugrással a Kr.e. 6. században folytatódik, amikor is tizenhat jelentős államról, mahádzsanapadáról beszélhetünk, ezek: Magadha, Kásí, Kószala, Vriddzsi, Malla, Csédi, Vatsza, Kuru, Pancsála, Anga, Matszja, Súraszéna, Asmaka, Avanti, Gandhára és Kámbódzsa. Ezen államok között folyamatos háborúk dúltak, melyek során egyes államok hatalmi túlsúlyra tehettek szert. A legfontosabb a Gangesztől délkeletre fekvő Magadha államának felemelkedése, mely több fontos, ókori dinasztia felemelkedésének lesz a bázisa. Érdekes történeti adalék, hogy a magadhai dinasztia első királyának, Bimbiszárának uralkodása idején (544-493) élt és tanított a történelmi Buddha, Gautama Sziddhártha, és ezekben az évtizedekben ütötte fel fejét a dzsainizmus irányzata is Vardhamána Mahávíra megvilágosodása, majd tanításai által. Bimbiszára és fia, Adzsátasatru is azon munkálkodott, hogy királyságuk határait és hatalmi befolyásukat minél jobban kiterjesszék, expanzióikkal növeljék befolyásukat a többi államalakulat felett. Magadha nyolc királyának regnálását Kr.e. 413-ban Sisunága alkirály dinasztiaalapítása követte. Ez az új dinasztia közel fél évszázadig volt hatalmon, amikor helyét az Ugraszéna által alapított Nanda-dinasztia vette át. Ezekben az évszázadokban Indiáról egyre bőségesebb részleteket közölnek a görög történetírók, egyre nő a toposzok azon halmaza, amely az Indiával kapcsolatos meseszerű képzettársítások alapjaivá válnak Nyugaton. India egyszeriben a nyugatabbi birodalmak érdeklődésének előterébe kerül. Még Kr.e. 518-ban Dareios uralkodása alatt két indiai tartomány, Gandhára és Szind a Perzsa Birodalom részeivé lesznek, a makedón III. Alexandros (Nagy Sándor) pedig Kr.e. 327 tavaszán sereggel érkezik India meghódítására. A két évig tartó hadakozás a görög sereg lázadásával, illetve a málava nép erődeinek sikertelen ostromaival ért véget, melyek után a makedón hadsereg nyolcvanezer embere szárazföldön Gedrószia felé, a görög hajóhad pedig a Perzsa-öböl irányában hajózva hagyta el India északnyugati határvidékeit 325 nyarán. Áttörés hiányában Indiában csak néhány görög helytartó maradt.

Ebben az időszakban jelentős változások formálták át az indiai életmódot, közgondolkodást. Ilyenek a tehén védettségének eszméje, az erőszakmentesség alapgondolat megjelenése, illetve ezekkel szoros összefüggésben a buddhizmus és a dzsainizmus tanainak terjedése. Virágzásnak indult a városi kézművesség és a fémfeldolgozás (Kr.e. 600 körül elterjed a vas használata), kézműves és kereskedő „céhek” (sréni) alakultak, a folyami és tengeri kereskedelmi útvonalak segítségével pedig India még aktívabban kapcsolódhatott be a kelet-nyugati kereskedelembe. Ebben az időszakban látjuk az írásbeliség legelső fennmaradt alkotásait, és ekkortájt már bizonyosan létezett a két nagy eposz, a Mahábhárata és a Rámájana története is. Az istenvilág fokozatosan átalakul, a védikustól eltérően immár Brahmá, Visnu és Siva istenek lesznek a legfontosabbak, ezzel egyidejűleg a védikus vallásból a bráhmanizmus kialakulását látjuk. Ekkorra Indiában már minden adott volt ahhoz, hogy a nagyhatalommá válás útjára lépjen, ami a Maurja Dinasztiával meg is történt.

A Maurja dinasztia története Csandragupta Maurja uralkodóval kezdődik, aki a Nanda dinasztia hatalmát megdöntve Kr.e. 320-ban Magadha trónjára lépett. Csandragupta Gandhárát, fia, Binduszára a Dekkánt szerezte meg, unokája, Asóka (Kr.e. 268-233) pedig Kalingával együtt az eddig megszerzett területeket hatékonyan egyesítette, így területi alapon szerveződő, már nem-törzsi jellegű „pán-indiai” birodalom jött létre, noha Dél-India királyságai nem kerültek a Maurják befolyása alá. Asóka alatt egyben a Maurja Birodalom fénykorát is látjuk, hiszen, bár uralkodásának kezdete legendásan véresre sikeredett, a kalingai hadjárat után megtért, és országát a buddhizmus tanainak jegyében irányította, népét sziklába vésett ediktumok által vezette a békés úton. Emellett buddhista missziókat küldött Dél-Ázsiába és hellenisztikus uralkodók udvaraiba.

Kr.e. 185-ben a Maurjákat a Sungák váltják fel, amely állam nyugati szomszédságában a baktriai görögök állandó összecsapásokkal fenyegettek. Kr.e. 75-ben a Kánva-dinasztia örökölte a trónt, akik Kr.e. 28/27-ig uralkodtak. India középső tartományaiban (mai Mahárásthra) az erős Szátaváhana-királyság regnált, akik a Kr.u. 1. századra a Dekkánon és Ándhrában is megszilárdították hatalmukat, azonban a 2. század első felében még folyamatos harcokat folytattak a sakák ellen. A sakák a görögöket váltották fel Észak-nyugaton, mindemellett pedig uralták azokat az északnyugati, kereskedelmileg igen fontos területeket, amelyeket először a pahlavák (párthusok – ismert uralkodójuk a Tamás aktákban szereplő Gondhopharés) hódítottak el tőlük, majd a kusánok tudták tartósabban megtartani a Kr.u. 1. századtól kezdve. Kaniska egyik utódja, Vászudéva már I. Sápur Szászánida király érmeinek mintájára veret pénzt, később fokozatosan erősödik a Szászánidák befolyása, majd a Kr.e. 167. évi járvány megdönti a kusánok uralmát, és 220-ra hatalmi jelenlétük gyakorlatilag teljesen megszűnik.

A dravida Dél-Indiában mindeközben a Kr.e. 3. század óta a Csóla-, Cséra- és Pándjia-királyságokat találjuk, melyek továbbra is kívül estek az északabbi hatalmak expanziós hatókörén. Itt szükséges néhány megjegyzést tennünk Dél-India államairól, ugyanis a kulturális fejlődésnek errefelé egy teljesen különböző útját láthatjuk. A tamil királyságokban az isteni hatalmú király befolyása volt a meghatározó, hozzájuk képest a papság tekintélye jelentéktelen volt. A varna-rendszer sem volt érvényes errefelé, mindemellett a tamil szövegek nagyfokú egyenjogúságra engednek következtetni a társadalmi csoportok, de éppúgy férfiak és nők között. A dél-indiai királyságok borstermelésük által hamar felkeltették az Egyiptom felől kereskedő népek figyelmét, aminek következményeként a Kr.u. 1-2. századokra a terület a Római Birodalom keleti kereskedelmének központi területe lett. Egyedülálló módon emlékeznek meg a Szangam irodalom tamil szövegei a dél-indiai királyságok területén letelepedő javana (görög, római, zsidó, perzsa, arab stb.) kereskedők és katonák megtelepedéséről, akik közül többen a királyi testőrség legbelsőbb köreiben szolgálhattak. Ezekben az időkben látjuk a zsidók és keresztények letelepedését is Dél-Indiában. Míg a zsidók hagyományosan a Templom pusztulása (Kr.u. 70) körüli időkben érkeztek, majd a 4. században (más értelmezések szerint 10. század) a zavartalan életüket biztosító réztábla-privilégiumot kapták a helyi királytól, addig az első hagyományos keresztény térítőt, nevezetesen Tamás apostolt végül a mai Csennai környékén kivégezték. Érdekes, hogy napjainkban Izrael újraalapítása végett éppen zsidókat nem nagyon találni már Dél-Indiában (alijah), míg a szír-rítusú kereszténység továbbra is számos felekezetre szakadva, de létezik és gyarapodik.

A Krisztus születése utáni évszázadokban egy politikailag széttöredezett Indiát látunk, melynek a középkor előtti utolsó virágzó időszaka a Gupta dinasztia felemelkedésével kezdődött el a Kr.u. 4. század elején. A vaisja rendből származó dinasztia ismét Magadhából emelkedett fel, az első királyt, Srígupta Mahárádzsát fia, Ghatótkacsa, majd annak fia, I. Csandra Gupta (Kr.u. 320-335) követte. I. Csandra Gupta és utódai fokozatosan terjesztették ki a Gupta Birodalom határait Bengál, Bihár, Mathurá irányában, Szamudra Gupta a tizenkét dél-indiai uralkodó szövetségét is leveri, de fennhatósága alá kerül Kelet-Rádzsaszthán, Asszám, Nepál, Srí Lanká, Észak-Madhja-Pradés, a kusánok és a sakák területei. II. Csandra Gupta és Kumára Gupta alatt a Gupták országának gazdasági és kulturális virágzását látjuk (II. Csandra Gupta uralkodása idején alkot a leghíresebb óind drámaíró, Kálidásza), ám utóbbi Kr.e. 454-ben bekövetkezett halálát követően a Birodalom hanyatlásnak indul. Ennek egyik legfőbb oka a fehér hunok (hephtaliták) betörései voltak, melyekkel már Kumára Guptának is szembe kellett néznie. Szkanda Guptát hősiessége sem menthette meg attól, hogy birodalma megroppanjon. A történészek nagy része ezen a ponton egyetért abban, hogy az indiai történelem korszakolásának határához érkeztünk, amikor délen és északon is kezdetét veszi az indiai középkor.

 Szerző: Ferenczi Roland

Ajánlott irodalom

Antonova – Bongard-Levin – Kotovszkij: India története. Kossuth Kiadó: Budapest. 1981.

Major István – Tótfalusi István: A tamil irodalom kistükre. Budapest: Európa Kiadó. 1978.

Thapar 2004 = Thapar, Romila: Early India: From the Origins to AD 1300. University of California Press. 2004.

Wojtilla Gyula: A mesés India. Édesvíz Kiadó: Budapest. 1998.