Művészettörténet


India művészete dióhéjbanKhajuraho_a Kandariya Mahadeva csoport cut3

Renner Zsuzsanna PhD

India művészetén valójában, legalábbis hagyományos értelemben, az indiai szubkontinens művészetét értjük. Ma inkább Dél-Ázsiának nevezzük ezt a földrajzi régiót, amelyen öt ország: India, Pakisztán, Bangládés, Afganisztán, Nepál és Srí Lanká osztozik. E hatalmas területet, amelyen jó néhány vallás és számtalan népcsoport, nyelv, szokás él együtt, olyan kulturális sajátosságok hálózzák be, amelyek alapvetően meghatározzák az itt élők világnézetét, időhöz, térhez, élethez és léthez való viszonyát, motiválják és irányítják, sőt szigorú szabályok rendszerével határolják körül a művészeti kifejezésmódokat.

Az általános értelemben vett indiai művészet, amelynek első alkotásaiként a mintegy 10 ezer évvel ezelőtt, a kőkor középső szakaszában keletkezett közép-indiai barlangrajzokat tartjuk számon, természetesen napjainkig tart, sőt a nyugati galériák által is felkapott kortárs művészeti megnyilvánulásaiban új virágkorát éli. A hagyományosnak tekintett indiai művészet, amelynek táptalaját, anyagi támogatását és közönségét az ókori és középkori hindu királyságok jelentették, a hindu dinasztiák korának leáldozásával zárult északon a 13. század végén, délen a 18. század közepén.

A hagyományos indiai művészet történetének időrendbe állítása a mai napig nehézségekbe ütközik, részben mert az indiai történelem kronológiájának rekonstruálása is sok tekintetben problémás, részben a művészet egyes belső sajátosságai miatt. Az alkotók ugyanis többnyire a névtelenség homályába burkolóznak, mivel az indiai felfogásban az alkotás maga és nem az alkotó állt a figyelem középpontjában. Az alkotó személye lényegtelen, ezért nem véletlen, hogy az évszázadok hatalmas művészeti produktuma ellenére alig-alig ismerünk név szerint művészeket. Felirattal ellátott vagy más módon pontos dátumhoz köthető alkotások is csupán elvétve fordulnak elő.

Az indiai művészet legfőbb sajátosságai között első helyen a szimbolizmus és a műalkotásokban kifejezésre jutó tartalmak egyetemes jellege említendő. E művészet szinte teljes egészében vallási indíttatású és vallási tartalmakat hordoz, a világi jellegű alkotások kivételesen ritkák, illetve, ha voltak is, nem maradtak fenn. Az alkotások elsődleges célja a transzcendens valóság – a „természetfeletti”, a túlvilág, az „itt” ellentéteként értelmezett „ott”, a panteisztikus világlélek, Isten, a brahman és megannyi megjelölés, amelyet Indiában használnak rá – megközelítése. Az indiai hagyományban a szépség az isteni megnyilatkozása, tehát az indiai művészetben az esztétikum elválaszthatatlan a spirituális tartalomtól. A művészeti alkotás az istenségnek szóló felajánlás, mely rituális értékkel bír.

A művészeti alkotások létrehozásának lényegi mozzanata a hagyomány fenntartása és átörökítése. A hagyomány egyrészt, elméleti oldalon, az ábrázolások elkészítésére vonatkozó, s a bráhmana papok által írott szövegekben van lefektetve, másrészt, gyakorlati oldalon, apáról fiúra szállt a mesterek családjában és mesterről tanítványra a mestereket tömörítő kézműves és építő céhekben. Az építészeti és képzőművészeti alkotások elkészítésének technikai vezérfonalát, valamint a munka folyamán és az elkészült mű felszentelésekor alkalmazandó rítusokat és egyéb vallási előírásokat az ún. sásztra-irodalom tartalmazza, ezen belül a silpa– és vásztusásztrák, azaz a mesterségek és az építészet kézikönyvei. Az ábrázolások mikéntjére vonatkozó előírásokat a puránák (az ind mitológiai és történeti hagyomány gyűjteményei) és az ágamák (tantrikus szövegek) ikonográfiai jellegű leírásai tartalmazzák.

Az indiai művészet alapvetően szimbolikus jellege messzemenően meghatározza e művészet teljes eszköztárát és kifejezési rendszerét is. Innen érthető az, amit indiai művészeti ábrázolásokat szemlélve lépten-nyomon tapasztalhatunk: az indiai művészet nem törekszik az anyagi világ valósághű ábrázolására. Az alakok idealizáltak, a kompozíción belüli arányok eltávolodnak a természetestől és hierarchiába rendeződnek, amelyet a vallási értelemben vett alá- és fölérendeltségi viszonyok határoznak meg. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a mellékistenségek mindig kisebbek, mint a főistenség, de nagyobbak, mint a nőalakok stb. Ezt a rendszert a perspektíva sem befolyásolja, ennek használata ugyanis hagyományosan hiányzik.

Az indiai művészet ősi gyökerekre visszamenő jelképrendszere az indiai talajon kialakult nagy vallások – a hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus – mindegyikében fel- felbukkan, bár sokszor eltérő módon és hangsúlyokkal. Ebbe a körbe tartozik a fa- és a kígyókultusz és ezek megjelenési formái a művészetben, a nőiség és az anyaság szerepe és párhuzamba állítása a természet reprodukciós képességével, a számos egyedi jelképek közül a törtkarú kereszt (szvasztika) mint ősi napszimbólum és szerencsejel, a kerék (csakra), a fallikus szimbólum (linga), és az állatok sokrétű szerepe. Mindezekben közös sajátosságként a természettel való szoros kapcsolat és a termékenység szerepe jut kifejezésre.

Az indiai művészet sajátos, mind az európaitól, mind a közel-keleti vagy kínai rendszerektől különböző esztétikai rendszere szintén a szimbolikus szemléletből következik. Alapja a rasza („íz”, „zamat”), azaz a mű karakterét meghatározó érzés vagy érzelem. A fogalmat az indiai képzőművészet elmélete az előadóművészetektől vette át. A raszák száma 8–10 között mozog, attól függően, hogy melyik teoretikus művére hagyatkozunk. A művek leggyakrabban a következőket raszákat sorolják: szeretet (sringára), öröm, nevetés (hászja), szánalom (karuna), harag (raudra), hősiesség (víra), félelem (bhajánaka), undor (bíbhatsza), nyugalom vagy megelégedettség (sánta), csodálkozás (adbhuta), atyai szeretet (vátszalja), de az utóbbi kettő el is maradhat. A művész célja az, hogy művével érzelmet (rasza) váltson ki a befogadóból (raszika), tehát azt mondhatjuk, hogy a rasza-rendszer a befogadói válasz elméletét fogalmazza meg az indiai esztétikában. A mű élvezete befogadói oldalról alapos művészeti jártasságot feltételez, amely elengedhetetlenül szükséges a közvetíteni kívánt érzelmi állapotok megkülönböztetéséhez és értékeléséhez. Nem véletlen, hogy ennek az esztétikai elméletnek a kialakulása jellegzetes módon kötődik az ókori India kifinomult műveltségű, magasan fejlett városi civilizációjához.

A hagyományos indiai művészet térben és időben távol eső, változatos megnyilvánulásait az ábrázolásokban kifejezésre jutó általános érvényű tartalmak, az ábrázolásokra vonatkozó előírások és a közös jelképrendszer avatja egységes művészetté. Az eltérések térben és időben elsősorban stiláris jellegűek. A történeti korban az indiai művészet túlnyomó része dinasztiákhoz kötött udvari művészet, ezért iskoláinak – s az ezekhez kapcsolódó stílusoknak – helyi vagy regionális érvénye az uralkodó dinasztiák politikai befolyásától függött. Léteznek több dinasztián átívelő művészeti iskolák is, ilyen például az északnyugat-indiai (területileg a mai Afganisztán, Pakisztán, Kásmír egy részét is magában foglaló), az indiai buddhista tartalmat hellenisztikus stíluselemekkel ötvöző Gandhára vagy a tipikusan indiai ábrázolási sajátosságokat hordozó észak-indiai Mathurá művészete. Mindkét iskola virágzik India klasszikus korszakában, a Gupta korban is, melynek művészete az i. sz. 320–6. század közepe közötti időszakra tehető; ekkor csatlakozik hozzájuk Szárnáth is mint a korszak emblematikus művészeti központja. Mind a hindu, mind a buddhista és dzsaina ábrázolások ikonográfiája ekkor áll előttünk először teljes kifejlettségében.

A sajátosan indiai kifejezésformák civilizációhoz köthető legrégibb gyökerei az Indus-völgyi művészetre nyúlnak vissza (kb. i. e. 2300–1750). Ezután mintegy ezeréves szünet következik, ugyanis a védikus kor művészete (kb. i. e. 1500–450) nem hagyott hátra művészeti alkotásokat, vagy legalábbis mindezidáig ilyen felfedezés nem történt. A történeti időszak építészetének és szobrászatának első emlékei, illetve alkotásai az India jelentős területeit először egyesítő Maurja-kor művészetében jelennek (kb. i. e. 323–185), majd a szobrászat a közép-ázsiai eredetű Kusán-dinasztia művészetében terebélyesedik ki (i. sz. 1–3. század) s alapozza meg a fénykort jelentő Gupta-korszak művészetét.

A művészetek Gupta-kori virágzását, klasszikus, olykor sajátosan maníros stílusát a politikai széttagoltság évszázadaiban a hindu dinasztiák korának uralkodó családokhoz és királyságokhoz kötődő, sokközpontú művészete követi, amely Észak-Indiában kb. 600-tól 1200-ig, Dél-Indiában 1761-ig tartott. Kiemelt említést érdemel a Pála és a Széna dinasztia művészete Kelet-Indiában (kb. 800–1200), amely mind a buddhista, mind a hindu művészetben kiemelkedő alkotásokat hozott létre, a dél-indiai művészet klasszikus stílusát megalapozó Pallava-dinasztia művészete (7–8. század), majd az előbbit különösen a bronzszobrászat terén tökélyre fejlesztő Csóla művészet a 9. század közepétől a 13. század végéig. A késői fázisba tartozik a dél-indiai Vidzsajanagar (1336–1565) és az ennek hagyományait továbbvívő Nájak-korszak művészete (1565–1761) egy olyan korban, amikor a hindu dinasztiák művészete északon a muzulmán hódítás és az iszlám államiság kialakulása miatt már megszűnt létezni. Jelentős regionális művészeti iskolák is nagy számban virágoztak a 6. és a 14. század közötti időszakban, példának okáért Kásmírban és a himalájai régióban, Közép-Indiában, Keralában, Karnátakában, a Dekkánon és Orisszában – ezek hozzávetőleges felsorolása is meghaladná e rövid összefoglaló kereteit.

Ami a hagyományos indiai képzőművészet műfaji sajátosságait illeti, a kő- és a bronzszobrászat termékenysége messze meghaladja minden egyéb művészeti ágét. A kőszobrászatra formailag a dombormű jelemző, nem véletlenül, hiszen a kőszobrászat jellemzően a templomépítészet kísérője, kiegészítője, annyira, hogy a szobrokkal dúsan díszített templomok maguk is szinte szobrászati alkotások benyomását keltik. Az indiai művészet szobrászati alkotásokban leginkább bővelkedő korszakai ezért egybeesnek a templomépítészet középkori virágzásával, a nagy templomi központok és dél-indiai templomvárosok kialakulásával.

Jóval ritkábbak a körüljárható alkotások. Elsősorban a bronzszobrászat alkotásai ilyenek, amelyeket az ikonográfiai szövegek „mozgó ábrázolásoknak” neveznek, hiszen elsődleges funkciójuk az, hogy az istenségek ünnepei alkalmával kocsin körülhordozva kilépjenek a templomból és részesei, illetve főszereplői legyenek a vallási meneteknek és felvonulásoknak. A bronzszobrászat az indiai művészet kiemelkedő műfaja, mely különösen Dél-Indiában ért el kimagasló kvalitást. A nagyméretű alkotások a templomok, a kisebbek a házi oltárok felszerelésének elengedhetetlen részei. A bronzöntés technikája a legkorábbi időktől a viaszveszejtéses eljárás, amely minden esetben egyedi alkotásokat hozott létre. A bronzszobrászatnak az uralkodói udvarok hagyománya mellett népi és törzsi változata is kialakult, és létezik ma is.

A templomok szentélyében a templom főistenségének szobrát helyezik el, illetve Siva-templomok esetében a lingát. A szentély külső falán, a körüljárására szolgáló szűk folyosó falán a főistenség „családjához” és tágabb köréhez tartozó istenségek, női kísérők, megnyilvánulási formák – Visnu esetében a megtestesülések, avatárák – ábrázolásai kapnak helyet. A szentély bejáratának két oldalán a folyóistennők, Gangá és Jamuná makarán, illetve teknősön utazó alakját látjuk, a Siva-templomok szentélybejáratával szemben, kívül a templomon Siva fehér bikája, Nandi fekvő ábrázolása kap helyet. A templomok külső falának szoborfülkéiben az elefántfejű Ganésa, Siva, Visnu, az Istennő, valamint az égtájőr istenségek ábrázolásai tűnnek fel, s körülöttük a falakat elborítják az égi szépségek, zenészek, mitikus állatalakok seregei. Általános szabály az ábrázolások sorrendjére vagy összetételére nincsen, a templomok díszítését minden esetben egyedileg szabályozza az adott templom úgynevezett ikonográfiai programja.

Az istenségek ábrázolásának ikonográfiájában az ábrázoló és az előadó művészet (tánc) szoros kapcsolata figyelhető meg, amely nemcsak a testtartásokban és gesztusokban, hanem a ruházatban, a kézben tartott tárgyakban, sőt a színek szimbolikus használatában is tetten érhető. A hagyományos indiai művészet feltűnő sajátossága továbbá az erotikus ábrázolások nagy száma, amelynek értelmezése és rendeltetése máig vita tárgya. Az ábrázolások tartalmát eufemizálni igyekvő magyarázatok helyett azonban sokkal kézenfekvőbbek azok az értelmezések, amelyek az erotikus és szexuális tartalmak közvetlen jelentése mellett szállnak síkra, s azoknak mágikus, bajelhárító és védő funkciót és/vagy termékenységi rituális szerepet tulajdonítanak. Az indiai művészetre általában is egyfajta erőteljes szenzualitás és az érzéki szépség megragadása jellemző, ami egyedülálló módon kapcsolódik össze a művek spirituális tartalmával. Erotika és aszkézis egymást kiegészítő és ellenpontozó vezérmotívumokként jelentkeznek az indiai művészetben.

Az ábrázoló művészetek témájának kimeríthetetlen forrását kínálja az indiai mitológia, valamint a nagy indiai eposzok, a Mahábhárata és a Rámájana, melyek a szubkontinens határain túl, Délkelet-Ázsia országaiban is megihlették az ábrázoló művészeteket. De a mitológiai témákon kívül fontos szerepet kapnak a díszítő motívumok is, hiszen az indiai művészet, különösen a középkor századaiban, egyre inkább törekszik arra, hogy ábrázolásaival minden felületet kitöltsön. A mindenütt jelen lévő ornamensek közé tartozik a tisztaságot, megtisztulást jelképező lótusz, a virágfüzérek, a mitikus makara (krokodilszerű, elefántormányú, delfin- vagy haltestű, antiloplábú összetett lény), a kírttimukha („dicsőség arca”, démonmaszk-motívum), az állat- és növénymotívumokból álló frízek.

A mázas kerámia marginális jellege ellenére Indiában rendkívül fontosak a színek, amit többek között az indiai textíliák egyedülálló színgazdagsága is tanúsít. A mázas kerámiát Indiában hagyományosan nem tartották rituálisan tisztának, ezért nem is készítették. A mázas kerámia csak az iszlám hódítással jelenik meg Indiában, annál elterjedtebb azonban a mázatlan cserépedények használata, eldobható, egyszer használatos változataiban is. A színek szimbolikus értékére a képzőművészetben az ikonográfiai szövegek előírásai világítanak rá. A templomokat, épületeket, a kőből, stukkóból, terrakottából készült szobrokat eredetileg gipszréteggel vonták be és színesre festették. Ez a szokás Dél-Indiában máig él, de az egyes istenségekhez kapcsolt színek a miniatúrafestészet alkotásain is jól követhetők.

Színeket hoz a képzőművészetbe a festészet is. Az irodalmi források az indiai történelem minden szakaszában említik a falfestészet meglétét, ám összefüggő festészeti együttes a korai időszakból csak a dekkáni Adzsantában maradt fenn. A vándor énekmondók hagyományához kapcsolódik a történetek illusztrálására szolgáló, textilre festett képek (pata) készítése, amely a legrégibb időktől fogva máig élő hagyomány. Az indiai festészeti tradíció fontos részét jelentik a vallási és világi jellegű szövegek kéziratainak illusztrációi, melynek két központja Kelet-Indiában a Pála-dinasztia alatt, illetve a nyugat-indiai Gudzsarátban és Rádzsaszthánban alakult ki a 11–12. században. Helyi és iszlám (perzsa) hagyományból egyaránt táplálkozik a miniatúrafestészet, mely a Mughal-korszakban kivételes kvalitású műveket hozott létre. A Mughal miniatúrákon az uralkodói udvarokba akkoriban kereskedelmi kiváltságok elnyerésért látogató európaiak ajándékai – könyvek, festmények – nyomán európai keresztény témák is megjelennek, melyek lebilincselő módon adnak hírt a kultúrák korai találkozásáról.

A művészi szinten művelt kézműiparok között világviszonylatban is egyedülállóan gazdag a textilipar, de kimagasló a fafaragás, az elefántcsont-faragás és berakás is. A szintén jelentős fémművesség az iszlám hatására új technikákkal és esztétikai értékekkel gazdagodott. A hagyományos indiai lakáskultúra alapvetően egyszerű, padló-orientált jellege miatt a bútorkészítés csak későn, az európai ízlés és igények megjelenéséhez kapcsolódóan bontakozott ki jelentősebb mértékben.

Észak-Indiában a 11. századtól, az első iszlám állam létrejöttével egyre nagyobb tért hódít az iszlám művészet, amely jellegzetes építészetén túl új művészeti ágakat is meghonosít. Az iszlám előtti indiai építészet sajátossága, hogy tartós anyagból – kőből, téglából – csak vallási építmények épültek, így világi épületek maradványai csak ritka kivételként maradtak fenn. A buddhista építészet jellegzetes építménye a sztúpa, a hindu építészeté a templom. Közülük sok áldozatul esett az észak indiai iszlám hadjáratoknak, majd hódításnak. Ám a hindu templomok történetéhez az is hozzá tartozik, hogy horizontális elemekből építkező szerkezetük, amely sem boltívet, sem kupolát nem alkalmaz rituális okok miatt, hanem helyettük vízszintes áthidalásokat, eleve magában hordoz bizonyos szerkezeti gyengeségeket, amely a tartósságukat, s ezáltal fennmaradásukat önmagában is befolyásolta.

A boltív és a kupola mint építészeti elem az iszlámmal érkezik Indiába, majd az iszlám és hindu építészet elemeit ötvöző rádzsasztháni paloták révén a korszak (világi!) hindu építészetében is gyökeret ver. Az iszlám építészet új, jellegzetes épülettípusokat is meghonosított, ilyenek a mecset, a minaret, a síremlék a hozzá kapcsolódó kerttel, az erődök és a tartós anyagokból épült városi paloták. Az iszlám építészet egyszerű, sokszor szinte puritán vonalvezetésével, mértani ritmusával, szimmetriájával és díszítéseinek visszafogottságával markánsan ellenpontozza a hindu építészet organikus burjánzását. Az indiai városépítészet szempontjából figyelemre méltó, de a fentiek fényében érthető, hogy az észak-indiai városok mai arculatát – a brit korszak építészeti emlékei mellett – elsősorban az iszlám és nem a hindu építészet emlékei határozzák meg.

Jóllehet a nyugati művészet hatása az ókortól kezdve különböző formákban elérte Indiát, ez szórványos maradt egészen addig, míg az indiai brit fennhatóság idején Brit-India (1757–1947) közvetlen kapcsolatba nem került az európai művészettel. Az indiai iszlám államiságot váltó brit fennhatóság idején a brit birodalmi építészet markáns változást hozott a városok képében, a művészeti alkotások stílusát jelentősen befolyásolta az európai megrendelők ízlése. A britek által alapított művészeti iskolákban folyó művészeti oktatás pedig bevezette Indiában a kor uralkodó európai stílusirányzatait.

Az autentikusan indiai modern művészet megteremtésének igénye éppen az e művészeti iskolákban oktatott akadémikus realizmus elutasításában öltött először formát. A nemzeti mozgalom éledésével egyidejűleg kialakuló 20. századi nacionalista művészeti mozgalom (bengáli iskola) fő kötődési pontja az indiai klasszikus művészet volt. A modern indiai művészet történetét a függetlenség elnyerése után is mindvégig hagyomány és modernség összeegyeztetésének elméleti dilemmájára és a gyakorlati megvalósítás kérdésére adott különféle válaszok jellemezték és jellemzik. A modern indiai művészet kialakulásáról szólva nem hagyhatjuk említés nélkül az anyai ágon magyar származású, Párizsban festészetet tanult Amrita Sher-Gilt, aki az indiai modern festészet egyik legegyénibb hangú elindítója, kiemelkedő tehetségű festőegyénisége és máig egyik legmegragadóbb személyisége. A mai indiai képzőművészet a nyugati műfajok és trendek adaptálásával, ugyanakkor a hagyományokat átszűrő egyediségével és kreativitásával előkelő helyet foglal el a legdivatosabb nyugat-európai és amerikai galériák népszerűségi listáin.

  1. november 4.