Bhísam Száhní: Vacsora a főnök tiszteletére

(Gáthy Vera fordítása)

Sámnáth meghívta a főnökét vacsorára. Se ő, se a felesége nem állhatott meg még annyi időre se, hogy letörölje arcáról a verejtéket. Az asszony há­ziköntösben díszelgett, kócos haját csomóba kötöt­te, arcán a festék elmázolódott, férje meg papírral és ceruzával a kezében egyik cigarettáról a másikra gyújtott, egyik szobából a másikba rohangált, és egy hosszú listáról pipálgatta ki a tételeket.

Öt órára sikerült az előkészületeket valamelyest rendszerbe terelni. A székek, asztalok, tálalóaszta­lok, szalvéták, virágok mind szép rendben sorakoz­tak kint a verandán. A nappali szobában bárt rög­tönöztek. Aztán a szobában levő limlomnak estek neki, a szekrények mögé dugták, vagy az ágy alá söpörték mindet. Sámnáth hirtelen újabb problé­mával találta szemben magát. Mi legyen a mamá­val? Erre eddig nem gondolt se ő, se a felesége. Sámnáth sarkon fordult, és angolul kérdezte a fe­leségétől:

– És mi legyen a mamával?

Felesége félbehagyta a munkáját, és töprengeni kezdett.

– Átküldjük a szomszédokhoz, ott töltheti az éjszakát. Majd visszahozzuk holnap.

Sámnáth, szájában cigaretta lógott, felemelte a tekintetét, és gondterhelten az asszonyra nézett.

– Nem, az nem lesz jó. Távol akarom tartani tőlünk azt a boszorkányt a szomszédban. Ha a ma­ma nála tölti az éjszakát, akkor megint elkezd hoz­zánk járni. Hanem figyelj ide. Megmondjuk anyának, hogy vacsorázzon korán, és menjen be a szo­bájába. A vendégek nyolc előtt nem jönnek.

A javaslat jónak tűnt. De az asszony egyszerre csak megjegyezte:

– És ha elalszik, és horkolni kezd? Akkor mi lesz? Az ő szobája éppen amellett van, ahol a va­csorát felszolgáljuk.

– Majd megkérjük, hogy csukja be az ajtót, én meg kívülről rázárom. Vagy pedig, és ez még jobb, megkérjük, hogy ne aludjon el. Ébren és ülve kell maradnia.

– És ha mégis elalszik? Nem lehet tudni, hogy a vacsora meddig tart. A bártsemmiképpen se hagyhatjuk ott tizenegy óra előtt.

Sámnáth ingerülten széttárta a karját.

– Meg akarta látogatni a bátyját, de te megfúr­tad a tervét. Fenn akartad tartani a látszatot a ba­rátaid előtt. És most mit csináljunk?

– Cc. Miért hozzam hírbe magam azzal, hogy anya és fia közé állok? Ez ügyben mosom kezei­met. Tégy, ahogy jólesik.

Sámnáth megőrizte nyugalmát. Az idő nem volt alkalmas szócsatára, hanem hidegfejű gondolkodás­ra volt szükség. Megfordult, és a mama szobáját nézte. A szoba a verandára nyílt. Amint tekintetét végigjártatta a verandán, egy gondolat villant át az agyán. – Megvan! – mondta. Azonnal megin­dult a mama szobája felé. Hátával a falnak tá­maszkodva ült a mama az alacsony fapriccsen, ar­cát csaknem teljesen eltakarta dupattája. Rózsafü­zérét morzsolgatta. Már reggel óta ideges volt a jövés-menéstől. A nagyfőnököt várták a fia hiva­talából, és ő izgult, hogy minden jól menjen.

– Mama, egyél ma este korán. A vendégek fél nyolcra jönnek.

Az anya lassan kitakarta az arcát, és ránézett a fiára.

– Fiam, én ma nem eszem. Tudod nagyon jól, hogy nem eszem soha, amikor hús fő a házban.

– Mindegy, mindegy, ma korán vonulj vissza.

– Jól van, fiam.

– És, mama, a nappaliban fogadom majd a ven­dégeket, addig maradj a verandán. Amikor kijö­vünk a verandára, te csendben osonj be a nappa­liba a fürdőszobán keresztül.

Az anya egy pillanatig a fiára nézett, aztán gyen­ge hangon mondta:

– Rendben van, fiam.

– Még valamit, anyám. Ne aludj el olyan ko­rán, mint szoktál. A horkolásod messzire hallat­szik.

– Nem tehetek róla, fiam – mondta szégyen­kezve. – Nehezen lélegzem a legutóbbi betegségem óta.

Sámnáth mindent elrendezett. De még mindig aggódott. Elgondolása valahogy nem tűnt teljesen megnyugtatónak. Mi történik akkor, ha a főnök ki akar menni a verandára? Körülbelül tíz vendég lesz, főleg indiai kollégái és a feleségek. És ha valamelyikük be akar menni a fürdőszobába? Ó, milyen bosszantó! Fogott egy széket, az ajtó mellé állította, és megszólalt:

– Mama, lássuk csak, hogy festesz ebben a szék­ben.

Az anya idegesen morzsolgatta rózsafüzérét, megigazította dupattáját a fején és leült.

– Úristen! Nem, anyám, nem! Nem így. Ne húzd fel a lábadat. Ez nem heverő, ez egy szék, egy szék.

Az anya lelógatta a lábát.

– És kérlek, szépen kérlek, anyám, ne járj mezítláb. És ne vedd fel a fapapucsaidat. Egy szép napon kihajítom mindet.

Az anya hallgatott.

– És mit veszel föl, mama?

– Azt, amim van. Azt, amit akarsz.

A cigaretta még mindig ott lógott a szájából, és Sámnáth félig lehunyt szemmel vizsgálgatta any­ját, próbálta eldönteni, hogy ebből az alkalomból milyen ruhát viseljen. Ő volt a házban a fegyelem makacs őre, mindenben övé volt az utolsó szó. Ho­va verjék a szöget a falba, melyik sarokba rakják az ágyakat, milyen színűek legyenek a függönyök, melyik szárit vegye fel a felesége, milyen legyen az asztalok mintázata – Sámnáth kínosan ügyelt a legkisebb részletre is. Tetőtől talpig végignézte az anyját, majd megjegyezte:

– Jobb, ha fehér blúzt és sálvárt veszel fel. Menj, öltözz át. Hadd lássam, milyen vagy benne.

Az anyja lassan fölkelt, és bement a szobájába.

Sámnáth a feleségéhez fordult, és angolul mond­ta:

– A mama állandó probléma! Nincs vége a kü­löncségeinek. Ha valami baj történik, és a főnök megsértődik, tudod, mi lesz.

Az anya kijött hosszú fehér blúzban és sálvár­ban. Alacsony volt és töpörödött, szeme fénytelen, gyér haját a dupattá csak félig takarta – alig volt valamivel elfogadhatóbb a külseje.

Sámnáth fanyarul nézett végig rajta.

– Rendben van. Ha van karpereced, vedd fel azt is.

– Fiam, tudod, hogy nincs karperecem. Minden ékszeremet el kellett adnom, hogy taníttatásodat fizetni tudjam.

– Jól van, jól van! Mit kell ezen sopánkodni? – mondta. – Miért kell ezt hajtogatni? Mondd egy­szerűen, hogy nincs, és kész. Minek emlegeted az én taníttatásomat? Az ékszert jó cél érdekében ad­tad el, nem? Nem vagyok én csavargó, vagy igen? Duplán visszafizetem majd, amit rám költöttél.

– Váljon a nyelvem hamuvá, fiam! Kéri egy anya valaha is, hogy a fia bármit visszafizessen? Nem úgy gondoltam. Ne érts félre. Ha meglenné­nek a karpereceim, mindig viselném őket. De nin­csenek meg.

Már elmúlt fél hat. Sámnáthnak meg kellett fü­rödnie, és még a szmokingját is fel kellett vennie. A felesége a szobájában készülődött. Mielőtt to­vábbment, Sámnáth újból utasításokat adott az anyjának:

– Mama, ne ülj olyan csendben, mint mindig. Ha a száhib odajön hozzád, és kérdez valamit, vá­laszolj neki. Majd én megmondom, hogy mit fe­lelj.

– Fiam, én tudatlan vagyok. Nem tudok se írni, se olvasni. Mondd meg nekik, hogy az anyád ta­nulatlan, ha ez segít valamit.

Ahogy múlt az idő, az anya szíve egyre heveseb­ben vert. Ha a főnök odajön hozzá, és kérdez va­lamit, ugyan mit válaszoljon? Az angol uraktól még tisztes távolból is tartott, ez meg, ahogy mond­ják, amerikai. Csak az isten tudja, hogy az ameri­kai száhibok miket kérdeznek. Kedve lett volna elmenni özvegyasszony barátnőjéhez, de nem merte a fia parancsát megszegni. Így aztán ülve maradt, és lábait lóbázta.

Sámnáth vacsorája elérte a siker csúcsát. Min­den újabb pohár itallal megváltozott a beszélgetés témája is. Minden pompásan ment. A száhibnak ízlettek az indiai ételek, feleségének, a mémszáhib­nak meg a függöny, a díványtakaró, a díszítés tet­szett. Mit kívánhatnának a háziak ennél többet?

A száhib felengedett, és hallgatóságát anekdoták­kal szórakoztatta. Most olyan kedélyes volt, mint amilyen szigorú a hivatalban. Felesége fekete ruhá­jában, gyöngysorral a nyakában, erős parfümjével a hölgyvendégek figyelmének középpontjában állt.

Nevetett, bólogatott, olyan közvetlen volt Sám­náthnéval és a férfiakkal, mintha csak régi barátok lennének.

Senki sem vette észre, hogy az idő múlik, már fél tizenegy volt.

Kijöttek a nappaliból, Sámnáth mutatta az utat, a főnök és a többi vendég követte.

A verandához érve Sámnáth hirtelen megállt. A látványtól megroppant a térde. Mosolya szerte­foszlott. Az anyja kint ült a szobája előtt, pontosan úgy, ahogy otthagyta, de mindkét lábát felhúzta az ülésre, és a fejét ide-oda ingatta. Hangosan hor­kolt. Amikor a feje az egyik oldalra billent, a hor­kolása hangosabb lett, és amikor felriadt, utána is­mét a másik oldalra dőlt.Dupattájának szárnya lecsúszott a fejéről, és gyér haja kócosan tapadt koponyájára.

Sámnáth reszketett a dühtől. Legszívesebben előbb durván megrázta volna, aztán belökte volna a szobájába. De a főnök és a többi vendég ott állt – mit tehetett?

A többi vendég felesége nevetgélt, és a főnök megjegyezte:

– Szegény drága.

Az anya kábultan ébredt. Mivel annyi embert látott maga körül, olyannyira zavarba jött, hogy meg sem tudott szólalni. Betakarta a fejét, esetle­nül feltápászkodott, és lesütött szemmel állt előt­tük. Lába reszketett, ujjai remegtek.

– Mama, feküdj le. Minek vagy fenn ilyen ké­sőn? – Szégyenkezve a főnökére nézett.

A főnök nagylelkű hangulatban volt. Mosoly­gott, és azt mondta:

– Namaszté.

Az anya csaknem semmivé zsugorodott. Bizony­talanul megpróbálta üdvözlésre illeszteni kezeit. De az egyik, amellyel a rózsafüzért tartotta, a dupat­tája alatt volt, így erőfeszítése esetlennek tűnt.

Sámnáth dühöngött.

A főnök kinyújtotta jobbját. Az anya rémülten nézett a kézre.

– Anya, fogj kezet a száhibbal!

De hogyan tehetné? Hiszen jobb kezében a ró­zsafüzért tartja. Zavarában balját tette a száhib jobbjába. Valaki vihogott. Sámnáth egyre jobban mérgelődött.

– Nem úgy, anya! Még azt sem tudod, hogyan kell kezet fogni? A jobb kezedet, könyörgöm!

De addigra már a főnök anyja bal kezét szoron­gatta, és azt kérdezte:

– Hogy van? Hogy van?

– Mama, mondd: „Egészen jól, köszönöm.” Az anya morgott valamit. Valaki nevetett.

De a válságos pillanaton túljutottak. A főnök megmentette a helyzetet. Sámnáth haragja kezdett elpárologni.

A száhib még mindig fogta az anya kezét, aki zavartan állt. Sámnáth megszólalt:

– Uram, anyám vidékről származik. Egész életében falun élt. Ezért olyan szégyenlős.

– Valóban? – mondta a száhib vidáman. – Én kedvelem a falusiakat. Az anyja bizonyára tud népdalokat és táncokat. – A főnök elismerően bó­lintott, és az anyára tekintett.

– Mama, a száhib azt akarja, hogy énekelj. Egy régi dalt. Egy akármilyen régi dalt. Hiszen olyan sokat ismersz.

– Nem tudok énekelni – felelte anyja erőtlen hangon. – Hallottál engem valaha is énekelni?

– Anyám – mondta Sámnáth. – Megtagadha­tod-e egy vendég kérését? Ha nem énekelsz, a szá­hib megsértődhet. Látod, rád vár.

– De én semmilyen dalt sem ismerek. Nem tu­dok énekelni.

– Ugyan, anyám. Csak egy-két strófát énekelj. Például azt a dalt a gránátalmáról.

Az indiai kollégák és feleségeik összeütötték te­nyerüket a dal említésére. Az anya kérlelően né­zett először a fiára, aztán a menyére.

– Anyám! – A fiú már-már elveszítette a türel­mét. Hangjából anyja kihallotta elfojtott dühét.

Nem volt kiút számára. Leült a székre. Gyenge és recsegő hangon egy régi esküvői dalt kezdett énekelni. A hölgyek nevetésben törtek ki. Két sor eléneklése után az anya elhallgatott.

A veranda visszhangzott a tapstól. A száhib nem akarta abbahagyni. Sámnáth haragja hirtelen öröm­mé változott. Anyja új színt hozott a társaságba.

Amikor a taps elhallgatott, a beszélgetés hirtelen Pandzsáb falusi kézműipari termékeire terelődött; a főnök szeretett volna többet tudni róla.

Sámnáth sugárzott a boldogságtól. A taps hang­ja még mindig fülében csengett.

– Ó,nekünk nagyon sokféle tárgyunk van – mondta lelkesen. – Majd mindenből választok ön­nek, és beviszem a hivatalba, uram. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog tetszeni.

– Nem, nem, ne értsen félre, nem a bazárban kapható dolgokról beszélek – jegyezte meg főnöke, fejét rázva. – Arra gondolok, amit a pandzsábi ott­honokban készítenek, azokra a dolgokra, amiket az asszonyok maguk csinálnak.

Sámnáth egy pillanatig elgondolkodott.

– A lányok babákat készítenek, uram, és … és az asszonyok phulkarit.³

Sámnáth ügyetlenül igyekezett megmagyarázni, hogy a phulkari egyfajta hímzett anyag, majd az erőfeszítést reménytelennek tartva anyjához for­dult.

– Anyám, van egy régi phulkarink?

Anyja bement szobájába, és kihozott egyet. A fő­nök nagy figyelemmel tanulmányozta. Öreg phul­kari volt, szálai sok helyen felfeslettek, és az anyag érintésre csaknem szétfoszlott. Sámnáth megjegyez­te:

– Uram, ez már jóformán teljesen elkopott. Használhatatlan. Majd készíttetek önnek egy újat. Anyám, ugye csinálsz a száhibnak egyet? Csinálj neki egyet.

Az anya hallgatott. Aztán megszólalt:

– Már nem látok olyan jól, mint egykor. Az öreg szemnek megárt az erőltetés.

– Anyám természetesen készít egyet önnek – mondta Sámnáth anyja szavába vágva. – Nagyon fog majd tetszeni.

A száhib bólintott, megköszönte az anyának, és az asztal felé indult, a többi vendég követte.

Amikor valamennyien leültek a vacsorához, az anya csöndben besurrant a szobájába. Alighogy le­ült, szemét elfutották a könnyek. Dupattájával tö­rölgette a szemét, de a könnyek csak nem apadtak el, mintha évek óta visszatartott érzések zsilipje nyílt volna meg hirtelen. Igyekezett uralkodni ma­gán, Krisna képe előtt összekulcsolta a kezét, imád­kozott, hogy hosszú életű legyen a fia, de a kön­nyek, mint a monszuneső, csak ömlöttek.

Éjfélre járt. A vendégek egyenként távoztak. De az anya továbbra is falnak támasztott háttal üldö­gélt. Vége lett az izgalomnak, és a házra leszállt a környék csendje.

Csak a konyhából hallatszott az edények kocca­nása. Valaki kopogott az ajtón.

– Anyám, nyisd ki az ajtót.

Szíve nagyot dobbant. Csak nem okozott valami újabb bajt? Hiszen mindig hibákat csinált. Ó, miért is szundított el a verandán? Lehet, hogy a fia nem bocsátotta meg? Reszkető kézzel nyitott ajtót.

Sámnáth hevesen megölelte:

– Mami, ma csodákat műveltél. A száhib el volt tőled ragadtatva, mama, jó anyuskám!

Törékeny teste még kisebbnek tűnt Sámnáth erős karjában. Szemébe könnyek tolultak. Azokat törölgetve mondta:

– Fiam, küldj el engem Hardvárba. Olyan ré­gen kérlek már.

Sámnáth arca elsötétedett. Elengedte az anyját. – Mit mondtál, anyám? Már megint ugyanazt?

Egyre dühösebb lett.

– Tehát le akarsz engem járatni mások előtt, hogy azt mondják, még a saját anyámnak sem tu­dok hajlékot nyújtani!

– Nem, fiam, ne érts félre. A feleségeddel élsz örömben és kényelemben. Én már elértem az éle­tem végére. Mit csinálhatnék én itt? Azt a néhány hátralevő napomat, ami még van, elmélkedéssel szeretném tölteni. Kérlek, küldj el engem Hard­várba.

– Ha te elmész, akkor ki fogja elkészíteni a fő­nöknek a phulkarit? A te jelenlétedben ígértem neki egyet. Hiszen te is tudod.

– Fiam, már nagyon gyenge a szemem. Nem bírel semmilyen megerőltetést. A phulkarit valaki más is elkészítheti neked. Vagy vegyél egyet készen.

– Nézd anyám, nem hagyhatsz engem így cserben. Tönkre akarsz tenni? Ha a száhib elégedett velem, akkor felemeli a fizetésemet.

Az anya egy percig hallgatott. Majd hirtelen megszólalt:

– Előléptet a hivatalban? Megteszi? Azt mond­ta?

– Nem mondott semmit. De nem láttad, hogy milyen elégedett volt velem? Azt mondta, hogy amikor belekezdesz a phulkari készítésébe, szemé­lyesen eljön, és megfigyeli, hogyan csinálod. Ha a főnök elégedett, talán még magasabb beosztásba kerülök. Talán nagy hivatalnok leszek.

Az anya arckifejezése lassan megváltozott, és ráncos arcán szétáradt az öröm.

– Tehát előléptetnek a hivatalban, fiam.

– Anyám, az nem olyan egyszerű. Ezt te nem érted. Ha csak a főnök kedvében járhatnék… Má­sok is vannak ám, és mind szeretne előbbre jutni. Az egész versenyfutás, anyám. De nekem jobbak lesznek az esélyeim.

– Akkor csinálok neki egyet, majd…, majd va­lahogy megoldom, fiam. – Magában a fiáért imád­kozott.

– Most feküdj le aludni, anyám – mondta Sám­náth, és az ajtó felé indult.