(Bangha Imre fordítása)
Szurejá sietve belökte csomagjait a sötét kocsiba, a karonülő Ábidot betette az ablak meletti ülésre, a nagyobbik lányt, Zubejdát felemelte és maga is beszállt.
Amikor elindult a vonat, felsóhajtott a magasságbeli nevében. Ekkor látta csak meg, hogy a fülke túlsó sarkában ülő, takaróba burkolódzott két alak nem „muzulmán testvér”, hanem szikh. Az állomás lámpáinak a mozgó vonatba szűrődő fényében úgy tűnt, hogy a szikhek mozdulatlan szemében embertelenség ül.Tekintetük őrá esik ugyan, de mintha akadálytalanul áthatolna testén. Mintha pengeként metsző ellenszenv volna a nézésükben, melyet még érinteni sem lehet, mert megvágná magát az ember. Nem volt ugyan elég fény hozzá, de mintegy lelki szemeivel látta, hogy vöröslenek az erek a szemükben.És… és… megborzongott a félelemtől. A szerelvény már felgyorsult: lehetetlen volt másik kocsiba átmenni. Ki lehetne tán ugrani. De annál, hogy gyerekestül kiveti magát, tényleg rosszabb lenne az, hogy egy másik utas dobja ki? Ahogy ezen tünődve nézte a láncon hintázó vészfékfogantyút, elbizonytalanodott és leült. „A következő állomáson majd meglátjuk… egy állomásnyi úton úgysincs semmi veszély… legalábbis ezen a darabon eddig semmi baj nem történt…”
Hova utazik?
Szurejá felriadt. Az idősebb szikh kérdezi. Milyen mély a hangja! Ő, aki a második állomáson túl talán megöli és kidobja a vonatból, most magázza. Ennek irónikus voltán elgondolkodott, és késett a válasszal.
Milyen messze utazik? kérdezte újra a szikh. Szurejá eddig szája elől elhajtva tartotta a fátylát. Most hirtelen leengedte, és megszólalt:
Itávába megyek.
Egyedül van? kérdezte a szikh pillanatnyi gondolkodás után.
Szurejának feltűnt ez a rövidke idő. „Számolja, mennyi ideje lesz a megölésemre… Istenem, csak szállna fel valaki a következő állomáson… mindenképpen azt kell mondani, hogy van útitársam, attól talán majd tartani fog. Bár útitárs az a mai világban, aki nem ül a kocsiban?… Ha tőrt nyomnának az oldalamnak, a következő állomásig ülve kellene maradni, míg valaki az ablakhoz nem jön és meg nem kérdezi, hogy nincs-e szükségem valamire…”
Itt a bátyám… a szomszéd kocsiban… mondta.
Hol, anyu? Hát nem ment el a bácsi Láhórba? csillantak fel Ábid szemei.
Hallgass! mordult rá hangosan Szurejá.
Itávában rokonai vannak? kérdezte a szikh kis idő múlva.
Ige.
A szikh újra elhallgatott.
A bátyjának önnel kellett volna utaznia. Ki ül a mai viszonyok között az övéitől külön szólalt meg aztán.
„Talán mégse jött rá a nyomorult, hogy senki sincs velem”, gondolta Szurejá.
De a bajban az embernek úgysincs senkije. Mindenki végképp magára van utalva. mintha csak önmagának mondta volna a szikh.
A szerelvény lassított. Kis állomás. Szurejá azon töprengett, hogy leszálljon-e vagy maradjon. Két férfi lépett a kocsiba. „Hinduk!” szólalt meg egy hang Szurejában. Még jobban megijedt, és elkezdte összeszedni a csomagjait.
Leszáll? kérdezte a szikh.
Úgy gondoltam, átülök a bátyámhoz… Miféle lény az ember, hogy még ilyen pillanatban is hazugság sövényéből épít menedéket… és milyen törékeny menedéket! Mert hát miért nem maga a testvér jön át? De honnan jőjjön, ha nincs ott?
Maradjon csak, itt nem kell semmitől se tartania. Magát húgomnak, őket pedig gyermekeimnek tekintem. Aligarhig vigyázok magára. Azután már nincs veszély, és ott a bátyja is biztosan átjön a kocsiba mondta a szikh.
Szardár dzsí, ha megy, hát hadd menjen! Mi köze hozzá? szólalt meg az egyik hindu.
Szurejá nem tudta mire vélni a szikh szavait és a hindu megjegyzését. A kocsi elindult, és ez mindent eldöntött: leült.
Szardár dzsí, Pandzsábból jött? kérdezte a hindu.
Igen.
És hol lakik?
Azelőtt Sékhpurban. Most meg vegye úgy, hogy itt…
Itt? Hogy értsem ezt?
Ahol vagyok, ott a lakásom: a kocsi sarkában.
Tehát menekült… mondta a hindu kissé visszafogottabb hangon, mintha csöppnyi együttérzéssel töltött poharat nyújtana a szikh felé. A szikh meg mintegy „Köszönöm, nem iszom”-ot mondva félretolta a poharat, és szárazon felnevetett. A nevetés felhangja azonban a hindu úr füléig nem jutott el.
Igen. válaszolta.
Akkor valami nagy baj történhetett a családjával…. mondta a hindu úr kissé nagyobb érdeklődéssel. A szikh szemei szikrát vetettek, de nem akarta ezt a beszédtémát folytatni. Hallgatott.
A hindu szólalt meg Szurejá felé pillantva:
Delhiben néhányan mesélték, hogy milyen kegyetlenül bántak ezek a szikhekkel és a hindukkal. Miféle dolgokat beszélnek! Mit is mondjak? Szégyelli az ember a nyelvére venni. Az asszonyokat levetkőztetik…
Fiacskám, mássz fel és aludj! szólt a szikh a másik alakhoz, aki mint egy csomag, mozdulatlanul ült mellette. Szemmel láthatóan a gyereke volt. A fiú, miután ráparancsoltak, tizenhat-tizenhét éves nyurga testét kiegyenesítve felállt, és felnézett a felső fekhelyre. szeméből az apa szemének fénye lángolt vissza. Felmászott, és lefeküdt. Lent a szikh kinyújtotta a lábát és kinézett az ablakon.
A hindu úr a mondata közepén szakadt félbe, de most újramegszólalt:
Apjuk és testvéreik szeme láttára meztelenre vetkőztetetik az asszonyokat és a lányokat, és…
Bábu száhab, amit magunk is láttunk, miért épp nekünk mondja el? Ezúttal a felhang az előzőnél is világosabb volt, de a hindu úr most sem vette észre. Mintha buzdítást kapott volna, folytatta:
Igaza van, hogyan is érthetnénk mi meg a maga fájdalmát! Együttérzés lehet ugyan bennünk, de miféle együttérzés az, amikor még azt sem bírjuk felfogni, hogy milyen mértékű a szomorúság. Mondja, hogyan bírnánk teljesen megérteni, hogy mi megy végbe azoknak a szikheknek a lelkében, akiknek a feleségét vagy a lányát a szemük láttára…
Felesége és lányai mindekinek vannak, bábu száhab! szólt a szikh önmaga fegyelmezésétől remegő hangon.
A hindu úr kissé elbambult, mert nem értette a szikh szavainak igazi jelentését.. De nem sokáig.
Már a hinduk és a szikhek is öntudatra ébredtek. Rossz dolog a bosszú, de meddig tűrje az ember… Itt Delhiben tartják a frontot, és néha valóra váltják a mondást, hogy szemet szemért. Hallottam, hogy a Karól Bágban egy muzulmán orvos lányát…
Most nem volt semmi visszafogottság a szikh szavaiban, világosan és sértőn udvariatlan volt.
Bábu száhab, az asszony megbecstelenítése mindenki esetében szégyenletes dolog. És egy nő… itt Szurejá felé fordult Bocsásson meg, hogy ezt végig kell hallgatnia…
Hogyan? Micsoda? Szóltam hozzá egy szót is? csattant fel a hindu úr meglepődve. Aztán mintegy önmagát védve még szemtelenebbül megkérdezte:
Önnel utazik?
Igen, én kísérem Aligarhig. mondta a szikh még udvariatlanabbul.
„Ez a szerencsétlenül járt nemeslelkű ember Aligarhig utazik. Aligarh, Aligarh…” szólalt meg egy hang Szurejában.
Aligarhban leszáll? kérdezte minden bátorságát összeszedve.
Igen.
Van ott valakije?
Hol van nekem valakim is!
Miért megy oda? Ott marad?
Nem, holnap visszaindulok.
Akkor… időtöltésből utazik?
Időtöltés? Időtöltés. szólt a szikh elhaló hangon. Aztán összeszedte magát. Nem, nem utazunk sehova. Épp most gondolkodunk rajta, hogy hová menjünk. Ha semmi sem maradt állandó, akkor valamit kigondolni is csak a mozgó vonaton lehet.
„Aligarh, Aligarh…szegény jó ember…” szólalt meg újra egy fájdalmas hang Szurejában.
Aligarh… nem jó hely az… Miért oda megy? kérdezte.
Ha tudni akarja… szólalt meg a hindu úr, mintha bolondot sajnálna meg.
Mit nekem jó vagy rossz!
De hát nem fél? Éjszaka valaki le is szúrhatja…
Gondolt valaha arra, hogy azt valaki szabadulásnak is érezheti? kérdezte a szikh mosolyogva.
Miket beszél!
Na és? Ki ölhet meg? Muzulmán vagy hindu. Ha muzulmán öl meg, akkor én is oda kerülök, ahova a családom többi tagja, ha hindu öl meg, akkor azt fogom gondolni, hogy épp ez hiányzott: az országban pusztító járvány elérte tetőpontját, és most nyílik meg a gyógyulás útja.
Ugyan miért ölné meg egy hindu? Ha ezerszer rossz is, egy hindu akkor sem tesz ilyet.
A szikh most már haragba jött:
Hagyja, bábu száhab! szólt megvetőleg Épp az imént beszélt szinte élvezettel a Delhiben történtekről. Ha lenne önnél egy tőr, és nem jelentene magának veszélyt, vajon kegyelmezne-e az itt ülő utasoknak? Ezeknek, vagy ha én is köztük lennék, nekem? A hindu úr mondani készült valamit, de a szikh ellentmondást nem tűrő kézmozdulattal elhallgattatta és tovább beszélt. Hallani akarta, hát hallja meg. Jól nyissa ki a fülét! Szánalmat mutatott irántam, mivel az önök menekültje vagyok. Nagy dolog az együttérzés, és szerencsésnek mondanám magam, ha maga méltó lenne rá, hogy együttérezzen. De hogyan tudná ön megérteni az én fájdalmamat, mikor ugyanazzal a lélegzettel közönyösen beszél a Delhiben történtekről. Ha részvétet érezne irántam, ha lenne magában annyi érzés, akkor annak szégyenétől, amit mondani akart, leragadt volna a nyelve és lesütötte volna a szemét. A nők meggyalázása az a nők meggyalázása. Nem egy hindu vagy egy muszlim, hanem az ember anyjának meggyalázása. Ami Sékhpurban velünk történt, az megtörtént. És tudom, hogy nem vagyok képes megbosszulni, mert azt megbosszulni lehetetlen. Megbosszulhatom, de úgy, hogy ami velem történt, az senki mással ne történjen meg. Ezért kísérem a Delhi és Aligarh között ide-oda utazó embereket. Napom is múlik, bosszúm is telik. Ha egyszer valaki megöl, akkor bosszúm beteljesedett, akár muzulmán öl meg, akár hindu. Csak annyi a kívánságom, hogy amit én láttam, azt senki másnak ne kelljen látnia: se hindunak, se sziknek, se muzulmánnak. És ne adja Isten, hogy bárki feleségének vagy lányának át kelljen mennie azon, ami családtagjaim sorsa volt a haláluk előtt.
Ezután hosszú ideig néma csönd uralkodott a kocsiban. Mikor a vonat lassított Aligarh előtt, Szurejá nagyon szeretett volna néhány köszönő szót mondani a szikhnek, de nem jött ki hang a torkán.
Fiacskám kelj fel! Aligarh jön. szólt fel a fenti fekhelyre a szikh, miközben felállt. Aztán a hindu úrhoz fordult: Bábu száhab, kemény szavakat mondtam, bocsássa meg! Hiszen az önök védelmét élvezzük.
Megjelent: Négyesi Mária (vál.): Tea a Tádzs Mahalban. Mai indiai elbeszélők. Argumentum, 1998.