Fordította: Weöres Sándor és Szabó Lőrinc
I. 124
Pír az égen, reggeli tűzrakáskor
kelő nap fényét íme szétteríti.
Kétlábút, négylábút Szavitar isten
útjára indít, hogy folytassa dolgát.
Nem hágva át az istenek parancsát,
a nemzedékek idejét kiszabva,
ragyog a hajnal, múlt napot lezárva,
éj múltán megjött új napot kinyitva.
Keleten feltűnt magas ég leánya,
rögtön fény-köntöst öltve termetére,
elindul szépen a kiszabott pályán,
az utat tudja, s az irányt se veszti.
Sugaras keblét szerte megmutatja,
a pillantásnak szépségét kitárja,
felébreszti, mint érkező, az alvót,
az érkezők közt mindig ő az első.
A sötét mennybolt keleti szegélyén
zászlót emel a felhőnyájak anyja,
folyton messzibbre, szélesebbre terjed,
örök szülőinek terét betöltve.
Mindannyi szemnek magát megmutatja,
el nem kerül rokont sem, idegent sem,
makulátlan test ragyogó csodája,
meg nem ijed se picinytől, se nagytól.
Mint fivértelen lány, megy férfiakhoz;
mint harckocsival, megy zsákmányt szerezni;
mint férjét vágyó szépköntösű asszony,
mosollyal bontja ki nagy égi báját.
Nénje átengedi helyét húgának,
hamar eltávozik tekintetétől.
A napsugárban fürdik, kenekedve,
mint találkára siető menyasszony.
A két nővér közül naponta mindig
a második lép az első nyomába.
Az új hajnalok, miként az előzők,
hozzanak ránk víg napot számolatlan.
Hajnal, ébreszd fel az adakozókat,
s adj a fösvénynek ébredetlen álmot.
Gazdagon süss a bőkezűre, gazdag,
gazdagon a dalnokra, bőkezű te!
Olvass tovább: http://terebess.hu/keletkultinfo/rigveda.html