(Bangha Imre fordítása)
1
Hirámannak, a fuvarosnak lúdbőrzött a háta. Húsz éve hajtott ökrösszekeret, és hozott már rizst meg fát a határ túlfeléről, a nepáli Mórangból, a határellenőrzések idején pedig csempészárut szállított odaátra. Így azonban még soha nem borzongott.
Az ellenőrzések! Elfelejtheti-e valamikor is? Miután négy cementeszsákkal és ruhabálával teli kocsit átjuttatott Dzsógbaniból Birátnagarba, szíve többé nem ismerte a félelmet. Fárbiszgandzs minden csempésze tökéletes fuvarosnak tartotta. Dicsérte ökreit még a nagy ház nagy uzsorása is – ahogy ő nevezte.
Ötödszörre azonban elkapták a kocsit. A határ innenső oldalán, a hegység előtti dzsungelben.
A kereskedő könyvelője az ő szekerén bújt meg, a zsákok között letakarva. Hiráman ekkor tudta meg, milyen éles fénye van a rendőrfelügyelő félméteres kézilámpájának: ha csak egy pillanatra is az ember szemébe világít, egy órára megvakul tőle.
Fény és mennydörgő hang:
Hé! Megállni a szekérrel, gazember! Állj vagy lövök!
Húsz szekér torpant meg egyszerre. Hiráman már korábban kijelentette, hogy húsznak nem fog menni.
A felügyelő a kocsiján lapuló könyvelőre világított, és ördögi nevetésben tört ki:
Ha, ha, ha! Könyvelő úr! Hi, hi, hi! Hé, te semmirekellő kocsis, mit tátod a szádat, he? Vedd csak le a pokrócot ennek a zsáknak a tetejéről!… Erről a zsákról, te piszok! — És kis botjával a könyvelő hasára döfött.
Nagyon régóta gyűlölheti a rendőrfelügyelő a könyvelőt. Különben hogy nem ingana meg a szíve, mikor ennyi pénzt ajánlanak neki? Négyezret még a kocsin ülve adott a könyvelő. A rendőr újra döfött a bottal. Ötezer! Megint döfött.
Leszállni!
Amint leszállt, a rendőr belevilágított a szemébe. Aztán két katonával együtt az úttól húsz-huszonöt méterre levő bozótoshoz kísérte. A fuvarosokat és a kocsikat öt-öt fegyveres katona őrizte… Hiráman megértette, hogy ezúttal nem engedik el őket… Börtön? Maga nem félt tőle, de mi lesz az ökreivel? Ki tudja, hány napot töltenek majd víz és széna nélkül az állami istállóban?!… Étlen-szomjan. Aztán elárverezik őket. Soha nem mer akkor a testvére és a sógornője szeme elé kerülni… Az árverés lármája a fülében zsongott… Először… másodszor… harmadszor!… A felügyelő és a könyvelő biztos nem tud megegyezni.
A Hiráman ökrösfogatához kijelölt fegyveres a maga nyelvén halkan megkérdezte a szomszédos katonát:
Mit gondolsz? Jut ebből nekünk valami? Aztán odament hozzá, hogy bagóval kínálja.
Egy… kettő… három. Három-négy szekér fedezéke. Hiráman döntött. Lassan kibontotta a kötelet ökrei nyakán, és még a kocsin ülve összekötötte a két állatot. Azok megértették, mit kell tenniük. Hiráman leszállt. Bambuszrúddal alátámasztotta a kocsi elejét, és kiszabadította az ökröket a járomból. Mindkettőnek megsimogatta a fülét, és így szólt magában: „Rajta, testvéreim! Ha az életünket megmentjük, könnyen találhatunk még ilyen kocsit. Egy… kettő… tűnjünk innen!”
2
A kocsi mellett, az út mentén bozótos húzódott. A három lény lélegzetvisszafojtva vágott át rajta. Bátran, zaj nélkül. Aztán egy és kettő… és már ügetnek is. A két ökör inát megfeszítve a dzsungel sűrűjébe hatol. Az utat szimatolják. Folyókon, csatornákon kelnek át, s futnak felemelt farokkal. Mögöttük Hiráman. Egész éjszaka futottak mindhárman.
Hazaérve Hiráman két napig feküdt eszméletlenül. Amint magához tért, fülét fogva megesküdött. „Mától fogva soha többé nem viszek ilyen rakományt. Csempészárut soha! Esküszöm!” Nem tudni, mi lett a könyvelővel, s az Isten tudja, mi lett a szekerével. Pedig valódi acéltengelye volt. Ha nem is mind a kettő, de legalább az egyik kereke vadonatúj volt. És nagy gonddal kötött, színes bojtok is voltak a kocsin.
Két fogadalma volt Hirámannak: az első, hogy nem szállít csempészárut; a második, hogy nem visz bambuszt. Minden szállíttatótól előbb megkérdezte: „Nem csempészáru ugye? És nem bambusz?” Ha ötven rúpiát adna is valaki a bambuszszállításért, Hiráman kocsija akkor sem állna rendelkezésére. Keressen más kocsit.
Bambusszal rakott ökrösfogat. Másfél méterre áll ki elöl a nád, és másfél méternyire hátul. Állandóan kicsúszik az ember kezéből a kocsi ellenőrzése. Irányíthatatlan volt a rakomány Kharehijában! Városi eset. Ráadásul a megbízó ostoba alkalmazottja! A kocsi előtt ment a nádat fogva, és a lányiskola felé nézegetett. Kész… a kanyarban összeütköztek egy lovaskocsival. Mire Hiráman visszahúzta az ökrök gyeplőjét, a bambusz eleje már benn volt a kocsi ponyvájában. A kocsis hangosan szitkozódni kezdett, és csapkodott az ostorával.
Nemcsak a bambuszt kerülte el Hiráman, hanem a Kharehijából származó rakományokat is. Aztán mikor Fárbiszgandzsból Mórangba kezdte szállítani az árut, odalett a szekér… Néhány évig felesben hajtotta az ökreit: fele kereset a kocsitulajdonosé, fele kereset az ökör gazdájáé. Pfuj! Ingyen fuvarozol. A feles jövedelemből még az ökrök hasát sem lehet megtölteni. Csak tavaly lett saját kocsija.
Áldja meg Déví anyaistennő azt a cirkuszi tigrist! Tavaly ugyanebben a vásárban megdöglött a tigrisszállító kocsi mindkét lova. Mikor a csampánagari vásárból Fárbiszgandzsba mentek, a cirkuszi menedzser kihirdette a fuvarosok táborhelyén, hogy száz rúpia szállítási díjat adnak. Jelentkezett egy-két fuvaros, de ökreik már a tigriskocsitól tíz méternyire bőgni kezdtek félelmükben, aztán elszakították a köteleket, és elfutottak. Hiráman ökrei hátát simogatta:„Nézzétek, testvéreim, ilyen lehetőség még egyszer nem adódik. Itt az alkalom, hogy saját kocsink legyen. Különben felesben… Mit féltek hát a ketrecbe zárt tigristől? Láttatok már üvöltő tigriseket a mórangi dzsungelben. És én is itt vagyok mögöttetek…”
Egyszerre csak taps csattant fel a fuvarosok csoportjában. Hiráman ökrei mindannyiuk becsületét megmentették. Hirtelen előreléptek, és hagyták magukat befogni — egyenként. Csak a bal ökörre jött rá közben erős vizelés. Hiráman két napig nem vette el a rongyot az orra elől. Senki sem tudja elviselni a nősténytigris szagát, hacsak ugyanúgy nem köti be az orrát, mint a nagy uzsorás.
Hajtott már Hiráman tigrisszekeret, de így még soha nem borzongott. Egyre csak magnóliaillat áradt a kocsijából. Csapkodta a hátát a kendőjével, mert libabőrzött.
3
Hiráman úgy érezte, hogy a csampánagari vásár magasztos Anyaistennője a második éve leli kedvét benne. Tavaly a tigrisszekérbe fogott be. A százrúpiás viteldíjon felül borravaló, tea, keksz… és egész úton láthatta a majmok, a medvék meg a bohóc előadásait — csak úgy ingyen. Most pedig ez a női utas. Nő ez vagy magnólia? Mióta felült, illatozik a szekér. A földút egyik gödrében a kocsi jobb kereke hirtelen nagyot zökkent. Halk szisszenés hallatszott. Hiráman ostorával a jobb ökörre csapott:
Mit gondolsz, te piszok, zsákokat viszünk, mi?
Hé, ne üsd őket!
Hirámant meglepte a hang. A nőé, akit nem is látott. Mint a gyermekeké, lágy, bugyborékoló hang. Ugyan ki nem hallotta a Mathurámóhan színtársulatnál Lailát alakító Hírábái nevét? Hiráman esete egyedülálló. Hét éve fuvaroz vásárokra, de soha nem volt se színielőadáson, se moziban. Lailának vagy Hírábáinak még csak a nevét sem hallotta, nemhogy látta volna. Így, mikor a vásár vége előtt tizenöt nappal, egy éjféli órán a fekete lepelbe burkolódzott nőt meglátta, persze, hogy félelem ült a szívére. Mikor a csomagot cipelő alkalmazott alkudni akart a viteldíjból, a lepelbe burkolódzott nő egy fejmozdulattal megtiltotta.
Nos, testvérem, ugye nincs semmi csempészáru? kérdezte, miközben befogott. Hiráman megint elképedt: a csomagot hozó ember intett, hogy indulhat a kocsi, és eltűnt a sötétben. A fuvarosnak a vásári dohányárus öregasszony fekete leple jutott eszébe…
Hogy hajtson így az ember szekeret?
Először is lúdbőrzik a háta, másodszor meg folyton magnólia virágzik a kocsijában. Ha pedig szidja az ökreit, lepisszegi az utasa… Az utasa! Magányos nő. És nem a dohányárus. Azután, hogy hallotta a hangját, újra meg újra hátrapillantott az oldalvászon mögé. Kendőjével a hátát törölgette. Csak az Isten tudja, mi van ezúttal az ő sorsába írva. Mikor a kocsi keletre fordult, holdsugár esett rá. Az utas orrán szentjánosbogár villant. Hirámannak úgy tűnt, hogy a világ titokzatos csodák sora. Szemben a Csampánagartól Szindhijá faluig elterülő mező… Csak nem valami boszorkány?
Az utas megfordult. Most, hogy a holdfény az egész arcát megvilágította, Hiráman felkiáltott:
Jó atyám! Egy tündér!?
A tündér szeme kinyílt. Hiráman előre, az út irányába fordult, és az ökröket kezdte biztatni. Nyelvét szájpadlásához érintve csettintgetett. Egy idő után kiszáradt a szája, és nyelve olyan lett, mint a tapló.
Mi a neved, testvér?
Pontosan, mint a bugyborékolás!… Hiráman egész testében megborzongott. Egy szó nem jött ki a torkán. Még az ökrei is ezt a hangot hallgatták fülüket hegyezve.
A nevem… a nevem Hiráman.
Mosolyog az utasa… illat van a mosolyában.
Akkor barátomnak szólítalak, nem testvérnek. Az én nevem is Hírá.
Ejha! Hiráman nem hitte el. Különbségnek kell lennie férfi és női nevek között.
Igen, az én nevem is Hírábái.
Egyfelől Hiráman, másfelől Hírábái, nagy különbség.
4
Hiráman az ökreit szidta:
Megtesztek úgy hatvanmérföldnyi utat, hogy csak a fületeket hegyezitek, és a beszélgetést hallgatjátok? Az ördög bújt ebbe a satnya balba! — és ostorával gyengén a bal ökör hátára csapott.
Ne üsd! Hadd menjenek lassan! Minek sietni?
Hirámannak el kellett döntenie, hogyan szólítsa meg Hírábáit. Tegezze vagy magázza? A maga nyelvjárásában a nagy embereket magázni szokták. Városi nyelven is meg tudott két-három dolgot kérdezni, ám szívből csak a maga nyelvjárásában volt képes társalogni. Hiráman hosszú ideje utálta az októberi hajnali ködöket.
Sokszor tévedt le miattuk az útról. De ma még a sűrű hajnali köd is tetszett neki. A sötétlő part menti mezőkről rizspalánták illata keveredett a levegőbe. Az ünnep napjaiban a falut is ugyanez az illat járja át. A kocsiján pedig magnólia nyílt. A virágon meg tündér ül. Hála neked, Anyaistennő.
Hiráman szeme szögletéből utasára nézett… a barátjára. Hírábái szeme kedvesen figyelte. Hiráman szívében valami ismeretlen dallam csendült fel.
Egész testében reszketett.
Nagyon nem tetszik önnek, ha ütik az ökröket?
Hírábái megbizonyosodott róla, hogy Hiráman valóban hírá, „igazgyöngy”. A negyvenéves, erős, sötétbőrű fiatalembert szekerén és ökrein kívül semmi nem érdekelte különösebben. Bátyja otthon földműves, gyerekei vannak. De testvérénél is jobban tisztelte sógornőjét, tőle félt is. Hirámannak is megvolt az esküvője, de felesége még gyerekkorában meghalt, mielőtt hozzákerült volna,. Már nem is emlékszik az arcára… Egy újabb esküvő? Több oka van annak, hogy nem házasodott meg másodszor. A sógornő makacssága, hogy ő csak fiatal hajadonnal házasítja össze. A fiatal hajadon azt jelenti, hogy hat-hét éves kislány. Ki tartja be az állami korhatártörvényt? Ráadásul egy lányos apa csak akkor adja lányát özvegyemberhez, ha szükség kényszeríti rá. E három igazság tekintetében sógornője köti az ebet a karóhoz. Sógornőjével szemben még a testvérének sincs szava… Hiráman mostanára eldöntötte, hogy nem házasodik. Miért hozzon bajt a saját fejére? Az esküvő után hogy maradhat valaki fuvaros? Ha mindent elvennének tőle, a fuvarozást akkor sem tudná elhagyni. Hírábái kevés olyan egyszerű embert látott még, mint Hiráman.
Melyik vidékről való? — kérdezte Hiráman.
Mikor meghallotta a Kánpur nevet, olyan nevetésben tört ki, hogy ökrei megugrottak. Nevetés közben azonban lehajtotta fejét.
Nahát, Kánpur, „Fülvár”, akkor bizonyára van Nákpur, „Orrvár” is! — mondta, amint abbahagyta a nevetést. Mikor pedig Hírábái kijelentette, hogy létezik Nákpur is, még nagyobb kacagásra fakadt.
Hej, micsoda világ! Miféle nevek vannak! Fülvár, Orrvár.
5
Hiráman figyelmesen megnézte Hírábái fülén a virágot. Orrdíszének ékkövét megpillantva megremegett: vércsepp! A fuvaros soha nem hallotta még Hírábái nevét. A színtársulatok tagjait sem tartotta prostituáltnak… Látott már társulatokban dolgozó nőket. A cirkusz-tulajdonosnő mindkét kislányával a tigrises szekérhez szokott jönni. Enni-inni ad a tigrisnek, és nagy szeretettel megsimogatja. A nagyobbik lány Hiráman ökreinek is adott már kenyeret és kekszet.
Hiráman okos ember volt. Amint a köd felszállt, pokrócából függönyt kanyarított a kocsira. Még két óra és kész.
Utána már nehéz haladni az úton. A délelőtti napot októberben nem lehet elviselni. A Kadzsri folyó partján, Tégcshijá közelében megállítjuk a szekeret. A délutánt ott töltjük…
Messziről egy szembejövő kocsit vett észre, és figyelni kezdett. A csapásra és az ökrökre összpontosítva visszaült.
— Mi az, testvér, vége a vásárnak? — kérdezte mellette elhaladtában a fuvaros.
Hiráman azt válaszolta, hogy nem tudja, mi van a vásárral. Kocsiján egy asszony van, aki a szüleihez megy. Valamilyen falunevet is mondott.
— Hol van Cshattápur Pacsirá?
— Bárhol legyen is, mi hasznod belőle? — nevetett saját ravaszságán.
Hiráman még akkor is borzongott, mikor már függöny volt a kocsiján. A függöny résén át látta, ahogy Hírábái egy gyufásdoboznyi kis tükörben a fogait nézegeti… Egyszer a madanpuri vásárban parányi kagylókból készült füzért vett ökreinek. Apró, kicsi kagylópénzsort…
Tégcshijá három fája már messziről látszott. Hiráman kicsit félrehajtotta a függönyt:
— Nézze csak, az ott Tégcshijá! Kettő banjanfa. Egy pedig… Mi a neve annak a virágnak? Pont annak, ami az ön ruháján van. Nagyon jó az illata. Négymérföldnyi távolságból megérezni. Khamírá dohányba keverve szívni is szokták.
— A mangóliget alatt néhány épület látszik. Templom van ott, vagy valami falu?
Hiráman, mielőtt rágyújtott volna, megkérdezte:
— Rágyújthatok? Nem zavarja?… Az ott a Námlagar-uradalom. Annak a hercegnek a vejéé, akinek a vásárából jövünk… Hej, micsoda idő volt az!
Felkiáltásával Hiráman új színt hozott a társalgásba. Hírábái ferdén elhúzta a kocsi függönyét… A fogsora!
— Miféle idő? — kérdezte érdeklődve, és kezét állához illesztette.
— A Námlagar-uradalom ideje! Micsoda idők voltak! És jaj, mi lett belőle! — Hiráman tudta, hogy lehet érdekessé tenni a beszélgetést.
— Te éltél abban az időben? — kérdezte Hírábái.
6
— Nem láttam, csak hallottam… Nagyon szomorú történet, hogy hogyan pusztult el a hercegség… Azt mesélik, istenség született az otthonukba. Mondja már, az istenség végül is istenség. Igaz vagy nem? Ha a mennyei trónust elhagyva ebbe a halandó világba születik, hogy tudja annak a fényét valaki is elviselni? Mint a napraforgó virágán, állandóan fény ragyog a homlokán. De a külseje más volt, ezért nem ismerte fel senki.
Egyszer az alkirály és a felesége automobillal Uplenbe jött. Ha az alkirály nem is, de a felesége végül felismerte. A napraforgóéhoz hasonló ragyogás láttán megszólalt:
— Hey man! Király uram, nézd, ez nem ember gyereke, ez egy istenség!
Hiráman utánozta az alkirály feleségének angolos kiejtését. Hírábái szívből kacagott, és közben egész teste rázkódott. Mikor megigazította kendőjét, Hirámannak úgy tűnt, hogy… úgy tűnt, hogy…
— És? Aztán mi…
Hiráman lelke pillanatról pillanatra fokozatosan átalakult. Szívében hétszín szivárvány ragyogott fel. Úgy tűnt, hogy… kocsiján égi nő utazik. Az istenség végül is istenség.
— Puff! Vagyon, gazdagság, kincsek, marhák, minden oda. Az istenség visszatért égi trónjára.
Hírábái az eltűnőben levő templom tornyát nézte, és mélyet sóhajtott.
— Az istenség távoztakor azt mondta, hogy ebben a hercegségben egynél több fiúgyermek sose lesz. A vagyont magammal viszem, csak a tudást hagyom. Minden istenség elment vele együtt. Csak Szaraszvatí anya maradt. Az ő temploma ez.
Hiráman kereskedőket vett észre, akik jutával megrakott falusi lovakkal jöttek. Leengedte a kocsi függönyét. Ökreit buzdította, majd a Bidésijá tánccsoport egyik himnuszát kezdte énekelni:
Üdv, Szaraszvatí Anya,
Szavunkkal esedezünk,
Légy segítségünk, ó, Anya,
Légy segítségünk!
— Mennyiért veszik a jutát, uram? — kérdezte vidáman Hiráman a lovas kalmároktól.
— Alul huszonhét-huszonnyolc, felül harminc. Amilyen az áru, olyan az ár — adott kereskedős választ egy sánta lovú kalmár.
— Mi újság a vásárban, testvér? — kérdezte egy fiatal kereskedő. — Melyik színtársulat játszik, a Raut vagy a Mathurámóhan?
— Hogy mi a helyzet a vásárban, azt a vásárosok tudják. — Aztán Hiráman újra megemlítette Cshattápur Pacsirát.
7
A nap egyre feljebb emelkedett. Hiráman az ökreihez szólt: „Még kétmérföldnyi út. Még egy kicsit bírjátok ki. Már ideje lenne innotok, ugye? Emlékeztek rá, amikor Tégcshijá mellett a cirkuszi bohóc és a majomidomár összekapott? A bohóc fogát vicsorítva vinnyogott. Éppen úgy, mint a majmok… Ki tudja, hová való emberek jönnek.”
Újra benézett a függöny résén, és látta, hogy Hírábái egy papírdarabra szegezi tekintetét. Hiráman ma rendkívüli jókedvében volt, különféle énekek jutottak eszébe. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt a Bidésijá, a Balbáhí és a Cshókrá tánccsoport sok gazalt és khémtát énekelt. És manapság mit énekelnek tülkölve-dudálva az emberek? Hej, micsoda idők voltak! És Hirámannak a Cshókrá tánccsoport egyik dala jutott az eszébe:
A szerelmem lett gyűlölőmmé, a szerelmem…
Hej, ha levél lenne, mind olvashatná, ha levél lenne,
Jaj, a sorsom, jaj a sorsom.
Senki sem olvassa, ó, szerelmem, a sorsom…
Hiráman azzal kísérte az éneket, hogy ujjaival ütötte a ritmust a kocsirúdon. A Cshókrá tánccsoport táncosának is olyan szája volt, mint Hírábáinak. Hol vannak már azok az idők! Havonta jöttek táncosok a faluba. Milyen sokat hallgatott ő a sógornőjétől azért, mert eljárt a Cshókrá csoporthoz. A testvére elkergette otthonról.
Úgy tűnik, ma Szaraszvatí Anya segíti Hirámant.
— Bravó! Nagyszerűen énekelsz — mondta Hírábái.
Hiráman elpirult. Lehajtotta fejét, és elnevette magát. Ma a Tégcshijában lakó Hanumán Úr is segíti. Egy kocsi sincs a falu előtt, pedig itt mindig kocsisok és kocsik tömege áll. Csak egy biciklis pihent ott üldögélve.
Hiráman Hanumán Úr nevében felsóhajtott, és megállította szekerét. Hírábái levette a függönyt. Hiráman most először a szemével szólt hozzá: „egy biciklista leselkedik éppen itt”.
Mielőtt kifogta az ökröket, egy bambuszrúddal alulról kitámasztotta a kocsit. Ismételten a biciklis felé pillantott, és megszólalt:
— Hová mész? A vásárba? Honnan jössz? Biszpurból? Ilyen kis távolság kifárasztott?… Micsoda legény!
A fiatal, sovány biciklista dünnyögött valamit, cigarettára gyújtott, felállt és útnak indult.
Hiráman az egész világ bámész pillantásaitól meg akarta védeni Hírábáit. Minden irányban körülnézett, hogy nincs-e valahol egy kocsi vagy ló.
Az elkeskenyedett Kadzsrí folyó Tégcshijá közelében elkanyarodik keleti irányba. Hírábái a vízben hűsölő bivalyteheneket és a hátukon ülő vadkacsákat nézte.
— Menjen csak, mosakodjon meg a folyóparton! — mondta Hiráman.
Hírábái leszállt a szekérről. Hirámannak megdobbant a szíve… Nem, nem görbe a lába, mint a földöntúli lényeknek. De a talpa miért olyan piros? Hírábái lesétált a vízpartra… lassan, fejét ugyanúgy lehajtva, mint a falusi nők. Ki mondaná meg, hogy színésznő. Nem is asszony, hanem lány. Talán épp egy fiatal hajadon…
Hiráman felült a dúccal alátámasztott szekérre. Bepillantott a tető alá. Körülnézett, és Hírábái párnájára tette a kezét. Aztán könyökével a párnára támaszkodva egyre beljebb hajolt. Az illat átjárta testét. Ujjaival megérintette és megszagolta a párnahuzatra hímzett virágokat.
Hej, micsoda illat! Mikor felállt, úgy érezte, hogy egyszerre öt adag pipadohányt szívott el. Megnézte az arcát Hírábái tükrében. De miért ilyen vörös a szeme?
8
— Most maga őrizze a kocsit, én mindjárt jövök! — szólt nevetve, mikor Hírábái visszatért.
Kivett útitáskájából egy belegyömöszölt alsóruhát, vállára dobta a törülközőt, kezébe vette a vödröt, és elindult. Ökrei egymás után felbőgtek. „Igen, igen. Mindenki szomjas”, mondta útközben hátrafordulva. „Ha visszajöttem, adok szénát. Nehogy rendetlenkedjetek!”
Az ökrök megmozgatták a fülüket.
Hírábái nem tudta, mikor jött vissza a mosakodásból Hiráman, mert ahogy egyre csak a Kadzsrí folyását nézte, visszatért szemére az éjjel megszakadt álom. Hiráman hozott ebédre a szomszédos faluból egy kis aludttejet, pörkölt rizst és cukrot.
— Keljen fel! Ébredjen, egyen egy kicsit!
Hírábái kinyitotta a szemét, és elcsodálkozott. Az egyik kézben új agyagedényben aludttej és bambuszlevelek, a másikban egy vödör víz. A szemben baráti szolgálatkészség.
— Honnét hoztál ennyi mindent?
— Híres az itteni aludttej… Teát csak Fárbiszgandzsba érve kap majd…
Hiráman borzongása elmúlt.
— Te is teríts le magadnak egy levelet! — mondta Hírábái. — Mi ez? Ha te nem eszel, akkor rakj vissza mindent a zsákodba. Én sem eszem.
— Ejha! — mondta zavartan Hiráman. — Jó, de maga vegyen előbb!
— Mit előbb vagy utóbb!? Ülj le te is!
Hiráman megkönnyebbült. Hírábái a saját kezével terítette ki az ő levelét. Meghintette vízzel, és rakott rá a pörkölt rizsből. „Hej, áldás! Áldás!” — Hiráman látja, ahogy a Magasztos Anya ételt vesz magához. A tej a piros ajkat érinti… Láttál már hegyi papagájt tejberizst enni?
Alacsonyan járt a nap.
A kocsin alvó Hírábái és a földre terített szőnyegen szunnyadó Hiráman egyszerre ébredt… Vásárba tartó kocsik álltak meg Tégcshijá mellett. Gyerekek hangoskodtak.
Hiráman sietve felkelt. Benézett a kocsiba, és jelezte, hogy lemenőben a nap. Miközben az ökröket fogta be, a fuvarosok egyetlen kérdésére sem válaszolt.
— A Szirpur bázári kórház doktornője. Beteghez megy. Csak ide, Kurmágámba.
Hírábáinak kiment a fejéből Cshattápur Pacsirá neve. Mikor a kocsi kissé előbbre ért, nevetve megkérdezte:
— Pattápur Cshapirá?
— Pattápur Cshapirá! Ha, ha! — Hiráman akkorát kacagott, hogy belefájdult az oldala. Ezek az emberek éppen Cshattápur Pacsirába való fuvarosok voltak. Hogy mondhattam volna? Hi, hi!
Hírábái mosolyogva a falu felé nézett. Az út Tegcshiján át vezet. A falubeli gyerekek a lefüggönyözött kocsi láttán tapsolni kezdtek, és egy bemagolt dal sorait ismételgették:
Piros nászkocsin
piros menyasszony, hej,
bételt rág…
9
Hiráman felnevetett. Menyasszony? Piros nászkocsi? Bételt rág a menyasszony, és a vőlegény turbánjába törli a száját. „Hej, menyasszony, jegyezd meg a Tégcshijábeli gyerekeket, és visszaúton hozz nekik édességet. Ezer évig éljen a vőlegényed!” Milyen régi vágya teljesült be Hirámannak! Hányszor álmodott már erről!… Viszi haza a feleségét. Minden faluban tapsolnak és énekelnek a gyerekek. Minden udvarról kikukucskálnak az asszonyok. A férfiak kérdezgetik, hogy hova való a kocsi, és hova megy. Felesége a nászkocsi függönyét félrehúzva kinéz. És még mennyi álom!…
A faluból kiérve a kocsi belsejébe nézett, és látta, hogy Hírábái valamin gondolkodik. Hiráman is elgondolkodott. Kis idő múlva halkan énekelni kezdett:
Ne tagadd le, ó, szerelmem,
az Úrhoz kell majd menni,
Nincs elefánt, nincsen ló és nincs kocsi,
Oda gyalog kell menni, ó, szerelmem…
— Barátom, a te nyelvjárásodon nem létezik ének? — kérdezte Hírábái.
Hiráman beszéd közben most fesztelenül nézett Hírábái szemébe. Hát, ilyenek a társulatokban dolgozó nők? A cirkusz-tulajdonosnő egy nagysága. De Hírábái? Falusi nyelvjárásban akar éneket hallgatni. Szélesen elmosolyodott.
— Megérti a falusi nyelvjárást?
— Hajaj! — A nő helyeslőleg meghintáztatta fejét, és ettől megmozdultak a fülönfüggői.
Hiráman egy ideig szó nélkül az ökröket hajtotta.
— Tényleg akar egy éneket hallani? Kíváncsi rá?… Hát ennyire érdekli a falusi ének?… Akkor el kell hagyni a csapást. Hogy lehetne forgalmas úton énekelni. — Hiráman meghúzta a bal ökör gyeplőjét, és a jobb ökröt kimozdította a csapásból. — Akkor nem Haripuron át megyünk — mondta.
Amikor a mögötte levő kocsi fuvarosa látta, hogy Hiráman letér a csapásról, utánakiáltott:
— Mi az, kocsis? Miért hagyod el a csapást?
— Miért hagynám el? Ez az út nem visz Nananpurba… — mondta Hiráman, miközben ostorát a levegőben suhogtatta. — Rossz szokása ez az itteni embereknek, ezerféle dolgot kérdeznek… — dörmögte aztán magában. — Menj, ha menned kell, testvér!… Falusi bolond mind.
Amint rávezette az ökrösfogatot a nananpuri útra, lazára engedte a gyeplőt. Az ökrök ügetésből lépésre váltottak.
Hírábái láthatta, ez az út valóban elhagyatott. Hiráman megértette szemében a kérdést:
— Nincs ok megijedni, ez az út is Fárbiszgandzsba visz. Az út menti emberek pedig rendesek. Még este kilenc előtt megérkezünk.
Hírábáinak nem kellett sietnie. Hirámanban pedig megbízott annyira, hogy szívében a félelemnek semmilyen formája ne ébredjen. Hiráman szívből mosolygott. Mit énekeljen? Hírábái kedveli azt is, ha énekelnek, és azt is, ha mesélnek… Ez az! Mahuá révészlány!
— Rendben, ha ennyire kíváncsi rá, hallgassa meg Mahuá révészlány történetét! Van benne ének is, mese is.
Ilyen hosszú idő után beteljesítette az Istennő ezt a vágyat is. Dicsőség neked, Magasztos! Ma Hiráman minden vágya beteljesül. Egyre csak a folyamatosan mosolygó Hírábáit nézte.
10
— Figyeljen! A Parmán folyó mentén Mahuá révészlánynak még ma is vannak földjei. Idevalósi volt. Révészlány ugyan, de száz szép igaz lány között egy ilyen, ha akad! Iszákos apja éjjel-nappal részeg volt. Mostohaanyja igazi szörnyeteg. Nagyon alattomos, ravasz asszony. A titkos szesz- és ópiumárusoktól kezdve mindenféle embert ismert. Már a bölcsőjében barátságban volt mindükkel. Mahuá fiatal hajadon volt. De ez a szörnyeteg úgy dolgoztatta, hogy csonttá soványodott. Bár már elérte a kort, egy szó sem esett a házasságáról. Hallgassa meg, mi történt aztán egy éjjel!
Hiráman halkan megköszörülte a torkát:
Óóó… monszuntól áradó folyó… ó… aaanyám, anyám,
Hej, félelmes éj… óóó. Villám villog, szívem reszket… óóó!
És én csak egy kicsi lány vagyok, heeej!
— Ó, anyám, az esős hónapok folyója megáradt, az éjszaka félelmetes, villám csapkod. Én pedig csak egy hajadon kislány vagyok. Félelmemben erősen ver a szívem. Hogy menjek egyedül a folyópartra? Azt is azért, hogy végül egy idegen utazó lábát kenegessem olajjal?! De a mostohaanya becsukta a ház ajtaját. Az égen gyülekeztek a felhők, és borzalmas zivatar hullott alá. Mahuá halott anyjára gondolt, és sírva fakadt. Ha élne az anyja, akkor ilyen rossz napon az ölébe vonná az ő Mahuá lányát. Hej, anyám, azért hordtál a méhedben, hogy ezt a napot meglássam? És haragudott a saját anyjára. „Miért halt meg csak ő egyedül?” — kérdezte számonkérőn.
Hiráman figyelte, ahogy Hírábái a párnára könyökölve elmerül az ének hallgatásába, és mereven néz feléje. Milyen gyermekinek tűnik ez a nyílt arc!
Megrezegtette a hangját:
Óóó, te boszorkány anyám! Miért nem tápláltál sóval,
és nem öltél meg bölcsőmben? Ezért a napért
Adtál nekem tejet, vajat, utagant?
— Érti valamennyire a nyelvet is, vagy csak a dallamot hallgatja?
— Értem — mondta Hírábái. — Az utagan egy kenőcs. A testre dörzsölik.
— Ejha! — mondta csodálkozva Hiráman. — De mi haszna a sírás-rívásnak? A kereskedő már kifizette Mahuá teljes árát. Hajánál fogva vonszolta fel a hajóra, és parancsot adott a kapitánynak. „Horgonyt fel! Vitorlát bonts!” Repült a hajó, mint a madár. Egész éjszaka sírt, csapkodott Mahuá. A kereskedő legényei mindennel fenyegették. Elhallgass, különben a vízbe dobunk! Kész. Mahuá döntött. A hajnalcsillag kissé előbújt a felhők mögül, majd eltűnt. A révészlány a vízbe ugrott, nagyot csobbant… A kereskedő egyik legénye első látásra beleszeretett Mahuába. A lány után vetette magát. A sodrással szemben úszni nem játék, ráadásul az esőzések idején megáradt a folyó. Mahuá igazi révészlány volt. Elfárad-e a hal a vízben? Úszott, mint a hal, szelte a folyót. Mögötte a kereskedő legénye újra meg újra szólította: Mahuá, várj egy kicsit! Nem elfogni akarlak. Veled vagyok. Egész életünkben együtt maradunk.
De…
11
Hiráman szívének nagyon kedves ez az ének. Amikor Mahuá révészlányról énekel, szeme előtt kezd áradni az esős évszak folyója. Újhold éjszakája. A sötét felhőkből újra meg újra villám csap le. Fényüknél feltűnni látja a hullámokkal küzdő kislányt, Mahuát. Mint a hal, egyre gyorsabban úszik. Úgy érzi, ő maga a kereskedő legénye. Mahuá semmit sem hall meg. Nem bízik benne. Hátra se néz. Ő pedig egyre jobban fárad az úszástól.
Most viszont úgy tűnik, hogy Mahuá hagyta magát megfogni. Maga jött a keze közé. Megérintette, megkapta Mahuát, és elmúlt a fáradtsága. Az áradó folyó sodrásával tizenöt-húsz éve szembeúszó lelke meglelte a partot. Sehogy se tudja visszatartani az örömkönnyeket.
Megpróbálta nedves szemét elrejteni Hírábái elől, de Hírá már a szívébe látott, és nem tudni, mióta vett észre mindent. Hiráman remegő hangját megfegyelmezve ökreit biztatta.
— Nem tudom, mi van ebben az énekben, hogy mindketten lehangolódnak. Mintha mázsányi terhet rakna rájuk valaki.
Hírábái mély lélegzetet vett. Hiráman minden tagja örvendezett.
— Usztád, tanító vagy, barátom!
— Ó!
Bár az októberi nap még nem nyugodott le, egyre halványodott. Még napnyugta előtt el kell érniük Nananpurt. Hiráman az ökreinek magyarázott: „Lépjetek ki, és feszítsétek meg magatokat!… Hé… csih-csih… Gyorsan, testvéreim! Hé, hé, hé, hé, hé! Nananpurtól Fárbiszgandzsig hat mérföld. Még két óra.”
Nananpur piacterén mostanság már teát is árultak. Hiráman hozott a poharában. Ismeri a társulatoknál dolgozó nőket. A nap minden órájában teát isznak. Tea az vagy élet?
Hírá nevetve izgett-mozgott.
— Hé, hát ki mondta neked, hogy nőtlen embernek nem szabad teát innia?
Hiráman elszégyellte magát. Mit mondhatna?
Szégyenletes dolog, de egyszer már ivott. A cirkusz tulajdonosnőjének kezéből már megízlelte a teát. Micsoda forróság!
— Igyál, gurum!
— Ej!
A nanapuri piactéren kigyúltak a lámpák. Hiráman is meggyújtotta a maga utazólámpáját, és a kocsi hátsó részére akasztotta… Manapság már a várostól tíz kilométernyire is városinak képzelik magukat a falusiak. Ha elkapnak egy kivilágítatlan kocsit, megbüntetik. Ezer ördög!
— Ne szólítson gurumnak!
— Te vagy az én usztádom. Az van a könyvünkben, hogy aki egy betűt is megtanít, az guru, aki pedig egy dallamot megtanít, az usztád.
— Ej, hát maga a könyveket és az írásokat is ismeri? Ugyan mit tanítottam én meg?
Hírá nevetve énekelni kezdett: Óóó… monszuntól áradó folyó…
Hirámannak egy szó sem jött ki a torkán a csodálkozástól. Ej, micsoda memória. Pontosan, mint Mahuá révészlány.
A kocsi zörögve ereszkedett lefelé a csapások kiszáradt barázdájában. Hírábái egyik kezét Hiráman vállára tette. Nagyon sokáig nyugodtak a férfi vállán ujjai. Hiráman néhányszor megpróbálta tekintetét a vállára irányítani. Mikor pedig a kocsi emelkedőre ért, Hírá ujjai újra megfeszültek.
12
Szemben Fárbiszgandzs lámpái ragyogtak. A várostól nem messze a vásáréi… A kocsira akasztott utazólámpa fényében a földön körben táncoltak az árnyékok. A könnyektől homályos szemnek pedig minden lámpa egy-egy napraforgónak tűnt.
Fárbíszgandzs Hiráman második otthona. Ki tudja hányszor járt már itt vásári rakománnyal. És nővel? Igen, egyszer, mikor sógornőjét hozta el szüleitől az esküvő után. Pontosan így, ponyvával lezárt kocsitérben.
Hiráman most ponyvát húzott fel a kocsijára a fuvarosok szálláshelyén. Kora reggel majd Hírábái beszél a Rautá Színtársulat igazgatójával, és belép a társulatba. Holnapután kezdődik a vásár. Ezúttal nagyon tele volt az elárusítóhely.
Egy éjszaka, nem több… Ó, Hírábái ma egész éjjel Hiráman kocsijában marad… Nem is kocsijában, otthonában.
— Hová való ez a szekér? Kié? A Hirámané? Melyik vásárból? Mit szállít?
Az egy faluból való fuvarosok megkeresik egymást, és kocsijukat egy helyre állítják, így táboroznak le. Amikor Hiráman észrevette Lálmóhar, Dhunnírám, Palatdász és más falujabeli fuvarosok csoportját, azok magukhoz hívták. Palatdász bepillantott a kocsi gyékényteteje alá, és úgy megijedt, mintha tigrist látott volna. Hiráman egy mozdulattal mindenkire csendet parancsolt.
— Pszt! Társulatban dolgozó nő, színtársulatban… — suttogta Hiráman a kocsi felé pislantva.
— Társulatbaaan?
Egyszerre nem egy, hanem négy Hiráman lett. Mind a négyen elképedve néztek egymásra. Micsoda hatása van a „társulat” szónak! Hiráman intett, s mind a hárman közelebb léptek. Lálmóhar kissé odébbment, és szintén intéssel jelezte, hogy beszélgetni szeretne.
Hiráman a kocsi felé fordult, és megszólalt:
— Most már semmiféle étterem nem lesz nyitva, de a cukrászdából hozok valami meleg ételt.
— Hiráman, figyelj ide egy kicsit! Most nem eszem semmit. Fogd, és menj el enni te.
— Mi ez? Pénz? Ej!… — Hiráman soha nem evett pénzért vásárolt ételt Fárbiszgandzsban. Mire való ez a sok falujabeli fuvaros? Még csak hozzá se tud érni a pénzhez.
— Fölösleges. Tegye el a pénzt! Ne makacskodjon. — mondta Hírábáinak.
Amint lehetősége nyílt rá, Lálmóhar is a kocsi közelébe jött:
— Szalám! — mondta. — Négy ember rizsadagjából két másik is játszva ehet. Már feltettük főni a rizst. Étteremben vagy cukrásznál enne Hiráman, mikor itt vannak a földijei?
Hiráman megfogta Lálmóhar kezét.
— Ne beszélj butaságokat!
Dhunnírám néhány méterre eltávolodott a kocsitól, és kiöntötte a szívét:
— Nahát, szép kis alak vagy te, Hiráman! Tavaly egy társulat tigrise, most meg egy nő a társulatból!
— Testvér, ez nem a mi vidékünkről való nő, hogy szó nélkül tűrjön mindenféle sértő beszédet — mondta Hiráman. — Először is nyugati nő, másodszor pedig egy társulatból való.
— De azt mondják, hogy a társulatok tagjai szajhák. — fogalmazta meg kétségét Dhunnírám.
13
— Elhallgass! — mordult fel ellene egyszerre mindenki. — Micsoda ember! Talán szajhák dolgoznak a társulatokban? A képzeletedben… „azt mondják”, de ugye soha nem láttad?
Dhunnírám elismerte, hogy tévedett. Palatdásznak eszébe jutott valami.
— Hiráman testvér, egyedül szokás hagyni a nőket a kocsin? Bármi legyen is, egy nő mégiscsak nő. Bármiféle szükség adódhat.
Mindenki helyeselt.
— Igazad van. — mondta Hiráman. — Palat, te menj vissza, maradj a kocsi mellett! És figyelj, okosan beszélgess!
Hiráman testéből rózsaillat árad. Nagyszerű ember. Annak idején a nősténytigris szaga hónapokig nem hagyta el.
— Ej — szagolta meg Lálmóhar Hiráman kendőjét.
— Mondd csak, mit tegyünk, Lálmóhar testvér! Ragaszkodik hozzá, hogy megnézzük az előadást — állt meg hirtelen Hiráman.
— Ingyen? És nem jut el a híre a faluba?
— Nem! — mondta Hiráman. — Ki hallgasson azért egész életében szemrehányásokat, mert egy este megnézte az előadást?… „Falusi a tyúk, de külföldi a járása!”
— Még akkor is megtudja a sógornőd, ha ingyen nézzük meg? — kérdezte Dhunnírám.
Lálmóhar táborhelye mellett farakományt szállító ökrösszekerek tanyáztak le. Fuvarosaik feje, az öreg Mijándzsan, úti vízipipáját szívta.
— Mi az, testvér? Ki hozott szállítmányt a Mínábázárból? — kérdezte.
Mínábázár! Mínábázárnak a vöröslámpös negyedet mondják… Miket beszél ez az öregúr?
— Virágillat árad a testedből. Így igaz!— suttogta Lálmóhar Hiráman fülébe.
Lahszanván Lálmóhar fizetett kocsislegénye volt. Ő volt a legfiatalabb közöttük. Gyermekkorában urak és asszonyságok háziszolgája volt. Fejét hátrhúzva újra meg újra beleszippantott a levegőbe. Mikor Hiráman észrevette, Lahszanván elpirult.
— Ki jön ennyire kifulladva? Palatdász? Mi történt?
Palatdász szó nélkül megállt előttük. Az ő arca is vörös volt.
— Mi történt? Miért nem beszélsz? — kérdezte Hiráman.
Mit feleljen? Hiráman figyelmeztette, hogy okosan beszélgessen. Ő csendben a kocsihoz ment, és leült a kocsisbakra.
— Te is Hiráman barátja vagy? — kérdezte Hírábái.
Palatdász helyeslőleg ingatta a fejét. Hírábái visszafeküdt. Palatdász látta az arcát, és hallotta a hangját! Megdobbant a szíve. Igen, a rámlílá-játékban Szítá hercegnő is ugyanígy feküdt le, amikor elfáradt. Dicsőség! Dicsőség Szítá urának, Rámának! Palatdász lelke dicsőítésbe kezdett, hiszen jámbor vaisnava volt, és himnuszénekes. Vágya, hogy megérintse az elfáradt Szítá Úrnő lábát, kezének mozdulatában öltött testet. Mintha egy harmónium billentyűzetén táncoltatná ujjait. Hírábái haragosan felült.
— Mi az? Bolond vagy? Menj innen! Tűnés!
Palatdász úgy érezte, hogy a haragvó színésznő szeme szikrát vet. Egy ugrás, és már futott is.
Mit feleljen? Azon gondolkodott, hogy milyen módon tudna még a vásárból is elszökni.
— Nem történt semmi. Kaptam egy megbízást. Azonnal az állomásra kell mennem felrakodni. Még úgysincs kész a rizs. Addigra visszajövök.
Evés közben Dhunnírám és Lehszanván Palatdászt ócsárolta:
— Alávaló ember. Kicsinyes alak. Csak a pénzre tud gondolni.
14
Vacsora után Lálmóhar csoportja felbomlott. Dhunní és Lehszanván befogott, és a csapást követve Hiráman táborhelyére ment.
— Szagold csak meg a vállam! — mondta Hiráman egyszerre megállva. — Érzed, nem?
— Lálmóhar behunyta szemét, és megszagolta. Artikulálatlan hangot hallatott:
— Eh!
— Attól ilyen illatos, hogy a kezét egy kicsit rárakta, érted?
Lálmóhar megfogta Hiráman karját:
— A válladra tette a kezét? Tényleg?… Ide hallgass, Hiráman, még egyszer nem adódik ilyen alkalom, hogy színjátékot lássunk. De nem ám!
— Te is megnézed?
Az útkereszteződés fényében megcsillant Lálmóhar fogsora.
Amint a szálláshelyükre értek, Hiráman látta, hogy valaki a kocsi mellett áll, és Hírábáival beszélget. Dhunní és Lehszanván egyszerre kérdezte:
— Hol maradtál el? Már nagyon régóta keres a társulat!
Hiráman odament a szekérhez. „Ejha! Ez ugyanaz a csomagcipelő alkalmazott, mint aki a csampánagari vásárban Hírábáit felültette a kocsira, és eltűnt a sötétben.”
— Megjöttél, Hiráman? Nagyszerű! Gyere ide!… Tessék, ez itt a kocsi díja, ez pedig a szolgálatodé. Huszonöt meg huszonöt, az ötven.
Hiráman úgy érezte, hogy valaki egy ütéssel a földre terítette. Nem is valaki, hanem ez a csomagcipelő ember. Hogy került ide?… Torkán akadt a szó. „Aj! Szolgálati díj!” Csendben maradt.
— Fogd, és hallgass ide! Holnap reggel bejössz a Raut Színtársulathoz, és megkeresel engem. Tetetek félre bérletet… Miért nem beszélsz? — kérdezte Hírábái.
— Borravalót ad az úriasszony, vedd el Hiráman! — szólalt meg Lálmóhar.
Hiráman összetörve ránézett… „Hát semmi illem nincs ennek a Lálmóharnak a beszédében?”
— Hogy hagyhatja ott egy fuvaros az ökrösszekeret, hogy színdarabot nézzen? — dünnyögte magában Dhunnírám, de mindenki hallotta, még Hírábái is.
— Mit mondjak? — szólalt meg Hiráman. — A színésznő visszamegy a társulathoz. — Nevetni próbált. — Mi köze neki ehhez?
— Erre! — mondta a csomagcipelő, és mutatta az utat. Hírábái egyszerre csak megállt, és odaszólt Hiráman ökreinek:
— Megyek, testvéreim.
Az ökrök az utolsó szóra megmozgatták a fülüket.
— Test-vé-rek! Ma este a Rauta Sangit Nautanki Company színpadán Gulbadant láthatjátok! Gulbadant! Örömmel közöljük, hogy a Mathurámóhan színtársulat híres színésznője, Miss Hírádévi, aki minden mozdulatával ezreket bűvöl el, ezúttal társulatunkban lép fel. Jegyezzétek meg! Ma este! Miss Hírádévi Gulbadan.
A színtársulat hirdetését hallva az egész vásárt izgalom töltötte el.
— Hírábái! Miss Hírádévi! Lailá, Gulbadan!… Még a filmszínésznőket is lepipálja… Páratlan mozdulataidért magam is megőrülök… Hogy tudnám elmondani az irántad érzett vágyamat? Csak azt kívánom, hogy nézz rám, én pedig rád nézhessek, szívem és életem!… Kirarara… Kadadada darr… dhan, dhan, dhan, dharamm…
Az emberek szíve is kis dobbá vált.
15
Lálmóhar lihegve érkezett a szálláshelyre:
— Hé, Hiráman! Mit üldögélsz itt? Gyere, és nézd meg magad is, micsoda ünneplés folyik! Micsoda csinnadrattával magasztalják Hírábáit!
Hiráman gyorsan felállt.
— Dhunní bácsi, maradj a szálláshelyen! Én is megnézem — mondta Lehszanván.
Ki figyelt most arra, hogy mit mond Dhunní. Mindhárman a színtársulat hirdetőcsoportja után indultak. Megálltak minden sarkon, leállt a dobpergés, és kihirdették az újságot. Hiráman a hirdetés minden szavára megborzongott örömében. Hírábái nevét és nevével együtt dicséretét hallotta. Megveregette Lálmóhar vállát:
— Isteni kegyelem! Igaz vagy nem?
— Mondd csak, még most sem nézed meg a színdarabot? — Dhunnírám és Lálmóhar már reggel óta győzködte, de nem sikerült rávenni, hogy menjen be a színtársulathoz. Ő maga hívta elmenőben! De Hiráman mindegyre csak azt hajtogatta:
— Kész! Minek menjek hozzá? A színésznő visszament a társulathoz, most mi dolgom vele? Lehet, hogy meg sem ismer!
Magában bosszankodott, de a hirdetés után azt mondta Lálmóharnak:
— Mindenképpen meg kell nézni. Mit szólsz hozzá, Lálmóhar?
Meghányták-vetették a dolgot, és elindultak a Raut Színtársulathoz. Amikor a sátorhoz értek, Hiráman intett, hogy a kérdezősködés Lálmóhar feladata. Ő tudja a városi beszédet. Lálmóhar megszólított egy feketeköpenyest:
— Bábu száhab! Egy pillanatra!
— Mi az? Mit kerestek itt? — szólalt meg felemelt orral és felhúzott szemöldökkel a feketeköpenyes.
Lálmóhar városi beszéde összezavarodott a haragos tekintet láttán.
— Gul… nem, nem… Bul… nem…
Hiráman hirtelen kisegítette:
— Meg tudná mondani, hol van Hírádévi?
A feketeköpenyes szeme egyszerre izzani kezdett. Odahívta a szemben álló katonát:
— Miért engedted be ezeket az embereket?
— Hiráman!… — Honnan jön ez a bugyborékoló hang?… Hírábái szólt, és elhúzta a sátor függönyét. — Gyere be!… Ide nézz, vitéz úr! Ismerd meg: ez itt az én Hirámanom. Értetted?
A nepáli ajtónálló Hirámanra nézett, kissé elmosolyodott, és elmenőben odaszólt a feketeköpenyesnek:
— Hírábái embere. Azt mondta, ne tartóztassam fel.
Lálmóhar bételt hozott a nepálinak.
— Tessék, egye meg!
— Ejha! Nem egy, hanem öt bérlet! És mind az öt félrúpiás helyre. Azt mondta: „míg csak a vásárban vagy, gyere el megnézni minden este!” Emlékszik mindenre. Azt mondta, „vannak neked társaid is, nekik is vigyél bérletet!” Páratlan nők a színésznők! Igaz vagy nem?
Lálmóhar megérintette a piros papírdarabokat:
— Bér-let! Hej, Hiráman testvér!… De mit csináljunk öt bérlettel? Palatdász mostanáig nem jött vissza.
— Hadd menjen a szerencsétlen! Nincs a sorsába írva… De előbb mindnyájan megesküszünk, hogy még egy madár se tudja ezt meg otthon!
16
— Ki az a gazember, aki elmondaná a faluban? Ha Palat valami rosszat tenne, legközelebb nem hozom magammal.
Hiráman aznap Hírábái felügyeletére bízta a pénzeszacskóját. Ugyan, biztos hely a vásár? Minden évben mindenféle ember jön. És rábízhatná-e a társaira? Hírábái megértette. Hiráman fekete szövetből varrt pénzeszacskóját a maga bőrdobozába zárta. A doboz tetején vászonbevonat, belül ragyogó selyembélés volt. Hirámannak megszűnt minden fenntartása.
Lálmóhar és Dhunnírám egymás között Hiráman eszét magasztalta, és újra meg újra a szerencséjét dicsérte. Titokban testvérét és sógornőjét szidták. „Ilyen igazgyöngy testvére van, mint Hiráman, épp ezért! Ha lenne egy másik testvér is, akkor…”
Lehszanvánnak legörbült a szája. A hirdetést hallgatva úgy elkeveredett, hogy csak sötétedés után egy órával jött vissza. Lálmóhar, mint a gazda, úgy szidta, és káromkodott.
— Te semmirekellő!
— Először is döntsük el, hogy ki marad a kocsiknál! — mondta Dhunnírám, miközben feltette a rizskását a tűzhelyre.
— Hát ki maradna? Ez a Lehszanván nem megy sehova!
Lehszanván elsírta magát.
— Jaj, uram, összetett kézzel könyörgök, csak egy pillanatra! Csak egy pillantást!
— Jó, jó! Mit egy pillantást, egy órán át nézzed! Én visszajövök. — mondta nagylelkűen Hiráman.
Már két órával a színielőadás kezdete előtt elkezdtek dobolni. Amint megszólalt a dob, mint a méhek, rajzani kezdtek az emberek. Amikor Hiráman meglátta a pénztárnál a tömeget, hangosan elnevette magát:
— Oda nézz, Lálmóhar, micsoda tülekedés!
— Hiráman testvér!
— Ki az? Palatdász? Milyen fuvarod volt? — Lálmóhar úgy kérdezte, mintha más faluból jönne.
Palatdász kezét tördelve bocsánatért könyörgött:
— Bűnös vagyok. Minden büntetést elfogadok tőletek. Szítá úrnő…
Hiráman szívében már a dobpergésre kinyílt a lótusz.
— Ide hallgass, Palat, nehogy azt gondold, hogy ez valami falusi nő. Nézd, neked is adott bérletet. Fogd, és nézd meg az előadást!
— De csak egy feltétellel kapod meg a bérletet. —mondta Lálmóhar. — Ha közben Lehszanvánt is…
Palatdásznak semmit se kellett magyarázni. Már beszélt Lehszanvánnal. Lálmóhar közölte a második feltételt is:
— Ha a faluban valahogy kitudódna…
— Isten ments! — mondta Palatdász a fogai közé illesztve nyelvét. — Itt a félrúpiás kapu!
Az ajtónálló jegyszedő a kezébe vette a bérleteket, és többször is az arcukra nézett.
— Bérlet. Hol vettétek?
Most hallaná valaki Lálmóhar városi beszédét! Haragos tekintetét látva a jegyszedő zavarba jött:
— Hol vettük volna? Kérdezze meg a színtársulatától! Nem is négy! Nézze, itt is van még egy! — És Lálmóhar elővette zsebéből az ötödik bérletet.
17
A nepáli ajtónálló az egyrúpiás kapunál állt. Hiráman odaszólt hozzá:
— Hé, szipoj uram, reggel bemutattak, most már elfelejtett?
— Hírábái emberei. Engedd be mindet! Ha bérletük van, mért állítod meg őket?
A félrúpiás szektor!
Mindhárman először látták belülről a „vászonházat”. Szemben ülőhelyek padokkal és székekkel. A függönyön az erdei száműzetésbe vonuló Rámát ábrázoló kép. Palatdász felismerte. Összetett kézzel meghajolt előtte:
— Üdv a függönyön ábrázolt Rámának, Szítá úrnőnek és Laksmana úrfinak! Üdv nékik! — És könny szökött a szemébe.
— Lálmóhar, a nyomtatott alakok állnak vagy mozognak? — kérdezte Hiráman.
Lálmóhar már összeismerkedett a körülötte ülő nézőkkel:
— Most csak a függöny mögött játszanak. A dzsaminiká folyik, míg gyülekeznek az emberek.
Palatdász tudott dobolni. A nagydob ütemére fejét ingatta, és egy gyufásdobozon ütötte a ritmust. Hiráman is megismert néhány embert, mikor cigarettával kínálta őket. Lálmóhar egyik ismerőse pokrócba burkolódzott:
— Késnek a kezdéssel. Addig alszom egyet.
A félrúpiás szektor a legjobb. Leghátul, a legmagasabb helyen van. A földön meleg szalma. Azok a nézők, akik a székéken és a padokon ülnek, ilyen hideg időben dideregve kelnek fel teát inni. Az alváshoz készülődő ember odaszólt társának:
— Kelts fel, ha kezdődik a játék! Nem. Nem is, amikor kezdődik, hanem amikor Hírácska a színpadra jön, akkor kelts fel!
Hiráman szívében harag lobbant: „Hírácska!” Züllött alaknak tűnik — és szemével jelezte Lálmóharnak, hogy nem szükséges szóba állnia ezzel az emberrel.
Dhan, dhan, dhan-dharamm! Felemelkedett a függöny. Hej! Hej! Hírábái már a kezdéskor a színpadra lépett. A „vászonház” zsúfolásig tömve. Hirámannak tátva maradt a szája. Lálmóharnak olyan nevethetnékje támadt, hogy Hírábái összes dalára minden ok nélkül kacagni kezdett.
Gulbadan udvara körében ül, és kihirdeti: „Annak az embernek, aki elkészíti az ezerdíszű trónust, teljesítem egy kívánságát… Nos, ha van ilyen mester, akkor készítse el, és hozza el nekem az ezerdíszű trónust!”
…Kirarara…
Igaziból táncol! És micsoda hangja van! „Ez az ember azt mondja, hogy Hírábái sosem rág bételt, és soha semmiféle cigarettát nem szív.” „Jól mondja, nagyon önmegtartóztató kurva.” „Azt mondja, hogy kurva?” „Nem is keni a fogait.” „Lehet, hogy porral mossa.” „Egyáltalán nem!” „Ki beszél itt összevissza?” „ Szajhának mondja a színésznőt!” „Mi bajod van?” „Ki a kurvának a stricije?” „Üsd a gazembert! Üsd!… Te…
— Gyertek! Összetörjük a pofájukat! — Hasított bele Hiráman hangja a felfordulásba.
Lálmóhar egyre csak az ostorával ütötte az előtte ülőket. Palatdász letepert egy embert:
— Te piszok! Becsmérled Szítá úrnőt?… muzulmán létedre!
Dhunnírám az elejétől fogva csendben volt. Amint kitört a verekedés, kifutott a sátorból.
A feketeköpenyes igazgató és a nepáli katona futva érkezett. A rendőrfelügyelő a gumibotjával ütlegelte az embereket. Amikor Lálmóharra csapott, ő elvakult, és városi nyelven beszédbe fogott.
18
— Felügyelő úr, üssön, ha üt! Nem bánom! De nézze csak ezt a bérletet! Egy még a zsebemben is van! Látja, uram? Nem jegy! Bérlet!… És hogy hagyhatjuk akkor, hogy valaki előttünk ócsárolja a társulathoz tartozó nőt?
Az igazgató mindent megértett:
—Értem én ezt, uram! Az egész fölfordulást a Mathurámóhan Színtársulat csinálta. Azzal, hogy az előadáson valami baj történt, a társulatunk rossz hírét… Nem uram, ezeket hagyja! Hírábái emberei. Szegénynek veszélyben az élete. Mondta az úrnak, nem?
Amint meghallotta Hírábái nevét, mindhármukat elengedte a felügyelő, csak ostorukat kobozta el. A menedzser az egyrúpiás szektorba ültette a három embert:
— Üljenek le itt! Azonnal küldök bételt.
A sátor elnyugodott. Hírábái visszatért a színpadra. Újra felhangzott a dobszó.
Kis idő múlva egyszerre mindhármuknak eszébe jutott Dhunnírám.
— Gazda! Ó, gazda! — kiabált Lehszanván kívülről. — Hé, Lálmóhar uram!
— Erre, erre! Az egyrúpiás kapun!… — válaszolt Lálmóhar teli torokból. Minden néző feléje fordult. A nepáli katona odavitte Lehszanvánt Lálmóharhoz. Az elővette zsebéből a bérletet.
Bejövetelekor Lehszanván megkérdezte:
— Gazda, mondott itt valaki valamit? Mondja csak meg!
— Csak egy pillanatra mutassa meg nekem az arcát!
Az emberek láthatták Lehszanván széles, fedetlen mellkasát.
Még hideg időben is meztelen felsőtest! — „Itt vannak ezeknek az embereknek a tanítványai is.”
Lálmóhar megnyugtatta Lehszanvánt.
Hogy mit láttak az előadáson, egyiküktől se lehetne megkérdezni. Hogy emlékeznének a mesére? Hiráman úgy érezte, hogy Hírábái kezdettől fogva egyre csak neki énekelt és táncolt. Lálmóharnak pedig úgy tűnt, hogy őfeléje néz: rájött, hogy Lálmóhar Hirámannál is erősebb ember. Palatdász értette a cselekményt. Honnan máshonnan lehetne a történet, mint a Rámájanából? Ugyanaz a Ráma, ugyanaz a Szítá úrnő, ugyanaz a Laksmana úrfi és ugyanaz a Rávana. Rávana különféle alakokat ölt, hogy elrabolja Szítá úrnőt. Ráma és Szítá is változtatja alakját. Az ezerdíszű trónt elkészítő kertészfiú is Ráma. Gulbadan Szítá úrnő, a kertészgyerek barátja Laksmana úrfi, a szultán pedig Rávana…
Dhunnírámnak magas láza volt. Lehszanvánnak legjobban a bohóc tetszett: „Nem foglak meg, madárkám, nem viszlek a narhati bazárba!” Össze akart vele barátkozni:
— Legyünk barátok, bohóc uram!
Hirámanban csak egy ének félsora maradt meg: „Megölték az ifjút!” Ki volt ez az ifjú? Hírábái sírva énekelte: „Ó jaj! Megölték az ifjút!”… Kirarara… Szegény ifjú!
A rendőr mindhármuknak visszaadta az ostort:
— Bottal és ostorral jöttök színházba?
Másnap elterjedt a vásárban, hogy Hírábái elszökött a Mathurámóhan Színtársulattól. Ezért nem jött ez alkalommal az a társulat. Csak a huligánjai jöttek… De Hírábái is megéri a pénzét. Ravasz egy nő. Tizenhárom falusi botoslegény őrzi. Ha valaki csak annyit mond, hogy szép volt, szívem, halálfia.
Tíz nap. Éjjel-nappal.
Hiráman napközben fuvarozott. Az est leszálltával megszólalt a színtársulat nagydobja. Amint meghallotta a dobszót, fülébe csengtek Hírábái szavai: „Testvér… barátom… Hiráman… Usztád… gurum.” Egész nap valamilyen hangszer hangja zengett a szívében. Néha nagydobé, néha harmóniumé, néha tamburiné, néha pedig Hírábái bokapereceié. Ezeknek a ritmusára járt-kelt Hiráman. A színtársulat igazgatójától kezdve a függönyhúzogatóig mindenki ismerte: „Hírábái embere.”
Palatdász minden este, amikor elkezdődött a játék, összetett kézzel, alázatosan meghajolt a színpad felé. Lálmóhar az egyik nap elment Hírábáihoz, hogy megmutassa neki, milyen jól tudja a városi beszédet. Hírábái nem ismerte meg. Azóta összetört ember. Alkalmazottja, Lehszanván otthagyta. Belépett a színtársulatba. Összebarátkozott a bohóccal. Naphosszat vizet hord és ruhát mos. Azt mondja, nincs miért visszatérnie a faluba. Lálmóhar szomorú. Dhunnírám megbetegedett és hazament.
Hiráman reggel óta már három fuvart vitt az állomásra. Nem tudni, miért, de ma eszébe jutott a sógornője… Csak nem mondott valamit Dhunnírám, amikor lázasan beszélt? Mennyi mindent beszélt itt összevissza: „Gulbadan, ezerdíszű trón… Lehszanván jól érzi magát. Egész nap láthatja Hírábáit. Tegnap azt mondta: „Hiráman gazda, a te jóvoltodból vagyok ilyen boldog. Ha kimosom Hírábái száríját, rózsaillatot áraszt a teknőben a víz. Benne szoktam hagyni a kendőmet. Szagold csak meg!…” Minden este hallja valaki szájából, hogy Hírábái kurva. Hány emberrel szembeszállt! Mennyi mindent mondanak az emberek — anélkül, hogy látnák! Még a királyt is szidni szokták a háta mögött. Ma megmondja Hírábáinak, rossz hírét keltik amiatt, hogy a színtársulatnál van. Miért nem szegődik el egy cirkuszhoz?… Ott táncol mindenki előtt. Hiráman szíve hevesen ver ilyenkor. A cirkuszban a tigrist táncoltatná… Kinek van hozzá bátorsága, hogy a tigris közelébe merészkedjen? Védve lesz Hírábái… Hova való szekér jön?
— Hiráman! Hé, Hiráman testvér!
Lálmóhar hangját meghallva Hiráman feléje fordult:
— Mit vittél, Lálmóhar?
— Hírábái az állomáson van, és keres! Indul! — mondta egy lélegzettel. — Az én kocsimon jött el a vásárból.
— Indul? Hova, Lálmóhar? Vonattal megy? — Hiráman leállította a szekeret, és odaszólt a raktár portásának:
— Ügyeljen egy kicsit a fogatra, testvér! Azonnal jövök.
— Usztád! — Hírábái a vállkendőjébe burkolódzott, úgy állt a női váróterem ajtajában. Elővette a pénzeszacskót.
— Fogd! Istenem, találkoztunk! Menj! Elveszítettem az usztádomat… Többet nem látjuk egymást… elmegyek, gurum.
A csomagcipelő ember ma kabátot és nadrágot viselt. Európai száhabbá vált. Mint valami úr, parancsolgatott a kuliknak:
— A női utasrészbe vidd, értetted?
Hiráman átvette a pénzeszacskót, és szó nélkül állt. A ruhája alól vette elő a tasakot Hírábái. Meleg, mint a madarak teste.
— Jön a vonat! — A csomagcipelő fintorogva nézett Hírábái felé. Egyértelmű volt az arckifejezése: „Miért ilyen sokat?…”
Hírábái megremegett.
— Hiráman, gyere ide be! Visszamegyek a Mathurámóhan Színtársulathoz. Az én vidékemről való társulat… Jössz a Banelí vásárra, nem?
20
Hiráman vállára tette a kezét… ezúttal a jobb vállára. Aztán pénzt vett elő a táskájából:
— Vegyél magadnak egy meleg lepedőt! — mondta. Hirámannak csak most jött ki szó a száján:
— Ej! Mindig csak pénz! Tegye el! Minek lepedő?
Hírábái keze megállt a levegőben. Elgondolkodva Hiráman arcára nézett:
— Össze vagy törve, barátom… Pedig Mahuá révészlányt megvette a kereskedő, gurum.
Hírábáinak összeszorult a torka. Kintről a kuli hangja hallatszott:
— Itt a vonat!
Hiráman kijött a teremből. A kuli olyan pofát vágott, mint a színtársulat bohóca:
— Hagyd el a peront! Ha elkapnak jegy nélkül, három hónapra hűvösre…
Hiráman szó nélkül kiment a kapun. Az állomáson a vasút a király, különben szétverte volna ennek a csomaghordónak a pofáját.
Hírábái pontosan a szemközti fülkébe szállt be. Hej, micsoda kitartás! Még a kocsiban ülve is egyre csak Hiráman felé néz…
Hiráman Lálmóhart látva feldühödött: „Mindig a nyomomban. Állandóan részt kér belőle…”
A vonat fütyült. Hirámannak úgy tűnt, hogy a füttyel együtt őbelőle is valami hang szállt fel: „Húú… Hej!”
Csííí-csakk! Elindult a vonat. Hiráman jobb lábának nagyujját bal bokájához dörgölte. Szíve már nem vert szaporán… Hírábái lila kendőjével megtörli az arcát… Kendőjét lengetve integet… Most már menj… Az utolsó kocsi is kifutott… üres a peron… üres minden… semmi… teherkocsik… Mintha üres lenne a világ… Hiráman visszament a szekeréhez.
— Mikor mész vissza a faluba? — kérdezte Lálmóhartól.
— Mit csináljak a faluban? Most van a bérfuvarok ideje. Hírábái elment. Most lesz vége a vásárnak.
— Igazad van. Üzensz valamit haza?
Lálmóhar megpróbált Hiráman lelkére beszélni, de az ráfordította kocsiját a hazafele vezető útra. Mi maradt a vásárban? Üres vásár.
A vasúti sínek mellett hosszan visz az ökrösfogatok csapása. Hiráman sohasem ült vonaton. Szívében újjáéledt régi vágya, hogy felüljön a vonatra, és himnuszokat énekelve elzarándokoljon Dzsagannáth templomába. Nem volt bátorsága hátrafordulni, hogy üres szekerére nézzen. Még most is lúdbőrzik a háta. Még most is folyton magnólia nyílik a kocsiján. Mindig egy fél éneksor ritmusát üti a nagydob…
Hátrafordult. Nincsenek zsákok. Nincs bambusz. Tigris sincs. Tündér… istennő… barát… Hírádévi… Mahuá révészlány — senki. Mintha örökre elmúlt pillanatok néma hangjai szólalnának meg. Hiráman ajka remeg. Talán a harmadik fogadalmát teszi… Színésznőt a szekerén…
Dühösen szidta ökreit. Rájuk csapott az ostorával:
— Mit néztek újra meg újra a vasút felé?
Az ökrök megszaporázták a lépést, és ügetésbe fogtak. Hiráman dúdolni kezdett: „Ó, jaj, megölték az ifjút!”