(Csikós András fordítása)
Az ember szíve akár egy labirintus, nem lehet feltérképezni, még Isten sem képes rá. Minden férfi azt hiszi, hogy márpedig ő igenis ismeri a sajátját, így bolyong az útvesztőben egy életen át, és lám, mégis újabb meg újabb fordulókhoz, kanyarulathoz ér. Ha egy férfi nem ismeri önnön szívét, honnan is tudhatná, mi lakozik a másokéban? Hozz nekem egy italt, megmagyarázom.
Látod ott azt az őszes szakállú férfit, aki a bíróság előtt ül, és álló nap marékszám szórja fejére a port? Valamikor ő volt a nagy P. K. Sarmá, Pramód Kánt Sarmá, vagy egyszerűbben Sarmádzsí, az ügyvéd. Megdöbbentél, ugye? Nos, nekem is még mindig nehezemre esik ezt a nyomorult koldust azonosítani azzal a Sarmádzsíval, akinek képe oly gyakran felötlik bennem – karja széttárva az öreg Fiat hátsó ülésén, mint Krisztusé a keresztfán, feje lazán a mellére bukik, és azt mormogja: „igen, te ribanc, igen, szopj le, te kis kurva”, miközben ölében a nagy, fekete lepel úgy csapkod, mint egy óriási denevér szárnya. Izzadtan és összezavarva kikászálódtam az első ülésről, és a csillag borította, hideg éjszakai ég alatt remegő ujjakkal rágyújtottam egy cigarettára, miközben egyszerre foglalkoztatott a fájó duzzanat a nadrágomban és a végtelen visszatetszés a szívemben.
Sarmádzsí, az ügyvéd nem volt hétköznapi ember, azt, ugye, sejtheted. Alaposan megváltoztatta az életemet. A jogi egyetem elvégzése után kerültem ide, Szítápurba, ahol Ágá száhab, apám jó barátja úgy mutatta be nekem, mint Uttar Pradés legjobb ügyvédjét, engem pedig úgy, mint egy bárábankíi régi, tisztes család kiváló, derék fiát. Sarmádzsí közömbösnek tűnt, úgy nézett végig rajtam, mint aki díjnyertes bikát vagy lovat készül venni.
– Hmm… egy élvhajhász gyermek Bárábankíból… – bökte ki végül mogorván. – Rendben, holnap reggel gyere el az irodámba. Hozd magaddal a bizonyítványod, az okleveled. Meglátom, mit tehetek érted.
Vonakodva, de megtettem. Szégyenlős voltam, ugyanakkor büszke és nagyon elszánt. Olyan családból jöttem, amelyik soha semmilyen szívességet nem kér senkitől. Másnap reggel, amikor beállítottam hozzá, épp csak egy pillantást vetett a papírjaimra, majd állával a sarokban álló üres asztal felé bökött. Így lettem minden cécó nélkül a bojtárja, megtanította nekem a jogot, és időben fizetett. Mi egyebet is akarhatna egy elszegényedett fiatalember? Semmit. Nos, igen, talán Réhánát, de ő egy másik történet. Szóval a lényeg az, hogy többet kaptam Sarmádzsítól, mint amennyit valaha remélhettem. Nyugodtan kijelenthetem, hogy ő faragott belőlem embert. Fogta életem hófehér vásznát, telefröcskölte szarral, igen, így volt, de mégis általa lett férfi belőlem.
Hadd írjam őt le egy kicsit részletesebben, egyébként nem fogod megérteni a történetet. Sarmádzsí bizonyos szempontból régi vágásúnak számított. Szigorú volt és fegyelmezett, amikor munkáról volt szó, de igaz rá az a kifejezés is, hogy saukín ádmí, igazi dendi, aki keményített ingben és kifogástalan vasalású nadrágban feszít még nyár végén is, amikor fenyegető fekete felhők gyülekeznek a fejünk felett, s ingünk – mintegy az együttérzés jeleként – merő csatak, és rátapad a testünkre.
Sarmádzsí festette a haját. Ez nyílt titok volt. Mindannyian csodáltuk, milyen mesteri az eredmény. Kéthetente átsétált Bablú törvényszék mögötti szalonjába forró olajos fejmasszázsra, hajmosásra és vágásra. Azután állt neki Bablú a hajfestésnek. Kétlépcsős folyamatról van szó, amelynek során az öreg borbély először egy hennaréteget vitt fel, majd miután azt lemosta, ecsettel felkente a fekete hajfestéket. Ez a kétlépcsős módszer biztosította a természetesség látszatát: nem volt sem túl fekete, sem túl vörös. Úgy tűnik, csak és kizárólag Sarmádzsí hajának van meg a kellő textúrája ehhez az eljáráshoz, mondogatta Bablú, mert amikor az őrnagy száhab próbálta ki ugyanezt, úgy nézett ki a végén, mint egy ősi udvarház falán lógó molyette párducbőr. El tudod képzelni, ugye?
Ami engem illet, a mecset mögötti kis utcácskában találtam magamnak egy szobát, közel Sarmádzsí irodájához, és nem kellett sok idő, hogy kialakítsam a magam napi rutinját: a Vaisnó kifőzdében tea és vajas paráthá, majd irány az iroda, ahol Sarmádzsí gépbe diktált különféle ügyvédi megbízásokat, aztán indultam a bíróságra, és rövid ebédszünetet követően újra az iroda, ahol este hétig-nyolcig dolgoztam. A napot mindig a Naváb hotelbeli vacsorával zártam, többnyire szálant és nánt ettem. A szobám előtti kis udvar csapjánál megmosakodtam, kurtá-pádzsámába öltöztem, és még mielőtt mély és kimerült álomba zuhantam, elmormoltam egy gyors imát. Vasárnap későig aludtam, regényeket olvastam, levelet írtam abbának és Réhánának, néha elmentem a Novelty moziba a matinéra Manóddzsal, az irodaszolgánkkal.
Milyen vicces, hogy pont azon a napon, amikor különösen erős honvágyat éreztem Bárábankí után, Sarmádzsí késő délelőtt az asztalomra csúsztatott egy rozsdamentes acélból készült ételes dobozt.
– Ne egyél mindenféle szemetet a bíróságon. Nénéd, a bhábhíd küldött neked ebédet.
Először szóhoz sem jutottam.
– A bhábhím?
– A bhábhíd – felelte szárazon. – A feleségem. Sarmá asszony.
– Ó! – Nem igazán tudtam mire vélni az egészet. Mert, ugye, mindent összevetve a főnököm nem volt az a melegszívű és barátságos típus, és akkor egyik pillanatról a másikra az öcs szintjére emeltettem, hát, ez, ugye, azért kicsit meglepő. Hogy azt ne mondjam, egy csöppet gyanakodtam. – Köszönöm szépen, uram – mondtam esetlenül, ám amikor kedvesen rám mosolygott, hirtelen megmagyarázhatatlan hála öntött el.
Attól kezdve úgy tekintettem rá, mint jótevőmre és példaképemre. Nagyon vágott az esze, elhiheted, kapásból idézett különféle eseteket a polcokon sorakozó kötetek tanulmányozása nélkül, az angolja pedig egyenesen parádés volt. Nem affektált, nem csavarta ki édelegve a titulusokat, amikor megszólította a bírókat, mint azok az ügyvédnek álcázott írástudatlanok. Kiejtése hibátlan volt (engem európai jezsuiták tanítottak a Colvinban, emlegette büszkén). Még a bírák is le voltak nyűgözve, amikor olyan kifejezésekkel érvelt, hogy „a másik fél esetében nincsen locus-standi”, „a gyanúsítottnál alkalmazandó modus operandi” vagy „a védelem tanult ügyvédje belesüppedt az obstrukcióba”.
Néha munka után segítettem Sharmajinak hazavinni az aktákat, ilyenkor a házba érve elkiáltotta magát:
– Figyelem! Elhoztam magammal a bárábankíi bojtárkámat. – Ilyenkor a bhábhí mintegy varázsütésre abban a pillanatban megjelent, és teát meg ropogtatnivalót hozott. Nagyon kedves hölgynek tűnt, csendes és gyakorlatias, pont amilyenre egy P. K. Sarmá nevű embernek szüksége van. Akinek az otthona mindig rendben van, akinek a főztje ízletes, le merem fogadni, hogy őt dicsérték férje pedánsan vasalt ruhái is, és nem olyannak látszott, aki valaha nyaggatná az urát. Akárhányszor találkoztam vele, mindig Réháná jutott róla az eszembe. Azért rögzítsük, hogy Réháná egyáltalán nem volt csinos vagy ilyesmi. Igazából egy kicsit duci volt, és lényegében teljesen egyszerű. Nem, én csak arra gondoltam, vagyis azt reméltem, hogy Réháná is ilyen kedves természetű nővé válik, hogy majd a mi házasságunkat is a Sarmádzsí és felesége körüli elégedettség csendes fénye ragyogja be.
Hét-nyolc hónapja éltem már Szítápurban, amikor az engem körülölelő idilli burok hirtelen szétpukkant. Forró áprilisi éjszaka volt, és verítékben úszva ébredtem. Végighúztam a kezem a mellkasomon. Csuromvíz. A levegő nyomasztóan mozdulatlan. A mennyezeti ventilátor meg sem moccant. Allah, segíts, már megint áramszünet! Töltöttem magamnak egy pohár langyos vizet, szomjasan felhajtottam, majd a sötétben cigaretta után kotorásztam. Üresen árválkodott a doboz az asztalon, káromkodtam egy cifrát, majd anélkül, hogy átöltöztem volna, kiléptem az utcára. Meggyújtottam egy gyufát. Tizenegy múlt. A mecset melletti bételárus már bezárt, de az állomás mellett Pappú még nyitva van éjfél utánig, mert mindig megvárja az utolsó vonatot. Átvágtam a Naszím Bágon, hogy lerövidítsem az utat. A fák mintha kartonból lennének kivágva, olyan volt sötét sziluettjük a fénytelen, holdtalan éjszakában. Kiértem a Queenswayre, és sietve haladtam tovább. Az utcákon sehol nem égett lámpa, a szemétkupacokban szaglászó kóbor kutyákon kívül sehol egy teremtett lélek.
Pappútól hazafelé a hosszabb út mellett döntöttem. Sétálni mégiscsak kellemesebb, mint egy kemencében feküdni. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy elmentem a kerületi ügyész hivatala meg a bírósági épület mellett, és csak egy kis idő múlva eszméltem rá, hogy már az irodánknak is helyet adó ismerős utcácskában bolyongok. Az egyszintes, hosszan elnyúló, gyarmati stílusú épület sötétben állt, leszámítva a sarokirodából kiszűrődő halovány fényt. A mi irodánkból! Döbbentem álltam meg az utca közepén. Tolvajok? No de hát mit lehetne onnan elvinni? Magamat nyugtatgatva csendben lépkedtem tovább. Az ajtó tárva. Ekkor meghallottam Sarmádzsí hangját, majd rekedt nevetés hangzott fel. Mit csinálhat itt az éjszaka közepén? Épp meg akartam fordulni, hogy hazainduljak, amikor ismerős alak lépett ki enyhén imbolyogva az ajtón, alig két méterre tőlem.
– Ki az? Nézd csak, Szalím, te vagy az?
– Igen-igen, én, őrnagy száhab – dadogtam.
– Haha – nevetett harsányan. – Ojjé, Sarmádzsí, Nézze csak, kit találtam! Kilépek pössenteni egyet, és itt találom ezt a maga után kémkedő faszfejet – harsogta.
– Nem, én nem kémkedtem – kiáltottam halálra váltan. – Csak nem tudtam aludni…
– Jól van, gyere csak be, te kelekótya. Édes komám, őrnagy száhab, hagyja már abba, halálra rémíti a bojtárkámat – bömbölte odabentről Sarmádzsí.
Beléptem az irodába, és rám vetült a Sarmádzsí asztalán álló petróleumlámpa furcsa, zöld fénye. A lámpa mellett állt egy üres meg egy félig teli üveg Aristocrat whisky, egy tányéron tandúrí-csirke maradéka, s a padlót, mint foszlott szőnyeg, úgy borította be az üres mogyoróhéj.
– Gyere csak, gyere, ülj le. Igyál velünk egyet – szólt ismét Sarmádzsí, és üres poharat tolt felém. Mellette ült Áhluválijá száhab, a helyettes kerületi bíró, és Bikkí Sáh, a gazdag földesúr, akinek háromszáz hektár kiváló cukornádültetvénye volt a pallijái cukorgyár mellett. És a sarokban, az én asztalomnál ült Ágá száhab, aki kétségbeesve igyekezett rejtegetni előlem a poharát. – Gyere, fiam, gyere, én csak öö… a társaság kedvéért vagyok itt Sarmádzsíval – köhögte mélységes zavarában.
Elfordítottam a tekintetem.
– Sajnálom, hogy megzavartam önöket, uram. Nem tudtam aludni, tudja, és ha most megbocsájt…
– Ugyan, fogd már be! Mi bajod van? – csattant fel Sarmádzsí. – Ne mondd nekem, hogy te nem iszol.
Megdöbbentem.
– Ami azt illeti, nem.
– Akkor te nem is vagy férfi, hanem csak egy pádzsámá – mondta, és a szeme elé emelve a poharamat jó kétujjnyit töltött bele. – Fogd, idd meg – szólt rám durván –, és ne gyere nekem ezzel a jogtudományi hadovával, oké? A muzulmánok, az igazi muzulmánok tudják, hogy a bor egyfajta elixír, és ezért a Paradicsomban a sok folyó egyikében bor csordogál. Ha a bor bűn lenne, miért töltene a mindenható Allah gallonszámra a Paradicsomba ahelyett, hogy a pokolra küldené, he?
– Sarmádzsí! – tiltakoztam felháborodva ezen az istenkáromláson. Bikkí Sáh hisztérikusan vihogott.
– Csitt-csitt… Ohó, Szalím fiam, elég, csitt, nyugodj meg, kérlek – kotkodácsolta békítőleg Ágá száhab. – Néhány régi barát megiszik egy pohárral egymás társaságában, ennyi az egész. Kérlek, ülj le, ne is törődj azzal, amit Sarmádzsí beszél. Nem akart ő megsérteni.
– És mi a helyzet a hurikkal? – nézett rám mereven a pohara fölött Sarmádzsí. – Eszedbe jutnak néha a hurik? Hetvenkettő istenverte gyönyörű, buja nő köszönti majd az én bárábankíi angyalomat, amikor a mennybe száll. Hah! Igyál, te anyabaszó, gyerünk, hiszen barátok vagyunk mindannyian!
Szívem vadul dübörgött. Mélyen megalázva éreztem magam, mégsem volt erőm, hogy távozzam.
– Nadí náré na dzsáó, Sjám, paiján parún, ó, Sjám, paiján parún… – dudorászta gúnyosan az ideillő dalt Áhluválijá száhab, amitől a többiek röhögésben törtek ki. Úgy éreztem, most bőgöm el magam. Nem tudom, miért nem rohantam ki az irodából. Talán tudat alatt attól féltem, hogy ezzel felbosszantanám Sarmádzsít, hogy elveszíthetem az állásom, vagy lehet, hogy csak így akartam bizonyítani a férfiasságomat. Felvettem az előttem lévő poharat, és még mindig állva egy hajtásra kiittam.
Nagyon sokat ittam aznap éjjel, az alkohol úgy égette bensőmet, mint a pokol tüze. Olyan rosszul éreztem magam reggel, hogy képtelen voltam felkelni az ágyból. Emésztett a bűntudat. Mit szólna ehhez abbá, ha megtudná? Hogy még pontosabbak legyünk, mit szólna ahhoz, hogy az olyannyira szeretett Ágá barátja Sarmádzsí ivókörének oszlopos tagja? Ettől egy kicsit valahogy jobban lettem. Volt, ami volt, ez még egyszer nem történhet meg. Amikor másnap beértem az irodába, Sarmádzsí rögtön diktálni kezdett, mintha mi sem történt volna. Megkönnyebbültem, örültem, hogy el lehet az egészet felejteni, alig vártam, hogy visszatérjen a régi kapcsolat kettőnk között. Ám valami mégis visszavonhatatlanul megváltozott. Sarmádzsí nem nevezett többé bojtárkájának, bárábankíi fickónak. Egyszerűen csak Szalímnak szólított. Mintha azon az éjszakán felnőttem volna. Egy idő múlva kezdett meghívni azokra az esti programokra, pontosabban hetente kétszer, és ezek többnyire az irodában zajlottak. Eleinte elutasítottam a meghívást, de azután kezdtem kínosan érezni magam, olyan voltam, mint az egyetlen jófiú a csínytevő osztályban. Szóval beadtam a derekam, és szép lassan élvezni kezdtem ezeket az estéket, sőt vártam őket, de nem igazán az alkohol, hanem inkább – mint ahogy Ágá száhab fogalmazott – a társaság kedvéért.
Sarmádzsí pazar anekdotázó volt, történeteit Gálib, Mír Takí Mír, Faiz és Ibn-é Insá urdú nyelven írt rímes verspárjaival ékítette. Egyik este olyan történettel bájolt el bennünket, amely úgy hangzott, mintha egy régi kor könyvét ütötte volna fel. Amikor Sarmádzsí még szegény fiatalember volt, gyalog és ökrös szekéren utazott el Lakhnaúba, hogy hallhassa Akhtar bégamot énekelni.
– Én mondom neked, Szalím, egész elöl ültem, az első sorban. Nem törődtem én senkivel. Navábok, rádzsák és adószedő száhabok ültek ott, nekem azonban nem jelentettek semmit. Szerelmes fiatalember voltam. Képzeld el, addig csak a rádióban hallottam a hangját: Akhtarí báí, Hindusztán ékköve. Ott ültem előtte egy szál rózsával a kezemben. Nem volt fiatal, de amikor azt énekelte, Aj, muhabbat, téré nám pé róná ájá, hát, mit is mondhatnék egyebet, barátom. Olyan volt akkor, mint egy tizennyolc éves lány, aki csak nekem énekel. Nem szégyelltem a könnyeimet, sírtam az előadás után, és amikor átfurakodtam a hódolók tömegén, hogy átadjam neki a rózsát, ő nevetett, levette csuklójáról a jázminból font füzért, és pajkosan odadobta nekem. Ma is őrzöm. Én még azt a bizonyos régi iskolát jártam ki, kedves barátom – tette hozzá mintegy magyarázatként –, a mi régi avadhí kultúránk híve vagyok, és az is maradok.
Az egyik szokásos esti program után éppen a mogyoróhéjat sepregettem össze, amikor Sarmádzsí a következő kérdéssel lepett meg:
– Szalím, van neked nőd?
– Hát, odahaza, Bárábankíban eljegyeztem…
– Igen, tudom, a hogyishívjákot, de nem erre gondoltam. Úgy értem, kilenc hónapja vagy már itt, Szítápurban, csak szükséged van nőre, nem?
– Sarmádzsí! – szóltam megbotránkozva. – Jó családból származom. Mi nem…
– Nem basztok? – kérdezte röhögve. Elborzadtam. Egyszer próbáltam megsimogatni Réhánát a házuk mögötti mangóültetvényen, akkor is jól szájon vágott. Miféle ember merészelne úgy gondolni rá, mint „afféle lányra”? Hetekbe telt, amíg megbocsátott. És akkor ez a durva, részeg alak azt kérdezi, szoktam-e… – Mit képzelsz, Isten miért adott pöcsöt neked, hogy pisálj és nemzzél? – hadarta, miközben jelentőségteljesen cirógatta az ágyékát. – Ez fuvola, amelyen nagyon szakavatott zenészek játszhatnak csak, és akkor a világmindenség legszebb muzsikája szólal meg rajta.
Egyszerre voltam mérges és rémült. Bárábankíban messze elkerültem az ilyen rosszhírű embereket. Ez biztosan meglátszott most rajtam, mert két kezével az asztalra támaszkodva, incselkedve nézett rám.
– Jaj, ne aggódj már, te bugyuta, prűd gyermek, minden van készleten. Zóhrát hetente egyszer keresem fel, Radzsnít kéthetenként. Ha a munkám Lakhnaúba szólít, mindig felkeresek ott egy asszonyt. A férje a seregben szolgál, ezért a feleség igencsak jól elvan velem. Néha Bikkí Sáh elhívja az utcai színészeket, van köztük egy majd’ kétméteres hidzsrá, Pinky. Most mit nézel rám ilyen döbbenten? Jaj, félreértesz! Ha Pinkyvel vagyok, én vagyok a férfi. Seggbe kúrom, de soha nem hagyom, hogy ő kerüljön mögém, még akkor sem engedtem ilyet, amikor igazi férfival volt dolgom.
Nők, férfiak, eunuchok… Sarmádzsí nem volt egy cseppet sem jobb az állatnál – egy ember állati ösztönökkel és állati vágyakkal. Harag és utálat töltött el. Amit mondott, ellentétben állt mindazzal, amiben hiszek. Úgy éreztem magam, mint aki beleesett a csatornába, és megfertőződött a szennytől. És mégis… volt valami mégis, ami vonzott, valami, ami marasztalt. Alig vártam, hogy még többet halljak.
– Rosszul vagyok magától – morogtam mintegy önigazolásképp.
– Akkor fulladj meg a saját okádékodban, te pincsi.
– Nincs egy szemernyi erkölcsi tartása? Nem érzi, hogy mennyire rossz, amit tesz?
– Rossz? Már miért lenne rossz?
– Ön nős ember. Bűn, amit tesz. Önt tisztelik… – vágtam oda dühösen.
– Dugd fel a tiszteletet! Itt mindenki meghágná a saját anyját vagy húgát, ha alkalma adódna rá.
– És a bhábhí, nem sajnálja a bhábhít? Hogy ő mit érez?
– A bhábhí? Hah! Meghibbantál? Figyelj, huszonöt éve vagyunk házasok. A legkisebb lányomat tavaly adtam férjhez egy katonatiszthez Allahábádba. És én? Nekem akkor kellett elvennem a feleségem, amikor még épp csak serkenni kezdett a bajszom. Ne érts félre, szeretem és tisztelem. Ételt tettem az asztalra, és gyereket nemzettem neki. Ez, amiről az előbb beszéltem, ez más tészta, ehhez neki semmi köze, ebbe őt nem kell belekeverni. Tudnád ugyanazt enni reggelire minden áldott nap? Nem, nem tudnád. Bármenyire imádod a te drága paráthádat, ha valaki a változatosság kedvéért omlettel kínálna, egyből ráharapnál, és befalnád egy pillanat alatt. A te bhábhíd tudja ezt jól, és soha nem tesz fel kérdéseket.
Töltött magának egy újabb italt, és fel-alá járkált a szobában, beszéd közben teátrálisan lóbálta a poharat.
– Te még ártatlan vagy, Szalím, igazi gyermek – kuncogta –, de meg fogod tanulni, és egy nap majd igazi férfi válik belőled is. Az életben a legjobb dolgokat a kurváimtól tanultam, tudod? Zóhrához már tíz éve járok… muzulmán asszony a legjobb avadhí családok egyikéből… a felsőbb osztálybeli muzulmán nők a legcsodálatosabbak, én mondom neked, a legeslegjobbak. Ők tudják igazán, hogyan kell a fuvolámon játszani. Most miért nézel rám ilyen döbbenten? Ez az igazság.
Sarmádzsí megkerülte az asztalát, hozzám lépett, és átkarolta a vállam.
– Hallgass ide – szólalt meg cinkos mosollyal a szája sarkában –, hívő hindu igen, de kötöznivaló bolond nem vagyok. Széles látókörű ember vagyok, aki beleszületett az avadhí kultúrába, és abban is nevelkedett. Mindegy, a lényeg, hogy nagyon sok jó dolgot tanultam Zóhrától. Amikor először voltam nála, belém rúgott a ribanc. Te átkozott anyabaszó, mondta kedvesen. Azt hiszed, szeretkezni olyan, mint bedugni a dugót a konnektorba? Akkor megtanított rá, hogyan kényeztessem a nőt. Tudod, Szalím, ahhoz, hogy kielégíts egy nőt, előbb nővé kell válnod, lággyá és gyengéddé. Ezt mondta nekem Zóhrá. Mint amikor egy kardamomgubócskát majszolsz, hogy kipattanjanak a magok. Ezt tanította meg nekem Zóhrá. Ezek után hogyan mehetnék a te bhábhídhoz? Olyan, mint a kihűlt hús. Évek óta nem háltunk együtt. Tudod, úgy van, hogy miután a nők szülnek, az ő szükségleteik mások…
Mit is mondhatnék, barátom? Mire a nőiről szóló történeteinek a végére ért, már hajnalodott. Elszállt a haragom, helyette a kíváncsiság, a szeretet, a csodálat és az együttérzés furcsa kötelékét éreztem közte és köztem. Végtére is ő legalább őszinte, egy szikrája nincs benne a képmutatásnak, elfogulatlan a vágyait és gyarlóságait illetően. Amikor délelőtt tízkor visszaértem az irodába, ő már ápoltan és makulátlan öltözve az asztalánál dolgozott. Rávigyorogtam, amikor jó reggelt kívántam. Komolyan viszonozta a köszönést, és azonnal diktálni kezdett egy meghatalmazást. Vége volt az éjszakának, érted. Újra a hivatalos, és hivatásos Sarmádzsí ügyvéd volt.
Élete két merőben eltérő oldala soha nem keveredett, legalábbis így gondoltam addig, amíg pár hónap múlva egy délután vissza nem tértem a bíróságról, és ott találtam sápadtan, láthatóan rossz állapotban. Zsebkendőjével izzadó homlokát törölgette.
– Jól van, uram? Mert betegnek látszik. Nem kér egy csésze teát? Hol az ördögben van Manódzs?
– Én küldtem el, ne aggódj, ülj csak le, ülj már le. Valami egészen elképesztő dolog történt – mondta, majd hatalmas hahotában tört ki.
– Micsoda? – kérdeztem mosolyogva, miközben közelebb húztam egy széket az asztalához.
– Egy nő jött hozzánk Bárábankíból az elhunyt férje ingatlanügyében.
– Bárábankíból? Hogy hívják a nőt? – Rágyújtottam egy cigarettára, és leültem.
– Lailá Bánónak.
– Kinek a felesége?
– A megboldogult Firózuddín Kháné.
– Firózuddín Khán… Firózuddín Khán… Nem ismerek senkit ilyen néven…
– Hát, nem pont Bárábankíból való, hanem egy Mándzshá nevű, kis faluból.
– Accshá, az lehet, szóval mi történt?
– Nos, a hölgyet teljesen elfedte a burká, de elképesztően gyönyörű volt a fehér keze. Hosszú körmein hennafoltok és minden ujján gyűrű. Amikor beszélt hozzám, alig hallottam halk, rekedtes hangját. És amit nem tudott elmondani szavakkal, azt mind elbeszélte a két keze. Szalím, Szalím, jaj, Szalím! – Hátravette a fejét, és a mennyezetet bámulta. – Azt hiszem, szerelmes vagyok. Én boldogan lennék ennek a Lailának a szolgája.
Megütközve néztem rá. Ennek tényleg elment az esze. Nem is nagyon reagáltam a kijelentésére. Hagytam, hadd múljon el magától a láza.
Néhány hét múlva ismét az előbb említett állapotban találtam, a végletekig fel volt ajzva.
– Szalím! Megint itt járt!
– Ki?
– Jaj, te bolond! Ki nem találnád, mi?
– Hol van Manódzs?
– Manódzs! Manódzs! Elküldtem abban a pillanatban, ahogy a hölgy beállított. Figyelj már rám is egy kicsit, Szalím, ez sokkal fontosabb, az isten áldjon már meg! Amikor elkezdett beszélni, azt mondtam neki: „hölgyem, kérem, jöjjön közelebb, nem értem, mit mond”, és ő így is tett. Székét az enyémhez húzta, és így olyan közel hajolhattam hozzá, hogy éreztem parfümjét, azt a csodás, pézsmaillatot, ami olyannyira elvonta a figyelmem, hogy szinte nem is hallottam, mit mond. Pillantásom a lábára tévedt. Sötétlila selyem-salvárt viselt a fekete burká alatt. A lábfeje éppolyan különleges volt, mint a keze, fehér és ívelt, bezárva egy pár könnyű aranyszandálba. Körmeit finom mályvaszínűre festette, a bal lába nagyujja melletti ujjon ezüstgyűrű. Lailá, ó, Lailá… Istenem, Szalím, édes istenem!
– Sarmádzsí – szóltam rá élesen –, az ég szerelmére, mi ez az őrültség? Azt sem tudja, hogy néz ki ez a Lailá Bánó a sátra alatt, és mégis úgy viselkedik, mintha Mádhurí Díksit épp most invitálta volna az ágyába.
– Jaj, te oktondi gyermek, mily keveset tudsz is a nőkről! Ha a keze és a lába ily gyönyörű és ily csodásan ápolt, a teste oly lágy és fehér lehet, mint a krémes, tiszta tejföl!
– Legyen már egy parányi tisztesség önben… ha csupán nemrég özvegyült meg, nem valószínű, hogy épp lefeküdni óhajtana önnel.
– Minden egyes kiejtett szavaddal saját tudatlanságod kürtölöd világgá, fiatalember.
– Hogy érti?
– Úgy értem, hogy Sarmádzsí ügyvéd úr nem a semmiért élt negyvenhárom évet ezen a bolygón. Kibújtam a cipőmből, előrehajoltam, mintha valamit mutatni szeretnék neki az asztalon, közben nagyon-nagyon finoman, nagyon óvatosan mezítelen lábamat az övére helyeztem. Annyira feszült voltam, hogy szinte nem is vettem levegőt. Arra gondoltam, na, most jól elijesztem, vagy mélyen elszégyelli magát, de nem, semmi ilyesmit nem tett. Lába ott maradt az enyém alatt, állát egy egészen parányit megemelte, és nyíltan a szemembe nézett. Nem láthattam persze az átkozott burká miatt, de esküszöm, hogy halvány mosoly futott át az ajkán. Istenem, Szalím, édes istenem!
Az ember szíve akár egy labirintus, ember fia nem ismerheti meg, még Isten sem képes rá, én mondom neked. Ne nézz így rám. Ez így van. Azt mondják, az ember magasabbnak teremtetett az állatoknál, de alacsonyabbnak az angyaloknál. Angyallal még nem találkoztam, és annyit mondhatok, még nem találkoztam olyan kutyával sem, amelyik elárult volna. Hogy ennek mi köze van a történetemhez? Elmondom. Előbb azonban tölts még egy italt. Dzsám pilá dé, szákijá, paimáné ké bád / Kaun púcshégá tumhén huszn dhal dzsáné ké bád… Sarmádzsí egyik kedvenc dala. Szegény Sarmádzsí, szegény ördög.
Szóval, egy hűvös novemberi délutánon, amikor egy tárgyaláson épp az érveinket adtam elő, megjelent az ajtóban, és izgatottan integetett. Már valóban az agyamra ment a Lailá Bánót illető megszállottságával, ezért rámeredtem, és jeleztem, hogy ne zavarjon, de azt hiszed, ez az őrült elszalasztott volna bármilyen alkalmat? Amikor a bíró épp nem figyelt rám, mert egy másik ügy aktáját tolták az orra alá, Sarmádzsí már mellettem is termett, és a karomba kapaszkodott.
– Zárd le gyorsan – suttogta.
– Mi van?
– Zárd le gyorsan az érvelést, azt mondtam.
– Sarmádzsí, ez itt a Kótvárá-ügy, az ég áldja meg, hagyja már abba! – sziszegtem.
– A pokolba az egésszel, nem érdekel. Itt van!
– Kicsoda?
Felbőszülten a homlokára csapott.
– Zárd már le, ez parancs, vagy szedd a cókmókod és takarodj. Hja, és ne feledd: rohanj el az őrnagy száhabhoz, és kérd el a Fiatját. Mondd azt neki, hogy sürgős ügyben Bahráicsba hívattak minket, és majd holnap visszahozzuk az autóját.
– És mi lesz Bablúval? Három óra van, már biztos várja önt.
– Baszd meg Bablút!
– Sarmádzsí! – Kétségbeesve néztem rá.
– Mi van?
– A haja töve fehér, lekopott a festés.
Egy óra múlva már a gázpedált tapostam, és Sarmádzsí igazán elemében volt mellettem, keze ügyében egy üveg Aristocrat whisky, a hátsó ülésen kényeskedve egyedül ült a lefátyolozott Lailá Bánó.
– Lailádzsí, hadd meséljem el önnek azt az esetet, amikor gyalogszerrel mentem Lakhnaúba, hogy hallhassam Akhtar bégamot énekelni. – Utasunk könnyedén kacarászott, és a történet elbeszélése közben mindig a megfelelő helyen a megfelelő hangot hallatta, ezzel is bátorítva Sarmádzsí amúgy sem visszafogott bőbeszédűségét. Én nagyon rossz hangulatban voltam. El nem tudtam képzelni, miért rángattak bele ebbe az őrült kirándulásba. Sarmádzsí nagyon jól vezet, és Bahráics csak pár órányira van Szítápurtól.
Az út egyébként kies tájon át vezetett: buja zöld búza- és mustármezők, magas cukornáddal benőtt táblák, mangó- és guavaültetvények ölelték körbe az itt-ott megbúvó falvacskák fehérre meszelt házait. Amikor a nap kezdett lenyugodni, Sarmádzsí egy keskeny földútra mutatott, amely egy csatornával párhuzamosan kanyargott.
– Arra be – adta meg az irányt. Lefordultam, és párszáz méternyire leparkoltam autónkat egy terebélyes szémalfa alá. Sarmádzsí elővette a whiskyt, mellé egy üveg vizet meg három, rozsdamentes acélból készült poharat, és óvatosan az autó tetejére helyezte őket. Mélyen meghajolva fordult Lailá Bánó felé: – Hölgyem, lenne kedve csatlakozni hozzánk?
A hölgy csak kuncogott.
– Nem, köszönöm, igyanak csak nyugodtan. – Sarmádzsí rám kacsintott, és kettőnknek egy jó nagy adagot töltött, egy kisebbet meg átadott Lailának. Ő nem ellenkezett. Miközben ivott, megfigyeltem, hogy még így sem veszi le a burkát. Épp egy kicsit hajtotta csak félre a fátyol egyik sarkát, ahogy a sátor bejáratát szokta a táborozó, becsusszantotta alá a poharat majd ugyanazzal a mozdulattal vissza, és már helyére is hullott arca előtt a fátyolkendő. Fogtam a whiskymet, rágyújtottam, és egy kényelmes ponton helyet foglaltam a vízparton. Az ital meg a füst megnyugtatott, és most már élveztem is a kiruccanást. A csatorna vize gyors volt és tiszta, kicsit lejjebb sásbugák hajoltak kecsesen a sodrás fölé. Az jutott eszembe, majd én is kölcsönkérem a Fiatot a nagy nyári melegben, és eljövök ide úszni egyet. Néha megütötte fülemet Sarmádzsí hangja és Lailá Bánó finom, csilingelő nevetése. Hiányzott Réháná.
A nap végleg lebukott a fák mögött, s hirtelen sötét lett, és csípős hideg. Visszasétáltam az autóhoz. Sarmádzsí már a hátsó ülésen ült, egyik karja stratégiai pozícióban Lailá Bánó feje mögött.
– Hé, Szalím, gyere, tölts nekünk – kiáltotta Sarmádzsí.
Töltöttem, és amikor átadtam a poharat Lailá Bánónak, ujjaim finoman az övéihez értek.
– Allah, segíts! Jéghideg a keze. Nem fázik? – kérdezte.
Sarmádzsí megragadta a kezem.
– Idióta! Szállj be! – Fejét ingatva fordult Lailához. – Ilyenek ezek a fiatalemberek, most mit lehet erre mondani? – Beültem a volánhoz, folyamatosan ittam és cigarettáztam, az alkohol finom, zsibbasztó ködbe vont.
Nem tudom, mennyi idő telt el, annyi bizonyos, hogy nem kevés, amikorra Sarmádzsí szapora csevegése egyenletes, halk dörmögéssé szelídült. Foszlányok jutottak el hozzám csupán, amelyek, mint az árapály, jöttek-mentek saját részeg gondolataim hullámain.
– A fuvolám – mondta Sarmádzsí, amin Lailá kacagott –, a fuvolám. – Aztán hosszú, síri csend. Majd ruhák zizegése, cipzár hangja, elfojtott kiáltás. Ittam egy kortyot, és az alkohol ködén át egy kép állt össze szemem előtt. – Igen, drága Lailá, játssz a fuvolámon, te gyönyörűséges ribanc – dúdolta Sarmádzsí. Villámként csapott belém a felismerés, mi történik a hátsó ülésen. Jaj, istenem, ne. A visszapillantó tükörbe lesve Sarmádzsít láttam, ahogy széttárt karral elterül a hátsó ülés támláján, mint Krisztus a keresztfán, fejét hol felemeli, hol mellére ejti, miközben ezt mormogja: – Igen, randí, csúsz lé, igen, kis kurvám, szopj le, miközben a nagy fekete burká úgy csapkodott az ölében, mint egy óriási denevér szárnya. Izzadtan és összezavarodva kikászálódtam az első ülésről, és a csillag borította, hideg éjszakai ég alatt remegő ujjakkal rágyújtottam egy cigarettára, miközben egyszerre foglalkoztatott a fájó duzzanat a nadrágomban és a végtelen visszatetszés a szívemben.
Később a bahráicsi természetvédelmi hivatal vendégházához hajtottunk. Mivel közel fekszik a víztározóhoz, nyaranta mindig zsúfolásig van turistákkal, de most, a hideg évszakban csak mi hárman voltunk. Sarmádzsí Lailá Bánót és saját magát Gupta úr és családja néven jelentette be. Én Anil Kumár néven írtam alá a bejelentőt. Vízre néző lakosztályt kaptunk. Nekem a nappaliban lévő kanapé jutott. Sarmádzsí ismét a túltengő, felhevült önmaga volt, vacsorát rendelt. Majd ők ketten a kerevetre telepedtek, és hamarosan elmélyült ölelkezés, suttogás, nevetgélés kezdődött. Ez az álszent dög még mindig nem vette le a fátylát. Szerencse, hogy a férje már két méter mélyen a föld alatt van. Lefogadom, hogy pokollá tette az életét a szerencsétlen férfinak. Undorodtam az egésztől, nyomorultul éreztem magam, étvágytalanul tömtem magamba az ételt.
– Szalím, ó, Szalím – nevetett Sarmádzsí. Hozzá sem nyúltak a vacsorához. Szó nélkül felálltam, rágyújtottam, és az ablakhoz mentem. – Jaj, én kicsi tékozló bárábankíi bojtárkám, ne durcáskodj már! Az én Lailámnak van egy kérése, amit, úgy hiszem, teljesítenünk kell.
– Tegye csak, amit akar. Engem hagyjon ki belőle – vakkantottam oda.
Mindketten nevettek.
– Jól van, kedvesem, mivel nem vagy úriember, aki hajlandó szívességet tenni egy hölgynek, hát tedd meg nekem. Az én fuvolám oly édesen játszott idáig, hogy most egy kicsit pihennie kell. Gyerünk… most rajtad a mókázás sora. Vidd gyönyörűséges Lailámat a hálószobába, amíg megvacsorázom. Szórakoztasd, hiszen még mindig éhes.
A mai napig nem vagyok igazán biztos benne, mi következett ezután, hogyan költözött a démon a szívembe és vezetett oly területre, amelynek létezéséről nem is tudtam, de elkeseredett bánatom váratlanul jéghideg, kőkemény dühöngésbe csapott át. El nem tudom képzelni, mi tört rám. Durván megragadtam a nő csuklóját, és egyetlen szó nélkül, mint egy megszállott, tépni kezdtem róla a ruhát.
– Állj meg, kedvesem, állj! – zihálta. – Előbb kapcsold le a lámpát.
A kapcsolóra csaptam, majd újra rávetettem magam, egyik kezemmel a saját ingemet rángattam magamról, a másikkal lefejtettem róla a burkát, majd alóla a kamízt és a salvárt. Az ágyra löktem, kibújtam a nadrágomból, és Lailára zuhantam, csókoltam és harapdáltam az ajkát, a nyakát, a mellét. Péniszem fájdalmasan lüktetett a combján, és még e vad őrjöngésben is eszembe villant, hogy ez az első alkalom az életemben, hogy egy másik ember testéhez érek.
– Lassan, lassan… lassíts, szerelmem, lassíts… – suttogta.
Lehelete égette a fülemet, húsától lángra lobbant a testem. Mielőtt észrevettem volna, magával ragadott egy hatalmas szökőár. Csak nőtt, egyre nagyobb lett, dübörgött, a part felé tornyosult, száguldva repített a hátán, ott csapkodtam szégyenkezve, reménytelenül.
– Jaj, istenem – ziháltam, amikor lefordulva Lailáról a hátamra huppantam. – Sajnálom. Annyira sajnálom.
– Csitt… csitt. – Ujját a számra tette. – Pihenj egy kicsit.
Felém hajolt, és fejemet a mellére húzva ringatott. A hajamat simogatta, ujjbegyével az orrom és az ajkam cirógatta. Haragom már rég lecsillapodott, elszállt. Kimerültségemben leírhatatlan hálát éreztem ez iránt az ismeretlen nő iránt.
– Szeretlek – szólaltam meg szenvedélyesen. – El akarlak venni feleségül.
Hosszan nézett rám, majd hangos kacagásban tört ki.
– Mi van? – Úgy éreztem magam, mint akit arcul csaptak. – Most mi van? – kérdeztem támadóan.
– Csitt, édes szerelmem, pihenj most. – Ujjai végigfutottak a mellkasomon, majd körözni kezdtek a mellbimbóm körül. Elcsendesedtem. Mágikus ujjai voltak. Ujjbegyéből mintha áram szaladt volna a mellbimbómon át az ágyékomig. Éreztem, hogy újra életre kel. – Elgondolkodtál már azon, miért van a férfiaknak mellbimbójuk? – kérdezte incselkedve.
– Nem.
– Gondold csak végig. Fura, hogy a férfiak nem képesek gyermeket szoptatni. Talán Isten azért hagyta meg nekik, hogy emlékeztesse őket, milyen érzés nőnek lenni. – Miközben ezt mondta, fölém hajolt, lágyan előre-hátra ringatta magát, mellbimbója épp csak érintette az enyémet. Gyönyörrel eltelve nyögtem fel. Majd szó nélkül fölém kerekedett, és forró, nedves barlangjába vont.
– Lailá!
– Dzsánam, édes Szalímom – ringatózott fölöttem lágyan. Felkönyököltem és domborítottam, hogy mellkasom a kebléhez érjen. Ajka gyakran kereste a számat, bársonyos nyelvét egészen a torkomban éreztem. Ott, a sötétben érzékeim életre keltek, ahogy eddig még soha; éreztem parfümje pézsmaillatát, hallottam a lepedő zizegését, a cuppanó hangot, ahogy testünk elvált, összeért, majd újra szétvált; láttam sűrű, sötét haját a vállára omlani, megremegtem, ahogy mellbimbója csiklandozta az enyémet, beleborzongtam, ahogy az izzadság lecsorgott a testemen, és parányi tócsává gyűlt össze közöttünk, s mindenekfelett részese lettem annak a leírhatatlan érzésnek, amely a lágyékomból testem minden porcikájához szétsugárzott.
Ha Sarmádzsí fuvoláján szakszerűen játszott, akkor itt most bebizonyította, hogy mestere a ritmusnak, hogy a lassú tempóból építkezve vad vágtába képes átcsapni, mintha csak az élete múlna ezen.
– Szalím, jaj, Szalím – zokogta, miközben rajtam lovagolt.
– Szeretlek! – mondtam, és megcsókoltam.
Épp amikor egy újabb hullám kapott volna a hátára, amikor disszonáns hangok jutottak el tudatomig: a szomszéd szobából a bútor nyikorgása és Sarmádzsí ingerlékeny, kellemetlen hangja.
– Ó, basz bhí karó! Eleget vártam már. Lailá! Azonnal gyere ide!
Biztos, hogy a nő is hallotta, mert mielőtt rám omlott volna, felkiáltott.
– S-Sa-Sarmádzsí, megyek!
Kétségtelen, hogy abban a pillanatban elaludtam, mert nem emlékszem, mikor kelt fel az ágyból. Hadd mondjam el, nem volt az édes alvás – közel sem volt az. Kavargó álmok sodrában hánykolódtam, oly rémisztő világba csöppentem, mintha magával az ördöggel kötöttem volna szövetséget az épp átélt élvezetekért cserében. Hatalmas cukornádültetvényen rohanok keresztül, a levelek éles borotvaként vágnak mezítelen talpamba. Egy guavakertben összetalálkozom Réhánával. Ments meg, kiáltom, de ő a szemem láttára változik át irtóztató sakállá, a földre lapul, mintha a torkomnak készülne ugrani, hogy egyetlen harapással szétmarcangolja. Megfordulok, inam szakadtából szaladok, és egyszerre csak a családi udvarházban vagyok Bárábankíban, de nem találom abbát, futok a szobákon át, közben a nevét kiáltom, a konyhán át kiérek a házból, futok, futok, nyomomban visító, vonító sakál- és farkashorda.
Sikoltva, csatakokban ébredek, szívem hevesen vert. Fáj a fejem, úgy érzem, menten kettéhasad. Olyan száraz a szám, mintha egész életemben homokot nyeltem volna. Víz után nyúltam, de nem találtam, tántorogva felkeltem az ágyból. Kibotorkáltam a fényárban úszó nappaliba. Hunyorogtam. Fejemben a vonítás csak nem akart szűnni. Beletelt pár másodpercbe, amíg szemem megszokta a fényt, és képes volt a tárgyakra fókuszálni, ekkor vettem észre Sarmádzsít, ahogy anyaszült meztelen Lailá feje fölött hadonászik és üvölt, mint egy őrült. Zavartan pislogtam. Átkozottul fájt a fejem, de a ködön át is tisztán láttam, hogy Sarmádzsí mellkasán a szőr piszkosfehér, s herezacskója sötéten és ráncosan lóg, mint egy öreg páviáné. Lailára néztem. Összeroskadva ült a kanapén, térdét felhúzta, válla remegett, ahogy sírt. Rezgő húsa hurkákban lógott. Miért ordibál vele Sarmádzsí? Miért sír a nő? Ő is meztelen volt, de már nem annak a szépségnek látszott, aki nemrég még ágyamat ékesítette, ez a nő öregnek látszott, ezt a nőt én ismertem valahonnan. Igen, nagyon hasonlított Sarmádzsí ügyvéd úr feleségére.
Mit is mondhatnék, barátom, úgy éreztem magam abban a pillanatban, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel.
– Bhábhí! – ziháltam, és egy szemvillanás alatt kijózanodtam.
Ő felém fordult, és én nem láttam könnyeket a szemében, nem, egyetlen könnycsepp sem gördült le az arcán. Hosszan és szigorúan nézett, majd fejét hátravetve hisztérikus kacagásban tört ki. Sarmádzsí megfordult, remegő ujjakkal felém mutatva ordított, ezúttal már tisztán értettem minden szavát, noha mondandóját nem nekem szánta.
– Bráhmanok vagyunk, bráhmanok, te ribanc! Apád hindu pap volt. Hogy tehetted… hogy tudtad megtenni az összes közül pont ezzel az istenverte muzulmánnal?
Úgy éreztem, visszatértem az iménti rémálmomba a vonító sakálok, az üvöltő farkasok közé.
Megjelent: Greskovits Endre (szerk.): A hatjapuli bordély. Indiai erotikus történetek.Noran Libro Kiadó, 2013