(Négyesi Mária fordítása)
Az elefánt fel-alá rohangált a hosszan elnyúló veremben, prüszkölt, trombitált, a verem szélén álló férfi pedig, aki csapdába ejtette az elefántot, mosolygott. Az elefánt majd megőrült haragjában. Ki akart törni. Újra meg újra fejjel nekiment, de a verem kerítése olyan erős volt, hogy úgy látszott, teljesen lehetetlen kijutni. Az elefántverem éppen olyan nagy és olyan hosszú volt, hogy mindazt meg lehessen csinálni benne, amiről az állatot befogók azt gondolták, hogy szüksége van rá az elefántnak.
Kis idő múlva a férfi hozott egy botot és benyomta az elefánt farka alá, a farába. Az elefánt rettenetesen nagyot ordított és átrohant a verem másik végébe. A férfi becsomagolta a botot és eltette, majd azt mondta nekem, hogy most tizenöt napig az elefánt nem kap semmit enni.
- Ez azt jelenti, hogy az elefánt elpusztul, mire beidomítja – mondtam.– Ha elpusztulna is, még mindig 125 ezret ér – válaszolt.
Tizenöt nap múlva az elefánt már alig állt a lábán. Kis idő múlva odajött ugyanaz a férfi és a botját újra az elefánt farába nyomta. Az felugrott. Nagyot ordított, majd hangosan sírni kezdett. Elszaladt, hogy ne érje el a bot. Mire a férfi azt mondta neki:
- Bárhova mégy is, a bot megtalál. Nehogy azt képzeld, hogy ez a bot kicsi. Lehet nagy is, vastag is lehet, láthatatlan is lehet, de mindig ugyanaz bot marad. Nem menekülhetsz előle.
Ezután még egy hónapig éheztették az elefántot. A színe már egészen sárgássá sápadt. Szemében már otthonra lelt a bánat és a vereség. Csendesen, a hasára fordulva feküdt és szuszogott. Aztán a férfi megint odajött és a botját megint a farába nyomta. Az elefánt zihált, de olyan gyenge volt, hogy moccanni sem tudott, nemhogy ordítani. A férfi hosszasan húzkodta az elefánt farában a botot, az pedig halkan nyögdécselt.
Körülbelül négy-öt hónap múlva, amikor arra jártam, láttam, hogy az elefánt idomítása befejeződött, és a régészeti osztályon kapott állást. Az asztalánál ülve dolgozott. Amikor megkérdeztem tőle, hogy van, udvariasan mosolyogva kért, hogy foglaljak helyet a szemközti széken, majd csöngetett a hivatalszolgának, hogy teát hozasson és azt mondta: „Köszönöm, jól.”
„A felesége és a gyerekek ?” – kérdeztem.
„Jól vannak.” – válaszolta.
„A szomszédok ?” – kérdeztem.
Ők is mind jól vannak.” – mondta.
A teánkat kortyoltuk, amikor megjött az a férfi, aki az elefántot meg szokta „botozni”. Megint benyomta neki. Csodálkozva láttam, hogy a „botozás” után az elefánt ugyanazzal a mosollyal mosolyog, mint ahogy mi mindannyian nap mint nap mosolyogni szoktunk.