(Bangha Mónika fordítása hindíből)
1
Védákfalván mindenki ismerte az aranyműves Mahádévot. Kora reggeltől szürkületig ült ötvösműhelyében a tűzhely mellett, és kalapált. Az emberek annyira hozzászoktak a folyamatos kalapáláshoz, hogy amikor valami okból abbamaradt, hiányérzetük támadt. Mahádévnak minden reggel első dolga volt kalitkástul magához venni a papagáját, és szent énekeket énekelve útra kelni a víztározóhoz. Vén teste, fogatlan szája, hajlott háta láttán a derengő fényben bárki ismeretlen abba a tévedésbe eshetett, hogy aki ott megy, nem más, mint egy pisácsa-démon[1]. Amint megszólalt a hang – szatt gurudatt sivadatt dátá[2] –, mindenki tudhatta, hogy hajnalodik.
Mahádév nem élt boldog családi életet. Három fia, három menye, tucatnyi unokája volt, de senki, aki terheit könnyebbé tette volna. A gyerekei így vélekedtek: „Élvezzük az életet, amíg apánk él, aztán úgyis utolérnek a bajok.” A szerencsétlen Mahádév néhanapján még éhkoppon is maradt. Étkezés közben ugyanis oly harsányan tombolt a kommunizmus, hogy ő bizony inkább felkelt, és elment kókuszhéjból faragott vízipipájával elverni az éhségét. Munkájában sem lehetett nyugodt. Noha értette a mesterségét, tisztábbra marta a fémet, mint mások, és alaposabb volt, ha vegyszerekkel kellett dolgoznia, újabban mégis egyre többször vonták kétségbe a szakértelmét. Ám Mahádév rettenhetetlenül komoly maradt, és lehajtott fejjel tűrt. Amint bírálói elhallgattak, a papagájához fordult:
– Szatt gurudatt sivadatt dátá! – kiáltotta, és e mantrát ismételgetve megbékélt az elméje.
2
Egy szép napon aztán egy gyerek kinyitotta a kalitka ajtaját. Elrepült a papagáj. Mahádév szinte kővé dermedt, amikor hűlt helyét találta. Hová lett a papagáj? Még egyszer jól megnézte, de hiába – a madárnak nyoma veszett! Mahádév megzavarodva állt fel, és most a cseréptetőket pásztázta tekintetével minden irányban. Ha valami kedves neki a világon, hát az a papagáj. A gyerekhadtól, az unokáitól már borsódzott a háta. Elevenségük hátráltatta a munkában. Fiait nem szerette. Nem mihasznaságuk miatt, hanem mert a kedvükért le kellett mondania az őt megillető és nagy örömforrásnak számító ételbödön-mennyiségről. A szomszédokra pedig haragudott, mert elvitték a tüzet a tűzhelyéből. E gondok elől egyetlen menedéke volt a papagáj. Ő semmiféle bajt nem okozott. A madár mellett úgy érezte, nincs más vágya, csak élvezni a békességet.
A papagáj egy cseréptetőn ült. Mahádév odamutatta neki a kalitkát.
– Gyere, gyere, szatt gurudatt sivadatt dátá!
Csakhogy közben összeverődtek a falubéli gyermekek, és a háziakkal együtt nagy kiáltozásba, tapsolásba fogtak. Föntről szakadatlanul károgtak a varjak. A papagáj elrepült, és a faluból kiérve egy fára telepedett. Mahádév fogta az üres kalitkát, és futva futott utána. Az emberek elcsodálkoztak, milyen sebesen. Képzelni sem lehetett szebb, igazibb és megindítóbb példáját a ragaszkodásnak.
Eljött a dél. A parasztok hazafelé tartottak a földekről. Jó alkalmuk nyílt a tréfálkozásra. Ugratták Mahádévot. Volt, aki kaviccsal dobálta, volt, aki tapsolt. A papagáj továbbrepült, és jó messze, egy mangókertben szállt le egy faág hegyére. Mahádév ekkor vette az üres kalitkát, és békaugrással haladt tovább. Mire a kertbe ért, már perzselt a talpa, forgott vele a világ. Összeszedte magát, majd megint békamód ugrálva ismételgette, hogy: „szatt gurudatt sivadatt dátá”. A papagáj elrugaszkodott az ághegyről, és a fa egyik alsó ágára ült, de gyanakvón pislogott az aranyművesre. Mahádév megértette, hogy a madár fél. Letette a kalitkát, és egy másik fa mögé bújt. A papagáj figyelmesen körbejáratta tekintetét, félelem nélkül a kalitkához röppent, és ráült. Mahádév szíve nagyot dobbant. A „szatt gurudatt sivadatt dátá” mantrát ismételgetve óvatosan közelebb lopózott, majd előrelendült, hogy elkapja madarat. De a papagáj kikerülte Mahádév kezét, és újból felröppent a fára.
Rájuk esteledett, de nem változott a helyzet. A papagáj egyik ágról a másikra szökkent. Néha rászállt a kalitkára, néha az ajtajára ült, nézegette az etető tálkáját, aztán elrepült. Ha az öreg maga volt a megtestesült ragaszkodás, akkor a papagáj a megtestesült illúzió.[3] Így ment ez, míg be nem sötétedett. Ragaszkodás és illúzió harca beleolvadt a sötétségbe.
3
Leszállt az éj. Körös-körül koromsötét. Nem lehetett tudni, hová rejtőzött a papagáj a lombsűrűben. Mahádév biztosra vette, hogy éjszaka nem lesz képes továbbrepülni, mégsem tágított onnan. Egész nap semmit sem evett. Már elmúlt a vacsoraidő, de ő még egy csepp vizet sem kortyolt. Ám nem érzett sem éhséget, sem szomjúságot. A papagáj nélkül értelmetlennek, üresnek, sivárnak tetszett az élete. Belső késztetésből dolgozott éjjel-nappal. De élete többi tevékenységét merőben a szokás irányította. Nem volt bennük lendület, sem életöröm. Egyedül a papagájjal foglalkozva nyílt ki benne a tudatosság. Ha kirepül a kezéből, az maga a halál.
Minthogy a napja étlen-szomjan telt, Mahádév el-elbólintott a fáradtságtól, de nyomban felriadt, és a vaksötétben szemét meresztgetve ismételte:
– Szatt, gurudatt, sivadatt dátá…
Elmúlt éjfél. Egyszer csak hallott valamit. Arrébb egy fa mögött halványan pislákoló lámpást pillantott meg. Néhány férfi ült körülötte, beszélgettek, vízipipáztak. A dohány illata csábítólag hatott Mahádévra.
– Szatt gurudatt sivadatt dátá – mondta fennhangon, és elindult a férfiak felé, hogy szívjon a pipából. De ahogy a gazella fut, ha puskaropogást hall, úgy pattant fel mindegyik, amint megpillantotta; szaladt, ki merre látott.
– Álljatok meg, álljatok meg! – kiabálta Mahádév. De hirtelen felvillant az agyában, hogy haramiákkal lehet dolga. Kiengedte jól a hangját: – Tolvajok, tolvajok! Fogják meg, fogják meg!
A rablók hátra sem néztek.
Mahádév a mécseshez lépve rozsdától fekete korsót talált. Szíve hevesen vert. Bedugta a kezét a korsóba, és aranypénzt markolt. Kivett egy aranyat, megnézte a lámpás fényében. Igen, igazi aranypénz. Fogta a korsót, eloltotta a fényt, és a fa mögé bújva várt. Lám, tolvaj lett a mesteremberből.
Félt, hátha visszajönnek a zsiványok. Meglátják, hogy egyedül van, és elveszik tőle az aranyat. Némi pénzt gyorsan a derekába kötött, aztán egy száraz ággal lyukakat ásott a földbe. Beletette az aranyat, és újból befedte őket.
4
Ekkor Mahádév lelki szemei előtt felsejlett egy másik – aggodalmakkal és tervekkel terhes – világ. Noha nem múlt el a félelme, hogy elvesztheti a frissen megkaparintott kincset, máris szorgosan dolgoztak benne a kapzsi vágyak. Kőházat építtetett, tekintélyes pénzváltó irodát nyitott, helyreállította a jó viszonyt a rokonokkal, otthonában gyűltek a fényűző cikkek. Aztán zarándokútra ment, hazatérve pedig védikus áldozatot mutatott be nagy tömeg szeme láttára, és papok tucatjait vendégelte meg. Ezután Siva-templom, kút és kert épült. Ő pedig elmerült a puránák[4] és a szent történetek hallgatásába. Szádhukat[5] látott vendégül, és elhalmozta őket ajándékokkal.
Mi lesz, villant az eszébe, ha netán visszajönnek a rablók? El tud-e futni előlük? Próbaként felkapta a korsót, és mintegy kétszáz lépésnyit szaladt vele. Mintha szárnyak nőttek volna a lábára! Megnyugodott; ilyen gondolatok közt telt a éjszaka. Hajnalra feltámadt a szél, énekelni kezdtek a madarak. Mahádév hirtelen ismerős hangra lett figyelmes:
Szatt, gurudatt, sivadatt dátá.
Elmémet Isten lábához helyeztem.
Hiszen ezek a szavak az ő állandó szavai! Napközben ezerszer is kimondja őket, de vallásos tartalmuk még soha nem érintette meg. Száját úgy hagyják el e szavak, ahogy hangszerből csendülnek föl a szent dallamok. Jelentés nélkül, üresen. Eddig hajtás nélküli fa volt a szíve. A mantra tiszta szellője nem tudta megszólaltatni. De most rügyek és bimbók fakadtak a fán; megborzongott a fuvallattól, és susogni kezdett.
Pirkadt. Szilaj fények árasztották el a természetet. És ekkor a papagáj leszállt a fa magas ágáról – mintha csillag hullott volna alá –, és beült a kalitkába. Mahádév boldogan futott oda, és felemelte a kalitkát.
– Gyere, Átmárám! Megijesztettél, de mégis te vagy életem felvirágoztatója! Ezüstkalitkába teszlek, arannyal vonlak be.
Testének immár minden porcikája a legfelsőbb lélek dicséretét zengte.
– Uram, oly kegyes vagy! Határtalan atyai szereteted sugárzod rám, noha romlott, bűnös lelkem nem érdemli meg irgalmadat!
Elragadtatott rajongással töltötték el a tiszta érzelmek. Megindultan ismételte:
Szatt gurudatt sivadatt dátá
Elmémet Isten lábához helyeztem.
A korsót a hóna alá csapta, és másik kezében a kalitkát lóbálva hazafelé vette az útját.
5
Amikor Mahádév hazaért, még nem virradt meg egészen. Útközben csak egy kutyával találkozott, azt meg nem különösebben érdekelte az aranypénz. Egy vályúféleségbe rejtette a korsót, szénnel jól betakarta. Napfelkelte után pedig azonnal a paphoz sietett; az éppen szertartáshoz készülődött.
– Még aprópénzem sincs – töprengett. – És úgy fest, senki sem siet hozzám mostanában, hogy áldozati felajánlással bízzon meg…
Ekkor borult a lábához Mahádév.
– Hogy kerül ide épp most ez a szerencsétlen? – gondolta a pap, és elfordította a fejét. – Hiszen ettől még gabonát sem remélhetek! – Ingerülten meg is kérdezte: – Mit keresel itt? Hát nem tudod, hogy ilyenkor mindig az áldozatom bemutatásával vagyok elfoglalva?
– Uram, ma Szatjanárájana[6] történeteiről fognak nálam elmélkedni – mondta Mahádév.
A pap elcsodálkozott. Nem hitt a fülének. Hogy Mahádév házában efféle szent elmélkedés legyen, az legalább olyan különleges, mintha ő pap létére alamizsnát adna egy koldusnak.
– Milyen alkalomból? – kérdezte.
– Nincs különösebb alkalom – felelte Mahádév –, csak egy egyszerű kívánság: hogy a Magasztosról szóló beszédet halljak.
Már kora reggel nekilátott az előkészületeknek. Bételdiót[7] küldött a Védákfalvával szomszédos falvakba azoknak, akiket meg akart hívni. A szent elmélkedés utáni étkezésre is meghívta vendégeit. Meglepődtek az emberek: hogyan nőhet puha fű a homokban?
Este, amikor összegyűltek a meghívottak, és a pap tündökölt a trónján, Mahádév felállt, és magas fejhangon így szólt:
– Testvéreim! Én egész életemben csaltam. Megszámolni sem tudom, hány embert csaptam be, hányszor hamisítottam meg a valódit. De Isten megkönyörült rajtam, módot adott, hogy lemossam a szennyet a nevemről. Most minden testvérem előtt nyilvánosan kijelentem, hogy aki bennem bízva megkárosult, akinek elloptam a pénzét, akinek meghamisítottam tiszta aranyát, jöjjön, és vegye vissza az utolsó garasig. Azokat pedig, akik ma nem tudtak eljönni, keressétek fel, és mondjátok meg nekik, hogy holnaptól egy hónapig bárki jöhet, amikor kedve tartja, és elszámolok vele. Tanúra nem lesz szükség.
Dermedt csend fogadta a bejelentést.
– Mi nem állítottunk ilyet – vetette ellen valaki a fejét ingatva.
– Miből fogsz megélni, ha ezreket adsz vissza? – hitetlenkedett egy másik.
– És mi lesz azokkal, akik már meghaltak? – puhatolta egy földbirtokos.
– Csak van élő rokonuk… – válaszolta Mahádév.
De nem is a pénzhez jutás lehetősége izgatta az embereket; inkább arra voltak kíváncsiak, hogyan szerzett hirtelen vagyont Mahádév. Ám e falusiak közül senkinek nem volt mersze megkérdezni. Miért bolygassanak rég holt dolgokat? Legtöbbjük nem is emlékezett, tartozik-e nekik az aranyműves, és mennyivel. S mert féltek, hogy hibázni találnak egy ilyen megszentelt estén, inkább csöndben maradtak. Sokkal fontosabbnak tetszett, hogy Mahádév áhítata magával ragadja őket.
– Emlékszel, amikor aranyat adtam neked, hogy készíts belőle nyakláncot? – szólalt meg hirtelen a pap. – És te egytizednyivel megrövidítettél?
– Igen, emlékszem – válaszolt Mahádév. – Mennyi lehetett a kár?
– Nem kevesebb, mint ötven rúpia – felelte amaz.
A derék Mahádév elővett két aranypénzt, és letette a pap elé.
– Nagy túlzással sem lehetett az több két-három rúpiánál! – zúdultak föl a többiek a pap mohóságán. – Méghogy ötven rúpia! Van képe ennyit kicsikarni szegény Mahádévból! Még Istentől sem fél! Hiába tanult, hitvány ember az ilyen!
Tisztelet ébredt bennük Mahádév iránt. Eltelt egy óra, de ezernyi emberből egy sem lépett elő követeléssel. Ekkor Mahádév újra szót kért:
– Bizonyára nem vezettek könyvelést, ezért még egy álló hónapig várom, hogy jöjjetek. Ma pedig engedjétek meg, hogy szent elmélkedést tartassak. Egy hónap múltán zarándokútra megyek. Kérlek mindnyájatokat, hogy bocsássatok meg nekem.
Aztán egy hónapon át figyelte az utat a megkárosítottakra várva. A tolvajoktól való félelmében éjszakánként nem jött álom a szemére. Teljesen abbahagyta a munkát. Az italt sem kívánta már. Ha vándorszerzetes tért be hozzá, jó szívvel fogadta. Messze földön híre ment, milyen jó ember az aranyműves. Eltelt az egy hónap, de senki sem jött kiegyenlíteni a számláját. És ekkor rádöbbent Mahádév, mennyi igaz ember van a világban, és mennyi őszinte vallásosság. Rájött arra is, hogy a rosszaknak rossz a világ, a jóknak pedig jó.
6
Azóta ötven év telt el. Akit Védákfalva felé visz az útja, már messziről láthatja a fénylő arany korsót. A templomhoz tartozik. Mellette szépen kiépített tó, tükrén rengeteg virágzó lótusz. Nem halásznak benne; a tó mellett hatalmas halotti emlékhely, Átmárám emlékhelye áll. Sokféle legenda terjedt el róla. Egyesek szerint az ékkövekkel kirakott kalitka felszállt az égbe, míg mások állítják, hogy Átmárám „szatt gurudatt”-ot hajtogatva dicsőült meg. Ám az az igazság, hogy a madárformájú gyönyörű holdat valami macskaformájú Ráhu-démon[8] falta fel. És állítólag éjféltájban még most is hallatszik a tó felől:
Szatt gurudatt sivadatt dátá.,
Elmémet Isten lábaihoz helyezem.
Mahádévról is sokféle mendemonda kering. Mind közül az a leghihetőbb, amely szerint Átmárám megdicsőülése után néhány vándorszerzetessel a Himalájába ment, és sosem tért vissza. Átmárám néven vált ismertté.
Megjelent: Kortárs indiai irodalom. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2010/10. Budapest
[1] Pisácsa-démonok: húsevő démonok a hindu mitológiában. Eredetük homályos, talán Brahmá teremtette őket. Söté bőrük, kidagadó ereik és dülledt, vörös szemük van. Szeretik a sötétséget, és látogatják a halottégető helyeket. Képesek bármiféle formát ölteni vagy láthatatlanná válni; az általuk megszállt ember megbetegszik, megbolondul, bár mantrákkal a démon kiűzhető.
[2] Jórészt szanszkrit szavakból álló mantraszerűség. Jelentése: „Igazság, guru-adta, siva-adta, Bőkezű”.
[3] Ragaszkodás és illúzió — a védánta filozófia közkeletű fogalmai, miszerint a világ csak érzékcsalódás (májá), és a szenvedés oka a hozzá való elvakult ragaszkodás (móha).
[4] Puránák: legendagyűjtemények, melyek a világ kezdetétől mesélik el egy-egy hely legendáit. Olvasásuk, és magyarázatuk szent emberek és hivatásos puránamondók feladata. Hallgatásuk kegyes cselekedet.
[5] Szádhú: Hindu misztikus, aszkéta, jógi vagy vándor szerzetes. A szádhú egyetlen célja elérni a negyedik vagy végső hindu életcélt, a meditáció általi felszabadulást.
[6] Szatjanárájana: Visnu isten egyik neve.
[7] A bételdió sok területen rituális és szimbolikus jelentőségű, például mint vallásos áldozati adomány vagy vendég- és házassági ajándék. Itt meghívást közvetít.
[8] Ráhu-démon: a hagyományos indiai felfogás szerint a csak fejjel rendelkező Ráhu-démon nyeli el időnként a napot és a holdat, és ezzel okoz nap- és holdfogyatkozást.