Száz hullámot kavar fel futásával
a hullám, mely közülünk fut ki a partra
Nazíri Nísápúri[1]
And with such luck and loss
I shall content myself
Till tides of turning time may toss
Such fishers on the shelf
George Gascoigne[2]
1.
Nevelőapám, miután magához vett, és nyolc évig nagy szeretettel viselte gondomat, végül arra kényszerült, hogy más otthont keressen nekem. Ezért sem őt, sem engem nem lehet hibáztatni. Korábban meg volt győződve róla, amint én is, hogy ha nyugalmat találok nála, csak egy kis idő kell, és dadogásom hamarosan elmúlik. Ám egyikünk sem számított rá, hogy amint kilépek a házból, magamra vonom a közfigyelmet, ahogy egy bolondot is megbámulnak. A bazárokban az én beszédem váltotta ki a legnagyobb érdeklődést, és nevettek rajta, akár mulatságos volt, akár nem. Napokon belül odáig fajult a helyzet, hogy már nemcsak a bazárban, hanem otthon is csak az ajkamig, fogamig vagy szájpadlásomig jutottak el a hangok, ha mondani akartam valamit, de ott mindjárt visszaverődtek, akár a partot érő hullám. Végül mintha gúzsba kötötték, összecsomózták volna a nyelvemet; nyakamon kidagadtak az erek, torkomra és mellkasomra pedig akkora nyomás nehezedett, hogy alig kaptam levegőt, s úgy éreztem, menten megfulladok. Így persze mondatomat félbeszakítva kapkodtam levegő után, és amikor helyreállt a lélegzésem, elölről kezdtem az egészet.
– Ezt már hallottam – rótt meg nevelőapám. – Innen folytasd!
Ha korholt, mindig emiatt korholt. Igen ám, de én nem tudtam csak úgy belevágni a közepébe. Apám néha türelmesen végighallgatott, máskor viszont tiltakozva emelte fel a kezét:
– Elég. Abbahagyhatod.
Csakhogy nekem az se ment, hogy befejezetlenül hagyjam, amit elkezdtem. Ilyenkor fel is hergeltem magam rendesen. Apám többnyire faképnél hagyott, én meg mondtam tovább a magamét, egyedül. Ha valaki ilyen állapotban lát, bizonyára bolondnak néz.
Szerettem a bazárokban kószálni, vagy leülni és beszélgetni. Igaz, nem tudtam jól kifejezni magam, ám megtaláltam fogyatékosságom ellenszerét: figyelmesen hallgattam, amit mások mondanak, majd többször elismételtem magamban. Néha persze zavarba jöttem, de mert az emberek nem viseltettek ellenszenvvel irántam – és főként mert tudtam: nevelőapám nagyon szeret, és mindenről gondoskodik, amire szükségem lehet –, jól éreztem magam a bőrömben.
Az utóbbi napokban azonban szemlátomást nyugtalanság lett úrrá nevelőapámon. Megpróbált hosszabb beszélgetéseket folytatni velem: olyan kérdéseket fundált ki, amelyekre hosszú válaszokat kellett adnom, és nagy figyelemmel hallgatott végig, nem szólt közbe. Ha kifáradva kapkodtam a levegőt, türelmesen megvárta, míg eljutok a mondat végére, és akkor is ugyanolyan figyelmesen hallgatott, ha újrakezdtem az egészet. Ilyenkor féltem, hogy mindjárt belém fojtja a szót, és máris göbre kötve éreztem a nyelvemet. De ő csak nézett szótlanul.
Három nap múlva éreztem, hogy oldódni kezd a nyelvem, és enyhül a nyomás a mellkasomon. Arról álmodoztam, hogy egy nap majd én is olyan könnyedén és folyékonyan beszélek, mint bárki más. Magamban már jegyzékbe szedtem, hogy mi mindenről kívánok másokkal beszélgetni. A negyedik napon azonban apám odahívott maga mellé, leültetett. Sokáig csapongva beszélt mindenféléről, majd elhallgatott. Vártam a kérdéseit, de ő minden átmenet nélkül így szólt:
– Holnapután érkezik az új anyád.
Látván, hogy megörülök az újságnak, kissé nyugtalan lett. Lassan tette hozzá:
– Ha előtte beszélsz, beleőrül, és belehal.
Másnap reggel összecsomagolva találtam a holmimat. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, apám kézen fogott.
– Menjünk! – mondta.
* * *
Útközben nem szólt hozzám. De amikor találkoztunk egy emberrel, aki megkérdezte, hová tartunk, így felelt:
– Dzsaház kérette magához.
És máris Dzsaházról folyt a szó. Én is emlékeztem rá. Még a legelején, amikor apámhoz kerültem, Dzsaház vásárokban és bazárokban kereste a kenyerét – komédiásként. Mindig egy rózsaszín vitorla volt a hátára erősítve; talán ezért ragadt rá a Dzsaház név, ami hajót jelent. Vagy ki tudja, talán épp abból kifolyólag kezdett el vitorlát hordani a hátán, hogy Dzsaháznak hívták. Ha erős szél fújt, megdagadt a rózsaszín vászon, és olyan látszatot keltett, mintha a vitorla vinné előre Dzsaházt. Kiválóan tudta utánozni a viharba került hajót, érzékeltetve, hogy a haragvó szelek, az összecsapó hullámok és a sebesen forgó örvények kifejezetten a hajó elsüllyesztésére szövetkeztek össze. Tisztán lehetett hallani a szél süvítését, a hullámok csattanásait, az örvény moraját, sőt még a vitorlák hasadásának hangját is. A végén el is süllyedt a hajó. A gyerekek és nagyobbacska fiúk szerfelett kedvelték ezt a mutatványt, de csak akkor lehetett előadni, ha elég erősen fújt a szél. Amikor pedig elült, az ifjú nézők még lelkesebben kiabálták:
– Elő a dohánnyal! Füstölj!
Nem láttam még Dzsaházhoz fogható pipást. Ahányféle pipadohány csak létezett, a pipázásnak ahány módja, ő mindet ismerte. Szélcsendben a szájából füstfellegeket eregetve olyan mutatványokat produkált, hogy a közönség nem hitt a szemének. Hosszú füstspirálokat bocsátott ki, majd néhány lépést hátrálva kézfejét és csuklóját úgy forgatta, mintha frissen gyúrt, lágy agyagból formálna szobrot – és valóban, a füstspirálok szobor formáját öltve néhány pillanatig a levegőben lebegtek.
Dzsaház olyasmit is utánozott, amit a gyerekeknek tilos volt látni vagy hallani. Ilyenkor eltűnt a szoros gyűrűben, amelyet a közönség kettős-hármas fala vont köré, és a távolabb állók csak a vitorla mozgásából, meg a nézők hahotájából tudták, hogy Dzsaház éppen előad.
Egy évvel az után, hogy nevelőapámhoz kerültem, Dzsaház elvesztette a hangját, és rettenetes köhögés kezdte gyötörni. Régebben sokféle hangot tudott utánozni, de most épp csak beszélni kezdett, máris fuldokolt a köhögéstől. Sokszor majdnem annyi idő kellett neki, hogy befejezze a mondandóját, mint nekem. Rövidesen abba is hagyta a komédiázást, és többé felénk se nézett. Az első évem után már egyáltalán nem láttam.
* * *
Utunk a nagy tó partján, számos településen és gháton[1] át vezetett. Apámnak mindenütt akadt ismerőse, és ő mindegyiknek azt mondta, hogy Dzsaház kéretett magához. Egy kukkot sem értettem ebből, de nem kérdeztem rá. A szívem mélyén haragudtam apámra, ugyanis egyáltalán nem örültem neki, hogy ezentúl nem nála fogok lakni. De ő sem látszott boldognak – semmi esetre sem olyannak, aki másnap ifjú menyecskét visz a házhoz.
Végül egy koszos kis porfészekbe érkeztünk. A helybéliek üvegkészítéssel foglalkoztak. A település kevés házból állt, de mindegyikben volt üvegolvasztó kemence, amelynek ormótlan kéménye a nádtetők fölé emelkedve ontotta a füstöt. A falakon, a sikátorokban, de még a fákon is fekete koromréteg ült. Az emberek ruhája, a kóbor kutyák és macskák szőre is feketéllett a füsttől.
Apámnak itt is voltak ismerősei. Az egyik behívott, hellyel és enni-inni valóval kínált minket.
Amit csak láttam ebben a faluban, borzongással töltött el. Apám egy ideig csak az arcomat fürkészte, majd – az út során először – szólt is hozzám:
– Itt nem öregszenek meg az emberek.
Nem értettem, mire gondol. A járókelőkre pillantottam. Valóban nem láttam közöttük öreget. Újra apám hangja csendült a fülembe:
– Elemészti őket a füst.
– Akkor miért élnek itt? – böktem ki majdnem, de a kérdés értelmetlennek tűnt.
– Dzsaház is ért az üvegkészítéshez – mondta apám kisvártatva. – Háza van itt.
Mintha mellbe vágtak volna. Felálltam; hirtelen sok-sok göböt éreztem nyelvemen, de ezt nem hagyhattam szó nélkül. Hát itt kell majd élnem, ebben a koszfészekben, ahol mindent belep a fekete rettenet? Egy Dzsaház-féle füstokádó vásári mutatványossal? Nem bírom ki, hogy ezt meg ne kérdezzem, bármennyi időbe telik is. Apám azonban intett, hogy üljek le, és megnyugtatott:
– De hát már mióta nem lakik itt!
Egy kicsit tényleg megnyugodtam. Ha Dzsaház már nem ezen a szörnyű helyen lakik, mondtam magamban, bárhol máshol ki fogom vele bírni.
– Most a gháton lakik – szólt apám, és mutatta, hogy merre: – A Sísá-gháton[2].
Ezt hallva megint borzongás fogott el. Apám biztosan nem tudja, hogy épp őnála hallottam a Sísá-ghátról. Vendégei elbeszéléséből tudtam, hogy a nagy tó legrosszabb hírű, legelhagyatottabb ghátja ez, melynek egyedüli tulajdonosa egy Bíbi nevű[3] félelmetes nő. Egy hírhedt haramia – vagy talán lázadó – szeretője, majd asszonya volt mindaddig, míg valaki fel nem jelentette emberét a hatóságoknál. S amikor a haramia egyszer éppen hozzá ment látogatóba, rátámadtak ezen a gháton, és megölték. Bíbi nagy hajója a Sísá-gháttal szemközt horgonyzott, és később – nem tudni, miféle kavarodás folytán – az egész ghát Bíbi tulajdonába került. Ő pedig megtette a hajót otthonának. Üzleti tevékenységet is folytat, így időnként beenged a ghátra olyanokat, akikkel dolga van. Mások nem mehetnek oda, és nem is merészelnek. Mindenki fél Bíbitől.
Hogy költözhetett Dzsaház a Sísá-ghátra? Vajon nekem is kell találkoznom Bíbivel? És mi lesz, ha beszélgetni akar velem? Hisz akkor válaszolnom kell a kérdéseire! És ha úgy felbosszantja a beszédem, hogy mérgében megbolondul? Annyira elmerültem ezekben a képzeletbeli kérdésekben és válaszokban, hogy észre se vettem, amikor felálltunk, távoztunk, majd elhagytuk az üvegöntők települését. Képzelődésemből apám hangja zökkentett ki.
– Megérkeztünk.
2.
A nagy tónak talán ez volt a legelhagyatottabb része. A terméketlen föld széles, agyagszínű víztömegnél ért véget, amelynek nem lehetett látni a túlpartját. Balkéz felől, a parttól valamivel beljebb, termetes hajó tartotta takarásban a tó egy részét. Valaha farönk szállítására szolgálhatott, most azonban rönkökből épített, kisebb-nagyobb kabinok sorakoztak a fedélzetén. A meglazult hajódeszkák halkan nyikorogtak, mintha nagy tárgy esne lassan darabokra. A part egy hosszú szakaszán alacsony agyagfal feküdt kidőlve. Mellette négy-öt teraszféleség, felületükön óriási repedések. Egy korhadt bambuszrúdat már majdnem teljesen elnyelt az agyagos föld. Ennyi volt az egész, mégis biztosra vettem, hogy valaha pezsgő élet folyt ezen a ma már sivár, puszta helyen. Most csak egy hosszú, nádból készült védőtető emlékeztetett a ghátra, túlsó vége egy kis öböl fölé nyúlt. A nádtető mögött az emelkedőn formátlan épület állt, amelyet úgy építettek fából és agyagból, mintha építője nem tudta volna eldönteni, hogy fából építse-e, vagy agyagból, ám a nagy tanácstalanság közepette apránként mégis elkészült a ház. A tető teljesen fából volt. A közepére erősítve kicsi, rózsaszín vitorla dagadozott a szélben.
Nevelőapám bizonyára járt már itt. Kézen fogott, gyors léptekkel leereszkedtünk a lejtőn, majd a nádtető alól induló öt agyaglépcsőn a ház ajtajához értünk.
Dzsaház az ajtóval szemben, a padlón ült, és pipázott. Bementünk, leültünk mi is a padlóra.
– Szóval megjöttetek – szólt apámhoz, és köhögni kezdett.
Az elmúlt nyolc év alatt nagyon megöregedett. A szeme még sárgább lett, az ajkait szegélyező feketeség még szélesebb – már-már mintha szándékosan festették volna oda. Olykor előredöccent a felsőteste, s ez igenlő bólintásnak tetszett. Egy ilyen mozdulatnál rám nézett a sárga szemével, és megjegyezte:
– Megnőtt.
– Nyolc éve láttad utoljára – mondta apám.
Sokáig csendben ültünk. Gyanítottam, hogy jelbeszéddel érintkeznek. Pedig egymásra se néztek. Egyszer csak apám felállt. Én szintúgy. Dzsaház felemelte a fejét:
– Nem is maradsz? – kérdezte apámat.
– Sok a tennivalóm – felelte ő. – Még semmit sem csináltam.
Dzsaház bólintott, apám kilépett az ajtón. Elindult a lépcsőn, majd megtorpant, és hátranézett. Aztán visszajött, átölelt; sokáig szótlanul tartott a karjában.
– Ha nem érzed jól magad – mondta aztán –, szólj Dzsaháznak, és érted jövök.
Dzsaház ismét bólintott, apám pedig leereszkedett a lépcsőn.
Dzsaház köhögött; ahogy felé fordultam, gyorsan szippantott néhányat a pipájából, majd akadozó lélegzetét egyengette. Aztán felállt, kézen fogott, és a nádtető alá vezetett. Álldogáltunk, ő a tavat pásztázta tekintetével. Már indult volna a lépcsőhöz, de ahogy a lábát az első fokra helyezte, megtorpant.
– Nem – mondta. – Először Bíbihez.
Odasétáltunk a nagy hajóhoz. Két hosszú gerendából ácsolt pallón lehetett átkelni. Óvatosan egyensúlyozva végigmentünk rajta, majd létrán másztunk fel a fedélzetre. Szembetaláltuk magunkat egy kabinnal, bejáratát ponyvafüggöny fedte. Előtte cirmos macska lustálkodott. Félig kinyitotta a szemét, hunyorgott ránk.
Dzsaház a függönyhöz érve megtorpant. Én néhány lépéssel mögötte álltam meg. Ismét rájött a köhögés, mire elhúzták a függönyt, és kilépett Bíbi.
Először megijedtem, amikor megláttam, de ezt hamar elsöpörte a döbbenet: Miként lehetett valaha is bárkinek a szeretője ez az otromba asszonyság? Ő előbb Dzsaházra nézett, majd rám.
– Megjött a fiad?
– Az imént érkezett – válaszolt Dzsaház.
Bíbi néhányszor tetőtől-talpig végigmért, majd megjegyezte:
– Elég szomorúnak látszik.
Dzsaház nem válaszolt. Én sem szóltam. Egy darabig csend volt. Aztán Bíbire néztem, mire ő megkérdezte:
– Tudsz úszni?
– Nem – ingattam a fejem.
– Félsz a víztől?
– Igen – bólintottam.
– Nagyon?
– Igen, nagyon – mondtam.
– Félni is kell – helyeselt, valahogy úgy, mintha szíve legmélyének titkára tapintottam volna.
Tekintetem végigsiklott a tó széles tükrén. A szélcsendben még csak nem is fodrozódott az agyagos víz; inkább terméketlen síkföldre hasonlított. Bíbire pillantottam. Még mindig engem nézett. Aztán Dzsaházhoz fordult, aki már nyújtotta is neki a pipázás kellékeit. Sokáig pipázgattak, beszélgettek. Üzleti dolgokról, elszámolásról. Közben odajött egy barna kutya, megszagolt, majd eloldalgott. A lustálkodó macska a kutyát látva feldomborította a hátát, és kackiásan felcsapott farokkal besomfordált a függöny mögé. Olykor Bíbire sandítottam. Tagbaszakadt asszonyság volt, még a nagy hajójához képest is nagydarab; mégis, mintha szétesőfélben lenne, akárcsak az. Arckifejezéséből és beszédéből ítélve mindenesetre ez volt az érzésem, noha nem hallottam tisztán a szavait. Egyszer csak elhallgatott, és felemelt fejjel a távolba nézett.
– Parjá! – kiáltotta.
Lány nevetését hozta felénk a víz. Dzsaház kézen fogott, és indult a gerendapalló felé. Amikor a létrához értünk, Bíbi megszólalt a hátunk mögött:
– Viselj rá gondot, Dzsaház. – És újra: – Szomorúnak látszik.
Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy kezdtem azt hinni, valóban szomorú vagyok.
3.
Mindazonáltal semmi okom nem volt a szomorúságra. Amikor Bíbitől hazatérve Dzsaház megmutatta a szobámat, nagyot néztem: nem hittem volna, hogy ezen az elhagyatott gháton, ebben az ormótlan házban, a nagy, iszapos tó és a meddő földdarab között létezhet ilyen szoba. Minden elképzelhető kényelmi eszközzel felszerelték, és főként üvegből készült dísztárgyak ékeskedtek benne. Üvegezett volt az ajtó és a kis ablakok is. Elámultam, hogy Dzsaház milyen ízlésesen rendezte be. Hátha segített neki valaki, ötlött fel bennem, vagy ki tudja, ő maga nem tanult-e lakberendezést. Némelyik tárgy mintha csak aznap került volna oda, míg más tárgyakat vélhetően eltávolítottak; gyanítottam, hogy előttem, valószínűleg sokkal előttem, már lakott benne valaki.
Miután megtekintettem a szobámat, azt hittem, hogy már mindent láttam, amit a Sísá-gháton látni érdemes. De Parját csak másnap láttam meg.
Máig sem értem, hogy akik nevelőapámnál a Sísá-ghátról beszéltek, sosem említették Bíbi lányát. Parjá[4] nevét a Sísá-ghátra érkezésem napján hallottam először, amikor Bíbi szólította a hajóról. De akkor olyan zaklatott lelkiállapotban voltam, hogy fel sem merült bennem, vajon ki lehet Parjá. Másnap reggel aztán nevetést hallottam a tó felől, majd egy hang ezt mondta:
– Dzsaház, mutasd a fiad!
Dzsaház már szaladt is értem, kézen fogott; siettünk lefelé.
– Bíbi lánya – magyarázta.
Mintegy ötven lépésnyire keskeny csónak ringatózott a tavon. Parjá a végében állt. Hirtelen mozdulattal előrehajolt, majd kiegyenesedett, amivel a nádtető felé lökte a csónakot. Megismételte a mozdulatot, és a csónak megint egy kicsivel közelebb került. Így araszolgatva hamarosan a közelünkbe ért.
– Ő az? – nézett kérdőn Dzsaházra.
Sosem hittem volna, hogy Bíbinek ilyen lánya lehet; éppúgy meglepett, mint Bíbi maga, akiben nem sikerült felfedeznem a hajdani szeretőt. Kedvem lett volna alaposan szemügyre venni, de most épp ő tette ugyanezt: tetőtől-talpig végigmustrált.
– Nem is látszik szomorúnak – mondta Dzsaháznak, majd felém fordult: – Nem is látszol szomorúnak.
– Mondtam én valaha is, hogy szomorú vagyok? – vágtam volna vissza bosszúsan, de rám jött a dadogás.
– Dzsaház, ez tényleg…! – kuncogott Parjá. Aztán már hangosan kacagott.
– Parjá! – kiáltott öblösen Bíbi a hajóról. – Ne piszkáld!
– Miért ne? – kiáltott vissza Parjá. – Mert szomorú?
– Parjá – próbálkozott most Dzsaház –, meglátod, jó társaság lesz!
– Nekem aztán nincs szükségem társaságra, hogy szórakoztasson! – nevetett a lány.
Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, de ekkor azt kérdezte:
– Láttad már az új anyádat?
– Nem – ingattam a fejem.
– Nem is akarod?
Nem válaszoltam, elkaptam a pillantásomat.
– Nem akarod? – kérdezte újra.
Válaszul úgy bólogattam, hogy igenként és nemként is lehessen értelmezni. Ma érkezik korábbi otthonomba az új anyám, gondoltam, vagy talán már meg is érkezett.
Apám azt mondta, új anyám beleőrül, ha előtte beszélek. Elképzeltem, amint beszélek, ő pedig szép lassan megőrül. Megpróbáltam átérezni, milyen lehet egy fedél alatt élni valakivel, aki miattam őrül meg. Tegnapig abban a házban laktam, jutott eszembe, mégis mintha már nagyon rég lett volna. A nevelőapámnál töltött nyolc év nyolc röpke pillanatnak tűnt. Aztán arra gondoltam, hogy mielőtt otthagyott Dzsaháznál, apám még egyszer, utoljára átölelt. Eddig is tudtam, de most még biztosabb voltam benne, hogy nagyon szeret.
– Dzsaház is nagyon fog szeretni – zökkentett ki merengésemből Parjá hangja.
Teljesen megfeledkeztem Parjáról, pedig ő le sem vette a szemét rólam. Ekkor óvatosan egyensúlyozva átlépdelt a csónak másik végébe. Lassan megfordult, most háttal állt a nádtetőnek. Testén áthullámzó mozdulattal taszított egyet a csónakon, és távolodni kezdett. Olyan érzésem volt, mintha csodát látnék.
– Ha Bíbi tegnap nem szólította volna a nevén… – tűnődtem –, azt hinném, ő a tó szelleme.
Ha nem is a tó szelleme, csodának épp elég csoda volt, hiszen a víz alatt született, és sosem érintett földet a lába.
* * *
– Azt nagy hajót a szülei hagyták Bíbire, és nem tudni, mióta áll a tavon – mesélte Dzsaház, miután Parjá távozott. – De Bíbi azelőtt nem a hajón lakott, hanem valahol messze, és a szerelmese, az a haramiaféle, ott találkozgatott vele titokban. Amikor Parjá születésének ideje már nagyon közel volt, egy bábaasszonnyal a hajóra küldte Bíbit.
Dzsaház hallotta a vajúdó Bíbi fájdalmas kiáltásait, ám egy idő után más szín vegyült a hangba. Megjelentek ugyanis a karhatalom emberei, és mindenáron ki akarták szedni a szülő asszonyból, hogy hol bujkál az embere. De hiába faggatták, Bíbi nem árulta el; ezért újra meg újra a víz alá nyomták. Parjá egy ilyen hosszú lemerülés közben jött világra.
– Jól láttam – folytatta Dzsaház –, ahogy kis buborékok formájában felszínre tör Bíbi lélegzete, majd egyszer csak felbukkan közöttük Parjá pici fejecskéje. És hallottam, ahogy felsír.
A karhatalmisták csak ekkor döbbentek rá, hogy Bíbi nem színlelt. Elmentek, de továbbra is szemmel tartották a ghátat. És bevált a számításuk: egy nap valóban megjelent Parjá apja. A hajón kerítették be. Próbált menekülni, de sebet kapott, a tóba esett, és megfulladt.
Attól a naptól fogva Bíbi a nagy hajót tekinti saját és lánya otthonának. Ő maga olykor ellátogat valamelyik szomszédos településre, de Parját a mai napig nem engedte szárazföldre lépni. Így a lány vagy a tavon kóborol csónakjával, vagy az anyja mellett, a hajón tartózkodik. Hogy miért? Talán esküt tett Bíbi? Fogadalmat? Senki sem tudja, ezért az sem tudható, meddig csónakázik még Parjá a tavon, és fogja-e a lába valaha is a földet érinteni.
4.
Egy év telt el a Sísá-gháton. Láttam elvonulni az évszakokat a tó felett, és mindegyik évszakban láttam, mint szeli Parjá csónakja a tavat. Nem nagyon volt más szórakozásom. Otthonom külső ajtaja a terméketlen földre nyílt, amelyet az üvegkészítők füstös településén kívül csak halászkunyhók szegélyeztek. A száradó halak szaga azonban távol tartott ezektől a szállásoktól. A halászoknak mindig sok dolguk volt, nemigen tudtam mit kezdeni velük – ahogy ők sem velem. Távolabb más ghátak is voltak, helyenként a csónakosok alkottak kisebb-nagyobb telepeket. Némelyik gháton nagy sürgés-forgást láttam, de valahányszor arra jártam, talán egy-két alkalommal, megtapasztalhattam, hogy Dzsaház fiának híre megelőzött: felismertek. Ezért inkább a meddő földeken kószáltam, hátha valami érdekeset találok, vagy a nádtető alatt üldögéltem. Az öreg Dzsaház, amikor végzett a munkájával vagy hazatért egy-egy körútjáról, ugyancsak ide jött pihenni a pipázás kellékeivel felszerelkezve. Üldögéltünk, s közben mesélt mindenfélét; történeteit érdemes lett volna megjegyeznem, én azonban elfelejtettem őket. Emlékszem viszont, mennyire fel tudta magát bosszantani, ha meséjével nem volt képes lekötni a figyelmemet. Nagyon bántotta, sőt talán kicsit kétségbe is esett, s olykor megkísérelte a régi, vásári komédiás stílusban előadni ugyanazt. Ám a kísérlet rendszerint köhögőrohamba torkollt, így a történet végképp érdektelenné vált.
Eleinte azt hittem, világtól távol eső hely a Sísá-ghát, itt mindig elhagyatott a tó. Nem így volt. Tény, hogy Bíbi engedélye nélkül senki sem léphetett a ghátra – épp ahogy apám vendégeitől hallottam. Azt képzeltem, Bíbi soha senkit nem enged oda, de miután Dzsaházhoz kerültem, láthattam, hogy meghatározott napokon halászok özönlik el csónakjaikkal és hálóikkal a partot. Néha oly nagy tömegben gyűltek össze, hogy egy kisebbfajta vízivásár is kitelt volna belőlük. Hallottam, ahogy szólongatják vagy utasítgatják egymást a halászok. Hangjukba olykor belevegyült Parjá kacagása. Némelyik halász olyan hanghordozással beszélt, mintha el akarná tanácsolni Parját valamitől. Egyszer-egyszer egy idősebb halász nagy nevetve rádörrent a lányra. Ilyenkor Bíbi is odaszólt a hajóról :
– Parjá, hagyd őket dolgozni!
A lány csak nevetett, az öreg halász meg sietve tiltakozott Bíbinél, mondván, hogy Parjá nem zavar.
Ilyenkor, és néha más napokon is, Parjá már korán reggel megjelent a ghát mellett. Csónakjában állva hosszú beszélgetéseket folytatott Dzsaházzal. Néha engem is odahívott, és ha Dzsaház épp nem volt otthon, hozzám intézte szavait. Gyerekes dolgokról beszélt: többnyire a kutyájáról meg a macskájáról, vagy hogy előző nap miért kapott ki. Előfordult, hogy olyat kérdezett tőlem, amire fejmozdulat helyett szóban kellett válaszolnom. Próbálkozásomat persze mindig kinevette, Bíbi megszidta érte, mire ő a tó távolabbi fertályai felé vette útját. Délben Bíbi addig kiáltozott utána, míg fel nem tűnt a nagy hajó felé közeledő kis csónak. Ezután leginkább csak Parjá nevetését és Bíbi mérgelődését lehetett hallani a hajóról. Délután Parjá újra útnak indult, és többnyire a ghátnál kötött ki. Ha ilyenkor Dzsaház nem volt ott, róla beszélt nekem. Mert minden, ami Dzsaházzal kapcsolatos volt – pipázása, lompos öltözete éppúgy, mint háza tetején a vitorla – megkacagtatta.
Egy ilyen napon gyanút fogtam – s mit kiderült, nem tévedtem –, hogy Parjának talán nincs is tudomása Dzsaház korábbi mesterségéről, vagyis arról, hogy még nyolc éve is vásári komédiásként kereste a kenyerét. Ekkor éreztem magamban először némi önbizalmat ahhoz, hogy beszéljek – szerettem volna mesélni neki Dzsaház alakításairól. Hosszan küszködtem, de Parjá szemlátomást nem sokat értett nyökögésemből. Mégis nevetés nélkül, figyelmesen végighallgatott; mint apám az utolsó időkben. Ekkor jött meg Dzsaház, szájában pipával. Átsegített a nehézségen, s elmondta Parjának, mit is akartam mesélni, sőt előadott két rövid paródiát. Nekem ugyan csak régi számai árnyékának tűnt a produkció, de Parjá dőlt a nevetéstől, úgyhogy csónakja billegni kezdett. Szívesen látott volna még hasonló alakítást, de Dzsaházra rájött a köhögés. Parjá várt, hátha elmúlik, de Dzsaház intett, hogy menjünk. Parjá megfordította a csónakját, és még mindig derülve megjegyezte:
– Dzsaház, Dzsaház, te még Bíbit is megnevettetnéd!
Másnap még az átlagosnál is korábban jelent meg, de Dzsaháznak valahová el kellett mennie, egyedül voltam. A lány persze Dzsaházról beszélt, sőt úgy mesélte nekem az előző nap látott számokat, mintha ott se lettem volna, és mintha korábban nem én láttam volna százszor is; mi több, mintha még azt se tudnám, hogy Dzsaház valaha is foglalkozott ilyesmivel. Hallgattam egy ideig, majd megkíséreltem elmondani, hogy Dzsaház a hátára erősített vitorlával járta a bazárokat, és süllyedő hajókat utánozott. De nem sikerült, sem szavakkal, sem mutogatva. Feladtam.
– Holnap – gondoltam –, akárhogy lesz is, holnap mindenképpen elmondom neked.
Néztem távolodó alakját.
– Holnap – biztattam magam –, mindenképpen.
Aznap este nevelőapám eljött a Sísá-ghátra.
Egy év alatt annyit öregedett, mint Dzsaház nyolc alatt, vagy még többet. Kicsit bicegett; Dzsaház támogatta. Azonnal a nyakamba borult. Aztán Dzsaház szétválasztott minket, vigyázva leültette apámat, majd hozzám fordult:
– Meghalt az új anyád – mondta, és rájött a köhögés.
5.
Egyáltalán nem tudtam beszélgetni nevelőapámmal. Röviddel az érkezése után Dzsaház elvitte valahova, és egyedül jött vissza. Közben már lefeküdtem. Dzsaház pipázott egy kicsit, majd feltehetően ő is aludni tért. Azon törtem a fejem az ágyban, hogy mitől öregedhetett meg így a nevelőapám, ilyen rövid idő alatt. Az új anyámra gondoltam, aki úgy halt meg, hogy nem is hallott beszélni, és talán meg sem őrült. Aztán felidéződött bennem a Sísá-gháton töltött egy év. Eleinte roppant unalmas volt, hogy a csendet csak ritkán töri meg valami. Most viszont úgy éreztem, hogy szüntelenül hangok töltik be a környéket. Az üvegkészítők, a halászok házai, és a többi ghát felől – ha tompítottan is, de – eljutottak hozzánk a kiáltások. Vízimadarak csiripeltek a tavon. Csak eddig nem figyeltem föl a hangokra. Ha kicsit hegyezem a fülemet, most is hallom a partot érintő hullámok ütemes csobbanását, Bíbi hajóján a deszkák halk reccsenéseit. Eldöntöttem magamban, hogy a Sísá-ghát arra lett kitalálva, hogy én ott lakjak, én pedig arra, hogy a Sísá-ghát legyen az otthonom.
– Holnap reggel megmondom Dzsaháznak – tettem fel magamban, és elaludtam.
Reggel, mint minden nap, Dzsaház köhögésére ébredtem. Aztán Parjá hangját hallottam. Beszélgetett Dzsaházzal, mint minden nap. De ahol Dzsaház ült, onnan nem látszott Parjá csónakja, ezért Dzsaháznak kiabálnia, és emiatt ismételten köhögnie kellett.
Felkeltem, és lementem. Parjá szemben, csónakja közepén állt. Valamit még mondott Dzsaháznak. Valamit Bíbiről. Aztán megfordult, és a csónak végébe ment. Lába finom mozdulataira a csónak lassú félkört írt le. Parjá most háttal állt. Először néztem meg alaposabban, tetőtől-talpig, és még jobban elcsodálkoztam, mind korábban, hogy ennek a lánynak éppen Bíbi az anyja. Ekkor testét előre-hátra döccentve mozgásba hozta a csónakot, és távolodni kezdett. Aztán a csónak himbálózva megállt. Parjá a vízfelszínt nézte maga körül. A csónak ismét megremegett, de a lány kiegyenesítette a törzsét, és visszaállította az egyensúlyt. Finoman arrébb lépett megint, mire a csónak ismét lassan leírt egy félkört. Elölről is tetőtől-talpig szemügyre vehettem Parját. Kicsit féltem, hogy talán nem veszi jó néven, hogy így bámulom, de ő még csak felém se pillantott. Olyan nagy figyelemmel szemlélte vizet csónakja és a ghát között, mintha életében először látná. Aztán többször megtorpanva a csónak part felőli végébe lépkedett. Kissé lehajolva ismét figyelmesen vizsgálgatta a vizet, majd felállt, kihúzta magát, és szép nyugodtan a tó felszínére helyezte az egyik lábát, ahogy más a szárazföldre lép. Aztán a másik lába is elhagyta a csónakot. Egyik lábával előrelépett, és utána húzta a másikat.
– A vízen jár! – döbbentem meg. A kissé távolabb pipázgató Dzsaházra néztem, majd ismét a tó felé felé fordultam. Parjá üres csónakja és a part között csak víz volt, sokszorozódó körökben gyűrűztek szét rajta a hullámok. Másodpercek múlva a gyűrűk középpontjából kiemelkedett Parjá feje. Csapkodott a tenyerével, mintha meg akarna kapaszkodni a tó felszínében. A víz hangos fröccsenéssel szállt szerteszét.
– Parjá, ne játssz a vízzel! – csattant föl ekkor Dzsaház hangja.
De torkára szorult a füst hurka, kétrét görnyedve köhögött. Láttam, hogy mindjárt legyűri roham; szemlátomást segítségre szorul. Ismét a tó felé fordultam. Az üres vízfelszínen újra szaporodni kezdtek a hullámgyűrűk.
Parjá felbukkant, majd alámerült megint. Ahogy tekintetem rátalált a tekintetére, hirtelen belém hasított a felismerés; felpattantam.
– Dzsaház! – ordítottam, majd görcsbe rándult a nyelvem.
Repültem Dzsaházhoz. Már nem köhögött, de hörögve szedte a levegőt. Egyik kezével a mellkasát masszírozta, a másikkal törölgette a szemét. Felrohantam a lépcsőn, megragadtam mindkét kezét, és erőteljesen rázni kezdtem.
– Parjá…! – szakadt ki belőlem.
Sárga szemével egy darabig csak meredt rám, aztán mintha villámfény gyúlt volna a tekintetében. És mint ragadozó madár, úgy tépte ki magát a kezem közül. A lépcsőn szállt a por a nyomában. Dzsaház már a parton állt.
Parjá csónakja közben teljes kört írt le. Dzsaház nézte a csónakot, a vizet. Ismeretlen nyelven, teli torokból kiáltott. Bíbi ugyancsak teli torokból megismételte a szavakat a hajóról. Nemsokára minden irányból ugyanaz a kiáltás visszhangzott.
– A kis szomorú? – kiáltott újra Bíbi.
– Parjá! – Dzsaház olyan hangosan kiáltotta ezt, hogy beleremegett mellette a víztükör.
Közelből és távolból hangok ismételték Dzsaház vészkiáltását. Mindenfelől halászok tűntek fel, s rohantak a ghát felé, kezükben hálóval vagy üres kézzel. Némelyikük belegázolt a vízbe, mielőtt még odaért volna. Dzsaház hadonászva magyarázott, aztán bal felől csobbanás hallatszott. Láttam, hogy a hajón csaholva futkározik fel-alá a kutya, a tarka macska pedig feldomborított háttal nézi az egyik kabin tetejéről. Aztán megpillantottam Bíbit: majdnem anyaszült meztelenül úszott felénk, mint valami tüskés emberevő hal. Nekiütközött Parjá csónakjának, mire az megpördült a tengelye körül, akár egy orsó. Bíbi lebukott, majd felbukkant a csónak túloldalán. Mutogatott valamit a halászoknak, majd újra eltűnt a víz alatt.
A többi ghát irányából is a Sísá-ghát felé evező csónakosok bukkantak elő. Néhányuk a vízbe ugrott, és a csónakokat megelőzve úszott felénk.
Parjá csónakja és a part között tele volt a víz fejekkel. A tóparton is egyre nőtt a tömeg. Nagy kavarodás, hangzavar. Mindenki beszélt, de nem lehetett érteni, ki mit mond. A csobbanások voltak a leghangosabbak. Mintha megállt volna az idő. Végül egy hang túlkiabálta a többit. A zsivaj felerősödött, majd hirtelen csönd lett. Aki a vízben volt, mind némán úszni kezdett, egyfelé. Csend volt, csak a hajón ugatott a kutya. Egyszer csak mintha satupadba szorítanák a csuklómat. Dzsaház állt mellettem.
– Gyerünk – rázta meg a kezem.
Nem értettem, miért vonszol a ház felé. Szerettem volna hátranézni a tóra, de Dzsaház a kezemnél fogva tovább rángatott. Ránéztem, ő is rám szegezte a pillantását.
– Gyerünk – ismételte.
A ház hátsó ajtajához értünk. Dzsaház kinyitotta. Szemben a terméketlen föld.
– Megtalálták – mondta Dzsaház. Aztán a földdarab felé mutatott, és hadarva folytatta: – Hamar odaérsz az üvegkészítőkhöz. Biztos lesz valaki, aki el tud vinni. Ha kell, említsd a nevem.
Zsebkendőbe kötött néhány pénzérmét, és a zsebembe dugta. Tele voltam kérdésekkel, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem akartam elmenni. Dzsaház azonban így szólt:
– Csak te láttad, hogyan fúlt vízbe. Mindenki téged faggat majd. Főként Bíbi. Hogy fogod nekik elmondani?
Lelki szemeim előtt megjelentek a nagy fülbevalós halászok, a karkötős csónakosok, a ghátok látogatói – tömött, kettős-hármas gyűrűkben áll körülöttem a sok ember. Minden irányból kérdések záporoznak rám, miközben Bíbi merőn néz. Aztán elnémul a tömeg, és Bíbi megindul felém.
Dzsaház látta, hogy minden ízemben reszketek.
– Mondj valamit… bármit! – kérlelt. – Beleesett?
– Nem – nyögtem ki.
– Hát akkor? – unszolt. – Beleugrott?
– Nem – mondtam, és csóváltam a fejem.
Dzsaház vadul megrázott:
– Mondj már valamit! Gyorsan!
Tudtam, hogy szavakkal nem leszek képes leírni, amit láttam, ezért mutogatva próbáltam magyarázni, hogy Parjá a vízen akart járni. De a kezeim minduntalan megtorpantak, mintha jelbeszédem is dadogna; féltem, hogy immár semmit nem lehet kihámozni belőle. De Dzsaház elfúló hangon kérdezte:
– A vízen járt?
– Igen – préseltem ki nagy nehezen.
– És úgy süllyedt el?
– Igen.
– Bíbi felé indult a vízen?
– Nem.
– Hát merre? – kérdezte. – Felénk?
– Igen – bólintottam.
Dzsaház lehajtotta a fejét. A szemem láttára lett egyre öregebb.
– Onnantól fogva, hogy a fejecskéje felbukkant a vízből – szólalt meg nagy sokára –, nem volt nap, hogy ne láttam volna. – Visszafojtotta a feltörő köhögést. – De nem vettem észre, hogy mennyire megnőtt.
Álltam némán, és néztem, ahogy Dzsaház rohamosan öregszik.
– Na, indulás! – tette a kezét a vállamra. – Majd én mondok nekik valamit. Te ne mondj semmit senkinek.
Mit mondanék én bárkinek is?, gondoltam, átmenetileg elkalandozó figyelmemet ismét a ghátra irányítva. De Dzsaház gyengéden megfordított, hogy vágjak neki a meddő földnek.
– Apád már tegnap el akart vinni – mondta. – Én kértem, hogy csak néhány nap múlva jöjjön érted…
Enyhébb köhögési roham fogta el. Belekapaszkodott a két ajtószárnyba, és hátrálni kezdett.
Mielőtt becsukódott volna az ajtó, elindultam. Tizenöt lépést se tettem meg, Dzsaház utánam szólt. Hátranéztem: meg-megtorpanva közeledett. Olyan volt most, mintha viharba került hajót utánozna, amelynek vitorláját letépte a szél. Odaért hozzám, átölelt. Sokáig a karjában tartott. Aztán elengedett, és hátrált egy lépést.
– Dzsaház! – Bíbi mély hangja a ghát felől hallatszott.
Az öreg komédiás utoljára rám emelte sárga szemét. Bólintott, én pedig sarkon fordultam, és mentem tovább.
Kovács Hajnalka fordítása urdúból
Megjelent: Kortárs indiai irodalom. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2010/10. Budapest
[1] Ghát: kiépített, lépcsős vízpart.
[2] Sísá: üveg.
[3] Bíbi: úrnő.
[4] Parjá: Tündér.
[1] Nazíri: (megh. kb. 1614) perzsa költő, aki Nisápur városából érkezett Indiába Akbar uralkodása alatt. Sokáig Abdurrahím Khán-e Khánánnak, a művészetek bőkezű patrónusának a pártfogását élvezte, majd Ahmednagarban (Gudzsarát) telepedett le. Főként ghazaljai örvendtek nagy népszerűségnek.
[2] George Gascoigne (1539–1578): angol reneszánszkori költő; Surrey és Wyatt kortársa. Idézett versrészletének fordítása prózában: És megelégszem ennyi / szerencsével és veszteséggel / míg a forgó idő árapálya / zátonyra vethet ilyen halászokat.