Udaj Prakás: Warren Hastings bikája

(Négyesi Mária fordítása hindíből)

Ezt az elbeszélést csak ízesíti a történelem, mint ételt a só. Ha történelmi tényeket keresünk benne, legfeljebb maréknyi homok vagy egy oleanderág marad a kezünkben. Összevegyül történelem és álom, valóság és képzelet, tény és mese, s ezzel elkezdődik a Lílá-Játék, feltárul a Káprázat, a Májá világa[1], amelynek megtapasztalása az igazsághoz vezető egyetlen út. Épp annyira igaz hát a Játék s a Káprázat, mint maga a történelem.

Történetünk nagyjából kétszázötven évvel ezelőtt játszódik. Kérdezheti olvasóm, mi értelme ilyen régi dologgal előhozakodni, hiszen kétszázötven év alatt teljesen átalakult a világ. Nincs az a csillagjós, tudós, gondolkodó, filozófus, ópiumszívó, őrült vagy próféta, aki kétszázötven évvel ezelőtt akár csak sejthette volna, micsoda döbbenetes változások mennek majd végbe.

Elvégre nem határtalan a képzelet, szárnytollait az idő ollója is megnyesegeti. Szerencsére; máskülönben elárasztanák a világot a jóslatok, a próféciák, és fű-fa Nostradamusnak képzelné magát. Másfelől, sok minden szemernyit sem változott e kétszázötven év folyamán. Pontosan olyan, mint azelőtt. Közbevetőleg megjegyezhetik: némely tudós téved, amikor azt állítja, hogy véget ért a történelem[2]. Épp ellenkezőleg: szakadatlanul zajlik.

A Kelet-Indiai Társaság vezéralakja, Lord Clive például – aki a plassey-i csatában[3] (1757) majd legyőzi a bengáli navábot,[4] Szirádzsuddaulát – az alábbi megjegyzést tette: „Csak egyet mondhatok: soha, sehol nem volt akkora anarchia, fejetlenség, becstelenség, korrupció, soha, sehol nem vesztegettek, nem fosztogattak annyit, mint a mi birodalmunkban.” Az újgazdagok végtelen pénzimádata érzéki örömök, élvezetek hajhászásában, ezek egyre elképesztőbb módozataiban nyilvánult meg. És a baj megfertőzte a közigazgatás egészét. Hatására minden kishivatalnok arra vágyott, hogy a lehető legtöbbet összeharácsolva magasabb beosztásba kerüljön, főnök legyen, mivel nagyon jól tudta, hogy csak gazdagság és hatalom révén érvényesülhet. Abban sincs semmi meglepő, hogy vagyon utáni sóvárgásukat éppen azon jogosítványok által teljesítették be, amelyekkel a felelősségteljes irányítás érdekében ruházták fel őket. A helyzet iróniája, hogy nemcsak a kenőpénzeket fogadták el, vagyis nemcsak passzív szereplői voltak a korrupciónak, hanem sikkasztottak, raboltak, fosztogattak is, hisz megvolt hozzá minden eszközük. A magasabb pozícióban ülők mutatták a példát. Hogy is ne utánozták volna őket, méghozzá igen ügyesen, az alacsonyabb rangú beosztottak?

Gyorsan terjedt a kórság, nemcsak a városi közigazgatási rendszert, hanem a rendőrséget, a hadsereget, a kereskedőket, sőt még a tollforgató embereket, az írókat is megtámadta.

És ezen a ponton válik maivá kétszázötven éves mesénk, mely maga is a történelem szakadatlanságát bizonyítja. Örökérvényű tehát, amit századunk egyik írója úgy fogalmazott meg, hogy amióta világ a világ, vagyis ősidőktől fogva egyazon történet szálait szőjük, ismételjük mindig újra. Formája, felépítése változhat, de lényege változatlan.

Menjünk hát vissza kétszázötven évet.

Ebben az időben a már hanyatló mughal[5] dinasztia dekadens, eladósodott, ám pompakedvelő hercegei – többnyire csak báb-uralkodók kormányoztak. Másra sem volt jó e jelentéktelen navábok és kiskirályok hatalma, mint hogy agyonsanyargatott tömegeket tegyen földönfutóvá; a kizsigerelt parasztok házat, falut, földet hátrahagyva menekültek a sáfárok, behajtók, adószedők elől, hiszen az egyre népesebb hárem, a rengeteg udvari táncosnő eltartása, meg a népes rokonságnak és talpnyalóknak osztogatott vagyonok és rangok bizony sokba kerültek. Legádázabbul a vakmerő, gőgös és nagyratörő maráthák, rádzsputok, szikhek és dél-indiai fejedelmek fosztogatták, gyilkolták egymást – vagy épp saját kiszolgáltatott alattvalóikat.

De ne felejtsük a nyugati kereskedőket sem – hollandokat, franciákat, portugálokat, angolokat, akik széles tengereken átkelve érkeztek Indiába. A társaságaiknál dolgozó fehér főhivatalnokok, száhabok és beosztottak rózsás bőre a mi országunk legvilágosabb lakóinak bőrénél is haloványabb volt. Ezek az idegenek nagy szemet meresztve csodálkoztak rá országunkra, és „mesés Indiá”-nak nevezték[6]. Történetünk ebből a korból származik; nagyjából 1750 és 1770 közé tehető. Warren Hastings csak 1772-ben lett a Kelet-Indiai Társaság főkormányzója, ekkor tehát még igen fiatal volt.

* * *

Milyen magányosnak érezhette magát Warren Hastings! Mert más volt ő, mint a többiek. India pedig semmiben sem hasonlított Angliára.

Lakói sötétek, feketék, titokzatosak és gyanúsak voltak, mintha misztikus rémmesékből léptek volna elő. Beszéd vagy nevetés közben elővillanó ápolatlan fogsoruk ijesztő, benyomást keltett. Warren Hastings ekkor még nem hallott Gulliver utazásairól – különben bizonyára a főhős helyébe képzeli magát, és e szerepében megsemmisítő csapást mér a titokzatos, fekete-barna istenek országára.

A nők is így néztek ki. Fát vágtak, nehéz terheket egyensúlyoztak a fejükön, halat fogtak a folyóban, s a piacon gabonára cserélték. Piszkosak voltak, akárcsak a férfiak. Gyermekük majomkölyökként csimpaszkodott derekukon, hátukon. Hastings gyakran látott asszonycsoportokat a folyóparti lépcsőknél és a kutaknál. Megtöltötték az őskori agyagedényeket, fémfazekakat, korsókat, majd fejükre emelték, és csendesen elvonultak. A kezük szabadon maradt; a hasas agyagkorsó épp csak érintette a fejüket, kész csoda, hogy nem esett le, pedig menet közben ide-oda fordulva beszélgettek. Ha gyanakvást is keltettek ezek a piszkos nők, el kell ismerni, hogy született akrobaták – sőt remek táncosok is voltak!

Warren Hastings elnézte, ahogy rizst és más gabonafélét hántolnak, vagy két – csakkínak, máskor dzsatvának nevezett – malomkereket egyazon ritmusban forgatva mázsaszám őrlik a gabonát. Oly rengeteget, hogy ők maguk eltűntek az óriási gabonahalmok mögött, és csak a csakkí csikorgása hallatszott. A mosónők a folyópart lépcsőjén kőlaphoz csapdosva mosták a szennyes ruhát. Ahányszor csattant a ruha a kövön, rikkantottak is hozzá: „csho… csho… csho…!” Hastings a parttól kissé távolabb üldögélt, csöndben figyelte őket. Megállás nélkül dolgoztak, mintha bábuk – fából vagy kőszénből faragott figurák – lennének. És végbement a csoda: a fövenyt nemsokára végestelen-végig tarka és vakítóan fehér ruhadarabok frissen mosott, ragyogóan tiszta foltjai borították be. Ameddig ellátott a szem, mérföldekre száradó kelmék hevertek… és az, aki e rengeteg munkát elvégezte, csak egyetlenegy bábu-mosónő volt..

Egyszer a hátsó udvaron át kisurrant, és elgyalogolt a közeli faluba. Zsúptetős kunyhóban egy asszonyra lett figyelmes, aki hatalmas kőkorongot forgatott egyre sebesebben a tengelyéül szolgáló farúd körül, majd nagy lendülettel a korong közepére dobott egy kupac agyagot. Hamar formát nyert egy kerek, hasas edény, majd egy hosszú nyakú korsó. Az asszony ugyanolyan színű volt, mint az agyag, csak a derekát fedte rongydarab. Hastings az asszony mellét nézte. És megértette, hogy ugyanabból az agyagból, ugyanolyan forgó kőkorongon, ugyanazzal a mozdulattal formázták azt a mellet, mint az edényeket és korsókat. Kerek, határozott vonalú, akárcsak amazok. És itt minden asszony ilyen. Egyikük reggelenként virággal, virágfüzérrel kedveskedett Hastingséknek. Fekete arcában gyöngysorként tündököltek a fogak.

Angliában nincsenek ilyen nők és nincsenek ilyen virágok sem, amelyek ismeretlen parfümillatot árasztanak.

Hastingset egészen megbabonázta egy fehér virág, amely egész valóját átjárta, kívül-belül áthatotta illatával; hamarosan úgy érezte, teste minden porcikájából az a virágillat árad. Amikor egy délután kilovagolt, meglepődve tapasztalta, hogy még a verejtéke is virágillatú. Onnantól fogva nem félt a gyöngyfogsorú, fekete asszonytól, akit málinnak, kertésznek neveztek. Elfogadta tőle a fehér virágot, és a zsebébe tette.

Egyszer megszagolta a málint. Hiába volt fekete, épp úgy illatozott, mint a fehér virág.

A szíve mélyén mégis félt e szurtosan is titokzatos, idegen nőktől. Tudta, hogy a natní táncosnők dobszó mellett, magasra tett bambuszrúdon vagy feszesre húzott, vékony kötélen táncolnak. S hogy akadnak köztük olyanok, akik a kígyóbűvölő fuvola hangjára kígyót tekernek a testükre, és szájukba veszik a kobra csuklyás fejét. Azt beszélték, hogy ha ezek a nők bosszút akarnak állni valakin, éjjel kobrává változnak, és álmukban marják meg áldozatukat; majd csendben hazamennek, és visszaváltoznak nővé.

Warren Hastings jól emlékezett egy bizonyos Mr. Freyer esetére. Ez az angol úr néhány éve a gudzsaráti Szúratban járt egy üzemben, és hazatérése után nem győzte hangoztatni, micsoda különös ország India. Elmesélte, hogy Gudzsarátban látott egy szemfényvesztőt, aki furulyajátékával fölvarázsolt az égbe egy kötelet, majd utasította a fiát, hogy másszon föl rá; a gyerek egy gyík fürgeségével tűnt el az égben. Ám ha láthatatlanná vált is, a hangja kisvártatva tisztán csendült föl az egyik fa lombkoronájából.

És ez a hang elsorolta a múltat és a jövendőt. Megjósolta, hogy az angol Kelet-Indiai Társaság legyőzi a franciát, Dupleix-t[7] magát pedig saját honfitársai intézik el; onnantól fogva az angol Kelet-Indiai Társaság uralja majd Indiát. A láthatatlan fiú hangja ezen kívül még azt jövendölte a pippalafa lombjából, hogy kétszáz év múlva, amikor az angolok kincsektől roskadozva hazatérnek, indiaiak veszik át a hatalmat, de ezek szakasztott olyan indiaiak lesznek, amilyenek az angolok voltak. Ugyanazt eszik, isszák, amit ők. Azonos nyelven beszélnek. Angol ruhában járnak, angol lesz a véleményük, álmuk és vágyaik. Mindent utálni fognak, ami indiai. És még a külföldi társaságoknál is alaposabban kifosztják Indiát.

Freyer vadászni ment a gudzsaráti Kaccsh sivatagba. Egyik este – vadszamár-combot ropogtatva és ittasan – újabb részletekkel egészítette ki a meséjét. Az a fiú, aki kötélen fölmászott az égbe, verssel fejezte be a mutatványt. Freyer szerint egy négysorost idézett, talán egy ősi vallásos gyűjteményből. Arról szólt a vers, hogy az idegenek ötszáz éven át sem gyilkolnak le annyi népet, amennyit majd indiai utódaik alig ötven év alatt! Freyer hatalmasat röhögött ezen. Ám alighogy elhangzottak ezek a szavak, hirtelen lehullott a semmibe fölhajított kötél. Csönd lett a pippalafa koronájában, hiába szólongatta a gyereket az apja. Megrémült a közönség, még a szemfényvesztő is elsápadt. Aztán egyszer csak felkuncogott a fiú. Éppen Freyer mögött állt a bámészkodók tömegében. Ő egy birodalmi ezüstpénzzel jutalmazta, amit a fiú sűrű hajlongással köszönt meg, épp mint egy idomított majom. Freyer azt kérdezte tőle, hogy ő, Freyer, vajon fényes pályát fut-e majd be a társaság szolgálatában, de a fiú azt válaszolta, hogy az égből alászállva már nem képes a jövőbe látni.

* * *

Warren Hastings, noha mély gyanakvással és félelemmel szemlélte a bennszülötteket, meg akarta ismerni őket közelebbről. Kamasz fiúként természetes, hogy a félelmetes, titokzatos, félállatinak tetsző férfiakhoz képest a nőket kevésbé találta veszedelmesnek.

Igaz, nem egyszer látott tigris hátán nyargaló, sok karú nőalakot – képmást vagy szobrot. Az egyik ábrázoláson borzalmas, levágott férfifejet tartott a kezében, és vér piroslott a nő ajkain.

Nehéz küzdelem vár ránk. Nekünk, angoloknak ilyen népeket kell igába hajtanunk! Warren Hasting keblét a hősiesség érzése dagasztotta, mint a vadászét, aki sűrű, veszedelmes dzsungelbe indul, hogy emberevő tigrist ejtsen.

Egyik éjjel női sikongást, kacagást hallott a Társaság őrszemélyzetének szállása felől. Kilopakodott a házból, és belesett. A katonák fölszedtek egy arra kószáló helybéli szajhát. A nő anyaszült meztelen volt. Valami vöröset rágcsált, időnként véreset köpött (persze bételt rágott, de Hastings nem tudta ezt), és hangosan nevetve hol egyik, hol másik fehér fiatalembert vonta magához. Azok öten voltak, mégis félni kezdtek tőle. Ő meg párducként vetette magát rájuk újra meg újra, és kacagva ölelgette őket.

Csak nagy nehezen szabadultak meg a szerencsétlen utcanőtől; pénzt nyomtak a kezébe, s addig cibálták-rángatták, míg valahogy sikerült kitaszigálniuk az udvarból. Még sokáig ácsorgott odakint, kiabált, nevetett.

Hastings a Társaság egyik ügynökétől, Mr. Charlestontól hallotta, hogy a szantál, hó, pindárí és csuár kaszthoz tartozó nők egy kis kötéldarabbal a legerősebb férfit is egy pillanat alatt megfojtják.

– Jézusom, hová a pokolba kerültem?! – kérdezte magában Warren Hastings.

* * *

Ekkor már húsz éve folyt a harc a brit Kelet-Indiai Társaság és francia megfelelője között Európa, Amerika és Ázsia tengereinek, piacainak és természeti kincseinek birtoklásáért. A versengésben még részt vettek a hollandok és a portugálok is, de egyre fogyatkozó harci kedvvel.

A francia és a brit Kelet-Indiai Társaság között az volt a legnagyobb különbség, hogy a franciát az állam tartotta a kezében, a brit viszont magánvállalkozás volt. Ez utóbbi vezetői és hivatalnokai tehát – a zsíros haszon reményében – szívvel-lélekkel vetették magukat a munkába. Lám, már kétszázötven évvel ezelőtt is alulmaradt az állami cég a magánvállalkozással szemben. A francia társaság – hiába Dupleix főigazgató rendkívüli előrelátása és szakértelme – minden területen vereséget szenvedett az angoloktól. Másfelől viszont a maráthák[8] állandóan zaklatták Máiszúrt[9], és rettegésben tartották az ottani uralkodót, Dévrájt.

Warren Hastings ekkoriban kötött barátságot Buntúval. Buntú apja egyszerű alkalmazott volt a Társaságnál. Buntú elbeszélése szerint eredetileg egy Kéndulí nevű faluban laktak, onnan menekültek Bengálba az örökös éhínségtől és a földesurak fosztogatásától való félelmükben. Buntú nyíltszívű, derék, gazdag érzelemvilágú bennszülött volt. Egyszer oly varázslatos, áradóan szenvedélyes dalt énekelt az anyanyelvén Warren Hastingsnek, hogy ő – jóllehet egy szót sem értett belőle – könnyben úszó szemmel hallgatta. Buntú aztán elárulta, hogy báúl[10] dalt adott elő, melynek első énekese maga Dzsajadéva volt.

Warren Hastings naphosszat Buntúval kóborolt. Mellette nem félt a titokzatos fekete nőktől, sem az ijesztő, torzonborz férfiaktól. Ha egyszer úgy hozná a sors, hogy fegyverrel kell támadnia e mocskos, félállati emberekre, gondolta, Buntúnak meg az apjának biztosan megkegyelmezne.

Buntú maithilí nyelven énekelt. Mintha forrás mélyéről törnének elő és pattannának szét egyenként a zongora-hangokat hordozó, apró buborékok, majd a szélbe vegyülve tárnák fel ismeretlen jelentésüket a szívnek, csodásan zengő, telt dallamokat bontogatva.

– Érteni vélem a szavakat. Tudom, mit jelentenek. Egy másik bolygóról ereszkednek alá, hogy megtisztítsák a lelkemet – suttogta Hastings, valahányszor körülölelte ez a varázslat. És elhatározta, hogy megtanul bengáliul Buntútól. Abdul Qádir szakács pedig – az övénél finomabb kabábot és omlósabb vadtyúkpecsenyét senki sem tudott sütni! – perzsára kezdte tanítani.

Úgy érezte, roppant különös országba csöppent. Félt tőle, ugyanakkor szerette volna igazán megismerni; mintha varázserejű hálóba gabalyodott volna. Egészen a mélyére akart hatolni, a mélyén rejlő, ismeretlen homályba. Abba a sötétségbe, ahol e rút és rejtelmes, feketésbarna fél-emberek pogány istenei és istennői laknak, s ahol százféle-fajta füstölőtől, aloétól, gyantától, s ki tudja még, miféle növénytől illatozó füstök gomolyognak. Ahol csak járt, betért a templomokba, és megnézte a fura kőfigurákat, amelyeket a maguk hasonlatosságára faragtak a helybéli szobrászok. Az egyiknek elefántfeje volt, a másiknak oroszlán, a harmadiknak meg majom, és mindnek számos karja. A nőalakok nyakán, lábán, derekán rengeteg ékszer, de egyébként mezítelenek. Testtartásuk, mozdulataik nem evilágiak: hol vággyal teltek, hol szenvedéssel, néha csüggedtek, máskor imába merülnek, vagy pompás férfival fonódnak össze szerelmesen.

Ilyen kőalakokat, ilyen istenszobrokat Rómában vagy Görögországban sem látott. Mindegyikhez számos mítosz kapcsolódik, magyarázta Buntú. Mindegyiknek saját élettörténete van.

Warren Hastings beleborzongott Buntú szavaiba:

– Fontos tudni, hogy egyikük sem halt meg. Egytől-egyig élnek. A hold mozgása, a bolygók együttállása szerint bizonyos napokon, bizonyos órán hús-vér férfiak és nők képében megjelennek köztünk.

Warren Hastings megtudta, hogy annyi írásos feljegyzés, könyv, történet és dal, annyi mese száll apáról fiúra, hogy ha beterítenénk velük a földet, nemcsak Amerikát, Ázsiát és Afrikát, hanem az óceánokat is elfödné a papírlap-rengeteg. Eszébe jutott, mit mond Caesar Shakespeare-nél; valami olyasmit, hogy ha meg akarsz hódítani egy népet, hódítsd meg az emlékezetét, rombold le a múltját. Ettől aztán rájött a nevetés, de félelmében nevetett, görcsösen, mint egy epilepsziás. Buntú megütközött. Mi lelte az ő firang[11] barátját?

* * *

Beköszöntött a tavasz ebben a rendkívüli országban.

A szél mámoros szenvedéllyel borzongatta Warren Hastings testét. A dhák fák piros virágok terhétől roskadoztak, s a földet belepték a lehulló szirmok, mintha meghintették volna a tavaszi hólí[12] ünnep festékével. Rügyek fakadtak az erdő fáin, zsenge levelek sarjadtak, ezer virág bontogatta kelyhét.

Warren Hastings sajnálta, hogy a Társaság főhivatalnokait és alkalmazottait inkább lehangolja a tavasz. Ők, mivel nem jutottak kellő mennyiségben jó minőségű angol italhoz, arrakot[13] ittak, ópiumot szívtak, viadalokat rendeztek Burmából vagy Sziámból hozatott, hosszú nyakú, nagy tarajú, erős combú harci kakasokkal. Vagy fogták a puskájukat, és nekivágtak a dzsungelnek, hogy gerlére, galambra, fogolyra lődözzenek.

Meglepő módon mind fiatal férfiak voltak. Downton kapitány egyszer tréfásan meg is jegyezte, hogy ezeknek a szegény indiaiaknak sohasem lesz módjuk megtudni, hogy néznek ki öregségükre a fehér bőrű külföldiek, pedig bizonyára kíváncsiak lennének, milyen színt kap élemedett korban az aranybarna haj.

Warren Hastingsnek nem fért a fejébe, hogy a legmagasabb beosztásúaktól a legegyszerűbb kistisztviselőig miért csak ilyen mindenre elszánt, magányos fiatalembereket fogad fel, és küld Indiába a Társaság. Zömmel bűnözőket, akik odahaza már sok fejfájást okoztak az angol társadalomnak. Nem ismerték az európai hagyományokat, és eszük ágában sem volt megismerni Indiát; megérteni még kevésbé.

Barbár, műveletlen, durva – és végtelenül pénzsóvár népség voltak. Mohó vágyuk, hogy nagy vagyont gyűjtsenek, felülmúlt minden képzeletet. Azért mentek Indiába, hogy kifosszák. A vérükben volt a meggazdagodás, a fényűzés vágya, az élvezetek, gyönyörök hajhászása, a rablás öröme – Warren Hastings szomorú döbbenettel állapította meg. Hát nem tud Anglia különb gárdát kiállítani? Pedig Európa már túl van a reneszánszon – Homérosz verse évszázadokon visszhangzik át; együtt szólnak az ókori Róma és az újkor hajnalának hangjai, Chaucer vagy Dante mellett Shakespeare. Platón és Arisztotelész, de éppúgy Galilei, Newton, Francis Bacon, vagy éppen Machiavelli, Voltaire, Diderot – szerzői megannyi termékeny gondolatnak, amely új távlatokat nyitott a bölcselet és a tudomány területén. Ám azok az angolok, akik a Kelet-Indiai Társaság megbízásából érkeztek Indiába, egytől-egyig züllöttek, romlottak voltak – csupa hétpróbás gazember. Életük egyetlen célja a dőzsölés, az élvezetek hajszolása – meg a hozzá szükséges pénz, melyet akár csalás, bűnözés árán is megszereztek. És sokan akkora vagyont halmoztak föl, hogy maguk sem tudták, mihez kezdjenek vele.

Sajnos nekik dolgozott az idő. Az indiai történelem minden fordulójából ők kerültek ki győztesen. A plassey-i csatában harc nélkül győzték le Szirádzsuddaulá hatalmas seregét, mert megvesztegették Mír Dzsáfart. Bengál, Bihár, Orissza nagy része így került a Kelet-Indiai Társaság uralma alá.

A mihaszna mughal uralkodót, Sáh Álamot kijátszották, megvesztegették, így állították félre. Apránként egyre több jogkört kaparintottak meg. De legfontosabb felismerésük az volt, hogy India gazdag, nagyravágyó társadalmi elitje jellemtelen, lekenyerezhető emberekből áll, akik bármikor készek elárulni az országot és a népet. Amín Csand, Dzsagat Széth, Mír Dzsáfar, Mír Qászim és a hasonszőrűek támogatására mindig számíthattak az angolok. Országszerte földeket vásároltak. Felhatalmazást, jogot nyertek indiai árukkal való nagybani kereskedésre. Export és import teljhatalmú urai lettek. Rajtuk keresztül cserélt gazdát dohány, gyapot, fűszeráru, arany, ezüst, gyémánt, vagy kész ékszer.

Dupleix, a francia Kelet-Indiai Társaság vezetője csatát vesztett, de a végső vereség előtt még elárult egy értékes titkot: az indiaiak maguk adják az idegenek kezébe a fegyvert, amellyel leigázhatók. Warren Hastings tehát – aki ekkortájt e különös ország varázsától megbűvölten még másik világban élt – éppen azok közé tartozott, akik ezt a fegyvert legügyesebben forgatták.

Ott tartottunk hát, hogy tavasz volt.

Warren Hastings széttekintett, és a színpompás természet látványától lenyűgözve nagyot sóhajtott. Hisz itt még a levegő is más, sőt, különbözik a világ minden tájának levegőjétől! Egész testét szokatlan energia járta át. Mintha források, folyóvizek mosnák tisztára ezt a levegőt, őserdei fák milliói szűrnék át temérdek levelük rostjain, mintha virágmilliárdok tennék illatossá.

Vajon Priestley, Scheele[14] és a hozzájuk hasonló természettudósok ennek a levegőnek is az oxigén nevet adták volna? – tűnődött. Vajon ez az eleven levegő, amelynek puszta fuvallatától is friss lelkesültség, új élet, a tavasz teljességének íze tölti be a testét, vajon ez a levegő is csupán egy vegyileg meghatározható anyag, ahogyan mostanában gondolják az európai tudósok? Bizony kedve lenne megkérdezni Freyer jövendőmondójától, hogy amikor az angolok jól megrakodva hazatérnek, és már a hozzájuk hasonlító indiaiak kormányoznak, akkor vajon ezt a csodálatos levegőt is áruba bocsátják majd vagy tönkreteszik, miközben kifosztják a tulajdon országukat?

Mindeközben Buntú kissé távolabb, egy kadambafa alatt üldögélve énekelt, és egyhúrú hegedűjén, éktáráján kísérte magát:

Jó Dzsajadéva zengi Harit ma s kivirul a lélek a földön,

mind leboruljatok, egyet imádjatok: ő adományoz örökkön.

Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorúsan egyre terád vár.[15]

 

Gyönyörű! Micsoda dallam! A hangok, mint apró csengettyűk. Tarka hangpillangók népesítik be a levegőt. S míg bensejében zengve visszhangzott a dal, Warren Hastings valamiféle ernyedt bódulatnak adta át magát…

Hari jelet adván, nevedet a sípján zengeti, puha zene reszket.

 

Sohasem felejtette el, amit akkor hallott.

– Vigyél el Kéndulíba! – kérlelte Buntút. – Szeretném megismerni a szülőfaludat!

Buntú óvatosan letette a hangszerét, majd rövid hallgatás után így felelt:

– Magam sem tudom, hol van. Egy bráhmana mondta egyszer, hogy Kénu bilva lehetett a falu neve. Ebből, azaz torzult formájából alakulhatott ki a mai helységnév. És ott született Dzsajadéva. Csakhogy azonos nevű falu a bengáli Szinghbhúmi járásban, meg Dháká mellett is van! És Orisszában kettő is! A Bihárhoz tartozó Mithilában pedig szintén létezik ilyen nevű falu. Magam sem tudom hát, melyik az enyém – folytatta Buntú, és üres tekintettel meredt maga elé. – Lehet, hogy az azonos nevűek mind Dzsajadéva szülőfalujának tartják magukat. Persze faggattam apámat is. Elmesélte, hogy a falutól a Huglí folyóig gyalogszerrel tette meg az utat. Végig az úton egyforma erdők, egyforma folyók, egyforma házak jöttek. Hónapokba telt, míg ideért. Útközben sok faluban megállt. Egyszer egy hétig beteg is volt. És már nem tudta megmondani, merre keressem a falunkat, az égtájat is elfelejtette…

Warren Hastings elhitte, amit Buntú mondott; annál is inkább, mert akkor még nem létezett megbízható térkép Indiáról.

– Még ilyet! – nevetett. – Hiszen India térkép nélkül létezik! Csak lakóinak a szívében és lelkében! Tessék, egy ország, térkép nélkül!

* * *

Ugyancsak Buntúnak köszönhető, hogy megismerte a pásztor Krisnát: barátja ugyanis elbeszélte neki az istenség élettörténetét – születésétől haláláig. Tőle hallott Csaitanja Maháprabhu[16] tevékenységéről, aki Gópála[17] Krisna dicséretét zengve bejárta Bengál falvait, utcahosszat énekelt és táncolt, amerre csak megfordult. És dalainak akkora hatása volt, hogy az észak-keleti vidékeken tömegek váltak Krisna lelkes imádóivá.

Buntú szerint Krisna nem halt meg, amikor a dvápara-korszakban[18] megölte egy vadász, amiképpen a faragott kőszobrok sem élettelenek. Csak az hal meg, magyarázta Buntú, akiről nem szól történet. Krisna története eleven valóság, tehát Krisna él. Dzsajadéva házában van egy Krisna-szobor, amely mind a mai napig múndzsból vert kötélfoszlányt tart a kezében, ez pedig egyértelműen bizonyítja, hogy Krisna saját kezűleg készítette Dzsajadéva kunyhójához a zsúptetőt.

Jaj, mi lelt? Csak nem fogok megbolondulni? Mert ami a múndzs kötelet illeti, Warren Hastings igazi bizonyítéknak vélte, amely kézzel foghatóan tanúsítja a mondottakat. Eszerint az az almafa is megvan valahol, amelynek gyümölcsét Ádám megízlelte… És a közelében ott heverhet Caesar kardja…

Krisna fuvolázva legeltette a nyáját, folytatta Buntú. És fuvolájának szavára körésereglettek a tehenek meg a pásztorlányok. Dzsajadéva pedig, amikor a Gítagóvindát írta, egyszer csak elakadt, és attól fogva nem ment neki az írás. Félbemaradt a vers. A képzelet egén egy árva szó sem tűnt fel többé. Csak az ásító üresség. Napok teltek el így. Aztán hónapok. A kézirat befejezetlenül hevert. Az utolsó sor, ahol Dzsajadéva elakadt, így hangzott:

Szólj, te szelid édesszavu! Hol vidoran csillogó, szétözönlő lakk hullámzik, árad,

hagyd pirosra befesteni a szerelem harcterén diadalmas, szívem-tipró lábad!…

 

Aztán egy szép napon mit lát? Az utolsó lapra idegen kézírással a következő sort rótta egy gyakorlatlan kéz:

Rakd fejemre diadémul talpad fénylő bimbait, a szerelem mérge orvosságát.

 

Ó, hiszen ez az a sor, amelyik nem bírt formát ölteni a képzeletében! Éppen ezt kereste, amikor elakadt az írással.

– Rakd fejemre diadémul talpad fénylő bimbait… – ismételgette magában Dzsajadéva, és odalépett a Krisna-szoborhoz, ahhoz, amelyiknek a kezében a múndzs-foszlányt találták. S ekkor észrevette, hogy a szobor jobb kezének egyik ujja tintás…

– Ohó, Gópála, hát te fejezted be a verset?! Rakd fejemre… diadémul… Rakd fejemre… diadémul… – ismételgette megindultan, és ömlött a könny a szeméből.

És bizony Warren Hastingsnek is kicsordult a könnye.

* * *

Anglia már az ésszerűség korát éli. Kialakult a bankrendszer, a tőzsde, a kereskedelmi tőke. Világszerte új piacok nyílnak. A tőkéért, az áruért és a haszonért társaságok, sőt államok és királyságok esnek egymás torkának. Háborúk dúlnak szárazon és tengeren… Ám a világnak ezen a felén még elegendő egy idegen kézírással lejegyzett verssor, egy kötélfoszlány egy szobor kezében, és máris mindenki bizonyított tényként fogad el egy legendát.

* * *

Költő leszek. Chaucer, az angol költészet atyja londoni volt, de költészetében helyet kapott az egész európai műveltség, nemcsak az angol.

Indiai költők – Dzsajadéva, Vidjápati, Kálidásza, Csaitanja – és sok más szanszkrit verselőtől ihletve lépek Sir Philip Sidney[19] nyomdokaiba. És ha valamelyik indiai rádzsával vagy navábbal vívott harcban odaveszek (akárcsak Philip Sidney Hollandiában, a zutpheni csatában), akkor egész Európa zokog majd értem, és elsirat, mint őt. Szintén „Anglia virágá”-nak fognak nevezni, s Európa költői bánatos, fájdalmas gyászénekeket írnak halálomra. Végül a tollat, amellyel gyászversüket írták, örök nyughelyemre helyezik. Így síromat, akárcsak Philip Sidney-ét, beborítja majd a szomorú költők adományozta tollrengeteg. És nem tintacseppek, hanem európai könnyek csillognak majd a tollhegyeken. A rajongásig fognak szeretni, midőn már nem leszek, a rajongásig…! S miközben elképzelte tulajdon halálát, Warren Hastings szeméből a megrendültség könnyei folytak.

* * *

Vasárnaponként ettek-ittak, mulatoztak. Kiültek kertbe, a levegőre. Vasárnap európai italokat, brandyt és bort töltöttek a poharukba, míg más napokon beérték perzsa sirázi borral, vagy még gyakrabban arrakkal. Sáfránytól illatos rizs, puláó, birjání került az asztalukra. Abdul Qádir szakácsnak arany keze volt. Amikor feltálalta a mandulával, kesudióval töltött, vajban pirított csirkét, mindenkinek összefutott a nyál a szájában. A kabáb legalább ilyen finom volt, főleg némi itallal leöblítve. Marhahús azonban nem jöhetett szóba. A helybeliek imádkoztak az udvarukban tartott tehénhez, és csak a tejét fogyasztották. A hinduk „anyá”-nak nevezték. És bár muzulmánok kezében volt a helyi hatalom, a kormányzat tiltotta a tehénvágást.

Mesélik, hogy amikor a Kelet-Indiai Társaság patnái ügynöke, Mr. Ellis egyszer a naváb udvarában vendégeskedett, különleges európai borral kedveskedett neki. Leitatta vendéglátóját, majd ravaszul arra kérte, hogy helyezze hatályon kívül a tehénvágást tiltó törvényt. Ám a holtrészeg naváb akadozó nyelvvel így válaszolt:

– Idehallgass, Ellis uram, kalmárok vagytok, meggazdagodni jöttetek ide. Eljön majd a nap, amikor visszatértek a hazátokba. De mi itt maradunk. Mi ebből a porból születtünk, ebben játszadoztunk, és egy napon ebbe fognak eltemetni. Miért sértsük hát meg a nép érzelmeit, miért rúgjuk fel az érvényes szabályokat?

Ellis most más furfanggal próbálkozott:

– Ó, fejedelem, de hát nem hitetlenek-e a tehenet imádó hinduk? – tüzelte volna a muzulmán navábot. – Miért bánik felséged ilyen kegyesen a hitetlenekkel?

A naváb felhajtotta a borát, és az üres poharat előrenyújtva jelezte, hogy töltsenek neki még.

– Ellis uram, tudd meg, nem a tehénimádó hinduk a hitetlenek! Hanem mi, akik a próféta tiltása ellenére bort iszunk, s így minduntalan az istentelenség bűnébe esünk!

Azzal a dülöngélő naváb hirtelen kihúzta magát, és úgy a kőpadlóhoz vágta a borral telt kelyhet, hogy ezer darabra tört. Lángoló tekintettel meredt Ellisre. Arca mögött ugyanis egy másik, iszonyatos arcot látott: a jövendőét.

Mr. Ellis jobbnak látta csendben távozni, de ettől az éjszakától fogva ádáz ellensége lett a muzulmán fejedelmeknek.

Mégis kivételnek számított az ilyen naváb. A Társaság estélyein rendszerint sok gazdag muzulmán ifjút lehetett látni, és ők bizony akárhány üvegnek néztek is a fenekére, nem kótyagosodtak meg tőle. És ugyancsak eljárt sok gazdag hindu, aki titokban banánlevélbe göngyölt marhahúst vitt ajándékba, hogy elnyerje a fehérek kegyeit. E hitehagyott hinduk többnyire felsőbb kasztbéliek voltak, és nagy megtiszteltetésnek tartották, hogy részt vehetnek az angolok estélyein. Warren Hastings könnyen átlátott ezeken az embereken. Nem volt bennük semmi rejtélyes. Józan emberek voltak: tudták, hogy Bengál navábja, Mír Qászim végleg alulmaradt, és az angol Társaság kezében van a hatalom, nemcsak Allahábádig vagy Avadhig, hanem egészen Delhiig! Az angolok az urak. Igyekeztek hát a fehérek bizalmába férkőzni, s minden módon keresni a kedvüket.

Ők is ki akarták venni a részüket India kifosztásából. Fényűzést, élvezeteket, vagyont, jólétet akartak. Angolul beszéltek, feleségük, lányuk európai ruhát hordott, és megtanulta az európai táncokat. Arra törekedtek, hogy gyorsan és egészen hasonuljanak az angolokhoz, jóllehet nem egy kifinomult, művelt, tudós ember is akadt közöttük. A mughal uralom alatt fáradságosan elsajátították a perzsa nyelvet, és udvari kiváltságokat szereztek. De most, hogy változtak az idők, angolul tanultak. Nagymúltú család létükre vérükben volt a hízelgés; emellett ügyes kereskedőnek bizonyultak, és örökölték a hatalomvágyat.

Három ilyen – azonos kasztbéli – családot gyakran meghívtak Downton estélyeire; ők még a marhahúst is megkóstolták. Móhiní Thákur, az egyik jeles család lánya szintén gyakran megfordult nála. Kívülről tudott részeket Shakespeare drámáiból. Zongorázni is megtanult. Angolul hamisítatlan brit kiejtéssel beszélt. S minthogy apja várományosa volt a Kelet-Indiai Társaság engedélyének, amely feljogosítja, hogy Midnápur, Kalkutta és Máldá területén dohánnyal és hallal kereskedjék, a család boldogulása érdekében Móhiní Thákurnak „okosan” kellett viselkednie.

Móhiní Thákur okosan is viselkedett. Először Downton vitte ágyba ezt a csodálatos nőt, ezt a keleti nimfát. És szerepet cseréltek a gyönyörben. Downton úgy érezte, teste tejfehér tenger[20], amelyből Móhiní Thákur minden köpülő mozdulatával a gyönyör új igazgyöngyét hozza fel, hogy neki, Downtonnak ajándékozza.

– Tégy magadévá… – suttogta. – Ölelj erősen… Ó, milyen jó veled…!

Downton után a holtrészeg Frederick következett. Új nevet is adott a lánynak: Móná… Móhiní Thákur az ő tengerét is felkorbácsolta.

Lantonnál fordult komolyra a helyzet, hajnali fél három körül. Ő már negyedik évét töltötte távol Angliától, de ez idő alatt egyszer sem mert nőhöz közeledni, annyira félszeg volt. Kitörőfélben levő viharhoz hasonlított. Férfiassága épp csak megzabolázott orkán. S mert még ahhoz sem volt mersze, hogy benyisson a hálószobába, ahol Móhiní Thákur bemutatót tartott a tehetségéből, a leány anyja, Nandiní Thákur lökdöste be az ajtón kedves erőszakkal. Hiszen annyi parfümöt, szépítőszereket, drága ruhákat kaptak már tőle!

Csakhogy Lanton fiatal volt, és érzelmes. Móhiní Thákur alaposan szemügyre vette: alig serken a szakálla! Arcán a puha, barna szőrszálak épp csak kezdenek erősödni, sötétülni, de a bőre még zsengén selymes. A finoman rózsás orca és orrcimpa éretlen férfira vall.

Lanton zavarban volt. Móhiní Thákur azonban értette a dolgát.

A fiatalember kortyolt egy kis bort. Három felé járt. Hűs fuvallat elegyedett a levegőbe. Álomvilágba lépett – Móhiní Thákur ujjai hol puha fürtjein, hol a mellkasán futkároztak.

Lantonból kibukott a vers:

Jer, élj velem, légy kedvesem,

s jut majd gyönyör bőségesen,

melyet terem völgy és erdő,

mező s lankás hegyi lejtő,

hol megpihenünk egy kövön…[21]

 

Móhiní Thákurban pedig megszületett egy új leány, aki remegett az őszinte, ártatlan és érzelmes fiatal angol tiszt, Lanton szerelméért, és fütyült rá, hogy az apja elnyeri-e a Kelet-Indiai Társaságtól a dohány- és halkereskedés jogát. A Lantonban elfojtott orkán felkapta Móhiní Thákurt, és hajnali ötig tombolt vele, végigdúlva padlót, ágyat, szőnyeget és verandát…

Miután elült a szélvihar, Móhiní Thákurnak az volt az érzése, mintha testét-lelkét tisztára mosta volna egy nem evilági forrás, egy hűvös nektár… Valami eddig ismeretlen, jóleső elégedettség, s a nyomában üde pezsgés. Lanton felöltözött, és bódultan mosolyogva nézte Móhiní Thákurt:

Szerettünk a tükör előtt

s a fényben. Szerettünk a sötétben,

vízben és a magas fűben…

A vadállatok és az Isten tiszteletére…

 

Igen, ő így szokta, gondolta a lány. A vadállatok tiszteletére szeret. De most Lantonnal egy istennek áldozott a szerelemmel…

Állítólag ettől az éjszakától fogva, hogy eljárhasson Móhiní Thákurhoz, Lanton mindenféle ajándékkal kedveskedett az anyának, Nandiní Thákurnak: gyűltek az elefántcsont-faragványok, francia parfümök, szépítőszerek, drága manchesteri kelmék, malabári karneol és tengeri korall…

Lanton rákapott a verselésre. Költeményeit felolvasta Móhiní Thákurnak. Ugyanakkor a lány apja nemcsak a dohány és a hal, hanem a salétrom és a gyapot felvásárlási jogát is megkapta a Társaságtól.

Míg Mohiní apja a Társaság tisztviselőit a legkiválóbb tenyészetből való puha borjúcombbal kínálta az egyik estélyen, és ez alkalommal feleségének, Nandiní Thákurnak az unokahugával kedveskedett nekik, valaki így szólt hozzá:

– Meglátod, hamarosan elkergetjük Ágrából és Bihárból a holland indigókereskedőket, és te majd szépen megtollasodsz rajta.

De a sors nem egészen így akarta.

Frederick egy éjszaka éppen Móhiní Thákur vetkőztetésével bíbelődött, amikor a lány hirtelen keserves sírásra fakadt. Néhány napja egyébként kerek-perec megtagadta, hogy marhahúst egyen.

– Rohamléptekkel fejlődik a világ, leányom – próbált az anyja a lelkére beszélni. – Európában forradalmasították az ipart. És egész Indiát markában tartja a Kelet-Indiai Társaság. Légy kicsit gyakorlatias, és aranyéleted lesz.

Móhiní Thákur azonban így válaszolt:

            – Úgy érzem, anyám, mintha Európa szennycsatornáinak fertője folyna az ereimben… Mekkora vagyon kell még apámnak? Hisz már olyan gazdag, hogy…

            Nandiní Thákurnak megszaladt a keze. Abdul Qádir, a szakács épp abban a pillanatban lépett be egy tányérka szíriai kabábbal, amikor elcsattant a pofon. Sok arrakot nyelhetet, mert igen részeg volt.

            – Legyen az enyém a következő menet, mém szábab. Hátha attól a lány megtanul kabábot és sült csirkét csinálni. Mert mire megy a nagy vagyonnal, ha egy tál jó ételt se tud megfőzni?

– Fogd be a pofád! – ordított rá Nandiní Thákur. Mit képzel magáról ez a semmirekellő bennszülött szakács? Még akkor este kitették Abdul Qádir szűrét. Frederick megkorbácsolta, de a szakács nem kiabált, nem sírt, nem esdekelt kegyelemért.

Lantont nemsokára Madrászba küldték, és hivatalosan eltiltották a versírástól. Fegyelmezett viselkedésre intették, és parancsba kapta, hogy tartózkodjék a helybéli lányokkal való meghitt kapcsolattól. Mielőtt elhagyta Kalkuttát, utolsó versével az ő Mónáját ajándékozta meg:

Jöjj el álmomban, hogy élhessem

halálba dermedt életem tovább,

jöjj vissza álmomba,

hogy a lelkem

érezzen legalább[22].

Hogy mi történt ezután Lantonnal, Móhiní Thákurral és Abdul Qádirral, már nem tárgya elbeszélésünknek. Ám az igaz, hogy Lanton szomorú históriáját megismerve Warren Hastings sutba vágta költői ábrándjait.

            Míg Buntúval kóborolt, egyre közelebb került Krisnához. Járt Mathurában és Vrindávanban. Megbűvölten nézte a Szarjú és a Jamuná kékesfeketén hömpölygő folyamát. A Jamuná partján találkozott Ánand Murárí szádhuval[23], aki megtömte kenderrel kicsi agyagpipáját, és a következő szavak kíséretében gyújtotta meg:

– Ó, felfoghatatlan Isten! – Mélyen leszívta a füstöt, s úgy mormogta: – Ó, Siva… bam[24] ból[25]… Siva… bam ból… Gyermekem, minden, ami látsz, hamis; merő káprázat csupán. Májá. Tévelygés. A földkerekség nem más, mint a Góvardhana-hegyet kisujján megtartó Krisna Kanhaijjá[26] játéktere: lílá. Minden, ami történik, minden, ami boldoggá vagy boldogtalanná tesz, minden csak lílá… Múlandó… mégis örök.

Ánand Murárí nagyot szippantott a pipájából, s ekkor pici lángnyelv ágaskodott fel a parázsló kenderből. Az éji sötétben egy pillanatra látomásszerűen felfénylett a szádhu arca. Ó, hiszen ez ugyanaz az arc! Buntú erősen megszorította Warren Hastings vállát.

Hastings borzongva állt a sötétben, a Jamuná-part nedves homokján.

– Hát te voltál az…! – mondta remegő hangon. – Megint te jártál itt, Krisna…

És fejvesztve menekültek a folyópartról: mert ahol az imént még a szádhu ült, és szívta a pipáját, most csak egy kis kupac homok volt.

* * *

A kalkuttai Victoria Memorialban ma is látható az a festmény, amelyen Warren Hastings egy bargadfa alatt áll a feleségével. Bal kezében botot tart, s ennek fogantyújára akasztva kalapját. Jobbjával a felesége kezét fogja. A háttérben Kalkutta látszik. Akkoriban még nem volt ennyire sűrűn lakott, rendezetlen nagyváros. Szép, sőt elragadó város volt. Új, különleges középületekkel. Folyóin európai vitorlások, indiai kereskedőhajók és halászbárkák úsztak. Ezen a festményen Warren Hastings felesége mögött egy nagyszemű bengáli lány áll. Jobb kezében tartja Warren Hastings feleségének a kalapját, amelyen egzotikus madár tolla díszeleg.

A Victoria Memorialban kiállított képet 1783-ban festette John Zoffany, akit kifejezetten portréfestés céljából rendeltek Angliából Indiába. Amikor a kép készült, Warren Hastings már kopaszodó, középkorú úr volt.

Aki azonban elég hosszan és figyelmesen nézi a képet, a feleség mögött álló fiatal bengáli szolgálólány és Warren Hastings között valamiféle bizonytalan, megfoghatatlan, mégis mély kapcsolatot fedezhet föl. És minél tovább szemléli a festményt, annál inkább az a benyomása, hogy Warren Hastings csitítólag fogja a felesége kezét, mintegy leplezni próbálva ezt a különös kapcsolatot. Apránként megértjük, miért van kalap Warren Hastings és a bengáli lány kezében, miközben a feleségnek mindkét keze üres.

Amikor a festmény minden utalása feltárul a szemlélő előtt, világos lesz, miért festette John Zoffany éppen ilyenre ezt a képet: azért, hogy megjelenítse a viszonyt Warren Hastings és a sötétbőrű lány között, jóllehet ők – a kezükben tartott kalapokkal – éppen rejtegetni próbálják. Zoffany mégis elérte a célját: meg tudta ragadni az érzelmeket Warren Hastings és a lány szemében.

Igen, az éles szemű megfigyelő látja, micsoda feszültség vibrál a levegőben, ahogy a barna bengáli lány és Warren Hastings egymásba feledkezve, szenvedélyesen összenéz, míg kettejük közt a királynői ruhában pompázó, felcicomázott, magas, sovány feleség csak mint brit jelkép van jelen; akárcsak a kép hátterében látható indiai jelkép, az elefánt. Jelenlétük pusztán szimbolikus.

Warren Hastings 1772-ben találkozott a bengáli lánnyal, abban az évben, amikor a Kelet-Indiai Társaság kinevezte kalkuttai kormányzójává. Lord Clive ekkorra már visszatért Angliába, miután lerakta a brit birodalom alapjait. Hastings jó ideig remélni se merte, hogy ráruházzák a főkormányzói rangot.

Buntú örült a legjobban Hastings kinevezésének.

– Gópála Krisna kegyelme van veled! – mondta barátjának. – Eljön, és megajándékoz, bár nem tudhatjuk előre, mi lesz az ajándéka!

Warren Hastings is mélyen meg volt győződve Krisna közbenjárásáról. Szakadozott pamutruhát öltve, vállán sárga kendővel facsemetéket ültetett, palántákat nevelt a kertjében, vagy éppen fuvolázott. Még főkormányzó korában sem hagyott fel évekig ezzel a szokással. Denis Kinked írja a Brit társasági élet Indiában című közismert művében, hogy Hastings mézvirág– és vadrózsa-magot rendelt, és cserepes növényeket hozatott Angliából. Szerfelett örvendett, amikor egyszer szarvasgombát, meggyet és néhány articsókatövet hozott a hajó. Szerette volna rábírni az Angliában honos növényeket, hogy alkalmazkodjanak az indiai éghajlathoz.

Kormányzóként első dolga volt Adbul Qádirt felvenni szakácsnak; szolgálatait jól megfizette. Buntút ugyancsak maga mellett tartotta.

Aznap alkonyatkor sárga kendőt és térdig érő dhótít öltve fuvolajátékot gyakorolt a kertben, amikor a bokrok mögül csilingelő nevetés hangzott föl. Az a lány kacagott, aki John Zoffany festményén Warren Hastings felesége mögött áll, és a kalapját fogja.

– Ki van ott? – kérdezte Hastings. Ekkor már beszélt bengáliul.

– Én. Csókhí. – Sötétbőrű lány bújt elő a bokrok mögül. Warren Hastings nyomban beleszédült. Ez lílá lehet megint! Hiszen a csodák földje ez az ország. Mathurában, a Jamuná partján megmondta a homokkupaccá lett kenderszívó szádhu, Ánand Murárí is, hogy ez itt a lílábhúmi, a lílá földje! Májá-káprázat, amit most tapasztal. Tévelygések, illúziók.

Warren Hastings szemügyre vette a lányt. Valóban olyan, mintha arról a festményről lépett volna le, amelyet Buntú mutatott neki a vrindávani templom falán. Vagyis Gópála Krisna játszik vele.

Ugyanaz a hatalmas, halforma szem. Ugyanolyan aranyszínű bőr. Az európai nőknek órákig kellene meztelenül feküdniük a tűző napon, hogy megszerezzék ezt a színt. Alakja, mint a hindu templomok kőből faragott jaksiní-tündér szobraié.

Éppen ilyen lányt ábrázolt növényi- és agyagfestékkel az ismeretlen művész a vrindávani templom falán – Gópálával együtt, aki a tenyerében tartja a lány bal mellét.

– Azt hiszed, nem tudom, ki vagy? Nem teszel bolonddá! – mondta Warren Hastings mindent értő mosollyal.

– Csókhí vagyok, uram – hangzott fel újra a lány nevetése.

– Persze, s amikor megfognálak, csak egy oleanderág marad a kezemben, nem igaz? – kérdezte Hastings.

– Milyen furcsákat mond, uram! Sosem hallottam ilyesmiről! – nevetett megint a lány.

– No jó, hátha mégsem enyészel el, amint megérintelek. Ígérd meg, hogy minden este eljössz, és beszélgetsz velem.

Így kérlelte a sötétbőrű Csókhít a történelem formálója, a nagyhatalmú Warren Hastings, a Kelet-Indiai Társaság főkormányzója, Bihár, Bengál, Avadh, Allahábád és egész Delhiig minden föld ura.

– Ugyan hová mennék, ha nem ide jönnék, uram? – kuncogott a lány, s már el is illant, hogy valóban csak egy rezgő oleanderág maradt utána.

Warren Hastings elmesélte Buntúnak. Buntú először nem akarta elhinni, aztán mégis elhitte. Előkapta egyhúrú éktáráját, és rázendített:

Szomorú a tekintete, megszólal a szépség, édes hangon szól,

Mit tegyek, kedves barátnőm – mondja –, te ismered a fájdalmam,

dárda járta át a szívemet, szüntelen ömlik a könny szememből[27].

 

Hastings megígérte Buntúnak, hogy legközelebb ő is láthatja a lányt.

Másnap még naplemente előtt kimentek a kertbe. Warren Hastings sárga kendőt és dhótit viselt. Buntú a sűrű hennabokrok mögé rejtőzött. Hastings nyugtalanul járkált fel-alá. Néha elpróbált egy dallamot a fuvoláján. Vajon Gópála Krisna is ilyen izgatottan várta Rádhát…?

Végre felhangzott az esti homályban a lábcsengettyű csilingeléséhez hasonló kacagás. Megrezzentek az oleanderágak, és egy szökkenéssel előtte termett a lány. Csillogott a foga, mint a gyöngy, tágra nyílt szemében pajkos mosoly.

– Parancsolj velem, uram. Beszélgessünk – szólalt meg.

– De hisz ez Csókhí! – bújt elő a hennabokor mögül Buntú. – Ejnye, hisz azt mondtad, Rádhával van találkád.

– Hús-vér leány volna? Nem Rádhá…? – dadogta Hastings hitetlenkedve.

– Majd elmondom később, hogy ki ő. De ha ennyire tetszik, tekintsd Rádhának, magadat pedig Kanhaijjának.

Örökkön örökké, örök, háromszor mondd, örök,

Rádhá és Krisna mindenhol jelen van…. [28]

 

Buntú nyomban megértette, hogy firang barátjának szívéhez utat talált a sötétbőrű lány.

Hastings hosszan a lány szemébe nézett. Most, hogy már tudta: nem jelenés, amely érintésére semmivé foszlik, új érzések rohanták meg. Buntú nem tartotta illendőnek, hogy tovább időzzék a kertben.

– Idehallgass, Csókhí! Játszadozz csak bátran az úrral. Minél többet játszol vele, annál inkább játszik ő is. Megértetted?

Csókhí mosolygott, és szégyellősen elpirult.

A kormányzó első érintésébe beleremegett. Nagyhatalmú fehér ember! Haja puha, mint a kukoricáé. Bőre finom, mint a tejszín!

* * *

Warren Hastings előrelátó volt, kormányzónak pedig egészen kiváló; a Kelet-Indiai Társaság Londonban székelő Igazgató Tanácsa mégis kétségbe vonta az alkalmasságát, amikor viselt dolgairól értesült. Mi több: figyeltetni kezdte.

A róla készült titkos jelentésben Holwell[29] és Strachey megírta, hogy a főkormányzó újabban egy Csókhí nevű helybéli lánnyal tölti az estéit. Egy alkalommal Strachey látta is, hogy Warren Hastings palásfa, rózsa, oleander virágából, leveléből, szantálból és okkerből nyert finom festékekkel fest a meztelen Csókhí mellére, s minden módon felékesíti a csúf, sötét bőrű lányt. Holwell pedig azt látta, hogy mangófa ágára akasztott hintán lengve szeretkeznek. Valósággal mintha Vátszjájana Gupta-kori művét, a Kámaszútrát illusztrálnák! Az egyik kémjelentés szerint valamennyi háziszolgának tudomása volt Csókhí és Warren Hastings főkormányzó viszonyáról, de senki sem tulajdonított neki jelentőséget, hiszen Indiában csaknem minden angol tisztviselőnek volt ágyasa. Akinek pedig nem, az vagy alkalmanként rabolt magának bennszülött lányt, vagy bordélyházba járt.

Holwell megírta Londonba, hogy a Társaság tisztviselői azért nem szenvednek ilyen természetű hiányt, mert vannak indiaiak, akik szeretnének gyorsan meggazdagodni. Szolgábbak ők, mint az ókori Róma rabszolgái, jóllehet zömmel magas kasztba tartoznak. Marhahúst esznek, angolul beszélnek, európai ruhát viselnek, és képmutatónak tartják azokat, akik ragaszkodnak India hagyományaihoz. Származásuktól és bőrük színétől eltekintve mindenben olyanok, mint az angolok.

Holwell e tárgyban Dupleix-t, a francia Társaság egykori főigazgatóját idézte: „Árnyékként szolgálnak minket. Elvégzik helyettünk a kormányzás munkáját. S amikor majd hazatérünk Európába, árnyszolgáink itt maradnak, és tovább kormányoznak. Így a miénk marad a hatalom Indiában.”

Néhány nap múlva a kémkedő hivatalnokok még egy „szigorúan titkos” jelentést küldtek, amelyben Csókhí családjáról számoltak be. Mint írják, Lord Clive az 1757-es plassey-i csatában Mír Dzsáfar és Ráj Durlabh árulása jóvoltából tudta legyőzni a bengáli navábot, Szirádzsuddaulát. Ám a csatában ott volt két főparancsnok, Mír Madan és Móhan Lál is, akik az utolsó leheletükig hűségesek maradtak a navábhoz és hazájukhoz, hiába próbálták őket mindenféle furfanggal megvásárolni. Az angolok csak úgy győzedelmeskedhettek, hogy előbb mindkettőt tőrbe csalták, és meggyilkolták. A hősi halált halt Móhan Lál családját később Mír Dzsáfar és Ráj Durlabh lemészároltatta. Csak egy három éves kislány menekült meg, hála egy alacsony kasztba tartozó, szemfüles cselédnek.

Ez aztán feleségül ment egy táncos-mutatványoshoz, és fölnevelte a kislányt. Ő pedig eltanulta a tánc minden fortélyát. És jelenleg a főkormányzó házában szolgál. Csókhínak hívják. Valójában nem natní, vagyis nem táncosnő, hanem a plassey-i csata mártírjának, Szirádzsuddaulá naváb hűséges főparancsnokának, Móhan Lálnak a lánya.

A titkos jelentés végén az is szerepelt, hogy több hónapos nyomozás derített fényt erre a tényre, de maga a lány, Csókhí sem tudja az igazságot.

Micsoda fintora a sorsnak! A plassey-i ütközetben Lord Clive serege ellen harcoló, cselvetésnek áldozatul esett Móhan Lál leánya mint szolgáló az angol főkormányzó házában köt ki; és éppen ő játszik a ház urával pásztor-pásztorlány lílát! Ki győzött hát? A Kelet-Indiai Társaság vagy Bengál? Hastings vagy Csókhí? Senki sem tudja.

Talán ez is csak a lílá újabb játéka: parasztgúnyát ölt az angol főkormányzó, pásztornak álcázva magát furulyát tűz az övébe, és szalad egy barna bennszülött lányka után.

– Hol tanultad ezt a bengáli bűbájt, Csókhí? Mutatványos az apád, talán ő tanított rá? Levetted a lábáról a főkormányzót, kezes báránnyá tetted! – faggatta Csókhít Abdul Qádir. De ő csak kuncogott, és falta a kabábot.

Ez a jókedvű, gyermekes lányka fittyet hányt az emberek véleményének. Szerfelett élvezte, hogy most minden más: míg azelőtt sosem lakott jól, és dobpergés közepette kellett kötélen egyensúlyoznia, most finomságokat eszik, szebbnél szebb, drága ruhákban jár, csinos szandált hord, illatos szappannal fürdik, kenőcsökkel, púderral, homlokpöttyel, aranyékszerrel, karkötőkkel ékesíti fel magát. Büszke volt a szerencséjére, de lassanként eljött a komolyság ideje is.

Csókhí azért lett megfontoltabb, mert apránként maga is kezdte úgy érezni, hogy Warren Hastingsben megtalálta a párját. Tudta persze, hogy sosem lehet az angol kormányzó felesége, de végtére is Rádhá sem ment soha feleségül Krisnához!

Egyszer meglátogatta Csókhít az anyja, az özvegy mutatványosné.

– Mindenről tudok – mondta. – Légy boldog, leánykám. Nem teszel rosszat, hiszen nincs az a férfi, aki betelhetne egy natní szerelmével. A natní istentől kapott adománya, hogy sóvár férfiak vágyát csillapítva élje a maga örömét. A táncos Nágarától[30] származik ez az adomány, hisz ő törte össze az aludttejes korsót, hogy anyagából megteremtse a világ első natníját, és legelőször maga táncoljon, maga merüljön vele a gyönyörbe.

Csókhí figyelmesen hallgatta ezeket a kedves szavakat.

– De lányom, legyél elővigyázatos. Tedd fel magadnak mindig a ghunghcsit.[31] Ne feledd, a natní méhében nem foganhat angol gyermek! Inkább egyél gálicot vagy cinóbert!

E szavakra Csókhí megremegett.

Míg szerelmi játékaikba merültek, Csókhí és Warren Hastings az őrület és a szenvedély sohasem látott csúcsait, mélységeit, mámoros, álombeli útjait fedezte fel. A főkormányzó festőket hozatott Angliából: Ozias Humphreyt[32], John Thomas Setont[33]. Ozias Humphrey a mughal stílust utánozva nagyszerű miniatúrákat festett Warren Hastingsről és Csókhíról. Krisna és Rádhá, vagyis pásztor és pásztorlány képében ábrázolta őket, pásztorórán, szerelmi játékba merülten. Testtartásuk e képeken a Gupta-kor híres könyvének, a Kámaszútrának a tanításán alapul. John Thomas is készített róluk három képet Company vagy Patná stílusban, amelyeken Csókhí és Hastings összeölelkezve volt látható. Egy másik festményen a görög mitológia Hermészeként ábrázolta Hastingset, amint – miután feltalálja a lantot – szerelméhez (Csókhíhoz) esdekel. Márpedig Hermész éppen Krisna görög megfelelője volt.

Nem tudni, mi lett e festmények sorsa; nyomtatásban soha nem jelentek meg, és nem kerültek múzeumba. Sem európai, sem indiai művészettörténeti könyv nem említi őket.

Egyszer Buntú rengeteget ivott, és éktárája kíséretében sírva énekelt egész éjjel. Amikor Warren Hastings odalépett hozzá, így szólt:

– Százezreket érő lovon viasz lovas vágtat. Emésztő tűzön kell átkelniük. A szenvedély puskapora, a szerelem tüze ez. Nagyobbat szól, mint az ágyú. Melyikük éli túl? A százezreket érő ló, vagy a viaszlovas?

Buntúnak úgy lángolt a tekintete, mint annak idején Ánand Murárínak, a Jamuná partján kendert szívó szádhunak. Különös hangon tette hozzá:

– Firang barátom, légy óvatos! Aki szemedben csak egy oleanderág, homokkupac, vrindávani falfestmény vagy megelevenedett mesealak… az a lány, Csókhí, beléd szeretett!

Warren Hastings úgy érezte, mintha vaskalapáccsal sújtottak volna a halántékára.

* * *

Miközben Csókhival való játékai még mindig önkívületbe ragadták, Hastings újabb, a korábbiaknál nem kevésbé meglepő ismereteket szerzett Indiáról.

Meglepődése oly nagy volt, hogy immár egész életén át elkísérte a csodálkozás. Igaz, megpróbálta megértéssel orvosolni a döbbenetét, ezért nekifogott a Bhagavadgítának; olyan nagy hatással volt rá a hindu vallás, hogy nemcsak sárga kendőt és dhótit vett magára, hanem fél éven át minden este tilak-jelet és szantálport tett a homlokára. John Thomas – a világon már sehol sem fellelhető – festményei között volt egy, amelyen Hastings előírásos virágfüzért, tilakot visel, fején bráhmana hajcsomót, kezében fuvolát tart, és egy pásztorlánnyal szeretkezik. A háttérben tehén áll, és anyai gyengédséggel nézi Csókhí és Hastings szerelmi játékát.

E döbbenet mondatta gyakran Warren Hastingsszel, hogy a hinduizmusban az együttérzés esszenciája felel meg a kereszténység alapeszményének. Történelmi tény, hogy főkormányzói kinevezése után tudósokat hívott Indiába, olyanokat, mint Sir William Jones[34], Sir Charles Wilkins[35], Nathaniel Halhed[36] és Colebrooke[37]. Azt kérte tőlük, hogy ismertessék meg a világgal India rejtett tudományos és filozófiái kincsestárát, amelyet páratlanul értékesnek és egyedülállónak tartott. Köztudott, hogy Wilkins az ő javaslatára fordította le sokéves munkával a Bhagavadgítát, és az angol kiadáshoz maga Hastings írt előszót.

Warren Hastingset legjobban az indiai szarvasmarhák természete és emberekkel való kapcsolata döbbentette meg. Volt módja a saját szemével látni, hogy a pásztor megáll a több száz állatot számláló gulya mellett, és a „Fehér”-et vagy a „Feketé”-t szólítja, mire odafut hozzá a „Fehér” vagy „Fekete” nevű tehén.

– Teremtőm! – álmélkodott. – Hiszen mindnek saját neve van!

Mint az embereknek, saját nevük van, és ami még meglepőbb: hallgatnak is rá. Családtagnak számítanak, az udvarban kötik ki őket a falusiak. A borjak játszanak a gyerekekkel: civódnak, megbántódnak, kibékülnek, heccelődnek, csintalankodnak. Értik a beszédet. Hastings olyat is hallott, hogy ha megbetegszik valaki a háznál, a tehén sem kér enni, hanem böjtöt kezd. Ha szerencsétlenség történik, vagy meghal valaki, a tehenek együtt jajgatnak családtagokkal, és bánatukban könnyet ontanak.

Nagy szegénységben, éhínségben nem követelik a részüket, hanem éheznek, mint az emberek. Ha este elbólint a paraszt, igahúzó barmai megtalálják az utat erdőn-mezőn át, és hazaviszik. Ha szegény családnál elapad a teje a frissen szült anyának, a tehenek csak félig lakatják jól a borjukat, hogy maradjon tej az újszülöttnek. Értenek, tudnak mindent. Emlékeznek. Könnyeznek. Csak beszélni nem tudnak. De szomorú bőgésük elárulja, mennyire fájlalják nyelvi fogyatékosságukat, amellyel szemben tehetetlenek.

Warren Hastings végre megértette, miért nem esznek marhahúst nemcsak a hinduk, hanem az indiai muzulmánok sem. Immár hitt a könyveknek, amelyek szerint a sors emberekből csinál önkifejezésre képtelen állatot. Lennének csak szavaik, nyelvük, éppúgy beszélnének, mint mi.

Érthető hát, ha összebarátkozott a hindusztáni szarvasmarhákkal. A háza melletti telken tartotta saját teheneit. Egyik jóbarátjának, Mr. Imhofnak ezt írta:

„Mindinkább meg vagyok győződve róla, hogy nem állatok, hanem néma emberek ők, épp csak a külsejük más. Ha szólítom őket, hozzám sietnek. Szeretetük jeléül kezemet nyalogatják. A simogatást szerfelett élvezik: behunyják a szemüket. Ha hivatalos ügyben el kell utaznom, Csókhi után ők várnak vissza a legtürelmetlenebbül. Barátom, ezek az állatok hinduvá tettek! Ez a jószág, melyet Európában „marhának” nevezünk, fejlettebb, szilárdabb erkölcsi érzékkel bír, mint mi. Eszményei, elvei vannak.

Kedves barátom, amikor ezt a levelet írom, Wilkins éppen a hinduk egyik jelentős művét, a Bhagavadgítát fordítja szanszkritról angolra. William Jones Bengálban a lelkét kitéve fáradozik azon, hogy megszervezze az Ázsiai Társaságot. Halhed nyomdát létesít, őshonos nyelvű kiadványok számára.

Én pedig fuvolázni tanulok, és áldozatot mutatok be a teheneknek. A szobát, ahol alszom, Csókhí tehéntrágyával szokta felkenni. Hogy kicsoda ez a lány, arról majd máskor írok.

Örök barátod,

Warren Hastings

 

Ui.: Meg fogsz lepődni, de tudd meg, hogy erről az országról még soha nem készült térkép! India vagy Hindusztán persze mindig is létezett, de térkép nélkül. Bizonyára örömmel hallod, hogy a Kelet-Indiai Társaság Igazgató Tanácsa kívánságának megfelelően megbíztam James Rennellt[38], hogy Bengált és Bihárt bejárva térképezze fel a területet. Rennell csodálatos ember. Elkészítette nemcsak Bengál és Bihár, hanem egész India első térképét!

Könnyebb uralkodni azon, amiről már térképünk is van.

Warren Hastings”

 

Egy éjszaka fehér és arany jázminnal, csampá virággal ékesítette fel Csókhít. Ugyanúgy fonta be a haját, ahogyan Rádhá viseli azon a vrindávani faliképen. Csókhí köldöke fölé, karjára és mellére szantál-, okker- és kurkumafestékkel virágdíszeket és finom mintázatot festett. Karneol, topáz, zafír és igazgyöngy nyakláncokat és karkötőket adott rá. Ezüst lábpereceket húzott a lábára, derekát virágövvel fogta át. Kámfort, tiszta vajat égetett, s a koromból szemfestéket csinált; a testét szantálkenőccsel kente be.

Nem evilági éjszaka volt. Banánlevelek közt bámult le a dagadó hold. A levegő az éjfélkor nyíló radzsnígandhá virág illatától volt terhes.

Buntú valahol messze éktáráján hegedült.

Ruháját ledobta, elillant a szemérem,

meztelen testével kedvesét öltözteti most,

gyönyörködik, aki látja, dús keble ívében,

törékeny kézzel takarja, két gyönge falevéllel...[39]

 

Ezüst övének egyik láncszeméről lótuszszirom csüngött selyemszálon Csókhí combja közé. Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a szirmot, de Csókhí megfogta a csuklóját. Warren Hastings megdermedt: ilyen még soha nem fordult elő.

– Idehallgass, uram. Áruld el az igazat. Ne rejtőzz hazug szavak mögé – nézett Csókhí hosszan a szemébe a holdfényes éjszakán. – Mondd, igaz, hogy országunkat papírra rajzoltattad, azaz térképet készíttettél?

– Ugyan, mi van abban, Csókhí? – nevetett Warren Hastings. – Hiszen szükség volt rá!

– Nem jól tetted – szökkent fel Csókhí. – Ugye nem hiszed, hogy nem létezhetne már régen ilyen térkép? Gondolkozz: vajon miért nem csináltatta meg senki előtted?

– Nem tudom. Mondd, hadd hallom! – vonta magához Hastings a lányt.

– Eressz, uram. – Csókhí hangja egyszerre megváltozott. – Azért nem csinált senki térképet erről az országról, mert nem akarta elpusztítani! Mi, ha valakinek a halálát akarjuk, megformázzuk az alakját borsólisztből, és tőrrel átdöfjük a bábot. Ahogyan a tőr áthalad rajta, úgy járja át a szúrás a személyt, akiről mintázták. Végül tűzbe vetik, égő kemencébe.

Csókhí egész testében remegett. Hirtelen tőrt rántott elő.

– Ezt azért hoztam, hogy megöljelek – zokogta. – De nem tudom beléd döfni, mert emberemnek fogadtalak. Megízleltem minden porcikádat, és szerfelett örültem neked. Talán a csömörig is jól laktam veled. Elkészíthetném a képmásodat, és halálos mantrával, mágiával megölhetnélek. De inkább élj még, uram. – Csókhí elhúzódott. – Buntú, Adbul Qádir, én magam, mindenki tudja, hogy azon a térképen a ti angol lovaitok fognak taposni, és angol puskák lyuggatják. Rács mögé zárjátok, kiszívjátok a velejét, felfaljátok, és amikor hazamentek, szolgáitoknak vetitek a koncot.

Warren Hastingsnek a hideg futkározott a hátán. Csókhí már nem Rádhá volt. Az a másik nő volt, aki kezében levágott férfifejjel tigrisháton száguld, s akinek rettenetes képmását oly sokszor látta.

– Idehallgass, uram. Mindent értek. Amikor parancsodra megfestette képmásomat az angol festő, megszólalt bennem egy hang: mire jó ez, talán a vesztemet akarod? És amikor feleségül vetted a fajtádbéli fehér nőt, megerősödött a gyanúm. Amiképpen visszatértél a saját fajtádhoz, úgy térsz majd vissza a hazádba. Nem tartozol ide. Angol vagy, firang.

– Nézd, hová sújt le ez a tőr! – kiáltotta Csókhí. – Gyermekedre, itt, a méhemben!

Warren Hastings reszketve, bénult döbbenten nézte, ahogy Csókhí hasba szúrja magát. Vérszökőkútban fürdik a dagadó hold. Vadállati sikoly hasít az éjbe. Aztán néma csönd. Warren Hastings odalépett, hogy felemelje Csókhít, de nem találta. Nem volt ott senki, semmi. Csak a holdfényes félhomályban rejtelmes fuvallattól ringó oleanderágak.

* * *

A bengáli navábhoz holtig hű Móhan Lál leánya, Csókhí ma már csak John Zoffany képén létezik, a kalkuttai Victoria Memorial múzeumban. Warren Hastings felesége mögött áll, úrnője kalapját fogja.

A közmondás szerint „Mit sem ér az ember, hisz mindenkit legyőz az idő.” Nos, minden történet végén csak az idő marad meg, s ezért minden történet az idő története. Bizony, Warren Hastingsé is.

Hastings megkopaszodott, lassacskán közönséges öreg angol lett belőle. Csókhí halálával szertefoszlottak az álmai. A képzeletnek nem maradt hely az életében.

S akinek már nincsenek álmai, nincs képzelőereje, akiben elapadnak a mesék, abból gyakorlatias, közönséges, sőt középszerű ember lesz. Kialszik az emlékezete, elsorvad a lelke, álmai, eszményei elenyésznek – és darabos, földhözragadt lényében lapos, unalmas szellem tanyázik.

A társadalomban hasonlóképp történik. A Gítában Ardzsuna mondja Krisnának:

            Jaj hát nekünk! sötét vétket

            vágyódunk végbevinni most,

            midőn királyi kényünkért

            rokoni vérre szomjazunk.[40]

 

És törvényszerű, hogy a hatalom megrontja az embert. Különösen az a fajta hatalom, amelyet nem éltet a képzelet, semmiféle nagyszabású filozófia, amelyhez nem kapcsolódik nagy álom vagy mesés utópia.

Ahogy telt-múlt az idő, és Warren Hastings megöregedett, haja megritkult, érzékszervei meggyöngültek, erőtlenné vált a teste, úgy időzött mind kevesebbet az álmok és gondolatok világában. A mohóság, a kapzsi ügyeskedés hálójába gabalyodva egyre mélyebbre süllyedt, és egyre gátlástalanabbul hajszolta az élvezeteket.

* * *

Angliában, ahonnan Warren Hastings felesége érkezett, jobbára már lezajlott az ipari forradalom. A tudományos-technikai fejlődés, a gépek és gyárak korszakában szüntelenül új piacokat kellett keresni a megtermelt javaknak. Áruval és katonákkal megrakott kereskedőhajók szántották az Atlanti-óceánt. Európa kicsinek bizonyult ahhoz a fejlődéshez képest, amely a kereskedelem forradalmi átalakulása – a részvény- és biztosítási piac, a bankrendszer és a tőzsde – nyomán bekövetkezett. A felhalmozódott tőke világuralomra tört. Birodalmat akart, ahol sosem nyugszik le a nap.

Mrs. Hastings tehát abból a fajtából származott, amely előbb piacává, majd birodalmává akarta tenni az egész földkerekséget. Hogy is tűrhette volna, hogy a férje – akit a Társaság méltónak talált a főkormányzói tisztre! – rongyokat aggatva magára hódoljon a sötétbőrű, ősemberszerű bennszülöttek szokásainak, natníkat és táncosnőket hajkurásszon, teheneket dédelgessen, és mint valami félőrült táncos nacskarijá[41], éjfélkor a kertben fuvolázzék. Ami sok, az sok. Ideje ráncba szedni a kormányzót.

A kormányzóné napirendet készített, pontosan megszabva a fogmosás, a reggeli, az ebéd, a vacsora és a lefekvés idejét. Megszervezte, hogy Európából vagy a navábok és rádzsák udvarából érkező kiváló művészek gondoskodjanak a kormányzói ház szórakoztatásáról.

– Hazád győztes ország, a jövő országa – beszélt Hastings lelkére –, nem lehetsz a fajtád szégyene! Mi közöd e végtelenül elmaradott ország babonás bűbájaihoz, mit tévelyegsz e kígyók, bogarak, vadállatok lakta poros, bűzös, sötét barlangban? Szégyelld magad! A legkisebb hivatalnok, aki a Társaság alkalmazásában idejön Angliából, legyen bár utolsó csirkefogó, gazember, züllött lókötő, százezrekkel, akár milliókkal tömi meg a zsebét, úgy megy haza. Míg te csak haszontalan, ostoba dolgokkal foglalkozol! Fölszámolnád a korrupciót…! Betiltanád a szarvasmarha vágását…! Gabonapiacot létesítenél az éhezők megsegítésére…! És mondd, minek neked nemzeti nyelvű sajtó?! Meglásd, megöregszel, és olyan szegényen halsz meg, mint a templom egere! És velem mi lesz? Hogy állok majd az otthoniak színe elé? Tudd meg, hogy ma Angliában minden jöttmentnek saját háza-villája, hintaja van! Szolgahad veszi körül. Százezres betétje hízik a bankban! Még nem késő, térj észhez!”

* * *

Történelmi tény, mi mindent vitt véghez Warren Hastings Indiában. Áradozott a hinduizmusról, miközben csúszópénzekből, arcátlan jutalékokból degeszre tömte az erszényét. Az avadhi navábból egymillió rúpiát szedett ki, a benáreszi rádzsát, Csait Szinghet pedig annyi bírsággal sújtotta, hogy az inkább rettegve elmenekült Benáreszből. Lefordíttatta a Gítát és a puránákat[42], tudós hírnevet szerzett arab, perzsa és bengáli nyelvismeretével, másfelől katonasággal tiportatta el az ártatlan ruhélákat[43]. Ruhélá nők ezrein követtek el erőszakot. Még a kisgyerekeknek sem kegyelmeztek.

Amikor egy bengáli bráhmana, Nandkumár bevádolta Hastingset a Kelet-Indiai Társaságnál, és megcáfolhatatlan bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy a kormányzó háromszázezer rúpiát fogadott el Mír Dzsáfar özvegyétől, akkor ő koholt váddal kötélre juttatta az „összeesküvőt”. Megbízható embereit ültette az igazságszolgáltatás székeibe, így mindig kedvére való ítéletek születtek. Ilyen bíró volt Impey[44] is, aki az ártatlan bráhmanára, Nandkumárra kiszabta a halálbüntetést.

A főkormányzó erkölcstelenül és gátlástalanul kihasználta a neki alárendelt intézményeket. Lekenyerezte a Tulajdonosi Tanács és az Igazgató Tanács tagjait, sőt rokonságukat is. Hízelgőkre, talpnyalókra ruházta a vezető közigazgatási tisztségeket. Mondani sem kell, hogy énjében ekkor már megszületett az a hatalommal bánni tudó, gyakorlatias főkormányzó, aki az 1769-1770-es éhínség alatt bizonyította legékesebben barbár, sőt kegyetlen rátermettségét. Több mint tízmillió ember pusztult éhen ekkor: Bihár és Bengál lakosságának egyharmada. Júniusban még a Társaság tisztviselői is borzalmakat jelentettek. Olyan elmondhatatlan az éhínség, hogy élelemért feleségüket, gyermeküket is odaadják az éhezők, sőt képesek felfalni a halottakat. Márciusban himlő- és más járványok törtek ki. W. W. Hunter beszámolója szerint annyi holttest hevert mindenfelé, hogy a varjak, keselyűk, kutyák és sakálok sem tudták eltakarítani.

India főkormányzója azonban ekkor is kíméletlenül behajtatta az adókat. Adószedői nemcsak az éhező szegényparasztokat nyúzták, de még a kasztráltakat és prostituáltakat sem kímélték. Warren Hastings kérkedve tárta eredményeit az Igazgató Tanács elé: „Értő kormányzásunknak köszönhetően az idén a korábbi évek sokszorosát hajtottuk be alattvalóinktól adó formájában.”

Kamaszkori jóbarátja, Buntú, és kedves szakácsa, Abdul Qádir rettegve és egyre nagyobb elképedéssel figyelte, mi folyik. Buntú már nem énekelt báúl dalokat. Abdul Qádir gyakran megégette a kezét, amikor kabábot vagy töltött tyúkot sütött.

Warren Hastings parcellázott földeket vásárolt Buntú, Abdul Qádir, valamint minden megbízható ismerőse nevére. Mögéjük rejtőzve ópiummal kereskedett.

Egy nap Buntú így szólt Abdul Qádirhoz:

– Rabszolgák lettünk, Qádir. – Azzal a kemencébe vágta éktáráját; oda, ahol a főkormányzó kabábja szokott sülni.

Ugyanezen a napon Angliában pert indítottak Warren Hastings ellen: korrupcióval, törvénytelen és gátlástalan garázdálkodással vádolták.

* * *

Egy angol műértő magángyűjteményében látható annak a berkshire-i háznak a képe, amelyet Warren Hastings és felesége Indiából hazatérve bérbe vett. Purley Hallnak hívták. Míg sikkasztás és más viszaélések vádjával folyt ellene a per, itt lakott a volt kormányzó.

Nem tudjuk, ki festette a képet. A ház előtti gyepen két gyapjas birka látható. Középen görögös szobor. A jobb alsó sarokban egy indiai fajtájú tehén áll, mellette borjú.

Középen pompás fekete mént vezet kötőféken egy lovász, mellette fehér kutya. Figyelmesen nézve feltűnik, hogy a ló nem szívesen fogad szót. Nyakát nyújtogatja, hátrahőköl. A fajtiszta kutya szemlátomást a kép bal széle felé csahol.

A bal alsó sarokban erős fakerítés mögött titokzatos bika látható láncra verve: nagy teste fekete-fehér foltos. Félelmetes állat; dühöngve feszíti szarvát a karám oldalához. A Purley Hall szemlélőjében félelemmel vegyes ujjongás ébred.

A tekintet egyetlen pillanatra sem szabadul a kép bal alsó sarkától – fogva tartja a tomboló bika, a mázsás béklyó, a lánc, a karám erős deszkái. A pompás fekete mén a bika láttán hőköl hátra. A kutya ugyan a bika felé szökken, de ugatásába félelem vegyül. A festmény jobb alsó sarkában reménykedő együttérzéssel, szinte esdekelve nézi a bikát az indiai tehén és tinója. A bikát egyébként az a Tibetben utazgató Samuel Turner[45] küldte Warren Hastingsnek, aki sok titokzatos kéziratot is szerzett a lámáktól.

Míg a lámák között élt, Samuel Turner epilepsziás lett, gyakran vesztette eszméletét. Éjjelente rémálmok gyötörték. Ilyenkor hatalmas fekete bika vágtatott felé a Himálaja kékesfehér csúcsai felől, havat szórva, felhőket oszlatva maga körül. És orrlikából kékes fényű tűz tört elő, melyben millió kígyó mérge forrt.

Turner félt, hogy sosem lesz képes Tibetből hazatérni. A tibeti hó lesz a sírja. És halálában ugyanúgy ráront majd a félelmetes bika, mint élő álmaiban.

Akkor fölkereste az egyik tibeti kolostor legöregebb lámáját. Ő már mindent tudott. Ingatta napsütésben csillogó, kopasz fejét, arcán ezer ránc futott mosolyba.

– Nandít[46] láttad, ő az a bika – mondta végül. – A hindu istent, Pasupati Sivát[47] hordozza. Ne félj semmitől. De hagyd el Tibetet, menj haza! Siva nem akar téged itt.

Mielőtt Samuel Turner útra kelt, az öreg tibeti láma megajándékozta a bikával.

– Vidd magaddal, gondoskodj róla tisztességgel. Meglátod, rendbe jössz.

Turner azonban sejtette, hogy kóborlásai, útjai még nem értek véget; félt, hogy nem lesz módja megfelelően gondoskodni az állatról. S minthogy tudta, Hastings bolondul az indiai szarvasmarhákért, elküldte neki a tibeti jakbikát, bízva benne, hogy a kormányzó házában jó sora lesz.

* * *

Éjszaka Warren Hastings ki-kijárt az istállóhoz, és hosszan álldogált az állatok közt. A tehenek nézték. De ő – aki már bemocskolódott a korrupció, a csalás, a kegyetlenség és a bűnök mocsarában – nem volt többé azonos önmagával.

Mindaz, amit a hindu vallásról és az iszlámról tudott, időközben puszta adat- és tényhalmazzá vált az emlékezetében. Érzelmek, hit, varázslat és emelkedett mámor már nem tartozott hozzá. Warren Hastings tárgyilagos, gyakorlatias, földhözragadt realista lett.

Mégis, ha kiment az istállóhoz, úgy érezte, a tehenek tekintete megbocsátást sugároz. Mintha megértenék egészen. Tudnak minden változásról, amely a lelkében, életében, személyiségében bekövetkezett – és mégis megbocsátanak neki.

Nem egyszer sírt. A tehenek csak néztek némán. Hastings úgy távozott, mintha meggyónt volna. Bűntudata terhétől megkönnyebbülve tért haza.

És ezért rakatta hajóra a Turnertől kapott bikát, valamint az öt indiai tehenet –felesége heves tiltakozása ellenére –, amikor visszatért Angliába.

* * *

Angliában a gyárak, a gépek iparivá alakították át a társadalmat. Olyan új fogalmak köré rendeződött az élet, mint a tudomány, termelés, kereskedelem, export-import, bérmunka, fizetés, részvénypiac, kölcsön, bankrendszer, vétel és eladás, kamat, tőke, megtakarítás, veszteség és haszon.

Mit keresnivalójuk itt hindusztáni teheneknek és bikáknak?

Nem ugrándozhattak a szabadban. Nem volt hasonszőrű állat, hogy összemérjék vele erejüket. Nem szólt sem pásztorsíp, sem furulya. Nem voltak öreg nagyapók, akik ékádasí[48] napján csemegével kedveskedtek volna nekik. Nem voltak csibész ördögfiókák, akik heccelődtek, duzzogtak, majd békét kötöttek volna velük.

A berkshire-i ház udvara sem volt olyan hely, ahol kivehették volna a részüket a család életéből. Itt nem ünnepelték meg a díválit[49], nem tartották meg a Góvardhana púdzsát.[50] Nem imádták ősidők óta a tehenet.

Ha meghalt valaki, nem olvastak fel a Garudapuránából[51]. Nem volt Vaitaraní[52] folyó, hogy a halál után a tehén farkába kelljen kapaszkodni az átkeléshez. Ezért tehénajándék[53] sem volt.

Az angol teheneknek többnyire nem volt saját nevük. Személyiségük sem volt. Itt nem volt Krisna, Bradzsföld, Vrindávan.

A mezőgazdaság központjában nem a szarvasmarha állt, így nem voltak vele kapcsolatos ünnepek és fesztiválok. Angliában a tehén nem volt a föld jelképe, és nem létezett Dilip király[54], aki kész lett volna az életét áldozni, hogy megoltalmazza a tehenet.

A tehén Angliában csont, zsiradék, tejtermék-, valamint hús- és bőripari nyersanyag volt. Képzelhető, mennyi becsülete lehetett az Indiából érkezett teheneknek és a jakbikának.

Az állattartás szigorú szabályai szerint menetrendszerűen etették őket, előírásos pontossággal kiporciózva a takarmányt. Szolgák hozták a tápot és a vizet. Megfejték, majd karbolsavas ronggyal lemosták őket. Vegyszert permeteztek szét a rovarok ellen.

Egész Angliában nem volt egy kislány, aki nyakukat átkarolva puszit nyomott volna a tehenek homlokára. És egyetlen öregembernek sem jutott eszébe forró homlokát az övékhez szorítva könnyezni. Nem volt férje családjához költözött nő, aki először a tehénhez szaladt volna (mint teszik a dúdzs[55] ünnepére hazalátogató fiatalasszonyok), hogy anyjának szólítva a nyakába boruljon, és jól kisírja magát.

A tehenek fulladoztak Angliában. Egyre tompult az észlelésük. Nem tudtak enni. Ha mégis ettek, nem tudták megemészteni a takarmányt. A fehér szolgákban gyilkosukra ismertek: borzongva érezték ki leheletükből a halál szagát. Aztán már csak koplaltak. Egyik a másik után betegedett meg, hullottak sorra. Fél év alatt négy tehén pusztult el. Nem siratták meg őket. Hiszen itt már nem szegény családok életadó jószága, tej, bőség és termékenység forrása volt a tehén.

A szolgák takarították el a tetemet. Amikor a negyedik tehén is elhullott, Warren Hastingsnek kellemetlen érzése támadt, noha nem igazán bánta, hogy megszabadul tőlük – úgysem ért volna rá senki a tehenekkel foglalkozni. Az Indiában sikkasztott pénzt Mrs. Hastings részvényekbe fektette, vagy bankba tette, és jelentős tőkét invesztált hajókba. És még javában folyt a per.

– A megmaradt egy szem tehenet pároztassátok a jakkal – utasította szolgáit Warren Hastings. – Hátha lesz belőle borjú. Ha sikerül a kísérlet, zebut, száhivált, kánkrédzst, hálikárt, csupa remek fajtájú teheneket meg bikákat hozatunk Indiából. Nagy hasznot húzhat belőle a bőripar, a húsról nem is beszélve.

Az ülő borjú, amely az ismeretlen festő Purley Halljának jobb sarkában látható, attól a bizonyos jakbikától származik.

* * *

Megellett hát az indiai tehén, és egy kis ideig „családja” mellett maradhatott a jakbika is. Akkor már szívből utálta Warren Hastings egész háza népét. Tehenének rettegő tekintete csak fokozta a szolgák iránti gomolygó dühét. És ez utóbbiak bizony súlyos hibát követtek el.

Az angolok persze nem is sejtik, hogy a hindusztáni szarvasmarha érti az emberi beszédet. És nem lehetetlen, hogy a berkshire-i birtokon töltött másfél-két év alatt a szóban forgó állatok többé-kevésbé elsajátították a nyelvet, amelyet a szolgáktól hallottak.

A két szolga megetette-megitatta őket, majd – miközben karbolsavas ronggyal csutakolták a testüket – egyikük megjegyezte:

– Ennek a borjúnak igen ízes húsa lehet!

– Adj be neki valamit. Majd kimagyarázzuk… – válaszolta a másik.

És ebben a pillanatban következett be a szerencsétlenség.

A bika felöklelte az egyik szolgát, és szarvával feldobta a magasba. Aztán mint haragos szélvész vette üldözőbe a másikat, tört-zúzott, letiport mindent, ami csak az útjába került: gyepet, kertet, kerítést, udvart. A szolga eszeveszetten futott, hogy mentse a bőrét, ám a bika ott loholt a nyomában, senki sem tudta megzabolázni.

Végül maga Warren Hastings lépett közbe. Bengáliul kiáltozva igyekezett lecsillapítani a dühöngő állatot. Nem ment könnyen: másfél órájába telt, mire sikerült megfékeznie.

Ezután tíz-tizenöt nyugodt nap következett. Mintha visszazökkent volna az élet a rendes kerékvágásba. Aztán egy nap a borjú – mely időközben már olyan nagyra nőtt, amilyennek az ismeretlen festő ábrázolta képe jobb sarkában – etetés után hirtelen leesett a lábáról, és estére kimúlt.

A tehén szeméből megállíthatatlanul folyt a könny. Ám az ipar és a tőke országában senki sem látta a könnyeit. Pedig nemcsak az ételt utasította vissza onnantól kezdve, hanem vizet sem vett magához. Politikailag szólva úgy fogalmazhatnánk, hogy az angliai Berkshire-ben, Warren Hastings volt főkormányzó Purley Hall nevű birtokán, vagyis külföldön került sor az első indiai szatjágraha[56] éhségsztrájkra.

A bika megadóan nyalogatta napról napra gyengébb, erőtlenebb indiai társát; hisz nyilvánvaló volt: borjának elvesztése után mást sem kíván már, mint hogy önkéntes éhezéssel megválhasson az életétől – akár egy dzsaina.[57] A tehén szánta ugyan a bikát, hisz nélküle egészen magára marad majd a firangok idegen, furcsa, gazdag országban. Csüggedt tekintetét ráemelve együttérzőn, szeretettel nézte, mintha mégis bátorítani próbálná. Mintha azt sugallná: Vigyázz magadra, ha már nem leszek. Táplálkozz rendesen. A balsors vetett ide bennünket, de hátha egy szép napon mégis hajóra tesznek, és hazavisznek. Minden vágyam, hogy hátralévő egy-két boldog pillanatomat megosszam veled.

A tehén egyre gyengült, leesett a lábáról. Már nem állt, hanem oldalára dőlve feküdt – a földön, a kép jobb sarkában. A bika meglátta szemében a halált – olyan volt, mintha sűrűsödő árnyék közelegne. Aztán a tehén már a szemét sem tudta nyitva tartani; csak feküdt behunyt szemmel.

A bika félt, nem akarta elveszíteni a tehenet. Jövendő magánya sejtelmétől tébolyult nyugtalanság vett rajta erőt. Keserűségében egészen eszét vesztette.

Rátámadt minden angolra. Ha szolga vagy vendég érkezett a majorba, orrlikából félelmetes gőzt fújtatva rohant rájuk. Az emberek ordítva menekültek. De az egyenruha látására végképp elborult az agya. Féktelen dühvel rontott egyenruhás angolokra. Szilaj őrület, vad tűz tombolt benne – sok sebesült bánta a vele való találkozást. Mígnem tombolása harmadik napján csendőri segédlettel és furkósbottal csúnyán elagyabugyálták, béklyóba, vasba verték, és visszavitték a karámba, ahol azelőtt lakott.

A Purley Hall főbejáratánál feltűnő táblát helyeztek el, amelyen nagy piros betűkkel ez állt: „Vigyázz! Megvadult indiai bika! Életveszély!”

A tehén kétségbeesve érzékelte, hogy elválasztották a társától. Utolsó, maradék erejével még azt kívánta, bárcsak még egyszer láthatná a haragos, őrjöngő, láncra vert bikát, de néhány perc múlva lecsukódott a szeme, sötétség borult rá. Már nyöszörgésre sem futotta az erejéből. Gyenge szuszogásától fűszál se rebbent.

Egy reggel nem kelt fel, nem nyitotta ki a szemét. A szolgák kilenc órakor fogták, és elvitték. A bika teli torokból bőgött, zokogott. Tüdeje, mája, szíve, agya sírt – egész teste rázkódott a sírástól. A gyász és a tehetetlenség különös hangokat csalt elő a torkából.

– Semmi kétség – mondta Warren Hastings. – Megveszett.

Nem tudni, hogyan, de aznap – béklyót, láncot letépve – kiszabadult a bika. Senki sem gondolta, hogy ez lehetséges.

Warren Hastingset ugyanaznap mentették föl a bíróságon. Az angol jogalkalmazók alaptalannak találták a sikkasztás, okirathamisítás, korrupció, kegyetlenkedés, csalás, fosztogatás, és mindennémű erkölcstelen vagy gátlástalan visszaélés vádját. Sőt, elismerően nyilatkoztak Hastings alkalmasságáról, tisztánlátásáról, valamint a Kelet-Indiai Társaság és az egész brit társadalom érdekében végzett szolgálatairól. Javasolták, hogy a korábbi vádlott választassék be az Államtanácsba, és részesüljön évi tizennégyezer font díjazásban. Történelmi jelentőségű határozatukban sajnálatosnak mondták ki, hogy valaha is eljárást indítottak ellene. Hisz minden Indiában szolgáló magasrangú közhivatalnok óhatatlanul ellenállásba ütközik, bármit tesz. Ha Hastings elkövetett is kisebb-nagyobb hibákat, az váratlan helyzeteknek tulajdonítható; olykor annyi nehézség, annyi probléma szakad egy felelős politikus nyakába, hogy hibái és tévedései nemcsak érthetők, hanem emberileg természetesek is.

Amikor ítéletet mondunk Warren Hastings felett, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a nagyformátumú, birodalomépítő vezérektől sem várunk el makulátlanul tisztességes magatartást. Hisz létrejöhet-e bűn, törvénytelenség és becstelenség nélkül bármilyen birodalom?

Hastings alig bírt magával, Mrs. Hastings pedig ura homlokát csókolgatta örömében. London, Berkshire, Manchester és más városok kiválóságai gratuláltak a sikerhez. A berkshire-i városházán pompás fogadást adtak a tiszteletére. A sikkasztás vádját annak idején benyújtó Mr. Burköt gyalázták. A Hastings házaspár örömmámorban úszva, diadalittasan foglalt helyet a pazar hintóban, amely hazavitte őket.

De alig hajtott át a hintó Purley Hall főkapuján, mintha földrengés sújtotta tájra értek volna. Sövény, palánk, kerítés ledöntve hevert, és e pusztításba vérfagyasztó bőgéssel rontott be a bika: mintha viharfellegek dörögnének, és száz villámcsapás csattana egyszerre – forgószelek, ciklonok, tájfunok erejével. Szarvával felöklelte a hintót, és úrral, úrnővel, kocsissal együtt dobta a levegőbe.

A hintó ripityára tört. Warren Hastingsnek megsérült a csípője, combcsontja és egyik csuklója. A kocsis eszméletét vesztette, orrából dőlt a vér. Mrs. Hastings a fején sérült meg. Elég mély lehetett a seb, mivel emlékezetét vesztve, összefüggéstelenül motyogta:

– Csókhí… Nandakumár…

A bika pozdorjává törte a fejedelmi hintót, majd gyorsan a pompás, fekete paripára rontott, szarvával felhasította a hasát, belét kiontotta.

A pazar, nemes vérű, fekete angol-arab mén a maga módján ugyancsak a brit birodalmat jelképezte.

A dühöngő bika olyan volt, mint a tűzhányó: harag, szenvedés, fájdalom és undor fortyogott benne. Kitört, rombolt, pusztított; veszélyt jelentett Angliára. De nem sokáig: még aznap este, hogy Hastingset fölmentették, 1795-ben a királyi sereg egy alakulata végzett vele.

Állítólag igen sok zsír volt a jak testében, ezért a major egyik pénzsóvár cselédje kéz alatt eladta a davenporti bőrgyárnak. Innen aztán a woolwhichi fegyvergyárba került a zsiradék, és hatvankét év múlva, amikor 1857 március 29-én Kalkutta mellett, a bárrákpuri katonai táborban Mangal Pándé[58] lelőtte az angol adjutánst, töltényéhez innen származó zsiradékot használt fel. A nemzeti szabadságharc, amelyet az angolok később lázadásnak neveztek, ezzel a lövéssel vette kezdetét.

Így ér hát véget Warren Hastings hindusztáni bikájának története. Már csak néhány kérdés marad megválaszolatlanul: lehet vajon, hogy csak a tehén és borja kimúlása miatt vesztette eszét a bika? Vagy a közömbös, részvétlen ipari társadalom, a nyugati kultúra ellen tiltakozott élete feláldozásával? Netán fanatikus hívő módjára – hazája mítoszai, a puránák, az írások, babonák és hagyományok kedvéért – harcolt, és veszett oda? Vagy a brit imperializmus ellen lázadt, és hazaszerető, büszke indiaiként halt meg?

Vagy közönséges bika volt csupán, amelyet Samuel Turner kapott egy tibeti lámától és továbbajándékozott Warren Hastingsnek, India első angol főkormányzójának? És mi van, ha a tehén Csókhí, a bika pedig Nandakumár újjászületett alakja volt? Hisz Warren Hastings mindkettő halálában szerepet játszott…! Vajon nem volt-e mártír a bika? S ha igen, akkor a Rádzsghát[59] környékén nem érdemelne-e emlékművet?

            Talán sokat kívánunk; de a függetlenség elnyerése után ötven évvel – Delhiben, a szabad India fővárosában –, illene legalább egy elhanyagolt utcácskának e nevezetes hindusztáni bika nevét viselnie, amelyet 1795-ben, az angliai Berkshire városában az angol katonaság golyói terítettek le.

A történetünkben szereplő öreg tibeti láma egyébként az idők múlásával Delhibe menekült, és ma a Madzsnún dombja nevű városrészben lakik; jól emlékszik Samuel Turnerre, akivel mintegy kétszázhúsz éve találkozott. Titokzatos mosolya azt mondja: „Az a bika most is él.”

 

Megjelent: Kortárs indiai irodalom. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2010/10. Budapest

[1]              Lílá: játék, Krisna és Ráma kedvtelésből űzött tevékenységei, ezek dramatizált előadása (szanszkrit, hindí). Májá: káprázat, mágia, varázslat (szanszkrit, hindí).

[2]              Utalás Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember c. művére.

[3]              A plassey-i csata a brit uralom kezdetét jelentette Indiában. Szirádzsuddaula halála után utódja, Mír Dzsafár már brit ellenőrzés alatt uralkodott.

[4]              Naváb (az arabból perzsa közvetítéssel került az urdú nyelvbe): „úr”, egy indiai terület muszlim vallású fejedelme.

[5]              Mughal-dinasztia (arabul „mongol”): más szóval mogul; a XVI. század elejétől a XVIII. század elejéig, majd névlegesen a XIX. század közepéig Észak-India nagy része fölött uralkodó muszlim dinasztia. Alapítója, Bábur származását Dzsingisz kánig vezette vissza, ezért kapta a dinasztia a „mongol” nevet. A mogulok kivételes tehetségű uralkodói hat nemzedéken át sikeresen irányították India nagyobb felét, és kiválóan működő államigazgatást építettek ki.

[6]              Ld. A. L. Basham: The Wonder that was India. (1954) könyvét, amely már csaknem félszáz kiadást megért.

[7]              Joseph François Dupleix (1697– 1763): 1742-től Pondicherry főkormányzója, a francia érdekeltségek képviselője Indiában, s mint ilyen Robert Clive riválisa.

[8]              Maráthá: a maráthí nyelvjárás,beszélői által lakott régió (a mai Mahárástra állam Indiában) és lakói (földesurak, katonák, földművelők). Itt a 17. századi maráthá birodalomról van szó, amely hosszan tartó küzdelem után esett áldozatul az angol gyarmatosító hatalomnak.

[9]              Máiszúr: Dél-indiai város, Karnátaka államban.

[10]             Báúl: misztikus bengáli vándorénekes. A nagymúltú zenei hagyományt őrző és művelő báúlok szinkretikus vallási szektát alkotnak; többségük vaisnava hinduk és szúfí muszlimok közül kerül ki. Öltözékük és hangszereik gyakran elárulják hovatartozásukat. Jelentős hatást gyakorolnak a bengáli kultúra egészére.

[11]             Firang (perzsa): nyugati ember, európai.

[12]             Holí: február végén vagy márciusban ünneplik az indiai naptár phálgun hónapjának teliholdjahor a hinduk, szikhek, de mások is. Bradzs-földön: Mathurá és Vrindávan környékén legnevezetesebb az ünnep. Az emberek színes festékporral és vízzel szórják be egymást, az ünnep előestéjén tüzeket gyújtanak.

[13]             Arrak: Az arab világban és a Közel-Keleten ánizspálinka, Dél- és Délkelet-Ázsiában kókuszpálma nedvéből vagy cukornádból, gyümölcsökből készített pálinka.

[14]             Joseph Priestley (1733-1804) és Carl Wilhelm Scheele (1742-1786): az oxigén felfedezői.

[15]             Dzsajadéva: Gíta Govinda – Pásztorének. Weöres Sándor fordítása (Vekerdi József nyersfordítása alapján; 1982). A további Dzsajadéva-verseket ugyanebből idézzük.

[16]             Csaitanja Maháprabhu (1486–1534): kelet-indiai szerzetes, a vaisnava iskola – a Krisna iránti szerető odaadást hirdető bhakti – jeles képviselője. Tanai, amelyeket népszerű énekek formájában hirdetett, a Bhágavata Purána és a Bhagavad Gíta filozófiáján alapultak. Megénekelte Rádhá és Krisna megjelenési formáit, elválaszthatatlan egyesülésüket.

[17]             Gópála: Krisna egyik neve a sok közül. Jelentése: „tehenek védelmezője”.

[18]             Dvápara: a négy nagy világkorszak közül a harmadik, amelyben Krisna élt. Amikor elhagyta a földet, beköszöntött a jelen világkorszak, a kalijuga.

[19]             Sir Philip Sidney (1554-1586): Az Erzsébet-kori Anglia jelentős költője, a protestáns hit védelmezőjeként vesztette életét.

[20]             A tejtenger kiköpülésének mítosza Visnu teknősbéka megtestesülését mondja el. Az istenek és a démonok összefogtak, hogy a tejóceán mélyéről megszerezzék a legnagyobb kincseket. Ezek között volt az amrita, a halhatatlanság itala, Laksmí, a szerencse és gazdagság istennője, és Kámadhénu, a minden kívánságot teljesítő tehén is.

[21]            Az idézet Christopher Marlowe (1564-1593) The Passionate Shepherd to his Love verséből való. A szerző emlékezetből idézi a verset, és néhány sorral megtoldja. (Greskovits Endre fordítása).

[22]             Christina Georgina Rossetti (1830 – 1894) romantikus angol költőnő Visszhang (Echo) című versének utolsó versszaka.

[23]             Szádhu: A hinduizmusban ezzel a szóval jelölik a misztikusokat, aszkétákat, jógikat vagy vándor szerzeteseket. A szádhu egytlen célja elérni a negyedik vagy végső hindu életcélt, a meditáció általi megszabadulást, a móksát.

[24]             Bam: Siva üdvözlésére, megszólítására használt indulatszó.

[25]             Ból: „mondd” (hindí).

[26]             Kanhaijjá: Krisna („fekete”) egyik neve („feketécske”).

[27]                              A középkori versrészleteket a szerző helyi változatban közli, gyakran emlékezetből. Az írásbeliség hiánya miatt ezek a változatok orális költészetként vagy népköltészetként maradtak fenn.

[28]             Kelet-Indiában már szólássá lett versrészlet Acsutjánand Dász középkori orijá költő Dzsótimandal c. művéből, aki Csaitanja Maháprabhu barátja is volt. A háromszoros „örök“ a Brahmá – Visnu – Siva istenhármasra vonatkozik. A világ teremtésekor, létezésekor és pusztulásakor – bármely időben és térben Rádhá és Krisna misztikus egyesülése örök.

[29]             John Zephaniah Holwell (1711- 1798) sebész, a Kelet-India Társaság alkalmazottja, 1760-ban rövid ideig Bengál kormányzója is volt.

[30]             Krisna.

[31]             Ghunghcsí: az Ájurvédában is ismert, fogamzásgátlásra használt növény, az Abrus precatorius: olvasófa vagy imádságbokor, a hatóanyaga (abrin) abortív.

[32]             Ozias Humphrey (1742- 1810): portré- és miniatúrafestő, 1785-87 között járt Indiában,

[33]             John Thomas Seton (1738–1806) skót portréfestő 1776–1785 között járt Indiában.

[34]             Sir William Jones (1746–1794): filológus, aki felismerte a szanszkrit, a latin és az ógörög közötti nyelvi rokonságot. 1784-ben megalapította az Asiatic Society-t.

[35]             Sir Charles Wilkins (1749–1836): nyomdász, orientalista; Gítá-fordítása 1785-ben, Londonban jelent meg.

[36]             Nathaniel Brassey Halhed (1751–1830): filológus, 1776-ban egy szanszkrit munka perzsa fordításából a hindu törvényeket ültette át angolra, 1778-ban bengáli nyelvtant jelentetett meg.

[37]             Henry Thomas Colebrooke (1765–1837): orientalista, hindu törvénykezési munkák fordítója, 1805-ben jelent meg szanszkrit nyelvtana és esszékötete a Védákról.

[38]             James Rennel (1742–1830): földrajztudós, 1779-ben Bengál, 1783-ban India első térképét publikálja.

[39]             Részlet Vidjápati (1350–1437) maithilí költő verséből, aki a Padávalí (Versek sora) c. művében Krisna és Rádhá szerelmét énekelte meg.

[40]             Bhagavad Gítá –A magasztos szózata. Ford. Vekerdi József (1997).

[41]             Nacskarijá: táncos-énekes kaszt tagja.

[42]            Puránák: „régi időkből való” hindu vallási szövegek, amelyek a világegyetem történetét beszélik el a teremtéstől a pusztulásig, királyok, hősök, bölcsek és félistenek családfáját írják le; bevezetnek a hindu kozmológiába és filozófiába.

[43]             Ruhéla: („hegyi, felföldi”, pastú nyelven): Uttar Pradés állam északi vidékén élő afgán eredetű népcsoport, akiket Aurangzéb mogul uralkodó telepített be. Szembefordultak a britekkel, de területüket 1774-ben a brit birodalomhoz csatolták.

[44]             Sir Eliyah Impey (1732–1809): 1775-ben a bengáli legfelsőbb bíróság elnökeként tárgyalta Nandkumár ügyét.

[45]             Samuel Turner (1749–1802) An Account of an Embassy to the Court of the Teshoo Lama in Tibet (1800) könyvében számol be utazásáról.

[46]             Nandí: Siva bikájának a neve. A Sivának szentelt templomokban Nandí kőszobra a bejáratnál, a fő szentéllyel szemközt található.

[47]            Pasupati: „az állatok ura” (szanszkrit).

[48]            Ékádasí: „tizenegy” (szanszkrit), a hindu kalendárium holdhónapjának tizenegyedik napja. A holdhónap két félre oszlik, a hold növekvő és fogyó fázisának megfelelően, egy fél hónap 14 napból áll. A 11. nap különösen kedvező az elmélyülésre, böjtölésre.

[49]         Díválí „mécsesek sora” (szanszkrit): a Fény ötnapos ünnepe, a hindu újév kezdetét jelöli. A házakat mécsesekkel, égőkkel díszítik fel. Ráma, az igazságos, isteni uralkodó ezen a napon tért vissza királyságába, Ajódhjába, a gonosz Rávana felett aratott győzelme után. Birodalmának lakói lámpásokat helyeztek el az út mentén, hogy kivilágítsák szeretett királyuk hazavezető útját. A harmadik napon Laksmínak, a gazdagság és a szerencse istennőjének is áldozatot mutatnak be, hogy jólétet, boldogságot hozzon a családnak.

[50]             Góvardhana púdzsá: A díválí negyedik napja, amikor arra emlékeznek, hogyan védte meg a vrindávani pásztorokat és nyájaikat Krisna Indrának, az istenek királyának a haragjától, aki hatalmas esőt zúdított az emberekre. Krisna ugyanis a kisujjával felemelte a Góvardhana hegyet mint egy esernyőt.

[51]             Garudapurána: Ebből a puránából olvasnak fel részleteket, miközben a holttestet elégetik a máglyán.

[52]             Vaitaraní: az a folyó, amely elválasztja a földet az alvilágtól. A bűnös lelkeknek ezen kell áthaladniuk.

[53]             Tehénajándék: a bráhmanáknak haláleset alkalmával tehenet adományoztak.

[54]             Dilip király: Iksváku nemzetségéből szármzó uralkodó, az égi Nandiní tehén védelmezője. Magát ajánlja fel elededül, hogy az oroszlántól megmentse a tehenet.

[55]             Dúdzs ünnepe: A díválí ötödik napja, a testvéri szeretet ünnepe.

[56]            Szatjágraha: Mahátmá Gándhí eőszakmentes ellenállást hirdető filozófiája, ami a „passzív ellenállás”-nál több: minden körülmények közepette az Igazsághoz (szatja), való ragaszkodást (ágraha) tételezi föl, és ezért a békés erő szinonímája.

[57]             Dzsain: A Mahávíra Vardhamána, a Dzsina (Győztes) által alapított vallás követője.

[58]             Mangal Pándé (1827– 1857) az angol Kelet-Indiai Társaság (bennszülöttekből álló) Bengáli Gyalogságának 34. ezredében szolgált, és Indiában az angolokkal való szembefordulása miatt az egyik első szabadságharcosnak tekintik.

[59]             Rádzsghát: A nemzeti kegyelet helye, Delhiben a Jamuná folyó partján, ahol Mahátmá Gándhí holttestét elégették, s amelyet emlékmű jelöl. A közelében áll számos jelentős indiai személyiségnek is az emlékműve.