(Kovács Hajnalka fordítása urdúból)
„Valami rókakölyök-szerű esett ki a szájából. Ahogy meglátta, nyomban rálépett, jól megtaposta, de minél jobban taposta, annál nagyobbra nőtt.”
Ezzel a történet végére ért.
– Mester, mit jelképez a rókakölyök? – kérdeztem. – És mit értsük azon, hogy minél inkább tapossák, annál nagyobbra nő?
– A rókakölyök a rosszra hajló lélek, és minél inkább taposod a rosszra hajló lelked, annál inkább hízik – magyarázta a mester, Sejk Uszmán ’Kabútar’[1].
– Leírhatom? – kérdeztem.
– Megengedem, hogy leírd – felelte, és felröppent a tamarinduszfára.
Megmosakodtam, mint amikor imához készülök, fogtam a papírt meg a tolltartót, és leültem. Olvasóim! Bal kézzel jegyzem le e sorokat, mert a jobbom szövetkezett az ellenséggel, és olyat írt volna le, ami ellen pedig oltalmat keresek. A mester is oltalomért folyamodott a kéz ellen, hisz ellenségének tekintette az ember e szövetségesét és segítőjét.
Amikor egy nap megint erről beszélt, kértem, hogy magyarázza meg. Erre elmondott egy Sejk Abú Szaíddal (Isten irgalmazzon neki!) megesett történetet, amelyet most itt közzéteszek:
„Sejk Abú Szaíd (Isten irgalmazzon neki!) családja már három napja éhezett. A feleség nem bírta tovább, s annyit panaszkodott, hogy Sejk Abú Szaíd elment koldulni. Már éppen indult volna haza a szerzeményével, amikor a csendőrök lecsaptak rá, és zsebmetszés vádjával letartóztatták. Végül azzal büntették, hogy levágták az egyik kezét. A sejk fogta a levágott kezét, hazavitte. Sokszor elővette, nézegette, síratta: ‘Ó kéz, kapzsi voltál, koldultál, elért hát a végzeted.’”
A történet végeztével megkérdeztem:
– Leírhatom?
Hallgatott egy darabig, majd így szólt:
– Ó, Abul Qászim Khizrí, a szó isteni parancs, az írás pedig imádat. Mosakodj meg, térdelj le, és jegyezd le éppen úgy, ahogyan megesett.
Aztán ezt a verset szavalta a Koránból:
Jaj nekik azért, amit a kezük írt és jaj nekik azért, amire szert tettek.[2]
A verset idézve elszomorodott.
– Mester, miért mondtad ezt a verset? És mi okból lettél szomorú? – kérdeztem.
Nagyot sóhajtott, és elmesélte Ahmed Hadzsarí történetét, amit én itt szó szerint közzéteszek:
„Ahmed Hadzsarí korának egyik nagy költője volt. Egyszer azonban olyan idők jöttek, hogy túl sok lett a költő a városban. Az emberek többé nem tettek különbséget tökéletes és tökéletlen költők között. Minden költő Kháqáninak és Anvarinak[3] tartotta magát, és qaszídákat[4] írt. A helyzetet látva Ahmed Hadzsarí abbahagyta a verselést, és onnantól fogva bor árusítására adta a fejét. Szamarat vett, megrakta boroskorsókkal, úgy járta a bazárokat. Az emberek ujjal mutogattak rá, mondván, hogy Ahmed rossz útra tért: a tiszta költészet művelőjéből borkereskedővé lett. Ő azonban fütyült rá, hogy mit beszélnek az emberek, és zavartalanul árulta tovább a bort. Egy nap azonban egy elágazáshoz érve a szamara megmakacsolta magát. Ahmed ráhúzott néhányszor az ostorral, mire a szamár hátranézett, és elszavalt neki egy alliterációval teletűzdelt verssort, valahogy így:
Elágazásnál állok. Ahmed mondja: menj! Az Egy mondja: ne menj![5]
Ahmed Hadzsarí ezt hallván megszaggatta az ingét, és nagyot sóhajtva így szólt: ‘Jaj annak a kornak, amikor a szamár verselni kezd, de Ahmed Hadzsarí szája le van lakatolva.’ Aztán szabadon engedte a szamarat, elindította a város felé, ő maga pedig elvonult a hegyekbe. Ott megszállott módjára a fáknak szavalta verseit, és körmeivel kövekre karcolta őket.”
A történet végére érve a mester elhallgatott. Sokáig lehajtott fejjel ült.
– Mester! Hogyan lehetséges, hogy a fák hallják az emberi beszédet, jóllehet nem bírnak lélekkel? – kérdeztem.
Felemelte a fejét, rám nézett, és így szólt:
– A nyelv nem maradhat beszéd nélkül. A beszéd nem maradhat hallgató nélkül. A beszéd hallgatója az ember. Ha azonban az ember elveszti a hallásra való képességét, akkor azoknak adatik hallóképesség, akiknek eddig nem volt, minthogy a beszéd nem maradhat hallgató nélkül.
Majd elmesélte Szajjid Alí al-Dzsazáirí történetét. Hallgassátok:
„Szajjid Alí al-Dzsazáirí ismert volt a maga korában tüzes prédikációiról. Ám egy nap minden átmenet nélkül abbahagyta a prédikálást, lakatot tett a nyelvére. Zűrzavar lett úrrá az embereken. Egy idő után megsokallták, elébe járultak, és könyörögve kérték, hogy az Isten szerelmére, prédikáljon már nekik. Addig unszolták, míg beleegyezett, de csak azzal a feltétellel, ha szószékét kiviszik a temetőbe. Az emberek elcsodálkoztak a furcsa kérésen, de megtették, amit kívánt. A sejk kiment a temetőbe, felállt a szószékre, és ékesszóló prédikációt intézett a néphez. És csodák csodája: épp csak véget ért a prédikáció, hangok szólaltak meg a sírokból, amelyek a Prófétát magasztalták. Ekkor Szajjid Alí al-Dzsazáirí a néphez fordult, és elcsukló hangon ezt mondta:
– Ó, város, Isten irgalmazzon neked! Az élők, akik benned laknak, megsüketültek, a holtak pedig hallást nyertek.
Oly keserves sírásra fakadt, hogy még a szakálla is könnyben ázott. Ezután otthagyta a várost, a temetőben ütött tanyát, és a halottaknak prédikált.”
A történet felcsigázta az érdeklődésemet:
– Mester, mikor vesztik el az élők a hallgatásra való képességüket, s mikor adatik fül a halottaknak?
Erre nagyot sóhajtott, és kijelentette:
– Isteni titkok ezek, és Isten szolgáinak nincs engedélyük arra, hogy felfedjék őket.
Megrázta magát, és felröppent a tamarinduszfára.
Ugyanis tudni kell, hogy Sejk Uszmán Kabútar repülni tudott, mint a madarak. Volt az udvarában egy tamarinduszfa – télen, nyáron, és az esős évszakban is ennek árnyékában tartotta a zikr[6] szertartásait. Irtózott attól, hogy tető legyen a feje fölött, mondván, hogy már egyetlen tető alatt tartózkodni is épp elég fullasztó, még egy tetőt hogy is bírhatna ki? Amikor Szajjid Razí meghallotta ezt, teljes önkívületbe esett, majd porig rombolta a házát, darócruhát öltött, és a tamarinduszfa alá költözött. Szajjid Razí, Abú Szalam Baghdádí, Sejk Hamza, Abú Dzsafar Sírází, Habíb bin Jahjá Tirmizí és szerény személyem voltunk a mester odaadó tanítványai. Öt társam ekkor már szert tett a belső tisztaságra, hisz mindannyian a lemondás útját választották, és megszabadultak kötődéseiktől. Sejk Hamza elkülönülve, tető nélküli házban lakott. A mester tanításának szellemében vallotta, hogy tető alatt élni istenkáromlás.[7] Egy tető van csak, amit Ő, az Egyetlen, a Társ nélküli[8] emelt fölénk, nem helyes hát, hogy Isten szolgái ezen kívül más tetőt építsenek.
Abú Szalam Baghdádí magas rangú apa gyermeke volt, de elhagyta az otthonát, megszakított mindennemű kapcsolatot az apjával, és a mester tanítványául szegődött. Sűrűn hangoztatta, hogy a rang elfátyolozza a valóságot. Abú Dzsafar Sírází egy nap a zikr szertartása alatt megszaggatta a ruháját, és tűzre vetette a gyékényét, mondván, hogy a gyékény elválasztja a port a portól, a ruha pedig előnyt ad a pornak a porral szemben. Attól a naptól kezdve anyaszült meztelenül járt, és a puszta földön tanyázott.
Magának a mesternek a föld volt a trónusa, egy tégla a párnája, a tamarinduszfa törzse a támasza, mégis a magasból szemlélte ezt az alantas világot. A zikr szertartása alatt sokszor valóban föl is emelkedett – hol a falra, hol a tamarinduszfára röppent, hol pedig eltűnt a levegő magas, tágas terében.
Egy nap megkérdeztem:
– Mester, hogy tettél szert a repülés képességére?
– Uszmán elfordult a világ csábításaitól, és így legyőzte az alacsony föld vonzását – felelte.
– Mester, mi a világ csábítása? – faggattam.
– A te rosszra hajló lelked.[9]
– Mi a rosszra hajló lélek? – firtattam.
Erre ismét történettel válaszolt.
„Egy nap, amikor Sejk Abul Abbász Asqání a házába lépett, egy sárga kutyát látott az ágyában aludni. S mert úgy vélte, valamelyik környékbeli kutya tévedhetett be hozzá, ki akarta zavarni. De a kutya bebújt a ruhája alá, és eltűnt.”
– Mester, mi a sárga kutya? – kérdeztem.
– A sárga kutya a te rosszra hajló lelked – felelte.
– Mester, mi az a rosszra hajló lélek?
– A rosszra hajló lélek a világ csábítása.
– És mi a világ csábítása? – faggattam tovább.
– Lealacsonyodás – felelte.
– És mi a lealacsonyodás?
– A lealacsonyodás a tudás hiánya.
– Mi a tudás hiánya? – folytattam a kérdezősködést.
– A tudósok sokasága.
– Kérlek, Mester, világítsd meg ezt.
Ő megint egy történet formájában fejtette ki a választ, amit itt le is jegyzek:
„Réges-régen élt egyszer egy király, aki híres volt bőkezűségéről. Egy nap a színe elé járult egy tudósként ismert ember, és így szólt: ‘Ó felség, alattvalók menedéke, a tudósoknak is jár az elismerés.’ A király nagy tiszteltettel fogadta, és egy díszköntössel, valamint hatvan aranytallérral bocsátotta el. Gyorsan híre ment az esetnek. Egy másik, magát tudósnak valló ember ugyancsak a király színe elé járult, és szintén megkapta, amire vágyott. Aztán egy harmadik is, aki a tudomány birtokosának tartotta magát, megjelent a királyi udvarban, és díszköntössel tért haza. Innentől fogva se vége, se hossza nem volt a tudósoknak: hosszú sorokban vártak bebocsátásra, és ajándékkal megrakodva tértek haza a királyi udvarból.
A királynak volt egy minisztere, igen bölcs ember. Egy szép napon, elnézve a tudósok hosszú sorát, nagyot sóhajtott, és a jelenlévő király meghallotta ezt. Mindjárt meg is kérdezte miniszterét, hogy ugyan miért sóhajtozik.
– Ó alattvalók menedéke, ha megígéred, hogy nem esik baja az életemnek, akkor megmondom.
– Megígérem – mondta a király.
A miniszter így folytatta:
– Jóságos királyom, a te királyságodban egyetlen tudós sincs!
– Hogy mondhatsz ilyet? Hát nem látod, hány tudós járul elém naponta, és nyeri el jutalmát?
– Felség, úgy tartja a mondás, hogy ha szamárrá lesz minden ember, akkor senki sem marad szamár. Ugyanígy, ha minden emberből tudós lesz, senki sem marad tudós.”
A példázat hallatán újabb kérdés ébredt bennem:
– Mester, mikor következhet be, hogy mindenki tudóssá lesz, és senki sem marad tudós?
– Amikor a tudós titokban tartja a tudását – felelte.
– És mikor tartja titokban a tudós a tudását? – firtattam.
– Amint észreveszi, hogy tudósnak tekintik a tudatlant, a tudóst pedig tudatlannak.
– És mitől tekintik egyszerre csak tudósnak a tudatlant, és tudatlannak a tudóst? – kérdeztem.
Válaszul a következő történetet mondta el:
„Egyszer egy neves tudós annyira szenvedett a nélkülözéstől, hogy elhatározta, másik városba vándorol. Abban a városban élt egy szent. A szent előre tudatta a város elöljáróival, hogy egy bizonyos nap bizonyos órájában egy nagy tudós érkezik majd a városba, és meghagyta, hogy fogadják őt nagy tisztelettel, ő maga pedig útra kelt.
A város előkelői a megadott időpontban kimentek a kikötőbe. És valóban éppen akkor érkezett a hajó, fedélzetén a tudóssal. Ugyanazon a hajón utazott egy lusta, mihaszna cipész. Mivel egyszerű, együgyű léleknek gondolta a tudóst, ráaggatta összes holmiját, hogy cipelje ő, aztán magára hagyta. Így amikor partra szálltak, az előkelők észre sem vették a darócruhába öltözött, cipészszerszámok alatt görnyedező tudóst, a cipészt viszont nagy tisztelettel fogadták, és díszkísérettel a városba vitték.
A szent hazatért az útjáról, és mindjárt meglátta az út szélén cipőt javítgató embert, akinek valósággal sugárzott az arcáról a tudás, a bölcsesség. Kissé arrébb viszont arra lett figyelmes, hogy a város vezetőinek és előkelőségeinek körében tanácsokat osztogat egy ostoba fajankó. A szent egész testében remegni kezdett, és így kiáltott fel: ‘Jaj annak a városnak, amely a tudósból cipészt, a cipészből pedig tudóst csinál!’ Aztán cipészszerszámokat vásárolt, és leült a tudós mellé cipőt javítani.”
– Mester, miről lehet a tudóst felismerni? – kérdeztem, miután meghallgattam a történetet.
– Arról, hogy nem enged a csábításnak.
– Mikor jelentkezik a világ csábítása?
– Amikor kevesebb lesz a tudás.
– És a tudás mikor lesz kevesebb?
– Amikor a dervis kéregetésre adja a fejét, a költő jutalmat követel, kijózanodik, aki mámoros, kereskedővé válik a tudós, a bölcs pedig hasznot húz a tudásából – válaszolta. Ebben a pillanatban átsétált egy ember az udvaron, miközben ezt a perzsa verssort szavalta:
Egyszer olyan éhínség tört ki Damaszkuszban
hogy a szerelmesek megfeledkeztek a szerelemről.
A mester utána kiáltott:
– Ember, szavald el még egyszer!
Az ember újra elszavalta a verset. A mester erre mély meditációba merült. Amikor végre felemelte a fejét, ezt a történetet mesélte:
„Élt egy városban egy nagylelkű ember. Nagylelkűségének híre bejárta a környéket. Élt ugyanabban a városban egy dervis, egy költő, egy tudós, meg egy bölcs is. Egyszer olyan keserves idők köszöntöttek a dervisre, hogy három napig egyfolytában éhkoppon maradt. Elment hát koldulni a nagylelkű emberhez, aki dús ajándékokkal rakta tele a köntöse zsebeit. Amikor a tudós felesége meglátta, milyen gazdagon tér vissza a dervis, szapulni kezdte a férjét: ‘Semmi haszna a tudásodnak! Még a dervis is különb nálad! Nézd csak, a nagylelkű ember hogy elhalmozta mindenféle jóval!’ Nem volt mit tenni – a tudós is elment, hogy kérjen a nagylelkű embertől. A nagylelkű ember őt is nagy tisztelettel fogadta, és bőkezűen megajándékozta. A bölcs akkortájt nagyon el volt adósodva, így amikor látta, hogy az előbbi kettő ajándékok alatt roskadozva tér haza a nagylelkű embertől, szintén ellátogatott hozzá, és elpanaszolta a helyzetét. A nagylelkű ember díszköntöst adományozott neki, és nagy tisztelettel bocsátotta el. Amikor a költő tudomást szerzett erről, siránkozni kezdett, hogy micsoda idők járnak, bezzeg a költészetet senki sem becsüli. Aztán ő is elment a nagylelkű emberhez, elszavalta néhány versét, és jutalomért folyamodott. A nagylelkű embernek tetszettek a versek, teletöltötte hát a költő száját igazgyönggyel.
A dervis megbecsülte, amit kapott, és mert nem akart még egyszer éhezni, egészen fösvénnyé vált. A tudós félretett egy keveset az ajándékából, tevét és némi árut vásárolt rajta, majd a kalmárkaravánnal Iszfahánba utazott, mely város akkoriban a világ felének számított. Nagy haszonnal tért meg az útjáról, így még több tevét, még több portékát vehetett, aztán útra kelt Khoraszánba. A bölcs a kölcsönfelvétel és a törlesztés terén tett szert nagy tapasztalatra, így nemsokára maga is uzsorás lett. A költő egészen ellustult; mindössze néhány verset írt még – egy-két panaszverset, egy-két köszöntőt –, melyekért szintén busásan megjutalmazták.
Így történt, hogy ők négyen – a dervis, a tudós, a bölcs meg a költő – tehetős emberek lettek. Ám a dervis tartása, a tudós tudása, a bölcs bölcsessége, és a költő verseiben a tűz semmivé enyészett.”
Sejk Uszmán Kabútar kis szünetet tartott, majd így szólt:
– Jól mondta Sejk Szádí, és magam is azt mondom, hogy Damaszkuszban mindkét szempontból elfelejtették a szerelmet.
Aztán sokáig a verssort dúdolgatta, de aznap már nem szólalt meg.
Tudni kell, hogy mesterünk szenvedélyes temperamentummal és érző szívvel volt megáldva. Ha verset hallott, egészen elérzékenyült. Ha nagyon meghatotta a vers, önkívületbe esett, és megszaggatta a köntösét. Elmondom, mi történt az utolsó alkalommal, amikor verset hallott.
Egész éjjel igen nyugtalan volt. Rendszerint átvirrasztotta az éjszakát, de akkor éjjel valóban egy szemhunyást sem pihent. Kértem, hogy pihenjen, de ő így válaszolt:
– Lehetséges-e aludniuk az utazóknak?
Aztán elmerült Isten neveinek és a kalimának[10] a mormolásában. Hajnalodott, és éppen amikor elvégezte a hajnali imát, arra sétált egy dervis, szenvedélyes hangon ezt a verset szavalva:
Hogy nyújthatnám ki mohó kezem bárki felé?
A vánkos alá szorítva egészen elzsibbadt ez a kéz.
A mester elragadtatottan kiáltotta oda a dervisnek:
– Szavald még egyszer!
A dervis újra elszavalta a verset. A mester megszaggatta a köntösét, majd megint kérte a dervist, hogy szavalja el. Az újra elszavalta. A mester szíve megtelt fájdalommal. Szomorúan mondta:
– Jaj e kezeknek azért, amit kértek. Jaj e kezeknek azért, amit szereztek![11]
Saját kezére nézve így folytatta:
– Ó, kezeim, tanúsítsátok, hogy Sejk Uszmán Kabútar megvédett titeket a szégyentől!
A dervis, akit korábban soha nem láttunk, odalépett, és így szólt a mesterhez:
– Uszmán, ideje meghalnod, hiszen kérgetők lettek a kezeid.
A mester ezt hallván sírva fakadt.
– Már meg is haltam – mondta. Fejét a téglára fektette, magára húzta a pokrócot, és nem mozdult többet.
Fejét a téglára fektetve, betakarózva, mozdulatlanul feküdt, a dervis elment, ahogy jött, én pedig összezavarodva ültem a helyemen. Aztán egyszer csak mocorogni látszott valami a pokróc alatt. Felemeltem a sarkát, és ekkor kiröppent alóla egy fehér galamb. Egy szempillantás alatt a magasba emelkedett, és eltűnt az égbolton.
Felhajtottam a pokrócot, és tekintetem megpihent mesterem áldott arcán. Csodálatos fényesség sugárzott róla. Olyan volt, mintha csak aludna. Megindultságomban oly heves zokogás tört rám, hogy eszméletem veszítettem.
Mesterem áldott egyesülése Istennel különös módon arra késztetett, hogy visszavonuljak cellámba: elegem lett a világból, és szemernyit sem vágytam az embertársaimmal való találkozásra. Nem tudom, hány napig ülhettem cellámba zárkózva, mígnem egy éjjel megjelent álmomban a mester (Isten töltse be fénnyel a sírját!). Felfelé fordított pillantását követve megnyílni láttam cellám mennyezetét, amelyen betekintett az ég. Útmutatásként értelmeztem ezt az álmot, és másnap elhagytam cellámat.
Nem tudom, hány napot tölthettem bezárkózva – de mintha az egész világ megváltozott volna időközben. Oly káprázatosnak láttam a bazárt, végigmentem rajta, mint ezelőtt soha. Ezrek sétáltak a csillogó-villogó boltok között, egymást érték a pénzváltók. Minden pillanatban portékák százai cseréltek gazdát. Íme a kereskedők birodalma! A bőség Gangesze itt hömpölyög! Megdörzsöltem a szemem. Istenem, ébren vagyok, vagy álmodom? Miféle városba csöppentem?
Ekkor eszembe jutott, hogy felkeressem a tanítványtársaimat. Meg kell tudnom, mi történt azalatt, amíg cellámban ültem.
Először az otthontalan Szajjid Razí felől érdeklődtem. Hosszas keresés után egy kastély előtt kötöttem ki – azt mondták, Szajjid Razí ott lakik. Nem akartam hinni a szememnek. „Istenemre mondom, hazudtok!”, kiabáltam azokra, akik útba igazítottak. „Szajjid Razí nem építhetett magának házat!”
Továbbálltam, és Abú Szalam Baghdádí után érdeklődtem. Egy ember a kádi[12] palotájához vezetett, mondván, hogy az Abú Szalam Baghdádí otthona. A palotát látván felettébb elcsodálkoztam, hogy Abú Szalam Baghdádí tisztséget fogadott el.
Továbbálltam, és Sejk Hamza felől tudakolóztam. Hosszas keresés után egy villa előtt találtam magam. „Istenemre mondom”, gondoltam, „Sejk Hamza tetőt emelt a feje fölé! Eltávolodott tőlem!”
Mentem tovább, s most Abú Dzsafar Sírází felől kérdezősködtem. Valaki egy ékszerüzlethez vezetett. Odabent nagy, puha párnákra támaszkodva ült a szőnyegen a selyemruhás Abú Dzsafar Sírází, és egy jóképű fiú legyezgette.
— Ó, Abú Dzsafar! – kiáltottam fel. – Mióta különbözteted meg a port a portól?
Választ nem várva sarkon fordultam, és továbbálltam. Ahogy bandukolok, egyszer csak nagy méltósággal elvonul mellettem Szajjid Razí, selyemruhába öltözve, szolgák kíséretében. Erre már elveszítettem a türelmemet. Odaléptem, felemeltem súlyos köntöse szegélyét, és így szóltam:
– Ó, te nagynevű család sarja, szajjidok szajjidja[13], hát felcserélted a darócruhát a selyemruhával?
Eltakarta az arcát, én pedig cellám felé vettem az utam. A cellámban aztán sokáig sírtam, és hajtogattam magamban: „Istenemre mondom, magamra maradtam!”
Másnap ellátogattam mesterem áldott sírjához. Habíb bin Jahjá Tirmizi ült mellette egy gyékényen, pokrócba burkolózva. Leültem magam is.
— Ó, Jahjá, látod, mennyire megváltozott a világ, társaink megfeledkeztek a mester tanításáról, letértek ösvényéről!
Sajnálkozó arckifejezéssel, nagyot sóhajtva mondta:
– Kétségkívül megváltozott a világ, és társaink bizony megfeledkeztek a mester tanításáról, letértek ösvényéről.
Erre én ezt válaszoltam:
– Vesszenek a dínár rabjai, és vesszenek a dirham rabjai!
Este hírnök jött Abú Szalam Baghdáditól, ezzel az üzenettel: „Régi tanítványtársad akar látni téged.”
Amikor odaértem, Habíb bin Jahjá Tirmizit már ott találtam. Abú Szalam Baghdádí a homlokát ráncolva így szólt hozzám:
– Ó, Abul Qászim Khizrí, hallom, azt mondtad, hogy elfordultunk a mester tanításától, és vesztünket kívántad.
Haragos pillantást vetettem Habíb bin Jahjá Tirmizire, majd mélyen Abú Szalam Baghdádí szemébe néztem, és azt kérdeztem:
– Ó, Abú Szalam, meg akarod tiltani, hogy azt hangoztassam, amit maga a Próféta mondott, és amit mesterünktől is oly sokszor hallottunk? „Vesszenek a dínár rabjai, vesszenek a dirham rabjai, vesszenek a fekete pokróc rabjai, és a szakadt ruha rabjai!” – szavaltam neki a teljes hadíszt.[14]
Közben behordták a fogásokat. A földre terített kendőn mindenféle színű és formájú ételek sorakoztak. Abú Szalam Baghdádí felém fordult:
– Szedjél, barátom!
Én azonban beértem hideg vízzel.
– Ó, Abú Szalam Baghdádí, egy nap csupán a világ, amelyben élünk – mondtam –, és a nappal a böjt ideje.
Abú Szalam Baghdádí sírva fakadt szavaim hallatán:
– Igazat szólsz, Abul Qászim – felelte, azzal nekiállt enni.
Habíb bin Jahjá Tirmizí is elsírta magát, és ő is dugig ette magát.
Miután elvitték a terítéket, egy táncosnő jelent meg több lány kíséretében. Ekkor felálltam, hogy távozzak. Abú Szalam Baghdádí erősen marasztalt. Én azonban megismételtem:
– Ó, Abú Szalam Baghdádí, egy nap csupán a világ, amelyben élünk, és nappal a böjt ideje.
Azzal távoztam. Ám a szajha lábának dobogása, bokacsengettyűinek csilingelése követett. Ujjammal bedugtam a fülemet, és mentem tovább.
Cellámba lépve hirtelen valami nyálkás dolgot éreztem a torkomban mocorogni, majd egyre följebb kúszni, míg végül ki nem csusszant a számon. Meggyújtottam a lámpást, és körülnéztem, bepillantva a cella minden zugába, de nem találtam semmit. Meggyőztem magam, hogy csak képzelődtem, lefeküdtem a gyékényre, és elaludtam.
Másnap felkeltem, és először Habíb bin Jahjá Tirmizihez siettem. És mit látok a gyékényén? Egy sárga kutya alszik rajta!
– Ó, Jahjá Tirmizí fia! – szóltam. – Engedted, hogy a rosszra hajló lélek a hatalmába kerítsen, és képmutatóvá lettél!
Elsírta magát, és így szólt:
– Istenemre mondom, igaz tanítványtársad vagyok, és csak azért járok el többi társunkhoz, hogy emlékeztessem őket az útra, amelyen a mester járt.
Akkor vettem észre, hogy az odaadó hívek fogadalmi ajándék gyanánt aranyat és ezüstöt szórnak a mester sírjára (Isten töltse be fényével!).
– Jaj neked, Jahjá Tirmizí fia! – kiáltottam. – Halála után a világi javak élvezőjévé teszed a mestert! Mit csinálsz ezzel az arannyal-ezüsttel?
Habíb bin Jahjá Tirmizí újra elsírta magát.
– Istenemre esküszöm, ez az arany-ezüst egyenlően lesz elosztva Szajjid Razí, Abú Dzsafar Sírází, Abú Szalam Baghdádí, Sejk Hamza és énközöttem. Saját részemet szétosztom a rászorulók között, hisz ezt a gyékényt tekintem minden vagyonomnak.
Felálltam, indultam tovább. Szajjid Razí kastélyához érve láttam, hogy a kapuban megtermett sárga kutya áll. Ugyanazt a sárga kutyát láttam Sejk Hamza villája előtt ácsorogni, Abú Dzsafar Sírází nagy párnáján szundikálni, és Abú Szalam Baghdádí palotájában a farkát csóválni. És azt kérdeztem magamtól: „Ó, Abul Qászim, mit keresel te itt?” És Abul Qászim azt felelte: „Azért jöttem, hogy visszavezessem Abú Szalam Baghdádit a mester útjára.”
Este most is ott találtam Abú Szalam Baghdádí asztalánál Habíb bin Jahjá Tirmizit. Abú Szalam Baghdádí felém fordult:
– Szedjél, barátom!
Én azonban beértem hideg vízzel.
– Ó, Abú Szalam Baghdádí, egy nap csupán a világ, amelyben élünk – mondtam –, és a nappal a böjt ideje.
Abú Szalam Baghdádí sírva fakadt.
– Igazat szólsz – felelte.
És amikor bevonult a táncosnő, ugyanezt mondtam, majd felálltam, hogy távozzak. A táncosnő lábának dobogása, bokacsengettyűinek csilingelése jó ideig követett, de én az ujjammal bedugtam a fülemet, és csak mentem előre.
A harmadik nap ismét tettem egy kört a városban. A legkisebb változást sem tapasztaltam ahhoz képest, amit az előző két napon láttam. Este megint Abú Szalam Baghdádí kapuja előtt találtam magam. Azért jöttem, hogy Abú Szalam Baghdádit emlékeztessem a mester tanítására, így hát nem kérdeztem magamtól semmit, hanem mindjárt bementem. Habíb bin Jahjá Tirmizí most is ott volt a vacsoránál. Abú Szalam Baghdádí felém fordult:
– Szedjél, barátom!
Én akkor már harmadnapja böjtöltem, ráadásul a terítéken fölfedeztem egykori kedvencemet, a sáfrányos piláfot. Vettem egy falatot, majd visszahúztam a kezem. Ittam egy kis hideg vizet, és ezt mondtam:
– Egy nap csupán a világ, amelyben élünk, és nappal a böjt ideje.
Azonban ma Abú Szalam Baghdádí ezt a mondatot hallva sírás helyett elégedetten felsóhajtott.
– Igazat szólsz, barátom – mondta.
Aztán bejött a táncosnő, és én vetettem rá egy pillantást. Arca rózsás, fénylő, szemeiben mámor, mint a boroskelyhekben, melle feszes, csípője telt, hasa, mint a szantálfa, köldöke, mint egy kis kehely. Oly vékony ruhát viselt, hogy átlátszott rajta a szantálfa, a kis kehely, a csípő, az ezüstös lábszárak. Úgy éreztem, mintha vettem volna még egy falatot az illatozó sáfrányos piláfból. Minden ujjbegyem bizserni kezdett, a kezem alig-alig akart engedelmeskedni. Ekkor eszembe jutott a mester tanítása a kezekről. Rémülten felálltam: Abú Szalam Baghdádí aznap nem is unszolt, hogy egyek! És távozóban a kurtizán lábának dobogása, bokacsengettyűinek csilingelése sokáig követett, és kellemes érzést hagyott bennem.
Ahogy hazaértem és cellámba léptem, hát mit látok? Egy sárga kutya alszik a gyékényemen! Mozdulatlanná dermedtem, mint egy kőbálvány, és ömlött rólam a hideg verejték. Nekiestem a kutyának, de hiába ütöttem, nem szaladt el, hanem bebújt a köntösöm alá, és eltűnt. Bizony megijedtem. Nem jött álom a szememre, belső nyugalmam semmivé foszlott. Zokogva esdekeltem: „Uram, könyörülj rajtam! Tisztátalan vágyak gyötrik a szívem, és a sárga kutya belém költözött.” Zokogtam, fohászkodtam, de nem leltem nyugalomra.
Ekkor eszembe jutott, miként küzdött Abú Alí Rúdbárí (Isten legyen vele elégedett!) a kísértésekkel. Pirkadatkor kiment a folyóhoz, ott várta meg a napfelkeltét, és közben kétségbeesetten fohászkodott: „Uram, adj nekem nyugalmat!” Mire a folyó felől azt kérdezte egy hang: „Lehet-e nyugalmat találni a tudásban?” Most hát így szóltam magamhoz: Ó, Abul Qászim Khizrí, hagyd itt ezt a helyet, ahol kívüled és tebenned sárga kutyák mutatkoznak, és mert nyugalmadat elvesztetted.”
Még egy utolsó pillantást vetettem cellámra. Otthagytam sok év gondos gyűjtőmunkájának eredményét, ritkaságnak számító logikai s jogi könyveimet, és csupán a mester lejegyzett tanításainak gyűjteményét[15] vettem magamhoz. Elindultam. Ahogy mentem kifelé a városból, mintha lábamnál fogva próbálna visszahúzni a föld. Elmémben kergették egymást a mesterrel együtt töltött idő emlékei. Visszatartott ez a föld, amelyet az ő személye miatt tekintettem tisztának és szentnek, és hívogattak az utcák, amelyeket mesterem talpa csókolt. E hívó szó könnyeket csalt a szemembe: „Mester – jajdultam fel –, városodat elborítják a tetők, és az égbolt eltávolodott tőlünk. Tanítványaid megfutamodtak, és elfordultak tőled. Az Egyedüli tető nem elég nekik, tetőket tákolnak maguknak, s különbséget tesznek por és por között. Tisztelettel adóznak a sárga kutyának, míg teremtésed Legnemesebbjét[16] pornak tekintik. Városod szűkké vált számomra, ezért elmegyek.” Erőt vettem magamon, és mentem tovább.
Csak mentem, mentem, míg ki nem fogytam a levegőből, és talpamra hólyagok nem nőttek. De egyszer csak feljött valami a torkomon, majd lepottyant a földre. Megdöbbenve láttam, hogy egy rókakölyök hancúrozik a lábamnál. Össze akartam taposni, de felfújódott, egyre nőtt és hízott. Újra rátapostam, mire még nagyobb, még kövérebb lett. Nőtt, nőtt, aztán hirtelen sárga kutyává változott. Ekkor teljes erőmből belerúgtam, jól megtiportam, és továbbmentem. „Istenemre mondom”, állapítottam meg magamban, „most aztán agyontapostam a magam sárga kutyáját.” És csak mentem, mentem, míg felfakadt vízhólyagjaim ki nem sebesedtek, lábujjaim ki nem repedeztek, és a talpamból el nem eredt a vér.
Csakhogy a sárga kutya, amelyet összetaposva hagytam ott, ki tudja, honnan, honnan nem, újra előkerült, és utamba állt. Hiába próbáltam félrelökni, egy tapodtat sem mozdult. Végül én fáradtam el, és ahogy elfáradtam, kicsi lettem, míg a sárga kutya óriásira dagadt. Ekkor a Mindenhatóhoz fohászkodtam: „Ó, Gondviselő, az ember kicsi lett, a sárga kutya pedig nagy. El akartam taposni, de bebújt a köntösöm alá, és eltűnt.” Néztem kirepedt lábujjaimat, vérző talpamat, felhólyagzott bőrömet. Sírva fakadtam balsorsom miatt, és már bántam, hogy elkívánkoztam a mester városából. Aztán elkalandozott a figyelmem. Felvillant bennem az illatozó sáfrányos piláf és a szantálfa hasú, kehelyköldökű lány képe. Aztán a mester sírjára záporozó aranyat és ezüstöt mérlegeltem. „A tanítványok kétségkívül elfordultak a mester tanításától”, tűnődtem, „mi több, Habíb bin Jahjá Tirmizí homlokegyenesen ellenkező utat választott. A mester lejegyzett tanításai viszont az én birtokomban vannak. Leghelyesebb lenne, ha visszamennék a városba, átdolgoznám, az embereknek kedves és a mester híveinek tetsző formába önteném őket, majd gondoskodnék a kiadásukról. A mester életrajzát is úgy írnám meg, hogy elnyerje tanítványtársaim tetszését, és senki se találjon kivetnivalót benne.”
De ahogy gondolataimban idáig értem, eszembe jutott a mester azon tanítása, hogy a kéz az ember ellensége. Bizonyára nekem is ellenségemmé válna a két kezem.
Este, amikor aludni tértem, gyékényemen megpillantottam az alvó sárga kutyát! Nekiestem, ütöttem-vágtam, űztem, hajtottam volna el a gyékényemről. Egész éjjel folyt a harc. Volt, hogy én gyűrtem magam alá, s jól megtapostam, mire összezsugorodott, én pedig nagyra nőttem; máskor azonban ő tornyosult fölém, ő nőtt nagyra, míg én egészen összezsugorodtam. Így küzdöttünk, míg meg nem virradt. Ekkor megfogyatkozott az ereje, bebújt a köntösöm alá, és eltűnt.
Azóta is szüntelenül harcolok a sárga kutyával. A küzdelemnek sok vonatkozása és részlete van, amelyeket nem ecsetelek, nehogy túl hosszúra nyúljon ez a napló. Hol a sárga kutya kerekedik felül, hol én. Olykor én növök nagyra, ő pedig lábamtól megtaposva kölyökrókává zsugorodik. Máskor ő nő nagyra, míg én összezsugorodom, és gyötrődve gondolok az illatozó sáfrányos piláfra, meg a szantálfa hasú, kehelyköldökű lányra. A sárga kutya azt hajtogatja, hogy amikor mindenki sárga kutyává válik, akkor rosszabb embernek maradni, mint kutyának lenni. Ilyenkor jajgatva kiáltok Istenhez: „Gondviselő, meddig kell még emberektől távol, fák árnyékában bolyonganom, éretlen gyümölcsön élnem, durva darócba burkolóznom?” És a lábam a város irányába fordul. De ekkor eszembe jut a mester azon tanítása, hogy a visszafelé lépő láb az utazó ellensége, és úgy büntetem lábaimat, hogy a városnak hátat fordítva addig megyek, amíg a talpamból vér nem fakad, és úgy büntetem kezeimet, hogy az útról kavicsokat, köveket hajigálok el. Mindenható Uram! Úgy megbüntettem az ellenségeimet, hogy véres lett a talpam, ujjaimon hólyagok nőttek a kavicsszedéstől, bőröm feketére égett a napon, csontjaim szétolvadtak. Ó, Magasságos, álmaim porrá égtek, napjaim semmivé foszlottak. A világ egyetlen izzó nap lett számomra, és nappal továbbra is böjtölök. Napról napra hosszabb lesz a böjt, már teljesen lesoványodtam.
A sárga kutya azonban minden éjjel eljön, és gyékényemen alszik. Végképp odalett a nyugalmam, gyékényemet ő bitorolja. Naggyá lett a sárga kutya, és lealacsonyíttatott az ember. Ekkor újra Abú Alí Rúdbárira (Isten legyen vele elégedett!) emlékezem, és letérdelek a folyóparton. Kétségbeesve kiáltok Istenhez: „Uram, adj nekem nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat!”
Egész éjjel siránkoztam, arccal a folyónak. Egész éjjel erős szél fújt, port kavarva söpört végig a sárga üstökű fák között, és egész éjjel hullottak a levelek. Elfordítottam a tekintetem a folyótól, porlepte testemre néztem, köröskörül a sárga levélkupacokra, és ezt mondtam: „Íme a vágyaim. Istenemre mondom, megtisztultam a szennytől, olyan lettem, mint ősszel a csupasz fa.” De ahogy eljött a hajnal, úgy éreztem, mintha édes nedű folyna az ujjaim begyében, mintha szantálfát érintettek volna, kerek, aranyszínű kelyhet, puha, ezüstös lábszárakat, vagy mintha arannyal-ezüsttel játszanának, mintha dirhamok és dínárok csörögnének közöttük.
Kinyitottam a szemem, és a reggeli derengésben rettenetes kép tárult elém: a sárga kutya a farkát csóválva állt, hátsó lábával a városban, mellső lábával a gyékényemen, míg gőzölgő, nedves orrlyukai jobbkezem ujjait érintették. Úgy néztem a jobb kezemre, mintha levágták volna, akárcsak Abú Szaídét (Isten kegyelmezzen neki!), és elhajítva heverne valahol. „Ó kezem!”, címeztem neki mondandómat, „hűséges társam, lám, te is szövetkeztél az ellenséggel!” Behunytam a szemem, és így fohászkodtam teljes szívemből: „Uram, adj nekem nyugalmat, nyugalmat, nyugalmat!”
Megjelent: Kortárs indiai irodalom. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2010/10. Budapest
[1] Kabútar, azaz galamb.
[2] Korán 2:79, Simon Róbert fordítása. A teljes sor így hangzik: Ám jaj azoknak, akik saját kezükkel írják az Írást, s aztán azt mondják: „Ez Allahtól származik”, hogy elkótyavetyéljék azt potom áron. Jaj nekik azért, amit a kezük írt és jaj nekik azért, amire szert tettek!
[3] Kháqání (kb. 1126–1199) és Anvarí († kb. 1189–1191) perzsa költők. Különösen a qaszídáikat értékelte nagyra mind saját koruk, mind az utókor.
[4] Qaszída: panegírikus költemény A premodern perzsa és urdú költészet egyik fő műfaja.
[5] Az eredetiben Ahmad és Ahad („Egy”, „Egyedüli” – Isten egyik attribútuma) összecseng.
[6] Zikr „emlékezés”: Isten neveinek, valamint a muszlim hitvallás ismételgetése, egyénileg vagy közösségben. A szúfi rendek szertartás keretében gyakorolták.
[7] Istenkáromlás — az eredetiben sirk „társítás”, azaz valakinek vagy valaminek az Egyedüli és Mindenható Istennel azonos szintre való helyezése.
[8] Egyetlen, a Társ nélküli (vahdahu lá saríka lahu) — Isten attribútumai.
[9] Rosszra hajló lélek — az eredetiben nafs, „lélek” vagy „önmaga”, a testnek és a testi vágyaknak felel meg. A „rosszra hajló lélek” (nafs al-ammára) a léleknek a megtisztulás előtti, legalacsonyabb szintű állapota.
[10] Az első és alapvető hitvallás az iszlámban (lá iláha ill’Alláh — „nincs más isten mint Isten”) — ismételgetése.
[11] „Jaj azoknak a kezeknek…” — a Korán 2:79 parafrázisa. Lásd fentebb.
[12] Bíró.
[13] Szajjid: Mohamed próféta leszármazottainak címe.
[14] Prófétai hagyomány. Mohamed próféta mondásai vagy cselekedetei, valamint mások mondásai vagy cselekedetei, amelyek az ő jelenlétében történtek, és amelyeket ő hallgatólagosan jóváhagyott.
[15] Az eredetiben malfúzát, az egyik legkedveltebb műfaj az indiai szúfi irodalomban.
[16] Mohamed próféta