(Négyesi Mária fordítása urdúból)
Ha a Fárasz Roadról befordul abba az utcácskába, amelyiknek Fehér sikátor a neve, nos, a legvégén néhány étkezdét talál – persze Bombayban minden lépésre jut egy falatozó –, de azok, amelyekről beszélek, azért különlegesek, mert történetesen abban a negyedben találhatók, ahol a legkülönfélébb prostituáltak laknak.
Időtlen ideje, nagyjából húsz éve annak, hogy ezekbe az étkezdékbe járok enni meg teázni. Ha kilépünk a Fehér sikátorból, a Playhouse következik, ahol egész nap áll a bál, egymás után mennek a filmek. A negyed minden kis utcájában négy-öt mozi van, és a bejáratuk előtt fülsiketítő csengőszóval invitálják a nézőket:
– Gyertek, gyertek… Csak két áná… Első osztályú szórakozás… Két ánáért… – Megesik, hogy a csengettyűsök erőszakkal taszigálják az embereket befelé.
A mozik előtti székeken és padokon fejüket masszíroztató emberek üldögélnek, akiknek rendkívül tudományos módszerekkel kezelik a kobakját – a masszírozás csakugyan remek dolog, de nem bírom felfogni, hogy a bombayiak miért vannak ennyire elbűvölve tőle, éjjel-nappal, minden pillanatban elengedhetetlen szükségét érzik annak, hogy beolajoztassák és megmasszíroztassák a fejüket. Ha úgy hozza kedvük, éjjel háromkor is könnyűszerrel hívathatják a masszőrt, hisz Bombaynak bármely sarkában legyenek is, biztosan egész éjjel hallhatják ezt a hangot: „sszír… sszír… sszír…” Ez errefelé a masszírozás rövidítése.
A Fárasz Road igazából csak egy utca neve, de egy egész negyedről kapta, arról, ahol a prostituáltak tanyáznak. Viszonylag nagy városrész számos sikátorral, és azoknak is megvan a maguk neve, a negyedet mégis csak Fárasz Road vagy Fehér sikátor néven emlegetik. Ezekben a szűk utcácskákban sok száz, rácsos ablakú üzlet található, bennük mindenféle fajtájú és a legkülönfélébb korú nőkkel, akik ott üldögélnek és árusítják a testüket, igencsak eltérő áron, nyolc ánától nyolc rúpiáig, nyolc rúpiától nyolcszáz rúpiáig – ebben a kerületben minden árfekvésben találhat nőt magának. Zsidó, pandzsábi, maráthi, kasmíri, gudzsaráti, bengáli, angol-indiai, francia, kínai, japán: egyszóval bármiféle nőre befizethet. Hogy milyenek ezek a nők? – bocsásson meg, erről ne engem kérdezzen, elég annyi, hogy nők, és vannak kuncsaftjaik.
Ebben a kerületben sok kínai is lakik. Nem tudni, mivel foglalkoznak, de lakni itt laknak, ebben a negyedben. Néhányuknak vendéglője van, a cégtáblájukon a feliratok mint bogarak hemzsegnek, tudj’ isten, mi van odaírva. Laknak a kerületben üzletemberek és külföldiek is, a világ minden sarkából. Van egy kis utca, a helybeliek Arab sikátornak hívják. Abban az időben, amelyről mesélek, valószínűleg húsz-huszonöt arab élt ott, azt mondták, gyöngyökkel kereskednek, a többiek pedig pandzsábiak meg rámpuriak voltak. Ebben a sikátorban vettem ki szobát magamnak, amelybe a nap sehogy sem tudott besütni, ezért állandóan égett a lámpa. Havi kilenc rúpiát fizettem érte.
Ha sohasem lakott még Bombayban, aligha hiszi el, hogy itt senki sem avatkozik a másik dolgába. Ott fordulhat fel a szobájában, senki se nyitja magára az ajtót. Kész csoda, ha a tudomására jut, hogy a szomszédjában meggyilkoltak valakit… De az Arab sikátorban élt valaki, aki közel s távolban mindenkiről tudott mindent. Mammad bháínak, azaz Mammad testvérnek hívták az illetőt.
Mammad bháí rámpuri volt, és kiválóan jártas minden ismert harcművészetben. Gyakran hallottam a nevét az étkezdékben, amikor az Arab sikátorba költöztem, de hosszú ideig nem volt alkalmam találkozni vele.
Hajnalok hajnalán indultam el az albérletemből, és csak késő éjszaka értem haza. Minden elfoglaltságom ellenére is nagyon szerettem volna találkozni Mammad bháíval, mivel számtalan történet keringett róla az Arab sikátorban: ha húsz-huszonöt állig felfegyverzett ember támadna rá, akkor sem lennének képesek még a haja szálát se meggörbíteni, egy perc múlva ott hevernének leterítve. Azt is mesélték, hogy egész Bombayban nincs senki, aki hozzá foghatóan forgatná a kést. Ha megkésel valakit, az illető észre sem veszi, megtesz még vagy száz lépést, aztán egyszer csak összerogy. Ilyen biztos a keze!
Arra ugyan nem vágytam, hogy megtapasztaljam, mennyire biztos a keze, de a róla keringő történeteket hallgatva feltámadt bennem a kíváncsiság. Még ha nem beszélek is vele, legalább hadd lássam közelről, miféle szerzet.
Az egész negyedre rávetette az árnyékát a személye, igazi „keresztapa” volt, dádá, de az emberek ennek ellenére nem fáradtak bele a dicséretébe: senki sem látta, hogy valaha szemet vetett volna bárki lányára, menyére, ami a nőket illeti, puritán volt, a szegények kínjait pedig mindig meghallgatta; az Arab sikátorban, sőt nemcsak ott, hanem valamennyi szomszédos utcában, ahány szegény asszony csak volt, mind ismerte. Ugyanis segítette őket anyagilag. De ő maga sohasem ment el hozzájuk, csak valamelyik legényét küldte oda, hogy általa szerezzen tudomást a hogylétükről.
Fogalmam sincs, honnan származott a jövedelme – jókat evett és jó ruhákban járt –, volt egy kis lovas kocsija, izmos, erős póni húzta; a kocsit maga hajtotta, rendszerint három-négy embere is vele volt, tisztelettudó fickók. Miután körbejárta a Bhindí bázárt, vagy felkereste valamelyik muzulmán szent sírhelyét, visszahajtott kocsijával az Arab sikátorba, beült egy iráni étterembe, és belemerült a legényeivel a harcművészetek finomságainak tárgyalásába.
A szobám mellett volt még egy másik kis szoba, ahol egy márvári muzulmán táncos, Ásik Husszein lakott. Ásik Husszein százszámra mesélte a Mammad bháíról szóló történeteket. Mint mondta, Mammad bháí kincset érő ember: egy alkalommal Ásik Husszein gyomorfertőzést kapott, s amikor Mammad bháí erről értesült, összegyűjtötte az összes Fárasz Road-i orvost, és azt mondta nekik:
– Jól figyeljetek, ha Ásik Husszeinnek bármi baja esik, mindannyiatokat agyoncsaplak…
Ásik Husszein mély meggyőződéssel állította:
– Mantó úr, Mammad bháí egy angyal, egy igazi őrangyal… Megfenyegette az orvosokat, hogy mind remegni kezdett, és úgy meggyógyítottak, hogy két nap múlva talpra álltam.
Az Arab sikátor koszos kis étkezdéiben még ennél is többet hallhattam Mammad bháíról. Az egyik ember, aki valószínűleg az alárendeltje volt, és azt tartotta magáról, hogy remek vívó, ezt mesélte:
– Mammad bháí olyan éles acéltőrt tart a ruhája korcába dugva, hogy borotválkozni lehet vele… És ennek a tőrnek nincs hüvelye, csak úgy csupaszon hordja, egészen a hasához szorítva… Olyan hegyes, hogy ha beszélgetés közben, vagy amikor lehajol, Mammad bháí csak egy kicsit is elvétené a mozdulatot, menten bevégezné az életét.
Napról napra erősebb lett tehát bennem a vágy, hogy találkozzam Mammad bháíval. Nem is tudom, milyennek képzeltem a fizimiskáját, megjelenését. Ennyi idő elteltével csak arra emlékszem, hogy egy Mammad bháí nevű nagydarab ember képe lebegett a szemem előtt, aki úgy festett, mintha a Hercules bicikliket lépten-nyomon hirdető plakátokról szállt volna le.
Már kora hajnalban munkába indultam, este tíz óra tájban pedig, amint letudtam a vacsorát és hazaértem, azonnal elaludtam. Ilyen körülmények között ugyan mikor láthattam volna Mammad bháít?
Sokszor elgondoltam, hogy nem megyek be dolgozni, hanem az egész napot az Arab sikátorban töltöm, és megpróbálok találkozni vele, de ez sohasem sikerült, mivel nevetségesen sok dolgom volt a hivatalban.
Akkortájt váratlanul olyan csúnya maláriás rohamot kaptam, hogy komolyan megijedtem. Az Arab sikátor egyik orvosa figyelmeztetett:
– Fennáll a veszélye, hogy súlyosbodik a maláriája, és tüdőgyulladás lesz belőle.
Egyedül voltam, mint az ujjam. Aki korábban megosztotta velem az albérletet, Púnában kapott állást, így az ő baráti társaságára sem számíthattam.
Lázasan ziháltam, és annyira gyötört a szomjúság, hogy a szobámban tárolt összes víz sem volt elegendő, ráadásul nem akadt barát a közelben, aki törődött volna velem.
Elég jó egészségnek örvendek, általában észre se szoktam venni, hogy törődésre lenne szükségem, de csuda tudja, miféle láz volt ez, miféle malária, vagy mi a fene, hogy kiszívta minden erőmet, fájt minden porcikám. Először vágytam rá, hogy legyen mellettem valaki, vigasztaljon, vagy ha nem vigasztal is, legalább néha rám nyissa az ajtót, hadd örüljek, hogy van valaki, akit érdeklek.
Két napon keresztül hánykolódtam az ágyban nagy fájdalmak közepette, de nem jött senki. Igaz, ugyan ki jött volna, hisz alig ismertem valakit, talán két-három embert, és ők is messze laktak, úgyhogy még a halálom híre sem jutott volna el hozzájuk. Egyébként is kit érdekel Bombayban a másik ember sorsa? Él-e, hal-e, kinek mi köze hozzá…?
Borzasztó állapotba kerültem. Ásik Husszeinnek pedig megbetegedett a felesége, ezért hazautazott a szülőföldjére. A kifőzdében dolgozó egyik fiú mesélte, mert hát ki mással válthattam volna néha szót.
Nagyon elesett voltam, és éppen azon gondolkoztam, hogy levánszorgok, szólok már valakinek, amikor kopogtattak az ajtón.
A kifőzdés fiú lesz, gondoltam, a „külsős”, ahogy az ilyet Bombayban nevezik, úgyhogy elhaló hangon kiszóltam:
– Gyere be!
Nyílt az ajtó, és egy vékonydongájú férfi lépett be, akinek legelőször a bajsza ötlött a szemembe. Ezt az embert a bajusz teszi. Úgy értem, ha nem lenne ekkora bajsza, lehet, hogy fel sem tűnne. Mintha egész létének a bajusz adna értelmet.
Vilmos császáréhoz hasonló bajszát pödörgetve odalépett az ágyamhoz. Mögötte sorban bejött még három-négy igen furcsa öltözékű ember. Elcsodálkoztam: kik ezek, és mit keresnek nálam?
A császárbajszos cingár férfi nagyon kedves, bensőséges hangon szólított meg:
– Vamtó úr, ez igazán túlzás… A fenébe, miért nem értesítettél?
Nem furcsálltam, hogy a Mantóból Vamtót csinált, de amúgy sem voltam abban az állapotban, hogy helyesbítsek. Bágyadt hangon csak azt kérdeztem a bajuszostól:
– Ki vagy te?
– Mammad bháí! – felelte.
Az ég tudja, hogy történt, de saját erőmből felültem:
– Mammad bháí? Te vagy Mammad bháí? A híres maffiafőnök? – szaladt ki a számon, de nyomban ráébredtem a faragatlanságomra, és elhallgattam.
Mammad bháí a bajuszát kicsit feljebb nyomta a kisujjával, és elmosolyodott:
– Igen, Vamtó testvér, én vagyok Mammad bháí, a nevezetes dádá. Hallottam a „külsőstől”, hogy beteg vagy… A fenébe, micsoda dolog, hogy nem üzented meg…? Aztán főhet Mammad bháí feje, ha ilyesmi történik.
Éppen válaszolni akartam, de ekkor egyik emberéhez fordult:
– Na, mi is a neved?… Eridj, de szedd a lábad, és… hogy a fenébe hívják azt a doktort?… tudod, melyiket… szólj neki, hogy Mammad bháí hívatja… Siess vissza, de nyomban… Mindent hagyjon félbe, jöjjön rögtön… és figyelj csak, el ne felejtsem, szólj neki, hogy hozza magával az összes orvosságát…
A fickó, akire Mammad bháí ráparancsolt, lódult azonnal.
Én csak hallgattam, s az járt a fejemben, hogy látom őt – lázas agyamban kavarogtak a mesék, mindaz, amit csak hallottam róla, de teljes összevisszaságban: ahogy elnéztem, bajsza minden mesére rávetette az árnyékát. Úgy éreztem, csak azért növesztett bajuszt, hogy igen kedves, érzékeny és finom metszésű arcát rettegetté tegye. Lázgyötört agyam azt súgta, Mammad bháí igazából nem olyan félelmetes, mint mutatja magát.
A szobámban még egy szék sem volt, így hát az ágyam szélén kínáltam hellyel Mammad bháít, de nem ő ült le:
– Inkább állok – mondta igen kimérten. Aztán fel-alá sétálgatva, noha a szobában egyáltalán nem volt hely efféle fényűzésre, felemelte a kurtája szélét, és elővette a padzsámája korcába dugott tőrt. Ezüstből lehet, véltem, hisz annyira villog… Elővette a tőrt, pengéjével végigsimította a csuklóját. Elégedetten sóhajtott, mert a tőr minden útjába eső szőrszálat leborotvált. Aztán Mammad bháí elkezdte vagdosni a körmét.
Mintha már pusztán attól lement volna a lázam, hogy meglátogatott. Nagy nehezen összeszedtem magam, és megjegyeztem:
– Mammad bháí, ezt a tőrt csak így a ruhád korcában… egészen a hasadnál hordod… nagyon éles… hát nem félsz?…
Egy körömdarabkára összpontosított, majd elpöckölte a tőrével, csak aztán válaszolt:
– Másoknak tartogatom a tőrt, és ezt ő is tudja. A fenébe, hisz az enyém! Hogy is árthatna nekem?
A tőrrel fennálló rokonságát úgy nyilatkoztatta ki, mintha egy anya vagy apa mondaná: ez az én fiam, ez az én lányom, hogy emelhetne rám kezet?
Közben megérkezett az orvos, őt Pintónak hívta, ahogy engem Vamtónak. A doktor először a maga keresztény módján üdvözölte Mammad bháít, csak aztán kérdezte meg, hogy milyen bajhoz hívták.
Nos, a bajról Mammad bháí tájékoztatta szűkszavúan, de határozottan, és figyelmeztetésében parancs rejlett:
– Úgy vigyázz, ha nem állítod talpra Vamtó testvért, nem kerülhetsz a szemem elé!
Pintó doktor engedelmes kisfiú módjára tette a dolgát. Kitapintotta a pulzusomat, sztetoszkópjával megvizsgálta a mellem, a hátam, megmérte a vérnyomásom, és nagyon részletesen kifaggatott a betegségemről. Aztán nem nekem, hanem Mammad bháínak magyarázta:
– Nem kell aggódnia… egy kis malária… beadok egy injekciót.
Mammad bháí kissé félrehúzódva állt, és miközben Pintó doktort hallgatta, tovább borotválgatta csuklóján a szőrszálakat:
– Nem értek hozzá, ha injekció kell neki, hát add be, de gondod legyen rá, hogy haja szála se görbüljön…
Pintó doktor megremegett:
– Legyen nyugodt, Mammad bháí, minden rendben lesz.
– Akkor jó… – csúsztatta vissza a ruhája korcába a tőrt Mammad bháí.
– Akkor most beadom az injekciót – nyitotta ki a táskáját Pintó doktor, és elővette belőle a tűt.
– Várj csak! – Mammad bháít mintha egyszerre elfogta volna az idegesség. Pintó doktor nyomban visszatette a táskájába az injekciós tűt, és Mammad bháí felé fordulva motyogta:
– Tessék… ? Mit…?
– Semmi, csak nem bírom nézni, amikor injekciót adnak valakinek… – mondta Mammad bháí, és kifordult a szobából. A társai utána.
Pintó doktor mesteri érzékkel adta be a kinint, épp csak annyira fájt, mint más injekció szokott, pedig az, amit malária ellen adnak, rendszerint nagyon fájdalmas. Amikor végzett, megkérdeztem, mivel tartozom.
– Tíz rúpia – válaszolta.
Kivettem a párnám alól a pénztárcámat, és egy tízes bankjegyet nyújtottam felé. Éppen átvette a pénzt, amikor Mammad bháí belépett a szobába. Elképedéstől tágra nyílt szemmel meredt rám meg a doktorra, aztán mennydörögni kezdett:
– Mi folyik itt?
– Kifizetem a díját – mondtam.
Mammad bháí az orvos felé fordult:
– Elment az eszed, hogy díjat mersz kérni?
Pintó doktor összezavarodott:
– Dehogy kérek… Elfogadtam talán? Ő nyomta a kezembe!
– Ostoba, tőlem kérd a fizetséged… Add vissza azt a tízest…! – mondta Mammad bháí olyan éles hangon, mint a tőre.
Pintó doktor visszaadta a pénzt, vette a táskáját, és miután bocsánatot kért Mammad bháítól, távozott.
Mammad bháí megpödörte szúrós bajszát, és elmosolyodott:
– Még ilyet, Vamtó testvér, hogy egy negyedbeli orvos pénzt kérjen tőled…! Esküszöm, levágattam volna a bajszomat, ha ez az ostoba elfogadja! Itt mindenki a te alázatos szolgád.
Egy kis idő múlva megkérdeztem tőle:
– Mammad bháí, honnan ismersz engem?
Megremegett a bajusza:
– Kit ne ismerne Mammad bháí? Itt én vagyok a király, kedves barátom, és én nagyon is törődöm az alattvalóimmal! Saját hírszerző szolgálatom van, mely tájékoztat, ki érkezett, ki ment el… kinek megy jól a sora, kinek nem… Rólad is mindent tudok.
Viccelődve kérdeztem:
– Ugyan mit tudsz rólam?
– Ó, te bolond, inkább azt kérdezd, mit nem tudok! Amritszár városából jöttél, kasmíri vagy, egy rosszhírű újságnál dolgozol, tartozol a Biszmillah étkezdének tíz rúpiával, és ezért sohasem jársz arrafele, a Bhindí bázárban pedig egy bételárus sír-rí miattad, neki ugyanis húsz rúpia és tíz áná értékű cigarettáját pöfékelted el, hozomra.
Ettől teljesen leesett az állam.
Megsimogatta erős bajszát, és elmosolyodott:
– Vamtó testvér, ne aggódj, el van rendezve minden tartozásod, mától új életet kezdhetsz. Megmondtam mindegyik tökkelütöttnek, hogy jó lesz, ha vigyáz, mert ha bárki is szorongatná Vamtó testvért… Mammad bháí mondja neked, hogy ha Allah is úgy akarja, bizony senki sem fog téged szorongatni…
El nem tudtam képzelni, mit mondjak erre – beteg voltam, most kaptam kinininjekciót, még zúgott a fülem tőle, ráadásul határtalanul lehengerelt ez az őszinte szeretet. Csak annyit bírtam kinyögni:
– Mammad bháí, tartson meg az isten sokáig… Legyél mindig boldog…
Megpödörintette a bajszát, és szó nélkül elment. Társai a nyomában.
Pintó doktor minden reggel és este felkeresett, én pedig sűrűn szóba hoztam a fizetségét, de mindannyiszor kezét a füléhez emelve fogadkozott:
– Nem, Mantó úr, ez Mammad bháíra tartozik… egy fityinget sem fogadhatok el.
Folyton azon töprengtem, mitől olyan félelmetes ember Mammad bháí. Még Pintó doktor is, pedig nagyon zsugori fajta, olyannyira tart tőle, hogy inkább saját zsebből állja az injekcióimat, nem fogad el tőlem fizetséget.
Mammad bháí betegségem egész ideje alatt látogatott, egy napot sem hagyott ki: néha reggel jött, máskor este, mindig a legényei kíséretében.
Minden lehetséges módon tartotta bennem a lelket:
– Ha Allah is úgy akarja, Pintó doktor kezelésétől, gyorsan rendbe jössz.
Nagyjából két hét alatt csakugyan felépültem, elmúlt a maláriám, és megerősödtem. Időközben egész jól megismertem Mammad bháít.
Ahogy az imént mondtam, vékonydongájú ember volt, és huszonöt-harminc éves lehetett; vékony karja, vézna combja volt, de félelmetesen mozgékony keze oly biztosan mártotta az éles, hegyes tőrt az ellenségbe, hogy az észre sem vette – legalább is ez a szóbeszéd járta az Arab sikátorban.
Számtalan mendemonda forgott közszájon róla; hogy párját ritkítja, úgy bánik a késsel, s hogy jártas a harcművészetekben; rebesgették, hogy több száz gyilkosság van a háta mögött, de én még most sem adok hitelt ezeknek a híreszteléseknek. Mégis, ha csak eszembe jut, mind a mai napig mintha villanyáram szaladna keresztül egész testemen – az a félelmetes fegyver… Mivégre hordta mindig magánál a salvárja korcába dugva?
Miután teljesen felgyógyultam, és újra kimozdulhattam, egy napon az Arab sikátor egyik harmadosztályú kínai vendéglőjében botlottam bele – éppen a körmét vagdosta azzal a tőrrel.
– Mammad bháí – szólítottam meg –, manapság már a puska és a pisztoly korát éljük, te meg egy tőrrel jársz-kelsz!
Megsimította szúrós bajszát:
– Vamtó testvér, miféle élvezetet ad egy puska vagy egy pisztoly? Hisz azt még egy gyerek is el tudja sütni! Csak meghúzza a ravaszt, és puff…! Nincs benne semmi pláne. De ez itt, ez a tőr, ez a kés, ez a penge… az istenre esküszöm, ebben lakik az igazi élvezet! Ez… hogy is mondják? Igen, megvan: ez „művészet”. Művészet rejlik benne, kedves barátom. Mi a pisztoly? Csak játék! Igaz, kárt tehet vele az ember, de nincs benne semmi öröm, semmi élvezet! De nézd csak meg ezt a tőrt, nézd, milyen éles a pengéje! – Miközben ezt mondta, ajkára tette a hüvelykujját, aztán végighúzta ujjbegyét a penge élén. – Teljesen zajtalan… Nyomd csak biztos kézzel az ellenség hasába, s ő ostobán észre sem veszi! Puska, pisztoly, ugyan már! Szamárság…
Az idő múlásával aztán már naponta találkoztunk, hol itt, hol ott, de valahogy összefutottunk. Hálás voltam neki, le voltam kötelezve.
Valahányszor megemlítettem, hogy hálás vagyok, dühbe gurult:
– Nem tettem szívességet, csak a kötelességemet teljesítettem.
Tüzetesebb nyomozásba kezdtem, és megtudtam, hogy Mammad bháí a Fárasz Road negyed irányítója. Valóban uralkodó, mindenkit számon tart. Ha megbetegedett valaki, ha meggyűlt valakinek a baja ezzel-azzal, ő nyomban ott termett, hiszen a titkosszolgálat – ez volt a dolga – mindenről tájékoztatta.
Maffiafőnök volt, veszedelmes bűnöző – de sehogysem fért a fejembe, miféle bandita az ilyen.
Isten a tanúm, hogy erőszakosságnak a nyomát sem láttam benne, egyedül a bajsza tette félelmetessé a megjelenését. Imádta a bajszát, úgy gondozta, mint a tulajdon gyermekét.
A bajusz szálai sündisznó meredező tüskéire emlékeztettek. Valaki azt mesélte, hogy Mammad bháí minden nap tejszínnel ápolja, evés közben pedig szaftos ujjaival alaposan megdolgozza, mivel az öregek szerint ez erősíti a bajuszt. Mint említettem, a bajsza félelmet keltett: igazából a bajuszt hívták Mammad bháínak; hacsak nem annak az éles tőrnek a neve volt Mammad bháí, amelyet mindig szorosra kötött salvárja korcába dugva hordott. Magam sem tudom miért, de mind a kettőtől rettegtem.
Noha a negyedben ő volt a hírhedett bandavezér, mindenkivel együtt érzett. Nem tudom, honnan származott a jövedelme, de minden szükséget szenvedőnek azonnal a segítségére sietett.
A negyed összes prostituáltja szentként tisztelte. Mammad bháí köztudottan bűnöző volt, magától értetődő lett volna, hogy összeálljon valamelyik lánnyal, de értesüléseim szerint messziről elkerülte őket.
Erős barátság szövődött közöttünk. Isten tudja, miért, olyan nagyra becsült, hogy az Arab sikátor nem egy lakója féltékeny lett rám.
Egyik reggel, amikor a hivatalomba indulva betértem az iráni vendéglőbe, hallom, hogy Mammad bháít letartóztatták. Ugyancsak elámultam, hiszen régóta jól ismerték a rendőrőrsön.
Törtem a fejem, mi történhetett. Kifaggattam a hírhozót.
– Lakik egy asszony az Arab sikátorban, Sirín báí – magyarázta ő. – Van egy fiatal lánya. Tegnap egy férfi meggyalázta azt a lányt… Megerőszakolta! Nos, Sirín báí zokogva ment Mammad bháíhoz: „Te vagy itt a dádá. Tegnap ez meg ez a férfi bántotta a lányomat, te meg csak itthon ülsz! Légy átkozott!” Mammad bháí jó nagyot káromkodott, s megkérdezte az öregasszonyt: „Mit kívánsz?” „Azt kívánom”, válaszolta az asszony, „hogy mesd fel a hasát annak a gazembernek!” Mammad bháí épp kímát evett; a ruhája korcából elővette a tőrét, hüvelykujjával megvizsgálta az élét: „Eredj a dolgodra, meglesz a kívánságod.” És meg is lett. Fél órán belül elintézte a férfit, aki megerőszakolta Sirín báí lányát.
Noha letartóztatták, Mammad bháí olyan ügyesen és villámgyorsan járt el, hogy nem találtak ellene semmilyen bizonyítékot. Más kérdés, hogy ha lett volna tanú, az sem tesz vallomást. Két nap múlva Mammad bháít óvadék ellenében szabadlábra helyezték.
A két napos fogság egy cseppet sem volt kellemetlen – a felügyelő, a felügyelő helyettese, a rendőrök, mind ismerték. De miután letették érte az óvadékot, egy teljesen magába roskadt Mammad bháí lépett ki a fogda ajtaján. Észre kellett vennem, hogy élete legnagyobb csapását szenvedte el: félelmetes módon mindig felfelé pödörödő bajsza lekonyult, és azelőtt ragyogóan fehér ruhája most piszkos volt.
Mindjárt beültünk az iráni vendéglőbe. Nem hoztam szóba a gyilkosságot. Ő maga terelte rá a szót:
– Vamtó testvér, csak azt sajnálom, hogy olyan lassan szenvedett ki az a gazember, nehezen halt meg. Elhibáztam, ahogy ráemeltem a tőrt. Túl ferdén tartottam a kezem. Ő is hibás persze, az ostoba! Egyszer csak megfordult. Ezért sikerült félre a mozdulat. Meghalt, de nagy kínok közepette. Nagyon sajnálom…
Képzelhetik, hogy Mammad bháí szavait hallva milyen érzések kavarogtak bennem. Azért sajnálkozott, mert nem tudta megfelelően, kíméletesen meggyilkolni azt az embert, és áldozata szenvedett haldoklás közben.
A peres eljárás ment a maga útján.
Mammad bháí nagyon zaklatott volt, félt a pertől. Életében színét sem látta bíróságnak, bíró, ügyvéd és tanú, mind csupa ismeretlen fogalom volt a számára. Soha semmi dolga nem akadt velük, és épp ezért nem vagyok benne olyan biztos, hogy a múltja tele van gyilkosságokkal.
Mammad bháí lelkét aggodalmak emésztették.
Amikor a rendőrség benyújtotta a papírokat, és kitűzték az időpontot, határtalanul ideges lett. A legcsekélyebb fogalma sem volt, hogyan hogyan szokás megjelenni a bíróságon. Állandóan a bajuszát sodorgatta:
– Vamtó testvér, inkább meghalok, de nem megyek el a bíróságra… Tudja a fészkes fene, miféle hely az.
Az emberei biztatták, hogy nem olyan súlyos az ügy, ráadásul nincs bizonyíték, csak egyvalami szólhat ellene: a bajsza. Mert az ellenséges indulatot válthat ki a bíróból, és ellene fordíthatja a szívét.
Ahogy az imént megjegyeztem, csak a bajsza tette félelmetessé. Ha nincs az a bajusz, senki rá nem mondaná, hogy dádá, maffiafőnök.
A rendőrségről elengedték ugyan, de most meg bíróság elé idézik – még a gondolatától is rettegett, hogy szembenézzen a bíróval.
Érzékeltem roppant nyugtalanságát, s hogy komoly fejtörést okoz neki a bajusz. Úgy vélte, ha ezzel a bajusszal jelenik meg a bíróságon, akkor nagy valószínűséggel elítélik.
Ön bizonyára azt gondolja, ez csak egy történet, de Mammad bháí bizony rettentően szorongott.
Emberei egytől-egyig el voltak képedve, mivel korábban soha nem látták Mammad bháít sem meglepődni, sem nyugtalankodni. Jó barátai pedig unszolták:
– Mammad bháí, ha már a bíróságra kell menned, ne ezzel a bajusszal menj. A bíró nyomban leültet.
Állandóan az a kérdés motoszkált a fejében, hogy vajon a bajsza gyilkolta-e meg azt az embert, vagy ő maga, de nem jutott eredményre. Egy napon aztán elővette a ruhájából az éles tőrt, amelyről nem tudni, hogy először ontott-e vért, vagy már azelőtt is, és eldobta egy sikátorban.
Csodálkozva kérdeztem:
– Mammad bháí, mi ütött beléd?
– Semmi különös, Vamtó testvér, a feje tetejére állt minden… Bíróság előtt kell felelnem. És mindenki azt hajtogatja, hogy ha a bíró meglátja a bajuszomat, biztosan elítél! Mondd, mit csináljak?
Mit mondhattam volna? Ránéztem arra a valóban félelmetes bajuszra:
– Hát… Mammad bháí, ebben van némi igazság! A bajuszod tényleg hatással lehet a bíró döntésére. Ha történne valami, nem veled, hanem a bajuszoddal szemben következne be…
– Borotváltassam le? – Elérzékenyülve simította végig imádott bajuszát.
– Te magad hogy gondolod? – kérdeztem tőle.
– Bármit gondolok is, ne faggass! Mindenki azt hiszi, ha leborotváltatom, nem fordul ellenem az a nyavalyás bíró! Hát akkor most vágassam le, Vamtó testvér…?
Rövid hallgatás után azt válaszoltam:
– Ha helyénvalónak tartod, vágasd le. Az az igazság, hogy ezzel a bajusszal félelmetesnek látszol.
A rákövetkező napon Mammad bháí levágatta bajszát – az életénél is kedvesebb bajuszt.
- H. Tail úr elnökletével elindult a peres eljárás; Mammad bháí bajusztalanul jelent meg, és ott voltam magam is.
Mammad bháíval szemben nem volt semmiféle bizonyíték, de a rá vonatkozó feljegyzéseket átnézve a bíró veszedelmes bűnözőnek minősítette, a büntetésen túl kitiltotta a városból, csak egyetlen napot hagyva neki arra, hogy dolgait elintézze, és elhagyja Bombayt.
Szótlanul távoztunk a bíróságról. Mammad bháí ujjai újra meg újra a fölső ajkához kaptak, de ott bizony nyoma sem volt semmiféle szőrzetnek!
Másnap este találkoztunk utoljára az iráni étteremben, mielőtt el kellett hagynia Bombayt. Az emberei a körülötte levő székeken foglaltak helyet, és teát ittak. Mammad bháí bajusz nélkül nagyon tisztességes embernek látszott, de éreztem, hogy végtelenül szomorú.
Odaültem mellé:
– Mi baj, Mammad bháí?
Nagyot káromkodott, isten tudja, kinek a tiszteletére, s azt mondta:
– Megette a fene, Mammad bháí már nem létezik!
Mire én:
– Oda se neki, Mammad bháí, ha itt nem is, majd valahol másutt.
Sorolta a városokat, de bármi jött is a szájára, mindjárt szitkot szórt rá:
– Nem magam miatt szomorkodom, te féleszű. Itt vagyok, vagy máshol… De minek vágattam le, én marha, a bajuszomat? – Aztán ócsárolt mindenkit, aki azt tanácsolta, hogy szabaduljon meg a bajszától. – Ha már kitiltottak a városból, mi a fenének nem a bajuszommal együtt?!
Elnevettem magam.
– A fenébe, miféle ember vagy te, Vamtó testvér?– öntötte el a méreg. – Az istenre esküszöm, igazat mondok, akasztottak volna fel inkább! És magam követtem el ezt a marhaságot! Mostanáig nem féltem senkitől, hogy a fene esne belé! Én hülye, a saját bajuszomtól ijedtem meg… – mondta, és két kézzel pofozta saját magát. – Mammad bháí, átok ül rajtad! Te ostoba, hisz a saját bajuszodtól ijedtél meg! Ideje, hogy elhordd magad…!”
Elfutotta a szemét a könny, és ez bizony furcsán hatott azon a tükörsima arcon.
Megjelent: Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2011/4. Budapest