Jaspál: Függöny az ajtón

(Gáthy Vera fordítása)

Pírbux Csaudhurí, fivérei és unokafivérei fenntar­tották a család tekintélyét. Még a legnagyobb szük­ségben is lenézték a kétkezi munkát. A tiszteletre méltó írnoki foglalkozást űzték, és betartották a társadalmi illendőséget. Büszkék voltak nagyap­ukra, Khudabux Csaudhuríra, aki a szomszédoktól kapta a Csaudhurí, azaz törzsfőnök címét. Khudabux Csaudhurí a helyettes felügyelő ma­gas rangjára emelkedett a Városi Adó- és Vámhi­vatalban, de mindenki felügyelőnek szólította. Szép jövedelme volt, és tekintélyes házat építtetett ma­gának. Az akkori időknek megfelelően jó nevelés­ben részesítette mindkét fiát. Pírbux Csaudhurí ap­ja és nagybátyja érettségizett, és mindketten állami állást kaptak. Apjuk a megfelelő időben kiházasí­totta őket, és gyerekeik születtek. Minden jól ment, kivéve, hogy a fiatalokat nemigen léptették elő, és nem kaptak számottevő fizetésemelést.

Az öreg Csaudhurí gyakorta emlegette azokat a régi szép időket, amikor a jó családból származók a nyolcadik osztály elvégzése után helyettes ma­gisztrátusi állást kaptak, és kitűnően dolgoztak.

„Manapság az oktatás hanyatlik – mondta –, most, ha valaki angol nyelven tíz osztályt végez, havi húsz-huszonöt rúpiánál akkor sem ér többet a mun­kája.” Az a törekvése, hogy a fiai jól keressenek, életében nem valósult meg. A jó fizetéstől eltekint­ve Isten kegyes volt a Csaudhurí családhoz. A fel­ügyelő idősebb fiát, Fazal Kurbán Csaudhurít, aki a Vasútnál dolgozott, az ég négy fiúval és három lánnyal áldotta meg, és a fiatalabbnak, Iláhí Kurbán Csaudhurínak is, aki a Postánál dolgozott, négy fia és két lánya volt. A Csaudhurí család a házat „Havélinek” (Udvarháznak) hívta, de a nagy név­től nem lett több hely belül. A felügyelő életében a házat Háremre, azaz női lakosztályra és Baithak­ra, vagyis nappalira osztották, az előbbibe idegen férfi nem léphetett, az utóbbiban fogadták a ven­dégeket. Nyugdíjba vonulása után az öregember napjait egy fonott széken üldögélve töltötte, és ví­zipipáját szopogatta. Eltávozása után, amikor a csa­lád nagyobb lett, a nappalit, amit csak férfiaknak szántak – arisztokratikus luxusként – , az asszo­nyok és a gyerekek is kénytelenek voltak használni, és még így sem volt elég hely.

Amikor a család nőtagjai a nappaliban kezdtek élni, elkerülhetetlen volt, hogy a főbejárati ajtón is állandóan legyen függöny. Mivel a család tekinté­lyét fenn kellett tartani, egy olcsó zsákvászonból készült közönséges függönyt nem tekintettek a csa­lád méltóságával összhangban levőnek. Noha te­kintélyi és gazdasági megfontolásokból a két test­vér fiai és menyei ugyanabban a házban laktak, mindegyikük, amennyire csak lehetett, külön tar­totta el a családját. Természetesen a főbejárati füg­göny költsége vita tárgyát képezte. Végül általános megegyezés szerint a régi színes pamutszőnyegeket használták fel ajtófüggönynek, amelyek még a fel­ügyelő idejéből maradtak meg, és köztulajdont ké­peztek.

Amikor a harmadik generáció fiai házasodtak, aző feleségeikkel és gyermekeikkel együtt a nagy­család számára az Udvarház már nem tudott ott­hont biztosítani. Csaudhurí családja osztódni kez­dett, és kisebb házakba költözött szét. Iláhí KurbánCsaudhurí legidősebb fia érettségizett, és a Postahivatalnál kapott állást havi húsz rúpiáért.

A második fiú a nyolcadik osztálynál többet nem tudott elvégezni, és egy kórházban gyógyszerosztói állás kapott. Az idő múlásával az oktatás és az állások egyre gyérebbek lettek. A harmadik nagy­szerű fiú volt. Ösztöndíjat kapott, és a falusi ta­nító méltóságteljes pozíciójába emelkedett. A ne­gyedik, Pírbux nem mehetett iskolába az ötödik osztály elvégzése után. Addigra már a taníttatás költségei súlyosan nehezedtek a családra, tandíj, tankönyvek, füzetek, térképek és mindenféle más. És mindebből mi jó származik?

De Pírbux Csaudhurít illendően kiházasították a megfelelő életkorban és Isten kegyelméből felesége hamarosan áldott állapotba került. Pírbux fenntartotta a család méltóságát azzal, hogy tisztviselő lett egy olajütőben. Fizetése, havonta tizenöt rúpia, meglehetősen sovány jövedelem volt, de az állás összhangban volt a családi tekintéllyel, mivel nem piszkos kétkezi munkát végzett. Ő is kénytelen volt elköltözni az Udvarházból egy vályogházba, a város szegénynegyedébe. A ház elég olcsó volt, ha­vi hére mindössze két rúpia. A szomszédságban főként szegény iparosok és munkások éltek. Az utca kövezetlen volt. A városi vízcsap az utca elején ál­landóan csorgott. Utcahosszat cikcakkban folydo­gált a koszos víz, és szúnyogok meg legyek miriád­jai zümmögtek fölötte. Pírbux házával szemben, Ramzani mosodásnál gőzölögtek a piszkos ruhák egy mosófazékban, és a nyers szóda gomolya tette bűzössé a környék levegőjét. Jobbra tőle suszterek laktak, akik büdös, félig cserzett bőrből készítettek olcsó cipőket, balra meg hordárok éltek.

Az egész környéken csak Pírbux Csaudhurí is­merte az írás, olvasás és számolás művészetét. Csak ő igyekezett úgy öltözni, mint egy úriember, és csak az ő házának ajtaján volt mindig függöny. Csaud­hurínak – törzsfőnöknek – szólították, vagy úrnak, és a szomszédok tisztelték. Családjának nőtagjai sohasem jöttek ki a házból. Az Isten megáldotta őt gyerekekkel, de csak lányokkal. A kislányok négy­-öt éves korukig kiszaladgálhattak különböző csalá­di megbízatásokkal, de mire elérték a hét-nyolc éves kort, többé nem illett kimenniük. Pírbux Csaudhurínak magának kellett vödörszámra horda­nia a vizet a városi csaptól, ilyenkor mosolya alá rejtette az efféle fizikai munka felett érzett zava­rát.

Tizenöt esztendős folyamatos szolgálat után Pír­bux Csaudhurí havi fizetése huszonöt rúpiára emel­kedett. Az Isten természetesen kegyes volt hozzá, de inkább utódok, mint pénz formájában. A tizen­öt év alatt először három lánya, aztán két fia szüle­tett. Amikor a második lány született, Pírbux anyja hozzájuk költözött, hogy a feleségét gondozza. Va­lamivel korábban meghalt Pírbux apja, és egyik fiú sem jött a mamáért, hogy elvigye a saját házába, így aztán az öregasszony Pírbuxnál maradt.

Egy gyerekekkel teli házban minduntalan adódik mindenféle apró baj és aggodalom. Egyszer az egyik gyerek beteg, másszor az anya érzi rosszul magát. Ilyenkor pénzt kell kölcsönkérni. A nagy­családok általában eladósodnak. A rendes üzleti vállalkozásoknál a fizetés napja rögzített. Pírbux Csaudhurí rendszeresen a hónap hetedik napján kapta meg a fizetését. Az igazgató nem engedélye­zettelőleget a dolgozóknak, csak rendkívül ritka esetekben. Szükség idején Pírbux mindig elzálogo­sított valamit. A zálogházak általában kevesebbet adnak, mint az elzálogosított tárgy értékének há­romnegyede. Aztán ott a kölcsönre a kamat és a végeredmény, hogy ami egyszer zálogba került, so­sem jut vissza a tulajdonoshoz. Pírbux Csaud­hurífenntartotta a tekintélyét a környéken, és ezt a tekintélyt a bejárati ajtón lógó függöny őrizte meg. Akármi történhet is bent, a függönynek ép­ségben kell maradnia. Ha néha ártatlan gyerekek vagy a kegyetlen szél kilyukasztotta, hátulról ügyes kezek azonnal megjavították. Lassanként a vályogház öreg faajtaja darabokra hullott, és a keret is kidőlt. A tulajdonos sohasem törődött ezzel a ház­zal. Ha Csaudhurí valaha is panaszt tett nála, a szokásos visszautasítást kapta: „Mit fizet nekem? Csupán két rúpiát, és azt is mindig késve. A lak­bért már hat hónapja határidőn túl fizeti. Nem tud­ja, hogy a fa manapság mennyibe kerül? Ha nem tetszik a ház, takarodjon ki belőle.” Az ajtó végül is kiszakadt a keretből. Csaudhurí éjszakánként gallyakat támasztott a keretnek, mert félt a tolva­joktól.  Csaudhurí helybeli tekintélye ellenére, tol­vajszemmel nézve, a házban alig volt valami, még egy teljes öltözék sem, vagyvalamilyen tárgy, amit el lehetne vinni. De a tolvaj mégiscsak tolvaj. Ha nincs is semmi vesztenivaló, a tolvajtól való féle­lem létezik.

Csaudhurí jobban törődött tekintélye, mint a házban található tárgyak megóvásával, és ajtók hiá­nyában ennek egyetlen őrzője a függöny maradt. Azonban ez is gyorsan mállott szét, és egy éjszakán egy erős szélroham helyrehozhatatlanul megrongál­ta. Csaudhurí nagyapja dicsőséges napjainak csu­pán egyetlen ereklyéjét őrizte meg, egy színes pa­mutszőnyeget. Másnap reggel a tönkrement függöny helyébe a szőnyeget akasztották. A szomszédok ámuldoztak eme különcség láttán. Kérdezgették Csaudhurít: „Miért tesz tönkre egy ilyen értékes szőnyeget, miért nem vesz inkább közönséges zsák­vásznat? Az megfelelne a célnak, és olcsóbb is.” Csaudhurí pontosan tudta, hogy mibe kerül egy zsákvászon függöny. Sokszor meggyőződött róla a piacon, és tudta, hogy fél rúpiába kerül, amit nem engedhet meg magának. Mosolygott a szomszédok aggodalmán: „Ó, ne törődjenek vele. Régi Udvar­házunkban függönynek mindig szőnyegeket hasz­náltunk a bejárati ajtón.”

A háború után a textíliák ára magasra szökött. Csaudhurí házának öt nőtagjáról a kopott ruhák darabokban szakadtak le, mint ahogyan a régi ké­reg leesik a fatörzsről. Szerény jövedelméből még napi egy teljes étkezést is nehéz volt biztosítani a család számára, hogyan is vehetne ruhát nekik? Hogy hogyan bírják ki a hideget, az az ő magán­ügyük volt. A megfelelő öltözék hiánya nem tett kárt tekintélyében, mert a nők sohasem kerültek a függönyön kívül. Neki a munkája miatt el kellett hagynia a házat, tehát a ruházkodás elkerülhetet­len volt. Ingei és nadrágjai élettartamát foltokkal mindaddig meghosszabbította, amíg csak az alap­anyag megtartotta azokat, de eljött az idő, amikor egyószerestől inget és nadrágot kellett vennie.

Ha az embernek nincs már mit elzálogosítania, az egyetlen segítség a Kán, a pénzkölcsönző. A Kán nem kér biztosítékokat, csak annyit kell tudnia, hogy adósai hol laknak. Egy évvel azelőtt, amikor Csaudhurí legkisebbik fia, Barkat született, nagy szükségben volt. És mivel nem volt semmiféle más forrása, amire támaszkodhatott volna, négy rúpiát kölcsönkért a Kántól. Bábaralí Kán üzlete jól ment a városnak ebben a részében. Szegény suszterek, munkások és mosóemberek kértek tőle nehéz hely­zetükben. Amikor az ügyfelek elmulasztották a ka­mat vagy a tőke megfizetését a kitűzött időre, Bá­baralí a maga kezébe vette a törvényt. Megfenye­gette a vétkest, hogy megveri, ha pedig amaz el­menekült, a házához ment, és az ajtó előtt szidal­mazta és gyalázta a ház nőtagjait. Csaudhurí szá­mos alkalommal avatkozott közbe, és a Kánt gya­lázatos, kegyetlen állatnak tartotta. Azonban a szükségben neki magának is ugyanettől a Kántól kellett pénzt kérnie. A kamatot minden egyes rú­pia után havonta negyed rúpiában állapították meg. Bábaralí figyelembe vette Csaudhurí tisztelet­re méltó helyzetét, és hozzájárult, hogy a kölcsönt havi egy és negyed rúpiás részletekben, azaz az egész tőkét nyolc hónap alatt fizesse vissza.

Annak a puszta gondolatától, hogy a részleteket nem tudja fizetni, és hogy a Kán minden bizonnyal jelenetet rendez az ajtaja előtt, Csaudhurí reszketni kezdett. Inkább tűri, hogy a családja napokig csak egyszer egyen, semhogy a részletet a Kánnak elmu­lassza. Így hét részletet időben kifizetett. De a nyol­cadik hónapban, amikor nem érkezett meg az eső­zés, és még a korpa ára is magasra szökött, Csaud­hurí képtelen volt a törlesztésről gondoskodni. A Kán a fizetési nap estéjén jött a pénzért. Csaud­hurí nagyon udvarias volt, tisztelettudóan megérin­tette a Kán szakállát, esküdözött az Istenre, és kö­nyörgött a kölcsön egy hónappal való meghosszab­bításáért, ígérve, hogy még egy negyed rúpia ka­matot fizet a további hónapra.

De a következő hónapban a helyzet romlott. Csaudhurí felesége egyre rosszabbul volt. Nem ma­radt meg benne semmi étel. A tapasztalt emberek javasolták, hogy egyen búzakását. A búza azonban drága volt, egy rúpiáért mindössze tizenkét marék­kal adtak. Aztán meg a beteg asszony követelt néha egy hagymát, egy darab tamarindot vagy egy kis cukrot. Szívszorító volt megtagadni tőle. Mostaná­ban Csaudhurí két rúpiával többet kapott drágu­lási pótlék formájában, de minden fillérük elment. Kénytelen volt előleget felvenni, így a fizetés nap­ján csak négy rúpiát kapott. A gyerekek csaknem egész héten koplaltak. Párolt faleveleken éltek, meg igen híg korpakásán. Csaudhurínak nem volt szíve egy és negyed rúpiát fizetni a Kánnak abból a négyből, amit az olajütőben kapott.

Négy rúpiával a zsebében Csaudhurí nem ment egyenesen haza, hanem először a piacra. Két órát időzött ott. Későn ért haza abban a reményben, hogy addigra a Kán már biztosan elment. Össze­szorult a szíve attól a gondolattól, hogy a Kánnal pénz nélkül találkozzon, de nem hagyhatta figyel­men kívül négyéhező gyermekét, koplalva bete­geskedő anyjukat, akinek az ötödiket, az újszülöt­tet is táplálnia kellett, és saját öreg édesanyját, aki­nek a lábai az éhezés miatt felmondták a szolgá­latot. Csaudhurí sóhajtott, és magában megjegyez­te: „A kegyelmes Isten gondoskodik mindenről, és majd megvéd engem.” Éjszaka nem tudott aludni, és kidolgozott egy magyarázatot, hogymeglágyítsa a Kánt, aki reggel egészen biztosan az ajtajánál lesz.

A Kán eljött a pénzért a hónap hetedik napjá­nak estéjén, és várt ügyfelére. Mivel Csaudhurí be­sötétedésig nem jött meg, a Kán elment azzal fe­nyegetőzve, hogy másnap reggel visszatér. Betar­totta a szavát, és jó korán reggel kopogott Csaud­hurí ajtaján.

Az első kopogásra Csaudhurí üdvözléssel vála­szolt. Félretette a rozoga ajtót, és kijött. Nekilátott a magyarázkodásnak.

A Kán eljött a pénzért a hónap hetedik napján, ­mert az igazgató nincs a városban. Nem lehet fi­zetni, ha ő nem írja alá a papírokat. Csak négy nap múlva várják vissza. Ebben a helyzetben én magam is nehézségekkel küszködöm. Csak négy nap múlva kapom meg a fizetésemet, és akkor első dolgom lesz, hogy önnek törlesztek. – Még ez az ésszerű magyarázat sem békítette meg teljesen a Kánt. Mél­tatlankodott:

– Ez nincs rendjén. Jegyezd meg, nem azért élek itt, távol a szülőföldemtől, hogy így veszítsem el a pénzem. Nekem is el kell tartanom a gyerekeket otthon. Figyelj ide, ha nem fizeted meg a pénze­met az ötödik napon, pacalra verlek.

Csaudhurí számára lehetetlen volt az ötödik napra egy és negyed rúpiát előteremteni. Nem mert az igazgatótól előleget kérni ilyen röviddel a fize­tés után. Mégis megpróbálta, de elutasították. Nem mert hazamenni, csak nagyon későn este. Másnap vasárnap volt. Csaudhurí jóval hajnal előtt elment otthonról. Mindenkit felkeresett, aki csak az eszébe jutott. Azt mondta nekik, hogy sürgősen vennie kell egyet-mást, de csak most jutott az eszébe, és elfelejtette magával hozni a pénztárcáját. Hogy ne kelljen hazaszaladnia, szeretne kölcsönkérni egy és negyed rúpiát, amit másnap visszaad. De vala­mennyi barátja olyan volt, mint ő, és a fizetés utáni ötödik napra már minden pénzüket elköltötték. Képtelen volt egy és negyed rúpiát szerezni.

„Elmúlt már dél – gondolta Csaudhurí –, a Kán minden bizonnyal volt nálunk, de mostanáig csak nem maradt ott.” Otthon megtudta, hogy a Kán valóban jött, és nagyon dühös. Botjával a függönyt csapkodta, őt mindenféle nevekkel illette, és pisz­kos szitkokat zúdított rá. Az asszonyok reszkettek a félelemtől, de öreg édesanyja esküvel biztosította a Kánt a függöny mögül, hogy Csaudhurí nincs ott­hon, hanem az ő számára ment el pénzt szerezni. A Kán nem akarta elhinni, és még vadabbul átko­zódott, hogy Csaudhurí a házban van, és asszony­ként rejtőzik, azzal fenyegetőzött, hogy négy óra múlva visszajön jogos pénzéért, és ha Csaudhurí nem fizet, megnyúzza elevenen, a bőrét meg el­adja a piacon azért az összegért. Csaudhurí meg­döbbent mindezek hallatán, de nem volt menekvés. Négy óra még nem is telt el, mire a Kán dühöngő kiabálása hallatszott az ajtónál. Csaudhurí úgy érezte magát, mintha erős áramütés kergette volna ki testéből az életet. Mégis összeszedte magát, és kijött. A Kán vörös volt a méregtől: – Te gazem­ber ivadéka, bujkálsz, és nem fizeted meg a pén­zemet? – Szidta Csaudhurít, Csaudhurí apját, any­ját, nagyapját és nagyanyját eddig soha nem hal­lott átkok sorával. Csaudhurí kék vére ahelyett, hogy felforrt volna eme sértésektől, elapadt az erei­ben. Megérintette a Kán lebegő inge szélét, majd a térdét, elkezdett nyomorúságáról beszélni, és to­vábbi egyhónapos halasztásért könyörgött.

A Kán még izgatottabb lett. Egyre hangosabban kiabált. Az összes suszter, mosodás és munkás összegyűlt, hogy lássa a cirkuszt. A Kán botjával megfenyegette Csaudhurít, és követelte a pénzét. Nem volt hajlandó elhinni, hogy Csaudhurínak annyija sincs, mint egy és negyed rúpia. Azt kia­bálta: – Ha nincs pénzed, miért tetteted, hogy te­kintélyes vagy? Minek akkor ez a függöny az ajtó­don? Most és itt kell fizetned. Ha nincs pénzed, add ide a feleséged díszeit, add ide a konyhai edé­nyeket, ruhákat, bármit, amid van!

Csaudhurí tehetetlen volt. Könnyek csorogtak a szeméből. Mindkét kezét az ég felé emelte, imád­kozott a Kánért, és megesküdött, hogy a házban egyetlen rongyos fillér nincs, sem ékszer, sem edény, még ruha sem, és biztosította a Kánt, hogyha a bő­rét akarja, azt készséggel felajánlja.

Ettől a Kán még dühösebb lett: – Te disznófaj­zat, mit kezdjek én a bőröddel, amiből még cipőt sem lehet csinálni? Ez a függöny többet ér, mint a bőröd, ezt viszem el. – Megragadta a függönyt, és letépte az ajtókeretről.

Abban a pillanatban, amint a függöny lekerült, Csaudhurí ájultan zuhant a földre. Tekintete nem bírta el ajtaja látványát függöny nélkül, de a tö­meg látta, amint az asszonyok és a lányok, akik egy csoportban közvetlenül a függöny mögött álltak halálos aggodalomban, hogy urukat kint péppé verik, a földre vetik magukat, hogy szégyenüket rejt­sék, mintha csak a ruhát tépték volna le róluk. Az­tán az asszonyok és a lányok félelmükben sikoltva rohantak be, és elbújtak a falak mögött. Az a füg­göny volt a ház öt nőtagjának közös öltözéke. Sza­kadozott rongyaik alig takarták testük egyharma­dát.

A durva, faragatlan tömeg lesütötte a szemét eme mezítelenség láttán. Még az érzéketlen Kán is sajnálta a történteket. Felháborodásában köpött egyet, és az udvarra, a ház elé hajította a függönyt, egyre csak átkozva Csaudhurít, majd hátat fordí­tott, dolgavégezetlen.

A tömeg is megfordult, és szánalommal eltelve eloszlott. Csaudhurí kis idő múlva magához tért, megpillantotta az udvaron heverő függönyt. Nem maradt annyi ereje, hogy visszategye a helyére. Mi értelme lenne most már, amikor halott a tisztesség, amit a függöny jelképezett és őrzött?