Nemzedékről nemzedékre, szájról szájra szállnak a történetek a nagy mughal uralkodóról, Akbarról és ravasz miniszteréről, Bírbalról.
A történelmi Bírbal (1528–1586) Akbar udvarának kilenc gyöngyszeme közé tartozott, vagyis tagja volt a legfontosabb udvari méltóságok csoportjának mint az uralkodó tanácsadója és hadvezére. Igen közel állt Akbarhoz, aki miniszterévé és udvari költőjévé is kinevezte. Hindu családba született, a neve Mahés Dász volt. Jó nevelésben részesült, és költőként már fiatalon ismertségre tett szert. A Bírbal (Hős) nevet, s vele a rádzsa címet Akbartól kapta.
A szájhagyományban Bírbalt sziporkázó elmésség, csavaros észjárás, jó humor jellemzi. Kiáll az igazságért, nemegyszer megvédi a szegényeket még az uralkodóval szemben is, akinek rámutat ugyan a hibáira, de olyan éles elmével és finom ravaszsággal, hogy sohasem veszti el Akbar jóindulatát és pártfogását. Az udvaroncok gyakran megpróbálják Akbar előtt megszégyeníteni, de minden alkalommal rútul felsülnek a féltékenységükkel. Ezek a történetek, anekdoták évszázadokon keresztül formálódtak, és máig az indiai kultúra élő részét képezik.
Bírbal rizses lencséje
Egy téli reggelen fényes palotájának márvány fürdőszobájában majd megvette az isten hidege Akbart, India nagy hatalmú uralkodóját. A hanyag szolgák bizony nem gondoskodtak arról, hogy az uralkodó mosdóvize elég meleg legyen. Fázott Akbar, reszketett a hidegtől, de biztatta magát:
– Ez még semmi, hiszen ez a víz langyos, de mit csinál az, akinek jéghideg vízben kell mosakodnia.
Gondolta, másokat is próbára tesz. Kidoboltatta szerte az egész országban, hogy ezer arany jutalom üti a markát annak az embernek, aki képes a hideg vizű tóba merülve eltölteni egy teljes éjszakát. Mindenki hallotta a felhívást, de senkiben nem volt elég bátorság, s nem jelentkezett senki. Ki az a bolond, aki télvíz idején kibírna egy egész éjszakát a tó hideg vízében?!
Lakott a közelben egy nagyon szegény, idősebb bráhmana, aki szerette volna kiházasítani a lányát, de nem tudott hozományt adni vele. Nagy szorultságában a szerencsétlen ember, alighogy meghallotta a hírt, elhatározta, hogy majd ő próbát tesz.
Felkerekedett és amikor megérkezett a királyi udvarba, így szólt:
– Felséges uram, én készen állok arra, hogy egész éjjel a tó vizében álljak.
Estére őrök mentek érte és elkísérték a tóhoz, hogy lássák, csakugyan végig bírja-e állni az éjszakát a jéghideg vízben. A szegény bráhmana abban a reményben, hogy amint beköszönt a reggel, megkapja az ígért jutalmat, s elrendezheti a lánya esküvőjét, belemerült a vízbe. A tó másik oldalán állt a palota, amelynek az ablakában egy mécses égett. A bráhmana, hogy elterelje a figyelmét a hidegről, ennek a mécsesnek a lángjára emelte a tekintetét és a picinyke lángnyelv látványából merített erőt. Nagy nehezen eltelt az éjszaka. Amint felkelt a nap, a bráhmana elindult a királyi udvarba, hogy átvegye a jutalmát.
Az uralkodó megkérdezte az őröktől:
– Mondjátok csak, ez a bráhmana csakugyan képes volt arra, hogy egész éjjel a tó hideg vízében álljon?
– Világ Ura, a bráhmana igazat mond – válaszolták a katonák.
– Ez igen, megérdemeled ezért a jutalmat. Rögtön oda is adatom neked, de előbb mondd csak, hogyan tudtad mindezt véghezvinni: ott állni a jeges vízben egész éjjel.
– Felséges uralkodó, a tó túloldalán, a palota ablakában égett egy kis mécses, annak a lángjára összpontosítottam a figyelmemet, s így nem is éreztem a hideget, s valahogy eltelt az éjszaka.
– Vagy úgy? Az én palotám ablakába tett mécsesből jutottál meleghez! Tehát úgy töltötted el az éjszakát, hogy melegedtél közben. Akkor miért is érdemelnél jutalmat? – szólt az uralkodó, és egyetlen fillér jutalom nélkül küldte el a bráhmanát.
A szerencsétlen ember sírva-ríva indult hazafelé az udvarból. Útközben találkozott Bírballal, és részletesen elmesélte neki szomorú történetét. Bírbal kicsit gondolkodott, majd megnyugtatta az öreget, menjen csak haza, másnap meg fogja kapni a jutalmát. A bráhmana minden bizalmát Bírbalba vetette, s tanácsa szerint cselekedett.
Másnap reggel Bírbal kerített valahonnan egy hosszú bambuszrudat, az egyik végét a földbe dugta, a tetejére pedig felakasztott egy kis agyagedényt. Ezután lent, a földön pici tüzet kuporított.
Amikor Bírbal nem jelent meg a királyi udvarban, Akbar érte küldte az egyik katonáját. A katona Bírbalhoz sietett:
– Méltóságos uram, a felséges uralkodó hívatja.
Bírbal azt válaszolta:
– Eredj vissza, s mondd meg a felséges úrnak, hogy éppen rizses lencsét főzök. Amint elkészül, megeszem, és indulok az udvarba.
A katona visszament Akbarhoz, és átadta az üzenetet. Jó idő eltelt, azonban Bírbal nem jelent meg az udvarban. Az uralkodó ekkor egy másik katonát küldött érte. Bírbal neki is ugyanazt válaszolta:
– Eredj vissza, s mondd meg a felséges úrnak, hogy éppen rizses lencsét főzök. Amint elkészül, megeszem, és indulok az udvarba.
Az uralkodó egyik katonát küldte a másik után, de Bírbal még mindig nem érkezett meg. Akbar most már saját maga indult el Bírbalért. Amikor odaérkezett Bírbal házába, hát mit lát? Egy hosszú bambuszrúd tetején kis agyagedény csüng, alatta a földön ott ül Bírbal egy kicsi tűz mellett.
– Mit művelsz te itt, Bírbal?
– Ó, Világ Ura, épp rizses lencsét főzök.
– Csak nem ment el az eszed? Ennyire messze a tűztől hogy főhetne meg az étel? Hiszen el sem jut a melege az edényig.
– Felséges uram, magam is ezen töröm a fejem. Ha egy mécses melege a tó vizében álló emberig el tudott jutni, akkor miért ne tudna megfőni a rizses lencse is az én kis lenti tüzecskémen?
Az uralkodó azon nyomban mindent megértett. Tüstént magához hívatta a szegény bráhmanát, bocsánatot kért tőle, és átadta neki az ezer aranyat.
Így főtt meg Bírbal rizses lencséje.
A vakok listája
Egy nap Akbar parancsot adott Bírbalnak, hogy állítsa össze a vakok listáját. Már csak ez hiányzott! Micsoda feladat! – gondolta Bírbal. Járjon össze minden házat, kérdezze ki az embereket egyenként? Mi ez, ha nem szorult helyzet? Hogy halogassa a dolgot, azt mondta az uralkodónak:
– Ó, Világ Ura, nekem szinte minden ember vaknak tűnik. Minek róluk listát készíteni?
Akbar elkomorult.
– Mit hordasz itt össze? Össze-vissza kotyogsz, ami csak eszedbe jut! Kiváló személyiségek vannak jelen udvarunkban, te meg mindenkit vaknak titulálsz!
Bírbal nem szólt egy szót sem, néhány perc múlva felállt és hazament az udvarból. Ott azután hozatott magának egy kis kendert és kiült a háza elé kötelet verni. Alig telt el egy kis idő, amikor arra ment Mirzá Dópjázá. Amikor meglátta Bírbalt, hogy kötelet sodor, megkérdezte:
– Mondja csak, uram, mit csinál itt?
Bírbal sem válaszolt, hanem felemelt egy papírlapot maga mellől, ráírt valamit, aztán a papírt visszatette ugyanoda, s folytatta a kötélverést.
Később az udvartartásból mindenki egyenként elment mellette és mindannyian ugyanazt a kérdést tették fel neki:
– Mondja csak, uram, mit csinál itt?
Bírbal azonban soha nem válaszolt, hanem felemelte a papírlapot maga mellől, ráírt, aztán a visszatette ugyanoda, s megint belemélyedt a kötélverés munkájába.
Kicsit később az uralkodót is arra vitte az útja. Ő is ugyanazt kérdezte, mint a többiek:
– Mondd csak, mit csinálsz itt?
A kérdés hallatán Bírbal ismét csak felemelte a papírlapot, ráírt, aztán az uralkodó kezébe nyomta. Akbar látta, hogy legfölül Mirzá Dópjázá neve áll, s azt követi az összes udvaronc neve, legvégül pedig övé, Akbaré. Csodálkozva kérdezte:
– Mi ez?
– A vakok listája.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte az uralkodó ingerülten.
– Ó, Világ Ura, itt ültem és kötelet vertem. De aki csak elment erre, egytől egyig megkérdezte tőlem, hogy mit csinálok. Mondja meg felséged, ha nem lennének egytől-egyig vakok, ugyan miért tennék fel ugyanazt a kérdést, miközben látják, hogy kötelet verek.
A nagy Akbar valamiért nem kedvelte Szúrat városát, ennek ellenére az államügyek intézése nemegyszer oda szólította. Amikor Szúratban járt, Bírbal feladata volt, hogy az uralkodót ne engedje szomorkodni és jó kedvre derítse.
Egy napon Akbar ráparancsolt, hogy szórakoztassa..
Bírbal engedelmesen nekiindult, hogy végrehajtsa a feladatot. Durva ruhát öltött és szerzett egy szamarat. Azután elkezdte terelgetni a szamarat azon az úton, amelyen az uralkodó közeledett.
Amikor Akbar látta, hogy az ellenkező irányból jön egy ember a szamarával, mérgesen rákiáltott:
– Miért nem az út szélén hajtod a szamarad?
Bírbal nevetve válaszolt:
– Már mióta magyarázom ennek a szamárnak, hogy rendesen menjen az úton. Bármikor jöhet szemből egy másik szamár, s akkor mi lesz?
Az uralkodó jól megnézte magának a szamaras embert, és szó nélkül tovább ment.
A szegény földműves kútja
Egyszer egy szegény földműves összeszedte minden pénzecskéjét, hogy megvegyen egy kutat a gazdag földbirtokostól. Meg is állapodtak a vételárban, és a földműves kifizette a kért összeget.
Másnap reggel a paraszt elindult, hogy megöntözze a földjét a kút vizéből. Amikor odaér, hát ott várja már őt a kút mellett a gazdag ember.
– Mit képzelsz, hogy vehetnél vizet innen? Csak a kutat fizetted ki, a benne levő vizet nem! Nincs semmi jogod arra, hogy innen vizet húzz.
A szegény földműves mit is tehetett, elkeseredésében egyenesen Akbar udvarába ment, hogy panaszt tegyen. Akbar meghallgatta a történteket, és miniszterére, Bírbalra bízta a bonyodalom megoldását.
A következő napon Bírbal felkerekedett, hogy beszéljen a gazdag emberrel, aki ismét azzal állt elő, hogy ő csak a kutat adta el a földművesnek, a benne levő vizet nem.
– Rendben van – válaszolta neki Bírbal. Ha így áll a dolog, tiéd a víz. Ez esetben viszont, ki kell húznod az összes vizet a kútból, mert ha nem, akkor bérleti díjat kell fizetned a földművesnek cserébe a víz tárolásáért.
Belátta menten a gazdag ember, hogy nem sikerült a cselvetése, s ezután a szegény ember nyugodtan öntözhette a földjét a kút vizéből.
Az agrai madarak
Bírbal tudományának a híre messze országokba is eljutott. Perzsia uralkodója megbízta udvari tudósát, hogy utazzon el Agrába és járjon utána, hogy valóban Bírbal-e a legokosabb ember a világon.
A tudós, miután Akbar nagy tisztelettel fogadta őt az udvarában, felolvasta a perzsa király levelét:
– Világ Oltalmazója, a perzsa birodalomban sokat hallottunk Agra városának a szépségéről, csodálatos épületeiről és fákkal övezett utcáiról. Az a kérdés merült fel bennünk, hogy hány madár él Agra gyönyörű városában?
– Csak Allah tudhatja a választ – szaladt ki egy udvaronc száján.
– Legalább kétszáz emberre és egy Madárszámláló Bizottság létrehozására lenne szükség – mondta egy miniszter, aki azonnal készen is állt a bizottság vezetésére.
– A madarak sohasem ülnek egy helyben, hogyan lehetne pontosan megszámolni őket? – vetette ellen egy másik miniszter.
– Nos, Bírbal, te mit mondasz erre? – kérdezte Akbar, aki a szakállát simogatva magában jól szórakozott az udvaroncok válaszán.
Negyvenötezerháromszázhuszonnyolc – adta meg a pontos választ Bírbal, egy percig sem tétovázva.
– Honnan tudod? És ha a számláláskor kiderül, hogy ennél többen vagy kevesebben vannak?
Ha a számláláskor ennél többen lesznek, akkor nyilván a szomszéd városból érkeztek ide vendégségbe, ha pedig kevesebben lennének, akkor néhányuk elrepült oda látogatóba.
(Négyesi Mária fordításai)