Aradi Éva fordítása
Az orvos megvizsgálta, és bár megnyugtatta, hogy nincs nemi betegsége, de figyelmeztette, hogy a kezdeti tbc tünetei mutatkoznak nála. Felírt neki néhány gyógyszert, vitaminokat, és lelkére kötötte, hogy jobban táplálkozzon.
A kalkuttai városi tanács egészségügyi osztálya minden hónapban megvizsgáltatta a lányokat. Ez alól még megvesztegetéssel sem lehetett kibújni. A lányok természetesen izgultak minden vizsgálat előtt. Akinél nemi betegséget talált az orvos, annak Ibrahím, a tulajdonos kiadta az útját, és mehetett koldulni. Azok a szerencsések, akik megkapták az orvosi igazolást, folytathatták foglalkozásukat. A fiatalabb és csinosabb lányokat Ibrahím a gazdag üzletemberek irodáinak szomszédságában helyezte el, majd ha azok megfelelő pártfogóra találtak, könyörtelenül elszedte bevételük nagyobb részét.
Dzsugnu is így kezdte évekkel ezelőtt. Noha Ibrahím elszedte jövedelme nagy részét, mégis maradt annyi, hogy szűkösen élve valamicskét félretegyen. Öt év múlva azonban a tulajdonos kritikus szemmel végigmérte, és ebbe a külvárosi bordélyházba hozta. Ez volt az első pofon. Dzsugnu azt hitte, hogy még évekig az élvonalban maradhat. A második pofont Sanáztól, az új lánytól kapta, aki áthajolt az erkélyen, és a szemébe nevetett:
– Ha tovább hízol, senki sem mászik fel a második emeletre, hogy hozzád jöjjön!
Az egész utca felzúdult erre a megjegyzésre, ilyet az ember még az ellenségének sem mond!
Aznap este Fatté, a felhajtó új férfit hozott fel Dzsugnuhoz. Drapp nadrágban, világoskék ingben, aktatáskával a kezében illedelmesen kopogtatott, mintha nem is bordélyházban lenne. Dzsugnu beengedte, a férfi szó nélkül megállt a szobában, aktatáskáját magához szorítva. Dzsugnu türelmesen elvette a táskát, és leült az ágyra. A férfi még most sem mozdult. Végül a lány rászólt:
– Vedd le a cipőd, és kerülj beljebb!
A férfi készségesen engedelmeskedett, és leült az ágy szélére. Jó ideig szótlanul ültek, végül Dzsugnu elvesztette a türelmét:
– Azt hiszed, hogy a papád dolgozószobájában ülsz? Vetkőzz már le, és gyerünk!
A férfi szomorúan ránézett, majd atyáskodó hangon megszólalt:
– Hogy hívnak?
– Dzsugnunak.
– Honnan jöttél Kalkuttába?
– Mit érdekel az téged? – kérdezte ingerülten a lány. – Térjünk már a tárgyra!
A férfi nem zavartatta magát, tovább érdeklődött:
– Szereted ezt a mesterséget?
– Igen, te talán nem? – ezzel végigfeküdt az ágyon. A férfi melléfeküdt, keze a lány blúzán matatott.
– Ne zaklass! – lökte el Dzsugnu a férfi kezét. – Vidd el onnan a kezed!
A férfi egészen megzavarodott, és mozdulatlanná vált, vizsgálódva nézte a nőt: festett száját, púderes arcát, a kissé zilált fekete haj alól kikandikáló elálló fülét. Majd a szobát vette szemügyre. Az egyik sarokban kopott mosdó, a rozoga ágy mellett nem kevésbé kimustrált éjjeliszekrény, rajta fésű, hajcsatok és olcsó hajlakk. Az éjjeliszekrény oldalára vastag fekete ceruzával néhány név és cím volt jegyezve. Szemben a kis polcon filmzene-szövegeket tartalmazó könyvek sorakoztak, mellettük olcsó bizsuk csillogtak. Miután így megvizsgálta a szerény berendezést, megsimogatta a lány rugalmas combját. A félig kitakart testnek keményítőszaga volt.
– Lehet, hogy te ráérsz, de én nem! – unta meg végül is Dzsugnu ezt a szokatlan viselkedést. – Ha nem tudnád, itt este van a legnagyobb forgalom. Eddig már néggyel is végeztem volna. – Ezzel átölelte a férfit.
Mikor később felkeltek, Dzsugnu tréfásan kinyitotta a férfi táskáját.
– Mi az, ez a táska tele van pénzzel? – nevetett.
A férfi azt hitte, hogy néhány rúpia borravalót akar még a lány, ezért megmutatta, hogy újságok és nyomtatványok vannak benne.
Dzsugnu meglepődött, majd barátságosan kikísérte a férfit:
– Ne felejts el, ha legközelebb erre jársz. – búcsúzott. – Gyere egyenesen hozzám!
Eltelt néhány hét. A lány már nem is nagyon emlékezett a kékingesre, hiszen voltak más látogatói is. Ha az utcán sétált vagy vásárolt, szégyenlősen hajára igazította szárija végét, mindenképpen tisztességes nőnek akart látszani. Csak a szeme sarkából figyelte a férfiakat, főleg azokat, akik már vendégei voltak és így szinte jogot formáltak rá. Egy ilyen alkalommal látta meg újra a kékingest, ahogy magában nevezte. Egy zászlóval díszített épület első emeleti folyosóján állt, a korlátnak támaszkodott és cigarettázott. Dzsugnu a szemben lévő cipészhez ment a saruját javíttatni. Nem nézett föl, de tudta, hogy a férfi észrevette.
Aznap este ismét meglátogatta. Most már nem volt elfogódott, egyenesen hozzá jött, és leült az ágyra.
– Hol dolgozol? – kérdezte Dzsugnu.
– Munkások között – felelte kitérően.
– Mi is munkások vagyunk – mosolygott a lány.
– Nem vetkőzöl?
– Ma nem érzem jól magam – mondta Dzsugnu színtelen hangon.
– Mi baj van?
– Úgy fáj a hátam, mintha ketté akarna törni. Nem tudom, mi történt. De idehívom Tárát, csinos lány. Tetszeni fog neked.
– Nem – rázta meg a fejét, és felkelt az ágyról. – Majd máskor jövök inkább. – indult le a sötét lépcsőn.
Dzsugnu kinézett az ablakon. Az utca lármás és zsúfolt volt. A szemben lévő péküzlet kéményéből vastag füst ömlött, és szétterült a házak között. A füstön keresztül most meglátta a férfit, aki lassan sétált az utca másik oldalán. Valahogy jólesett Dzsugnunak, hogy nem ment be máshoz. Visszafordult az ablaktól, és lefeküdt.
Ammá hangját hallotta a folyosóról.
– Dzsugnu drágám, mi van veled? Van bent nálad valaki?
– Senki sincs, Ammá.
– Akkor gyere ki a balkonra, gyermekem. Kellemes szél fúj idekint. – Kinyitotta az ajtót: – Nem érzed jól magad? – kérdezte, ahogy meglátta a fekvő Dzsugnut.
– Nem, Ammá. Nem tudom, mi történt.
– Gyere, adok egy pohár tejet. Majd ha jobban leszel, újra kiülsz. Még nincs késő, jöhet még egy-két vendéged.
Ammá megtapogatta a lány nyakát és hátát, nincs-e láza? Közben észrevette a dereka felett gyűrűző hájréteget.
– Ha jobban leszel, többet tornázz! A derekad megvastagodott.
Dzsugnu gépiesen bólintott. Váratlanul nagy lárma hallatszott az egyik szobából.
– Hűha, megint az a boszorkány! Nem enged el egy vendéget sem botrány nélkül. Meg fogják ölni egyszer azt a lányt!
Bilkísz szobájából jött a zaj. A lányt kiskorában elrabolták, és erre a foglalkozásra kényszerítették. Ezért úgy állt bosszút, ahogy tudott. Kijelentette, nem enged ki a szobájából egy férfit sem anélkül, hogy meg ne alázza őket. Most éppen a küszöbön állt, és a szomszédnőjét hívta:
– Zubédá kedves, gyere csak! Nézd csak meg Rusztamot, ezt a hímringyót! Nézd meg jól, még szeretkezni sem tud!
– Fogd be a pofád, te szuka! – kiabált a megszégyenített férfi.
– Menj a fenébe, vízhordók ivadéka –Bilkisz sem hagyta magát. – Itt van huszonöt paiszá, vegyél egy kis kenőcsöt, hátha az visszahozza a férfierőd!
A férfi teljesen összetörve sompolygott lefelé a lépcsőn, vissza sem nézett. A szomszéd szobákból kijöttek a lányok, megálltak a folyosón, néhányan nevettek, mások féltették Bilkíszt, nem lesz ennek jó vége. Egyszer valaki megelégeli a durva tréfákat. Bilkísz azonban nem törődött velük:
– Nem félek én ezektől.
Lassan elcsendesedett a folyosó. Dzsugnu kiült a balkonra, a friss levegő felélénkítette. Az utcán lassan szedelőzködtek a virágárusok. Mannan, a kertész, Kalávatí ablakába tett egy jázminfüzért, de a lány grimaszt vágott, és nem fogadta az udvarlást. Banné, a mosóember befordult a házba, és Sanáz ajtaján kopogtatott. Hozzá nem jött senki, de most nem is bánta.
A kékinges néhány hónap múlva jött el újra. Rövid kopogás után úgy lépett be, mintha hazajönne. Egyenesen az ágy felé tartott, le sem véve a cipőjét.
– Hogy hívnak téged tulajdonképpen? – kérdezte Dzsugnu, melléülve.
– Madanlálnak, miért?
– Csak tudni akartam. Rég láttalak.
– Nem jöhettem. Börtönben voltam. A sztrájk miatt néhány embert letartóztattak. Én is köztük voltam.
– Miért?
– A textilgyárosok nem adták meg az ígért béremelést. Sztrájkot szerveztünk, erre pár nap múlva néhányunkat letartóztattak. Nehéz volt kijutnom.
– És elértek valamit a sztrájkolók?
– Úgysem értenéd! – felelte Madanlál mosolyogva, majd a lány felé fordult: – Levehetem a cipőm?
– Leveheted, ha akarod.
Egy hét múlva újabb orvosi vizsgálatra kellett menni a lányoknak. Az orvos figyelmeztette Dzsugnut, hogy állapota rosszabbodott, teljes pihenésre lenne szüksége. Újabb gyógyszereket írt fel, de hiába szedte, néhány nap múlva belázasodott és köhögött. Ammá a kórházba vitte kivizsgálásra. TBC – állapították meg ismét. Annyira legyöngült, hogy éjszaka nem tudott vendégeket fogadni. Ha a tulajdonos kényszerítette, másnap reggel vért köpött. A lányok megijedtek:
– Dobjátok ki! – kiabál Bilkísz. Ez a nyomorult még megfertőz minket.
A végén Ammá adott neki kisebb összeget, és elintézte, hogy egy környékbeli szanatóriumba felvegyék.
– Gyermekem, ne mondd a többieknek, hogy szanatóriumba mész. Mondd azt, hogy a rokonaidhoz utazol Rámpurába. Ha visszajössz, azt mondjuk, teljesen meggyógyultál.
Dzsugnunak jólesett Ammá törődése. Félt, hogy még ezt a keserves helyet is elveszítheti, és akkor mihez kezd? Bár a kormány megtiltotta a prostitúciót, Lakhnaúból és Benáreszből állandóan özönlöttek Kalkuttába a fiatal lányok, és teljesen feltöltötték a piacot. A csinos Sanáz is elvesztette vendégei nagy részét, és a büszke Kalávatí éppen csak annyit keresett, hogy szűkösen eltartsa magát. Dzsugnunak alapos oka volt a nyugtalanságra.
A pénz, amit kölcsönökből szerzett, nem tartott soká, a szanatóriumi kezelés költséges volt. Tudta, hogy egy napon vissza kell térnie a foglalkozásához. Az injekciók és a pihenés kicsit javítottak az állapotán. Hálásan gondolt azokra, akik nem fordítottak neki hátat, mikor segítség kellett. Kanvardzsít, a hoteltulajdonos, aki évek óta kuncsaftja volt, adott kölcsön nengyvenhét rúpiát. Manszú, a zöldséges is adott huszonöt rúpiát, de hozzátette, hogy hamarosan szeretné visszakapni, mert üzlete nem nélkülözhet ennyi pénzt. Rámú, a vízhordó egy húszast adott neki, és nevetve mondta:
– Nem kérek kamatot, egy éjszakát betudsz kamat fejében, rendben?
Dzsugnu egy pillanatra meghökkent, majd vigaszfélét érzett, hiszen a férfi ajánlata azt jelentette, hogy még elég jó a teste, hogy észrevegyék.
Madanláltól nem kért volna, de a férfi maga ajánlotta fel. Végül elfogadott harminc rúpiát, amit a férfi a szakszervezeti tagdíjakból kölcsönzött, mert saját pénze nem volt.
– Tudom, hogy becsületes vagy, add meg ezt az összeget olyan gyorsan, ahogyan csak tudod – búcsúzott tőle.
Így hát Dzsugnu teljesen eladósodott. Ezért még többet kellet volna dolgoznia, mint azelőtt, de az orvos azt a tanácsot adta, ha meg akar gyógyulni, kímélje magát. Valóban nagyon gyenge volt. Lefogyott, a haja megritkult, az arca fakó lett. Alaposan ki kellett készíteni magát esténként, hogy vonzó legyen. Műkontyot vett Kalávatí, azonkívül két mellnagyobbító szivacsot, ami kényelmetlen volt ugyan, de így teltebbnek látszott.
De ezek a mesterkedések sem használtak sokat, jövedelme csökkent. Kevés férfi kereste fel esténként, de néha még azt a keveset sem tudta fogadni, mert lázasan feküdt egész éjjel, dideregve burkolózott kopott takarójába.
Az impotens férfiaktól félt legjobban, akik feltartották és követelőzők voltak. Annyi ideig babráltak a testével, hogy gyakran kimerülten esett össze, vagy köhögőrohamot kapott.
Mindennap reménytelenebb lett a helyzete. De nem látott kiutat, mert sohasem volt annyi pénze, hogy kifizethesse adósságát.
Adósai számon tartották tartozását. Nemrég Manszú állította meg az utcán:
– Régóta visszajöttél? Hogy megy az üzlet? Mikor adod meg a pénzem?
– Hidd el, hogy egy fillért sem tudok félretenni – felelte Dzsugnu. – Nem megy az üzlet. Sajnos, te sem látogatsz mostanában.
– Senkihez sem megyek – mondta Manszú ájtatos hangon. – A szent Gangeszre megesküdtem, hogy nem nyúlok többé nőhöz!
Dzsugnu nem tudta elrejteni mosolygását, Manszú észrevette és zavartan elbúcsúzott. Dzsugnu a bordélyház felé indult, már késő délután volt. A többi lány kint ült a balkonon vagy a ház előtt, pletykáltak, és találgatták, hány vendégük lesz este. Néhány kamasz fiú fordult be a szűk utcába, és disznó vicceket kiabált a lányoknak. A felhajtók sietve elzavarták őket.
Este az utca éledni kezdett. A virágárusok visszajöttek, hiszen az utcába látogató férfiak állandó vevőik voltak. Színes virágfüzéreiket bódéik oldalára akasztották, már tudták mindegyik lányról, mi a kedvenc virága. A bételárusok hangosan kínálgatták portékáikat. Az ügyeletes rendőr is megjelent, és beült Gafur kis üzletébe. Gafurnak engedélye volt a rendőrségtől, hogy alkoholt árulhasson az esténként idelágotató férfiaknak. Na persze, a haszonból az illetékes rendőr is részesedett.
Dzsugnu kiült a balkonra, ma is lázas volt, de összeszedte magát. Elgondolkozott a jövőn. Nem sok jót ígért, azt tudta. Néhány év múlva úgy fog járni, mint Bibbó és Csampá, akik a mecset előtt koldulnak Allah nevében. Vagy akkor inkább bevegye azt a méregport, amit régóta félretett a legvégső esetre?
Száz és száz vendége volt már, de egyikre sem számíthatott. Az a négy, aki pénzt kölcsönzött neki, állt hozzá a legközelebb, de azoknak is volt családjuk, ide csak szórakozni jártak. Most, hogy tartozott nekik, és vissza akarták kapni a pénzüket, különösen gyakran látogatták, így tudva le az adósságát. Érezte, hogy Manszú fogadalma sem tart soká, ismerte a férfi természetet, tudta eljön nemsokára. Így is lett, Manszúmár néhány nap múlva felkereste. Mikor öltözködött, megkérdezte:
– Ugye, vezeted a tartozásod? Öt rúpiát leírhatsz.
– Jól van – válaszolt a lány.
Manszú távozása után újra felment a láza, nem tudott fölkelni. Hanyatt feküdt az ágyon, és a plafont nézte. Eszébe jutott, hogy az éjjeliszekrényben, kis alumínium dobozban voltak az emlékei: néhány kép elhalt szüleiről és egy darab papír, egy levél része, melyen rég elhalványodtak a betűk. Mint ahogy elhalványodott minden, amit valaha a levél írója iránt érzett. Az idő elmosta a múltat, és kettőjük közé ásta medrét. Kár ezen a visszahozhatatlan múlton keseregni.
Másnap reggel fájt minden tagja, gyenge volt a láztól, de tudta, hogy estére össze kell szednie magát, csak így törleszthet valamit az adósságból. Mindennap megnézte az éjjeliszekrény oldalára felírt neveket és összegeket, és megkönnyebbülten látta, hogy csökken a tartozása Kanvardzsítnak, a hoteltulajdonosnak tartozott a legnagyobb összeggel. Még csak háromszor látogatta meg őt, hiába, már nem volt fiatal. Ez azt jelentette, hogy még harminckét rúpiával tartozott neki. Számolgatta magában a törlesztéseket, mikor kopogtak az ajtón. Madanlál volt. Dzsugnu meglepődött a kora délutáni látogatáson, félt, hogy a férfi azért jött, hogy visszakérje a harminc rúpiát. De tévedett. Madanlál letette az elmaradhatatlan aktatáskát, és leült az ágyra.
– Becsukhatom az ajtót? Levehetem a cipőm? – kérdezte.
– Becsukhatod, de ma nagyon lázas vagyok.
A férfi abbahagyta a cipő kifűzését, és zavartan ránézett. Dzsugnu nagyon rosszul volt, de a férfi közelében megnyugodott.
Negyedórát beszélgettek, majd Madanlál indulni készült.
– Most már megyek – mondta, és felemelte a táskát. A lányra nézett, és látszott a szemén, nem nagyon akar elmenni.
– A pénzed… kezdte zavartan Dzsugnu.
– Nem, nem a pénz miatt jöttem. Hozzád jöttem.
Megfogta Dzsugnu kezét. Erős és meleg keze volt, Dzsugnunak az jutott eszébe, olyan, mint a friss, ropogós kenyér.
– Majd máskor jövök – búcsúzott Madanlál.
Dzsugnu kinézett az ablakon. Látta, hogy a férfi a negyedik házba ment be, az is bordélyház volt. A fájdalomtól nagyot dobbant a szíve, és bánta, miért nem kérte, maradjon itt. Ezen gondolkozott, mikor a nyitott ajtón belépett Kanvardzsít. Bár Dzsugnu rosszul volt, és nem akarta fogadni a férfit, halványan rámosolygott. Kanvardzsít becsukta az ajtót.
– Ma nagyon rosszul érzem magam – kezdte mondani Dzsugnu.
– Majd óvatos leszek, ne félj, nem lesz semmi bajod – válaszolt a hoteltulajdonos, és lefeküdt az ágyra.
– De ma…
Kanvardzsít meg sem várta, hogy a lány befejezze a mondatot, maga mellé húzta az ágyra, és leoltotta az éjjeliszekrény-lámpát.
Dzsugnu úgy érezte, hogy megfullad, és szerette volna lerázni Kanvardzsítot, de minden ereje elhagyta. A férfi néhány másodpercig tétovázott, mert látta, hogy a lány valóban beteg, de aztán a démon erőt vett rajta, és szenvedélyesen magához szorította Dzsugnut.
– Megölsz, vigyázz! – kiáltott fájdalmasan a lány, és elvesztette az eszméletét.
– A fene egyen meg! – mérgelődött Kanvardzsít, majd felült az ágyon. Nem tudta, mitévő legyen.
Néhány perc múlva Dzsugnu magához tért, felgyújtotta a lámpát. A férfi zavartan nézte:
– Vond le az adósságból – indult az ajtóhoz. – Négyszer voltam itt mostanában, az húsz rúpia, igaz? – választ sem várva kisurrant a folyosóra.
A lány Fattét hívta, és egy korsó vizet kért.
– Hallgass rám, Fatté, az előbb egy férfi ment fel Bimlához, a negyedik házba. Ha látod kijönni, szólj neki, látogasson meg, mielőtt hazamegy. Kék inget hord, és aktatáskája van.
– Kuncsaft?
– Nem, nem kuncsaft, barát – elvette a vizet, de újra fojtogatta a torkát valami. Köhögni kezdett. – Különben ne hívd, Fatté! Azt mondta, majd máskor úgyis eljön.
Fatté kiment; Dzsugnut egyre erősebben rázta a köhögés. Lehajolt, hogy vizet töltsön, de abban a pillanatban szájából ömleni kezdett a vér.
Megjelent: Rakéta regényújság. V. évfolyam, 1978. május 16.