Beszélgetés dr. Négyesi Mária indológussal.
Hogyan került kapcsolatba Indiával, az indológiával és az indiai irodalommal?
Legelőször fizikus szerettem volna lenni. Imádtam a fizikát meg a kémiát, csak nem vettek föl oda, viszont helyette felvettek orosz tagozatra, amitől nagyon boldogtalan voltam, de akkoriban az volt, ami volt. Így orosz szakos lettem, és mellette elkezdtem latint is tanulni. Telt-múlt az idő, és szép apránként kialudt a kémia iránti vágyam, helyette megjelentek a nyelvek, hiszen már korábban is érdekeltek. Keresztanyám nyelvtanár volt, és egész pici koromtól kezdve több nyelven beszélt hozzám, mondta, hogy ezt így hívják, azt úgy hívják, és nagyon izgalmas volt, hogy ezek a szavak hasonlítanak egymásra. Indoeurópai nyelveket tudott a keresztmama. És ott a krumplipucolás táján kezdődött a nyelvek iránti érdeklődésem. Mire befejeztem a gimnáziumot, evidens volt, hogy latint és oroszt fogok tanulni. A felvételi tájékoztatót kinyitva olvastam, hogy mi mindent lehet B szakként tanulni az ELTÉ-n. Ott szerepelt az indológia, és az megtetszett. Az első szanszkrit órán nem értettem egy szót sem, és nagyon felhúztam magam, hogy semmit nem értek az egészből. Egész héten fonetikát tanultam, és próbáltam rájönni, miről is van szó. Ebből a „jusztis”-ból lett az indológia, meg akartam mutatni, hogy engem innen nem lehet elgyötörni.
Először az Akadémiai Kiadónál dolgoztam, és elkezdtem ógörögöt is tanítani az ELTÉ-n. Töttössy tanár úr egyszer csak megkeresett, és ő mondta, hogy nincsen senki hindire, pedig nagyon kellene egy hindí tanár, mire én azt válaszoltam, hogy nem tudok hindiül. Tud szanszkritül? – kérdezte, mondtam, igen, erre pedig csak annyit szólt: hát akkor majd beletanul. Elkezdtem intenzíven hindít tanulni egymagam, mert akkor nem volt senki, aki taníthatott volna.
Hogyan kezdett el fordítani?
A fordítás Aszgar dzsí korszakában jött, amikor ő volt a tanszékünk hindí lektora. Aszgar Vadzsáhat író, és az ő műveit kezdtem fordítani magyarra. Nem nagyon tudtam, hol kezdjem el publikálni ezeket, de egy-két helyen csak megjelentek. A Tea a Tádzs Mahalban volt az első nagyszabású kötet: akkor volt India függetlenné válásának 50. évfordulója, és ez alkalomból az indiai nagykövetség keresett meg, hogy csináljunk egy válogatáskötetet indiai irodalomból. Greskovits Endrével elkezdtünk novellákat keresgélni, a nem hindí nyelvterületen angol fordításokból tudtunk dolgozni. Ez lett az első szerkesztett kötetem, és ebben is jelent meg fordításom. Amikor és ahol lehetőség volt, fordítottam elbeszéléseket. Az igazán nagylélegzetű munka Udaj Prakás kisregénye volt, ami a Nagyvilágban jelent meg. Emellett fordítottam hindire magyar irodalmat, mindig indiai írókkal közösen. Megszületett egy kötetnyi fordítás Móricz Zsigmond novelláiból, illetve egy-két vers, valamint Örkény egypercesek is.
Indiai irodalomról vagy indiai irodalmakról beszélhetünk?
A hivatalos megfogalmazás szerint Indiát a „unity in diversity” jellemzi, s ez érvényes az irodalomra is: ha elolvasunk bármilyen művet, az elsősorban indiai lesz, de természetesen sohasem elvonatkoztatható a nyelvtől, amin a szerző ír. Az angolt is ilyen anyanyelvnek lehet tekinteni. Akik angolul írnak, azok indiai angolul írnak, számukra ez az angol a kifejezés nyelve. Ez a legismertebb része az indiai irodalomnak, mert ehhez az angolul olvasó emberek könnyen hozzáférnek. A malajálam nyelven író ember úgy van vele, mint a magyarul író: hiába zseniális, nem biztos, hogy valaha is eljut a világ színpadára.
Melyek azok az irányvonalak, amiket most nagyon kedvelnek Indiában?
A nő mint téma, illetve nők mint írónők. A másik pedig a dalitoknak, a társadalom legalsó rétegeiben elhelyezkedőknek a helyezte: ez a két téma az, ami az utolsó negyed században meghatározza a hindí irodalmat.
Kik a képviselői ennek?
Mamtá Kálijá, Om Prakás Válmikí, bár őket sem nagyon ismeri a világ, hiszen hindiül írnak. Említhetem Maitréjí Puspát, ő volt az egyik átütő erejű írónő. Elmondható, hogy írónőkből sem volt hiány a 20. század második felében, akik tényleg nagyon jól írnak, mint akár Gítándzsalí Srí. De persze nem az a lényeg benne, hogy nőből van, hanem az, hogy íróból van.
Mellettük még kik számítanak népszerű szerzőknek?
Nyilvánvalóan vannak népszerű szerzők, de elég nehéz lenne felsorolni ezeket. Indiában is kialakulnak az irodalmi körök, ahol az emberek jól ismerik és megvitatják egymás műveit. Inkább az lehet a helyzet, hogy ahogy a szerzők idősödnek, kikristályosodik, hogy kik az élő klasszikusok. Az irodalmi körökön belül vannak átütő, vezető egyéniségek. Sokan írnak, hihetetlen mennyiségű szöveg van, és nagyon nehéz benne eligazodni, pláne távolról. Ugyanakkor nem biztos, hogy amit a nagyközönség fogyaszt, azt mindig irodalomnak lehet tartani. Nem tudnék erre könnyen válaszolni.
Mi az, ami számunkra is érdekes lehet itthon? Mi az, ami eladható?
Az a nehézség, hogy, ha egy indiai író meg is jelenik magyar fordításban, nem ismerik a nevét, teljesen a holdról jött. Egy átlag olvasó nem biztos, hogy megvesz egy olyan könyvet, amelynek az írójáról soha sehol nem hallott. Az amerikai, német írók neve eljut az emberekhez, elhangzik a médiában, de az indiai név semmilyen asszociációt nem kelt az olvasóban. Kivétel néha egy-két, angol nyelvterületen díjat nyert író, pl. Arundhati Roy. Így azután sokszor csinálnak olyan trükköt a kiadók, hogy a könyvnek valami nagyon kapós külsőt adnak, ami egyáltalán nem illeszkedik a tartalmához. Ilyen mondjuk Rohinton Mistrynek az India, India címmel megjelent regénye, amelynek egy szép nő meg a Tádzs Mahal sziluettje van a borítóján. Az olvasók egy része biztos földhöz vágta, mert nem arról szólt, amit a címlap alapján várni lehetett volna, hanem nagyon kemény realista képet festett India egy korszakáról, az Indirá Gándhí által bevezetett szükségállapot koráról.
Elmondhatjuk, hogy nagyon nehéz a helyzet a könyvkiadásban, mert ha nem ismerik a szerzőt, nem biztos, hogy jól eladható a könyve, s manapság a piac diktál. Jó lenne, ha az indiai irodalomnak nem kellene ezt a hastáncot folytatnia, hogy valaki odafigyeljen rá.
Ha lenne egy hindí könyv, aminek a szerzője ismeretlen, hogyan próbálná meg rávenni a kiadót, hogy megjelentessék ezt a kötetet?
Mivel a kiadók is pénzből élnek, ezért szinte reménytelen a helyzet. Azzal tudunk próbálkozni, hogy segítséget kérünk az indiaiaktól. Az India Könyvtár sorozat, amelyben megjelent pár kötet, ennek az eredménye. Sajnos onnan is csak vékony sugárban érkezik a támogatás, de mégiscsak megjelentek már könyvek. Több nagyszerű fordítás már készen van és megjelenésre vár ebben a sorozatban. Ilyen a Tamasz (Sötétség), Bhísam Száhní India kettéosztásáról írt nagyregénye, amelyet hindí nyelvről fordított Borbély Judit. Ő készítette el szanszkrit nyelvből a Manuszmriti fordítását is. Ez utóbbit Dezső Csaba szanszkritológus kollégám látta el magyarázó jegyzetekkel. Mindezen kívül készül egy klasszikus indológiai szakmunka, Basham: The Wonder that was India magyar fordítása is.
Úgy gondolom, hogy jónéhány világirodalmi szintű indiai irodalmi alkotás van, amelyeket egy bátrabb kiadó bevállalhatna. Ilyen akár a Tamasz, vagy egy másik készülőben lévő novelláskötet, Mantó műveiből. Ő olyan író, akinek a megjelenése nem szorulna külső támogatásra, mert ha egyszer egy pár ember elolvassa Magyarországon a műveit, azonnal beépülne az irodalmi köztudatba, hiszen annyira átütő erejű íróról van szó. Mindazonáltal nincs olyan öngyilkos kiadó, amely több indiai szerző kiadására vállalkozna.
Kikkel foglalkozik szívesen? Kik a személyes kedvencei?
Bhísam Száhní
Az egyik Bhísam Száhní, vele annak idején többször volt alkalmam találkozni, és egyfajta baráti légkör alakult ki kettőnk között. Bhísam dzsí lenyűgöző egyéniségű ember volt, s ez az írásaiban is érezhető. Nagyon szeretném minél több munkáját magyarul látni, s a diákjaimmal ezért már több elbeszélésének elkészítettük a műfordítását. A másik pedig Mantó, akit nem lehet nem szeretni. Szintén személyes indíttatásból kedvelem Rádzséndra Jádav-ot, az ő szövegei azonban nagyon nehezek. Aszgar Vadzsáhattól is szeretnék még fordítani, aki számos munkát tett le az asztalra, és mára már
az egyik klasszikussá lett, mióta hazatért Magyarországról. Feltétlenül meg kell jelennie az Aki nem látta Láhaurt, meg sem született című drámájának. Nagyszerű alkotás, a mondanivalója nekünk szól, itt Kelet-Európában. A másik fordítani való Aszgar dzsí trilógiája. Nagy kedvencem még Kurratulain Hajder Tűzfolyó című regénye, ami urdú nyelvű.
Köszönetet szeretnék mondani Greskovits Endrének, aki nekem is, és a tanítványaimnak is mindig segít, és kis műfordító-körünk nélküle nem is működhetne.
Nagyon örülnék, ha picit is tudnék abban segíteni, hogy a fiatal indológusok merjenek, próbáljanak meg irodalmi fordításokat készíteni, mert ha az első néhány fordítás még nem is annyira sikeres, de a többi már biztosan jó lesz. Borbély Judit egy hindí órán olvasott szerzőt kedvelt meg annyira, hogy belevágott a műfordításba. Mára felnőtt egy olyan indológus nemzedék, amelyik képes ezt a munkát folytatni. Nyilván azért sem volt hozzáférhető az indiai irodalom, mert mindig csak azt a szegletét lehetett látni, ami angolul íródott. Most már vannak itt olyan fiatalok, akik hindiül, urduul is olvasnak, sőt, később talán még más indiai nyelvekből is tudni fognak fordítani. Nagyon sok munka van még előttünk.
Milyen nehézségekkel találkozik a fordító a hindí próza, illetve a hindí vers fordításában?
A vers az különösen nehéz. Közhely, hogy amikor a vers fordítása készül, egy új versnek kell születnie, és az akkor jó, ha ez az új vers áthozza a lényeget. Erre számomra a nagy példa Sappho szerelmes éneke: Szapphó versét nagyon sokan fordították magyarra, az egyikük Ady volt. Számomra az ő fordítása a fordítás, benne van meg az a szenvedély, hiába születtek filológiailag talán pontosabb fordítások. Az igazán jó verset az tudja jól lefordítani, aki maga is költővé válik, mert megéli, átéli, átdolgozza, és így születik egy másik vers, amely lényegét tekintve mégiscsak az első vers. Én nemigen merészelek verset fordítani, mert bennem nincs meg ez a költői tehetség.
A prózánál más a helyzet: itt számomra a fő probléma az, hogy egy elementárisan más kultúrkör irodalmáról lévén szó: nem lehet mindenhova jegyzetelni. Sokszor az, ami nekünk, indológusoknak már nem tűnik fel, egy kívüláll
ónak problémát okozhat. Például a nevek esetében: ki a fiú, és ki a lány. A magyar olvasót még csak a grammatika sem segíti. Ez persze egy nagyon egyszerű példa, de jól mutatja a nehézséget. Biztosan elsikkad a fordítás során a többnyelvűség, pedig ez magától értetődő módon része az indiai irodalomnak.
Mi volt fordítói pályáján a legnagyobb kihívás?
Szaádat Haszan Mantó
Mantónak a Fekete széljegyzetek című munkája. Tömény szöveg. Örkény egyperceseit idézi. Van öt sor, és az öt soron belül olyan nyelvi problémák, amelyek megoldhatatlannak látszanak. Nem tudom, hányszor feküdtem neki újra meg újra ennek a szövegnek. Elvileg évek óta kész a fordítás, de amikor újraolvasom, megállapítom, hogy ez sem igazán jó, meg az sem, és akkor megint nekiállok. Végül pedig elégedetlenül félreteszem, hogy még mindig nincs jól megcsinálva. Egy másik nehézséget is említhetek, hogy a hindí nyelvben egy jelentés kifejezésére négy-öt szó is a rendelkezésünkre áll, ott nem zavaró, ha pár soronként más-más szinonimát használ a szerző ugyanarra a szóra, de a magyarban ez más lesz, hiszen nem használhatjuk ugyanazt újra és újra, hiszen a magyar kerüli a szóismétlést.
Min dolgozik éppen?
Jelenleg folyó nagy projektünk a Mantó-novellák fordítása. Emellett az eddig elkészült Bhísam Száhní novellák kötetbe rendezése is előttem áll. Reméljük, hogy meg fog jelenni a Tamasz, és felkelti annyira az érdeklődést, hogy az olvasók kedvet kapnak egy új Száhní-kötethez. És ne feledjem, szeretném magyarra fordítani az Aszgar-féle színdarabot.
Az interjút készítette: Harag Anita