(Dezső Csaba fordítása)
Almórától északra található a Szintólá-erdő. Itt lakik Mrs. Greenwood, a tölgy-, fenyő- és káphalfák sűrűjétől körbevett ici-pici Greenwood Cottage-ban. Mrs. Greenwood lelkét a múlt éles emlékeinek sűrű fái veszik körül. Mikor Mrs. Greenwood az amarbél aranyló leplével fedett káphalfa előtt üldögél, úgy tűnik neki, mintha valami ködszerű szállna fel valahonnan, és benne Greenwood száhab lelkének tükörképe kezdene alakot ölteni.
A káphalfán néha-néha egy harkály kopácsol – kopp-kopp-kopp-kopp… Ilyenkor Mrs. Greenwood egy erős lökéssel kivágja az ajtószárnyat, és nyugtalanul az udvarra siet, mintha a sűrű hínárrétegen áttörve egy sebesült hal bukkanna a felszínre.
Egy nappali, egy hálószoba, egy konyha és egy picike kamra: a Greenwood Cottage tervét maga Greenwood száhab készítette el. „Kedvesem – mondta -, te is kicsi vagy, én is kicsi vagyok. Egy nagy ház nem illene hozzánk. A dining-roomba két széket teszünk majd. Kettesben üldögélünk, kávézgatunk, beszélgetünk, eszegetünk. A sleeping-roomban két heverő lesz, azon alszunk majd. Ebben a picike kunyhóban csak ketten fognak élni, csak ketten!”
„My God! – a kinti hintaszékben fásultan üldögélő Mrs. Greenwood néha nagyon elszomorodott. – Ó, mennyire igazat beszélt az én uram! Ebben a kunyhóban csak ketten fognak élni, csak ketten!”
Greenwood száhab úgy tervezte, hogy miután nyugdíjba vonul Khírí Lakhímpurban a főtisztviselői hivatalból, Almórában fog letelepedni. Évekkel azelőtt néha eljárt vadászni az Almórá közelében fekvő Binaszar-erdőbe, az almórai főtisztviselő, Sir Robert meghívására, s már akkor nagyon megtetszett neki Szintólá. Akkoriban egyedül élt. Mondta is Robertszáhabnak, visszavonult élete magányos napjait épp egy ilyen vidéken akarja eltölteni. Robertszáhab is bíztatta: ha bármikor ide akarna költözni, megteszik majd a szükséges intézkedéseket.
Greenwood száhab, mikor Almórába jött, nem csak egy alkalmas földet talált a házikója számára, hanem rálelt Miss Andersonra is, aki édes egyensúlyt teremtett a hivatali kötelességektől szabad, magányos, elvadult élete terhes egyenetlenségei közepette.
Miss Anderson akkoriban Robert száhabnál vendégeskedett. Korábban a Szent Xavérben élt, ám nem tudta kordában tartani az életkor és a test szükségleteit. Az atya eltépte tisztasága jelképét, és elkergette. „Házasodj meg valahol – mondta neki. – Aztán majd ha szabaddá válsz a házasság kötelékétől, s nem marad benned semmiféle vágy, akkor folyamodj menedékért igaz szívvel bűnbánatot gyakorolva a tisztaság eme jelképéhez. Isten megszabadít téged…”
A tehetség, a neveltetés és a szépség három folyója torkollott egybe Miss Andersonban. Mikor a mirtólái Krisna-hitű Bháí Szvámí Srí Krisnaprémmel való találkozás és a Kailásza-út iránti vágytól hajtva megérkezett Almórába, úgy alakultak a dolgok, hogy találkozott Robertszáhabbal. Miss Anderson már elmúlt negyven, de szépséges arca csak még ragyogóbb lett. Szemében olyan elevenség lakott, mely mások pillantását egyetlen helyre szegezte – amint megtorpan a napsugár is, ha a lótusz kinyílt szirmaira hull.
Greenwood száhab egész életében magányos volt, s már megedződött az egyedüllétben. Mégis úgy gondolta, ha már a munkának szentelt élete a szolgáknak és beosztottaknak osztogatott parancsok közt telt el, hogy visszavonultságának magányos napjait boldogan tölthesse: társra van szüksége. Az egyedüllét serpenyője napról napra jobban süllyedt az egyik irányba, szükség volt hát egy ellensúlyra.
Az Úr varázshatalma úgy alakította a dolgot, hogy az élete során szárazzá, fásulttá vált, hatvan éves Greenwood száhabot évek óta először Miss Anderson a keblére ölelte, mint egy sínek között botorkáló, elveszett gyermeket. Miután minden fájdalmát és félelmét Miss Andersonra bízta, Greenwood száhab egy sűrű alkonyon magával vitte őt a Szintólá-erdő kies vidékére. Elszorult torokkal mondta:
– Miss, mikor megszülettünk, rögtön egyedül maradtunk. Az apánk angol volt, anyánk hindusztáni bráhmin. Sofia néni nevelt fel. Nagyon jól csinálta, de mindig egyedül voltunk. Az „egyedül” szón azt értem, hogy sokan szerettek minket, de mi senkit sem szerettünk. Tanultunk, fejlődtünk, urasággá váltunk, mindenfélét csináltunk, de szeretni nem szerettünk. Ide, Almórába is azzal a tervvel jöttünk, ha már születésünkkor is egyedül voltunk, halálunk idején is hadd lehessünk teljesen egyedül. Miss, a hindusztáni hegyvidéken kívül sehol másutt nem szeretnénk eltölteni utolsó napjainkat. Mondd, hogy tetszik neked ez a hely, dear?
– Tetszik, nagyon tetszik, dear.
– Nagyszerű! Te is beszélsz hindusztániul! Nagyon örülök neki. Ha beszéli az ember annak a földnek a nyelvét, ahol él, nem érzi magát foreignernek. Ez a hely lesz az otthonunk,miss! De csak ketten fognak itt élni, csak ketten.
– Miért csak ketten, dear?
– Harmadik nem lehet, dear. Egyedül telt el az életem, hát sok bűnt követtem el. De hogy ne legyen gyerekem, megoperáltattam magam. Most már harmadik rajtunk kívül nem lehet. Mondd, van valami kifogásod?
A könyörgés súlyától Greenwood száhab lesütötte a szemét. Miss Anderson jól megtanulta Jézus Krisztus tanítását: az Úrhoz vezető legjobb út, ha egy elgyötört lelket elégedetté és boldoggá teszünk.
Mostanában valahányszor harkály kopácsolt a káphalfán, Mrs. Greenwood szélvészgyorsan kirohant az udvarra. A káphalfára boruló amarbélt mereven nézve szeme könnybe lábadt. Mikor elkészült a Greenwood Cottage, a kinti hintaszékben üldögélő Greenwood száhab egyszer azt mondta: „Dear, ahogy az amarbél ráborult erre a káphalfára, éppen úgy borultál rá te is az én tönkrement életemre.”
„My God!” Mrs. Greenwood néha megremegett a fájdalomtól. „Milyen igazat, milyen jót mondott az uram, épp olyan kedvesen beszélt, mint egy kisbaba. Micsoda naughty boy! Azt mondta, fejét a mellemre hajtva, hogy Hindusztánban az asszonyok melle olyan békés, dear,mint az anyai mell!”
Mrs. Greenwood szinte megzavarodott a lelkifurdalástól, valahányszor úgy érezte, nem csak a férjét veszítette el, hanem egy ártatlan gyermekhez hasonló, szeretetre éhes lelket is.
Ma, mióta felkelt az ágyból, nagyon keserű volt a hangulata. A harkály a káphalfán kopácsolt, hát nem tudott uralkodni magán. Néha-néha Mrs. Greenwood arra vágyott, hogy Greenwood száhab emlékét a kebléhez szorítva örök időkig alhasson… De az egyik harkály akáphalfán kopácsolt, míg a másik, Sóban, a szívén.
Az Úr azt mondta: a bűn, ha egyszer elkövették, újabb és újabb bűnöknek nyit utat. Ha elkerüljük az első bűntől, az utolsótól is megszabadulunk. Az Úr szavai pedig igazak. Az Úr azt is mondta: a lelkedben szállást vett mind a Sátán, mind a tiszta istenség. Minden nap a reggel első sugaraival együtt imádkozz, ébreszd fel a tiszta istenséget. Ő majd olyan dolgokat visz véghez veled, amik elvezetnek az Úrhoz. A Sátán hadd aludjon, ő úgyis olyan vétkekre késztet, melyek pokolra juttatnak.
De nagy úr a szükség. Greenwood hozzá volt szokva, hogy a takarót fejére húzva sokáig aludjon. A nap első sugaraival Mrs. Greenwood felkeltette Sóbant, a szolgát. Az Úr megmondta: aki a bűn síkos kövére teszi a lábát és megcsúszik, nem egykönnyen tápászkodik fel újra. Mrs. Greenwood sem tudott feltápászkodni. A nap első sugaraival együtt a Sátán lelke is mindig fölébredt. Minden nap fölébredt. És egy nap az Úr szava beigazolódott.
„My God!” – Mrs. Greenwood megrázkódott. – „Milyen igazat beszélt az uram: dear,ebben a kis kunyhóban ketten fognak élni, csak te, csak én! Csak ketten…”
És mikor megjelent a harmadik, egy teljesen ártatlan gyermek, a reggelenként felébresztett Sátán gyermeke, Greenwood száhab furcsán-csöndesen elment az Úr országába… és Mrs. Greenwood azt az ártatlan gyermeket Greenwood száhabnál is öregebbnek és szárazabbnak látta… és…
Évek múltak el. Mrs. Greenwood örökifjú arcát ráncok borították. A Greenwood Cottage-ban csak ketten éltek: Mrs. Greenwood és Sóban. De Mrs. Greenwood mindig úgy akarta érezni, hogy a Greenwood Cottage-ban csak kettek élnek: az egyik Mrs. Greenwood, és a másik Greenwood száhab lelke. Meg is mondta Sóbannak: „Ebben a kunyhóban csak ketten élhetnek!” Sóbannak is megvan a magához való esze. A mém száhibánkívül neki sincs senki más támasza. Ilyen idős korban ugyan hova is mehetne szegény? Egészen szolga módjára bólogatva szokta válaszolni: „Most már senki sem fog harmadiknak idejönni, mém száhab!”
Mrs. Greenwood igyekezett türelmes maradni. Emlékezett az Úr szavára: ne oltalmazd a bűnt, de adj oltalmat a bűnösnek, hiszen ő is ugyanannak a mindenható Úrnak a megtévedt gyermeke. Ám mostanra már csak az Úr falra akasztott életnagyságú képe maradt, hogy megbékítse vele a gondolatait. Mrs. Greenwood, fejét az Úr lábához hajtva, sokáig hullatta a könnyeit, míg enyhet adó békességre nem talált… „Ne gondold, hogy te magad követted el a bűnt. Az Úr tette próbára a lelkedet. Ne égj a bűn tüzében, kérj oltalmat az Úrtól. A tűző napfényben felhevült virág is újra kinyílik a hűvös esőben.”
A harkály mintha megszabott időközönként kopácsolna.
Mrs. Greenwood kijött, és a káphalfára boruló amarbélre nézett: „Ó Uram, akáphalfán ott van az uram lelke!” Az érzelmektől elborítva megragadott egy darab követ és teljes erejéből a harkály felé próbálta dobni, de a hátulról előre tartó mozdulatban a keze hirtelen megremegett, a kő pedig a fülét felhorzsolva a földre hullt.
Sóban éppen a cserepekben lévő virágokat öntözte, és gyorsan odaszaladt. A kő éles sarka egy kicsit felszakította Mrs. Greenwood fülét. Sóban nedves ruhával letörölte, jódot tett rá, majd így szólt: „Mém száhab, pihenjen le!”
Mrs. Greenwood lefeküdt a díványra, ám hirtelen magához tért: hiszen ma péntek van! Greenwood száhab kedves napja! Mrs. Greenwood minden pénteken lekefélte Greenwoodszáhab régi ruháit, és nagy gyengédséggel megtisztogatta az étkészletét. Olyan érzés volt ez, mintha egyenként érintette volna meg az emlékeit.
Sóban nemegyszer kérte már, hadd kaphassa meg Greenwood száhab régi ruháit. Többször is mondta: „Mém száhab, mire jó, ha úgy mennek tönkre a ruhák, hogy nem is használják őket?”
Mrs. Greenwood megremegett. „Ó te sátánfajzat, az életünket is haszontalan tettük tönkre veled együtt! Ugyan mi jutott nekünk?”
Egyszer azzal a kívánsággal is előhozakodott, hogy az étkészletből egyenek, de Mrs. Greenwood ráförmedt: „Sóban, ha meghalt is az urunk, attól még a mi urunk maradt! Te életben vagy, hát szolgáld az uradat! Ha többet akarsz a részednél, mi nem tudunk neked adni.”
Sóban masszírozni kezdte úrnője lábát. Kezdettől fogva masszírozta. Az Úr megmondta: a Sátán a lábtól eljut egészen a fejig.
Mrs. Greenwood megpróbált felülni.
– Sóban, elég, hagyd abba, ki kell kefélnünk az uram ruháját. Az étkészletet is meg kell tisztítani. Nagyon elmaradtunk ma.
– Ne tessék vesződni vele, mém száhab! Feküdjön csak nyugodtan, majd én megtisztogatom az úr ruháját meg az étkészletet is – mondta Sóban, ujjaival gyengéden nyomogatva Mrs. Greenwood talpát.
– Jól van, jól van – mondta Mrs. Greenwood, és szórakozottan odanyújtotta a kefét. ‑ Itt a szemem előtt tisztítsd meg az úr holmiját, megértetted?
Sóban hozzáfogott, hogy lekefélje a ruhákat, de Mrs. Greenwood látta, hogy igen csak hanyagul csapja össze az egészet. Úgy-ahogy végzett a ruhákkal, és az étkészletre került a sor.
Mikor Sóban leejtette a nagy rizsestálat, úgy tűnt, mintha a figyelmetlensége miatt esett volna le. De Mrs. Greenwood tekintete elől nem rejtőzhettek el a Sóban arcán megjelenő vonások. A rizsestál ott feküdt szanaszét a padlón, apró darabokra törve. Mrs. Greenwood úgy csapott le Sóbanra, mint a sólyom az áldozatára: magassarkú szandáljával eszét vesztve ütötte-verte Sóbant.
– Ó te hindusztáni kutya! You idiot! Féltékeny vagy az uramra? Nem bírsz megelégedni azzal, ami neked jutott? Takarodj kifelé a házunkból! Takarodj kifelé, neked beszélek, you dog! Get out at once! Takarodj, mert ha nem, hát agyonlőlek!
Sóban a mérhetetlen felindultságtól és megaláztatástól égő szemmel bámulva kihátrált. Úgy érezte, szétpattannak az erei a megvetéstől, megalázottságtól és haragtól. Összekapkodta a cókmókját, majd Mrs. Greenwood szobája előtt teljes erővel a padlóra köpött, és mértéktelen megvetéssel és haraggal kiáltotta: „Te fehér boszorkány! Mától fogva még köpni sem jövök a viskódba!”
Mrs. Greenwood parázsló szemmel sokáig nézett a megvetéstől, rosszindulattól és haragtól kivert kutyához hasonlóan panaszkodó, öregecske szolga után, majd bolond módjára felkiáltott: „Hadd menjen az a hindusztáni veszett kutya! Mostantól csak mi ketten lakunk majd ebben a kunyhóban: én és az én uram…” És olyan kacagásban tört ki, hogy az egész kunyhó megremegett.
Mrs. Greenwood, mikor dühe kissé csillapodott, könnyes szemmel tapogatva összekotorta a rizsestál darabjait. A cserepeket letette az ágyra, majd egy kendővel igen alaposan egyenként megtörölgette az étkészletet. Mrs. Greenwood az elviselhetetlen fájdalomtól és bosszúságtól egész testében meg-megremegett. Hiába erőlködött, nem tudta összeszedni magát. Nagy nehezen odavitte az étkészletet a szekrényhez, kinyitotta a zárat, ám mikor be akarta rakni, Jézus Krisztus életnagyságú képe hirtelen lezuhant és az étkészlet apró darabokra törve szerteszét szóródott.
A bénult döbbenettől Mrs. Greenwood sokáig egyhelyben állt és remegett. Aztán hirtelen előrelépett és Jézus Krisztus képét a falhoz támasztotta. Fejét az Úr lábához rakva úgy zokogott fel, mint egy ártatlan kisgyerek: „Oh my God! Mihez kezdjünk most? Mikor egy ember csinált bajt nekünk, kidobtuk a házból, de te Isten vagy, és még nála is nagyobb bajt csináltál, téged hogyan is dobhatnánk ki?”
Megjelent: Négyesi Mária (vál.): Tea a Tádzs Mahalban. Mai indiai elbeszélők. Argumentum, 1998.