(Borbély Judit Bernadett fordítása)
Tizenegy éves voltam azon a nyáron, amikor egy ágyban háltam a legifjabb nénikémmel. Anyám Karácsíba küldött a nagyanyámhoz, amíg ő befejezi a disszertációját.
– Meglátod, jó helyed lesz ott – hangoztatta. – Legalább együtt vagy egy kicsit a náníval. Nincs már sok ideje hátra.
Mielőtt elhagytam az Államokat, anyám a lelkemre kötötte, hogy tanúsítsak tiszteletet a rokonok iránt, üldögéljek minél többet a nání mellett, és azt is elmondta, hogy a bácsikám, Khálid mámú robbanékony természete ellenére jó ember. Azt egy szóval sem említette, hogy Karácsíban olyan forró a nyár, ami szinte megbénítja az embert, s hogy ki sem bírok majd mozdulni miatta a házból. Nem mondta el, hogy a nání voltaképpen már halott, s hogy míg ő maga nem képes érzékelni az idő folyását, addig az ágyánál ücsörgők nagyon is tudatában vannak a múló perceknek. Nem készített fel rá, hogy az idő java részében magamra leszek hagyatva, ahogy arra sem, hogy a tiszták földjén kóstolok majd bele először a testi örömökbe.
Az anyai intelmet megfogadva mindig kiszaladtam a munkából hazatérő Khálid mámú elé, hogy hangos szálámmal üdvözöljem. Esténként Khálid mámú Dunhill cigarettát szívott a konyhában, egyik szálat a másik után, jobb lábát lányosan a bal mögé csavarva. Mivel alkatra is lányosan vézna volt, úgy tűnt, hogy neki ez a természetes ülőpóz. Khálid mámú egyfajta süketségként értelmezte bizonytalan urdú nyelvtudásomat, ezért abban a hiszemben, hogy ha minden mondata végére felkiáltójelet biggyeszt, akkor majd jobban megértem, állandóan emelt hangon beszélt hozzám. Tanvír mámí, Khálid mámú felesége kövér, csendes asszony volt, és többnyire a konyhában múlatta az időt. Khálid mámú úgy beszélt vele, mintha nem lenne ki mind a négy kereke. Én nem tudtam felmérni Tanvír mámí valós szellemi képességeit, mert a hangját is alig lehetett hallani, ha nagy ritkán hozzám szólt, akkor meg általában az evésről volt szó.
– Sütve vagy főzve? – kérdezte tőlem minden áldott reggel annak ellenére, hogy mindig sütve kértem az ételt.
Délutánonként a nání szobájában, a falhoz húzott zsámolyra telepedve a magammal hozott tizenhét könyvből olvastam valamelyiket. A legfőbb különbséget a nagymama meg egy zöldség között abban láttam, hogy a nání lélegzik, és őt nem lehet megenni. Heti egy-két alkalommal rokonok jöttek látogatóba. Megöleltek és ámuldoztak, hogy milyen nagyra nőttem, aztán adtak valami ajándékot, például csokoládés süteményt vagy tüllszoknyát, ami sehogy se állt „egy ilyen nagydarab lányon”, ahogy anyám szokta mondani rólam. Tanvír mámí teát főzött nekik, aztán elüldögéltek egy kicsit a náníval, de sosem maradtak sokáig. Egy napon a hatodik látogató vizitje után a nání az oldalára fordult, és lecsúszott a melléről a hálóing. Álláról nyál csurgott le aszott keblére, és végigfolyt rajta, akár egy pusztuló tájon, ahol a bőr gyűrődései képeznek hegyeket meg tavakat. Morbid érdeklődéssel meresztettem rá a szemem, míg eszembe nem jutott, hogy ez a test a nagyanyámé, s akkor erőnek erejével elfordítottam a fejem.
Még aznap este megkérdeztem Khálid mámútól, hogy végső soron mi baja van a nánínak. Akkor hallottam az első egész mondatot Tanvír mámí szájából.
– Nagyapád halála után a nání elvesztette az életkedvét – mondta arccal a tűzhely felé.
Khálid mámú horkantva eresztette ki a füstöt az orrán.
– A halott férje meg az a szajha lánya tette tönkre a nagymamát – mondta. Ezt először nem értettem, aztán rájöttem, hogy nem anyámra, hanem Munní khálára, anyám húgára céloz. – Most meg az a baj, hogy túl sok benne az élni akarás – folytatta. – Ha igazán meg akart volna halni, már halott lenne. De ő makacsul kitart, miért? Minek?
Erre egyikünknek sem volt válasza, így amikor legközelebb bent voltam a nánínál, fennhangon megkérdeztem tőle, hogy ugyan miért tart ki.
– Mert fél. Ez az, ami mozgat bennünket. Csakis a félelem. – Munní khálá állt az ajtóban, és a nánít nézte. Óvakodva lépett be a szobába, mint aki nemszeretem kötelességet teljesít. Amikor az ágyhoz ért, odahajtotta a fejét a nání mellkasára, és jajveszékelésben tört ki.
– Hagyd őt békén – mondta Khálid mámú. Kint állt a folyosón, feje fölött bizarr glóriaként lebegett a dohányfüst. – Miattad lett ilyen.
Munní khálá az én szobámban aludt, amely azelőtt az övé volt. Aznap éjjel pamut salvár kamízt vett fel, bebújt mellém az ágyba, és így szólt:
– Jó téged újra látni, Bíná. – Ez furcsán hivatalosan, mégis izgalmasan hangzott. Csontos karját kitette a takaróra, körmei tompák és egyenetlenek voltak, csúnyán lekopott róluk a vörös körömlakk. Így inkább az ajkára koncentráltam, a puha ajkára, amely sötétrózsaszín volt, mint a kagylók belseje, és gyönyörködtem kecsesen lengedező, hosszú hajában. Noha nem voltam egészen biztos benne, hogyan is néz ki egy szajha, ő nem annak tűnt.
– Honnan jöttél? – kérdeztem tőle.
– A férjem családjánál voltam látogatóban. Az uram Dubajban dolgozik. Két héten belül hazajön. Hamarosan magam is kiköltözöm hozzá Dubajba. A lakásunk, ahol élni fogunk, az Arab-tengerre néz. Hát nem csodálatos? Az Arab-tengerre.
Bólintottam. Akkoriban még nemigen tudtam, mi fán terem a romantika. Egyszer Valentin-napon névtelen képeslapot találtam az iskolai szekrényemben. „Nagyon helyes vagy”, írta oda valaki a belső oldalra. Felragasztottam a képeslapot a szekrényem belső felére, és néhanapján szélesre tártam a szekrényajtót abban a reményben, hogy ha a lap küldője meglátja, milyen feltűnő helyen mutogatom az irományát, akkor majd színt vall. Mivel ez soha nem történt meg, az utolsó tanítási napon összetéptem és eldobtam a képeslapot.
– Az Arab-tengerre – mondtam ki én is.
Munní khálá finoman megnyomta az orrom hegyét.
– Bíná, kedves – mondta, s egy pillanatig lélegezni is elfelejtettem.
Attól kezdve folyton Munní khálát figyeltem. Amikor a nání ágya szélén ült a kezét fogva, én úgy tettem, mintha a zsámolyomon olvasgatnék. Olykor felcsúszott a lábán a salvár, és kilátszott a bokája meg egy kicsit a vádlija is. Sötét, de finom szőr borította a lábát, míg az enyémen sokkalta erősebb szőrszálak kezdtek kiütközni. Munní khálá előszeretettel dúdolgatott. Közben-közben lehunyta a szemét, és megnyalta az ajkát, mintha a hangokat ízlelgetné. Karcsú, törékeny bokáján szívesen hordott pájalt, s a parányi harangocskák csilingelése nyugalommal töltött el, mert arra emlékeztetett, hogy itt van a házban egy szép nő, aki csupa élet.
Éjszakánként az alvó Munní khálát tanulmányoztam. Volt neki egy kasmírmintát formázó anyajegye a kulcscsontja alatt, bal orcája széle mentén pattanások álltak sorban. Alvás közben néha átdugta hozzám a lábát. Bár a teste egyébként mindenütt puha volt, a talpa nem, ott durva volt a bőre. Szerettem a sarkához dörgölni a lábam, élveztem az érdességét, ezt a férfias vonását, amelyről senki más nem tudott, legfeljebb a férje, akire nem szívesen gondoltam. Egyszer megmutatta nekem a férjét fényképen, amely még az esküvőjükön készült. Magas ember volt az ura, haja hullámos sörény, szeme kicsi és éber az okuláré mögött. De bajsza is volt, ami hosszában majdnem a füléig ért, szélességre viszont csak feleakkora volt, mint a felső ajka, s ez komisz ábrázatot kölcsönzött neki. Ezt Munní khálának is megmondtam, mire ő visszatette a fotót a bőröndjébe.
Egyik este a vacsoránál Khálid mámú így szólt Munní khálához:
– A férjed házában lenne a helyed. – Munní khálá és Khálid mámú nem nagyon szólt egymáshoz, amikor mégis, akkor marakodtak.
Munní khálá egy darabka rótít görgetett az ujjai közt. Több időt töltött az étel gyúrogatásával, mint a megevésével.
– Ammí mellett akartam lenni.
– Ha tényleg annyira szereted, akkor miért nem mosdatod, öltözteted? Azt hiszed, a feleségem örömében végzi el minden egyes nap ezeket a dolgokat?
Munní khálá elviharzott, Tanvír mámí meg felállt, kinyitotta a jégszekrényt, és olyan közel tette hozzá az arcát, hogy az orra vége el is tűnt odabent. Mindaddig fel se merült bennem, hogy Tanvír mámínak esetleg nehezére esik a náníról gondoskodni. Elvégezte ezt is, ahogy minden egyebet, némán, zokszó nélkül, mintha kezdettől fogva tisztában lett volna vele, hogy ez az ő sorsa.
– Te meg ülj le – szólt rá Khálid mámú, és a mámí rögtön becsukta a jégszekrényt. Felálltam. – Eredj! – förmedt rám a bácsikám. – Szaladj csak a kháládhoz! A végén te is ugyanolyan henye és becstelen leszel.
Munní khálá a szobánkban sírt.
– Bíná, kedves – mondta. – Megfésülnél?
Leült a földre, én meg nekiálltam fésülni. Kezdett lecsúszni a válláról a kamíz, láttam a melltartója kifakult, elrojtosodott pántját. Elképzeltem a mellét, azt a két pompás, puha, elefántcsontszín domborulatot. Munní khálá csukott szemmel dúdolgatott valami lassú dalt.
– Kedveled a férjed családját? – kérdeztem.
– Ők nem értenek meg engem. Te viszont megértesz, ugye, Bíná? – felelte, és megérintette az arcomat. Én csak annyit tudtam, hogy amikor hozzám ér, azt kívánom, bárcsak soha ne engedne el.
Másnap reggel bukkantam rá a könyvre, a nagyalakú, zöld borítós, keményfedeles kötetre hálószobánk egyik fiókos szekrényében. A címe: Mennyei örömök. Valamilyen vallásos szöveg angol fordítása volt, gerince még sértetlen. Egy tiltott könyv. Tudtam, hogy az, mert vaktában felütöttem, és a következőket olvastam benne: „amikor a pénisz csúcsa a vaginába hatol, és teljesen eltűnik benne, kötelező a rituális mosakodás”. Tele volt a könyv hasonlóan mocskos passzusokkal. Késő délutánonként, mialatt Munní khálá a nání ágya mellett sziesztázott, én beüzemeltem a légkondicionálót, elrejtőztem a szobánkban lévő ruhásszekrényben, és a konyhafiókból előtúrt elemlámpa fényénél a tiltott könyvet bújtam. Az első rész két csoportra osztotta a tárgyakat és a cselekvéseket a tisztátalanságuk vagy tisztaságuk alapján, és felsorolta, mely esetekre van előírva a rituális tisztálkodás, a ghuszl. Megtudtam, hogy a kígyóbőr tiszta, a halott ember nyála viszont tisztátalan. Megtudtam, hogy ha egy férfinak erotikus álma van, de nem bocsátja ki a magját, akkor nem szükséges fürdőt vennie.
A szekrényben gubbasztva épp a Legsúlyosabb Tisztátalanság első formájáról olvastam (midőn az ondó nemi vágyból fakadóan távozik a testből), amikor Munní khálá bejött a szobába. A szekrény két szárnya közti résen át jól láttam, ahogy elheveredik az ágyon. Ujjai a kamíz fölött ráérős mozdulatokkal cirógatták a mellét. Már kiokosodtam a könyvből, hogy a nőknek is van magjuk, s mert valami nedveset éreztem a bugyimban, biztosra vettem, hogy a magom jött ki, és most majd muszáj lesz rituálisan megmosdanom. Haragudtam Munní khálára, mert miatta lettem tisztátalan, egyszersmind szerettem volna a karjába mászni, hogy megvalljam neki a tisztátalanságomat, és megízleljem hintőporral beszórt bőrét. Munní khálá felkelt, és odajött a szekrényhez. Összehúztam magam, visszatartottam a lélegzetem, és Allahhoz fohászkodtam, hogy csak rajta ne kapjon a tiltott könyvvel.
– Bíná? – szólított. De én hallgattam. Egy fél pillanatig habozott, azután kiment a szobából. Már szaladtam is a fürdőszobába, hogy belenézzek a bugyimba. Nem volt benne semmi gyanús, de a biztonság kedvéért beleültem a kádba, és mosakodás közben én is hagytam elidőzni az ujjaimat a mellkasomon úgy, ahogyan Munní khálától láttam.
Ugyanazon a héten nálam két évvel idősebb másod-unokatestvérem, Sahíd érkezett látogatóba a náníhoz a családjával. Sahíd a hátsó kertben mesterkedett valamiben, és én odaguggoltam mellé.
– Vécézned kell? – kérdezte, mire nyomban felpattantam. Egy kóbor macskát tartott lefogva, és egy botot próbált bedugni szerencsétlen jószág hátsójába.
– Hagyd abba – szóltam rá.
– Hagyd abba, Sahíd bháí – igazított ki. – Mióta van itt Munní khálá?
– Egy hete.
Eleresztette a macskát. Az felszökkent a kerítésre, és eliszkolt.
– Munní khálá csinos nő – mondta Sahíd. – Nem gondolod?
– De.
Intett, hogy menjek közelebb, s ezúttal nem guggolva, hanem a sarkamra ülve helyezkedtem el mellette.
– Tudod, mitől van annyi pattanás a képén? – kérdezte Sahíd.
Megráztam a fejem.
– A maszturbálástól. Minél többet maszturbálsz, annál pattanásosabb leszel. Ő jó sokat maszturbál – mondta meggyőződéssel. Felidéztem, hogyan simogatta Munní khálá a mellét dúdolgatás közben. Azon töprengtem, vajon a tiltott könyvem olvasása maszturbálásnak minősül-e, s hogy akkor hamarosan arra ébredek majd, hogy én is csupa pattanás vagyok.
Aznap este Munní khálá elmondta nekem, hogy a férje két nap múlva érte jön. A zsámolyon ültem a nání szobájában, és a Legsúlyosabb Tisztátalanság második formáján jártattam az agyam (midőn a makk nemi vágyból fakadóan a nő vaginájába hatol, vagy egy másik ember ánuszába, függetlenül attól, hogy az a másik ember férfi, nő vagy hermafrodita, továbbá függetlenül attól, hogy bekövetkezik-e az ejakuláció). A második formánál a szöveg arra is kitért, hogy ha a férfi behatol a péniszével egy lányba, akinél fiatalsága folytán fennáll a veszély, hogy egészen az ánuszig szétszakad a vaginája, akkor ez esetben a férfinak kötelező az aktust követően megmosdani. Arról nem szólt a fáma, hogy mi lesz a szétszakított lánnyal.
– Előfordulhat, hogy lezuhan a férjed gépe – mondtam. – Akkor mit fogsz tenni?
– Végzek magammal. Ő a mindenem – mondta. Gondoltam, felvilágosítom, hogy az öngyilkosság után tisztátalanná lesz a nyála, de megkérdezhette volna, hogy honnét tudok én erről, ezért inkább hallgattam.
– Bíná? – szólt.
– Mi az? – kérdeztem fel sem pillantva a regényemből. Attól a naptól fogva, hogy majdnem rajta kapott a szekrényben, tudatosan kerültem a nénikém tekintetét.
– Emlékszel te még a nání hangjára? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Bárcsak én se emlékeznék rá – mondta. – Nem gondolod, hogy a feledés megkönnyítené a dolgokat? De ebben az országban soha nem felejtenek az emberek. Ezért mentem hozzá a férjemhez, hogy végre elmehessek innen. Ugye, érted?
Bizalmasan beszélt velem, mintha egyenrangúak volnánk, ezért aztán igennel feleltem. Ő a fejét rázta.
– Olyan kicsi vagy még. Mit tudsz te?
Pedig sok mindent tudtam, mocskos dolgokat, amikről talán még neki sem volt tudomása. A kedves kicsi Bíná igazából olyan lány volt, aki ezerszer is elolvasta az ejakulációról meg a paráználkodásról szóló passzusokat, míg már fejből tudta őket. Aznap éjszaka, miután Munní khálá elaludt, egy fésű segítségével bekukkantottam a blúza alá. A legfelső gomb eleve ki volt gombolva, kigomboltam a másodikat, aztán a harmadikat, míg csak elém nem tárult a keble. Mandulaszínű volt, nem elefántcsont, és több hosszú, sötét szőrszál éktelenkedett a két domborulat között. A valóság meghaladta, de egyben alul is múlta azt, amilyennek korábban elképzeltem magamban, ám ez mit sem vont le a szépségéből. A bal mellén apró, majdnem szabályos kör alakú kiütés piroslott, akár az arcpír pöttye egy játékbabán. Hozzáértem, ujjheggyel cirógattam kitakart bőrét finoman úgy, ahogyan tőle láttam. Munní khálá mosolygott, és hortyogása átment halk nyöszörgésbe. Kirúgott a lábával, és elfordította a fejét, haja fekete lepelként hullt rá a keblére. Visszafeküdtem a saját térfelemre. Ő az éjszaka hátralévő részében elnyílt szájjal aludt, mintha azt várná, hogy megcsókolja valaki, s én arról fantáziáltam, hogy odahajolok fölé és megcsókolom, miközben azon tűnődtem, léteznek-e vajon annyira tisztátalan gondolatok, amelyeket semmivel sem moshat le magáról az ember, se ezer fürdővel, se könyörgéssel, se könnyekkel.
Munní khálá reggel azzal a kérdéssel ébresztett, hogy járt-e valaki éjjel a szobánkban. Nem tűnt haragosnak vagy számonkérőnek, csak kissé zavart volt, én pedig megadtam neki az előre kigondolt választ.
– Nem – mondtam. – Rugdalóztál és szaggattad a ruhádat. Biztosan rosszat álmodtál. – Természetes és roppantul meggyőző előadásmódom büszkeséggel töltött el.
Kezét a szájához kapva elfordult, én meg tudtam, hogy a füllentésem zavarba hozta.
– Persze hogy rémálmaim vannak ebben a házban – mondta, és fejére húzta a dupattáját.
Később jött egy asszony rongyokkal teli zsákkal. A fél arcán vörös és petyhüdt volt a bőr, mintha megcibálták volna. Bevonult Munní khálával a szobánkba, és magukra csukták az ajtót.
– Maradj a nénéd mellett – rendelkezett Tanvír mámí.
Bementem a szobába. Az asszony éppen sárgás gyantát kevert ki egy kisebbfajta üstre emlékeztető fekete edényben. Munní khálán csak a melltartója meg a bugyija volt. Amikor meglátott, odakapta maga elé a kezét.
– Ne nézz ide – mondta. Elfordultam hát a fal felé.
– Mindenütt megcsinálom – mondta az asszony Munní khálának –, egyedül ott nem.
Miközben azt hallgattam, hogyan tépik le a gyantát Munní khálá bőréről, megpróbáltam elképzelni, melyik testrésze szépül éppen. Az édes, csilingelő bokája. A térde, amit sosem láttam, de a képzeletemben érdes volt, akárcsak a talpa. A hasa. Az alkarja. Szétfolyó keble.
Amikor az asszony végzett, Munní khálá engem bízott meg, hogy kérjek pénzt Tanvír mámítól. Meghoztam a rúpiákat, és átnyújtottam őket az asszonynak, aki belekötötte a pénzt a kendőjébe, aztán rávetette a szemét a karomra.
– Legyantázzalak? – kérdezte. Úgy tettem, mintha az ágy alatt keresnék valamit, nem akartam, hogy lássa a lángba borult ábrázatomat.
Khálid mámú aznap este éktelen botrányt csapott.
– Minek adtál neki pénzt? Már nem mi felelünk érte – ordította Tanvír mámínak az asszony haját cibálva.
– Vedd le róla a kezed! – így Munní khálá. Elkapta a bácsikám karját, és erről az jutott eszembe, hogy a könyvem szerint azoknak, akiket hamarosan megölnek, ajánlatos előtte fürdőt venniük.
– Mit törődsz te az én feleségemmel? – fröcsögte Khálid mámú, és a nyála Munní khálá arcának pattanásos felén csattant, aki erre rögtön eleresztette a bácsikámat. – Hisz’ téged csak az érdekel, hogy a férjednek cicomázkodj, te szajha! – Soha nem hallottam még így üvölteni a bácsikámat. Tanvír mámí még a fülét is befogta. – Ha itt lesz az urad, majd én megmondom neki, mi vagy valójában! Hadd tudja meg, hogy élsz-halsz a nős férfiakért!
– Ha elmondod neki, akkor el fog tőlem válni – mondta Munní khálá. – És akkor kénytelen leszek végleg ideköltözni.
Khálid mámú úgy ugrott neki a nénémnek, ahogy korábban a macska ugrott fel a kerítésre.
– Takarodj a szemem elől!
Munní khálá kiszaladt, én utána.
– Miért mondott rád olyat? – kérdeztem.
– Mindenkire ezt mondják, aki nem a megfelelő emberbe szeret bele – felelte.
– Hogyhogy nem a megfelelő emberbe?
– Ne faggass már folyton! – ripakodott rám, én meg sírva fakadtam. Széttárta a karját, és kisvártatva odaborultam a mellére, amelyet az éj leple alatt az én kizárólagos tulajdonomnak tekintettem. – Néha bizony szörnyű nőnek lenni – mondta. – Egész életedben sóvárogsz az elérhetetlenre, s végül megkeseredve, magányosan halsz meg. De anyád más. Ő mindig szorgalmasan tanult az iskolában. Te is szorgalmas leszel, ugye, Bíná?
– Ühüm. – Nem akartam visszamenni az iskolába. Vele akartam maradni, hogy ne megkeseredve végezze. Amikor megjön érte a férje, meg is mondom neki. Megmondom neki, hogy a felesége szajha, él-hal a nős férfiakért, és most sokkal több a pattanása, mert mióta csak megérkezett, egyfolytában maszturbál. Akkor az az ember örökre elhagyja Munní khálát, én pedig elvihetem őt Amerikába, ahol aztán minden éjjel megfésülöm majd a haját, és a mellére bújva alszom el. De mindez persze nem így történne; az lenne a vége, hogy meggyűlöl, mert amit én tudnék nyújtani neki, az csak egy baldachinos ágy kilátással a hátsó kertünkre, miközben ő az Arab-tenger után áhítozik.
– Jó volt veled lenni, Munní khálá – mondtam.
Homlokon csókolt, és a fejemre támasztotta az állát.
– Bíná, kedves – mondta, én pedig határozottan éreztem valami nedvességet a bugyimban, és ezt a nedvességet csakis a vágy fakaszthatta.
Másnap vettem kezembe a könyvet utoljára: magamban megfogadtam, hogy Munní khálá távozása után rá se nézek többet, ezért aztán úgy faltam a lapokat, mintha valami mohó vadnövény eresztett volna gyökeret a combomban, és ez a növény a könyvvel táplálkozna. „Ha a nő szenvedélytől vezérelve a vaginájába vezeti egy őt nem kívánó férfi péniszét, egy állat péniszét, valamint a bothoz hasonló tárgyakat, vagy akár a saját ujját, még ezen esetekben is kötelező számára a ghuszl, függetlenül attól, hogy távozott-e közben ondófolyadék.” Ahogy többször is átolvastam ezt a részt, kezdeti megdöbbenésem kíváncsiságba fordult. Melyik nő képes magába dugni egy állat péniszét? Nem ijed meg ettől az állat? Mi van akkor, ha a férje bottal molesztálja Munní khálát? Attól a bajszos alaktól, akit a fényképen láttam, még ez is kitelik. Ha figyelmeztetem Munní khálát mindazokra a szexuális eltévelyedésekre, amelyeket a férje ráerőszakolhat, akkor vajon meggondolja magát, és nem megy el vele? Talán ha elrejtenék a férj táskájába egy botot, jó hegyeset, azzal meg tudnám győzni a nénémet, hogy valós veszélyről van szó.
Még mindig a szekrényben kuksoltam, amikor Munní khálá besétált a szobába a férjével. A férfiból csak a hátát láttam. Szürke, gyűrött nadrágot viselt barna bőrszandállal, lábujjai meg, mint apró padlizsánok, duzzadtak és lilák voltak.
– Hiányoztam? – kérdezte, és közben megcsókolta a néném nyakát.
– Kibírhatatlanul – felelte a néném. – Úgy örülök, hogy végre itt hagyhatom ezt a helyet.
– Mindjárt megyünk – mondta a férfi. Súgott valamit a nénémnek, és Munní khálá úgy nevetett, ahogyan még soha nem hallottam nevetni: gyerekesen, magas hangon. A férfi a fésülködőasztalhoz lépett, és megállt a tükör előtt, nekem továbbra is háttal.
– Ne most – mondta Munní khálá. – Inkább menjünk.
– Miért ne?
– Ne itt – mondta a néném. – Nem vagyunk magunkban a házban.
– De a szobában igen. – A férj hangjában megbújó fojtott él rémisztőbb volt még Khálid mámú ordibálásánál is. – Két hónapja erre várok, és te visszautasítasz? Jobban tetszene, ha elmentem volna egy örömlányhoz?
– Nem, dehogyis.
– Csináld úgy, ahogy szeretem. Térdelj le – mondta a férfi. – Gyere ide.
– Várj egy pillanatig – mondta a néném, azzal megfordult, és tett egy lépést a szekrény felé, de a férje elkapta a csuklóját.
– Nem várok – mondta. – Most. – És lehúzta a cipzárt a nadrágján. Tudtam, hogy ami most következik, az nem nekem való, ezért aztán összeszorítottam a szemem, de az arcomat odanyomtam a szekrény két szárnya közti réshez. Amikor egy pillanat múlva kinyitottam a szemem, a férj még mindig ugyanott állt csípőre tett kézzel, mint valami szuperhős, és a nadrágja egészen a térdéig le volt tolva. Munní khálá előtte térdepelt, a férfi fehér, szőrtelen combjába kapaszkodott, körmei belevájtak a húsába. A cuppogó hangok hallatán lábamat összeszorítva a szomszéd szobában haldokló náníra gondoltam, meg arra, ahogy lecsurog az álláról a nyála. – Erősebben – szólt a férfi. Munní khálá meg zihált. Azon tűnődtem, hogy mindjárt megfullad, szerettem volna a segítségére sietni, de én is térden álltam tiltott könyvemmel a kezemben, s a szekrény foglyaként nem menthettem meg senkit. Azután a férj felnyögött, és Munní khálá pájalja csengeni-bongani kezdett, én pedig szívem szerint leszaggattam volna a bokájáról a csengettyűket, hogy áthajítsam őket a kerítésen, mert a zenéjüknek soha nem én voltam a címzettje.
Most már mindketten álltak. A férj meg akarta csókolni a nénémet, de Munní khálá eltolta magától.
– Kérlek, menjünk már – mondta. Erre a férfi kettőt rácsapott a fenekére, mire a néném megint azzal az infantilis nevetéssel reagált.
Miután kimentek, még sokáig kuporogtam a szekrényben. Amikor előbújtam, csönd ülte meg a házat. Átmentem a nání szobájába, de ő nem volt ott. Egy pillanatra azt hittem, meghalt, mert az a szajha lánya végül mégiscsak a halálba kergette, ahogy Khálid mámú megjósolta, de aztán a fürdőszobából Tanvír mámí hangját hallottam. A nání a faülőkén gubbasztott a zuhanyozóban, Tanvír mámí az egyik kezével fogta, a másikban habszivacsot tartott, azzal mosdatta. A nánínak ősz és ritkás volt a szeméremszőrzete, és húsa úgy ült a csontjain, ahogy a zsír ül ki a mártás tetejére. Tanvír mámí elém állt, eltorlaszolva előttem a kilátást a nání testére.
– Jobb, ha te ezt nem látod – mondta. Sírva szaladtam a szobámba. Sírtam, mert már mindent láttam, az elejét is meg a végét is. Sírtam, mert cserbenhagyott a néném, s mert a nánít cserbenhagyta a teste, de főként azért sírtam, mert most már tudtam, milyen árat kell fizetni az Arab-tengerért, melynek sötét hullámai máris nyaldosni kezdték a combomat, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy akarom még, még, még.
Megjelent: Greskovits Endre (szerk.): A hatjapuli bordély. Indiai erotikus történetek.Noran Libro Kiadó, 2013.