(Borbély Judit Bernadett fordítása)
Vagyok, ott álltam közvetlenül előtte, de ő tagadta létezésemet. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy vagyok, és ott vagyok őelőtte. Márpedig nélküle lehetetlen volt hozzájutnom a pénzemhez.
– Hiszen látja, hogy itt állok maga előtt – mutattam rá.
– Bizonyítsa be! – követelte.
– Hogy állok?
– Nem. Hogy létezik. Honnét tudjam, hogy ön az, aki itt áll? Bizonyíték kell arról, hogy ön van.
– Eszerint a létem pusztán pletyka?
– Meglehet. Bizonyíték kell.
– Idehozom a feleségemet.
– Minek?
– Hisz maga az indiai kultúrában?
– Hiszek, amennyiben nem ütközik a hivatali ügymenetbe.
– Ajánlom figyelmébe a feleségem homlokán ékeskedő bindí-jelet meg a cinóberfestéket a haja választékában.[1] Ott az én létezésem bizonyítéka. Mi lehetne hathatósabb bizonyíték a létemre, mint az, hogy a feleségem még nem özvegyült meg?
– Ejnye!
– Hogyhogy ejnye?
– Maga is miket össze nem beszél tanult ember létére!
– Az indiai kultúrának nevezett értékek szerint a házasság megtörténtére utaló bindí-jel a férjnek hívott élőlény létezését bizonyítja – adtam meg a választ a fel nem tett kérdésre.
– Ön tehát férj? – kíváncsiskodott.
– Igen! – feleltem határozottan.
– Mivel bizonyítja? – fejezte ki kételyét.
– Akár meg is esküszöm rá. Csak egy feleségem van. Rendes ember vagyok.
– Ühüm.
– Igen!
– Hozzon nekem írásos bizonyságot a területi rendőrfelügyelő-helyettestől.
– Miről?
– Arról, hogy rendes ember.
– Tudja azt az egész környékünk. Kérdezzen utána!
– Maga valami nagykutya?
– Legkevésbé sem.
– Akkor meg mit fenyegetőzik itt nekem?
– Én nem fenyegetőzöm.
– Mi a dolgom: végezni az állam által rám rótt feladatomat, vagy az ön környékére mászkálni és kérdezősködni?
– Ha nem hiszi el, hogy rendes ember vagyok, kénytelen lesz utánajárni.
– Itt akarom látni a bizonyságot az asztalomon! Ezen az asztalon!
– Miféle bizonyságot?
– Hogy ön rendes ember, és az asszony, akit említett, valóban a maga felesége, aki maga miatt visel cinóberfestéket a hajában, maga miatt, aki létezik.
– Össze vagyunk házasodva.
– Bizonyítsa be!
– A tűz a tanúnk rá, hogy…[2]
– Ugyan már, jóember – mondta nevetve –, tucatnyi cigaretta meggyújtásánál volt a tűz a tanúnk, mit bizonyít ez?
– Nézze, én nem dohányzom, és nincs kedvem meddő vitát folytatni.
– Nagyon derék. A fene se akar vitázni.
– Idehallgasson, én én vagyok. Az a pénz az én pénzem. Én kérvényeztem, nekem ítélték meg. Úgyhogy adja ide szépen.
– Bizonyítékot!
– Rongyos kétszázötven rúpia miatt csinálja a műsort!
– Kötelességem.
– Hol hagyta az emberségét?
– De kérem! Ez itt egy hivatal, állami hivatal. Nem holmi zöldséges stand.
– Ennél még az is jobb volna.
– El is lehet ám menni.
– Előbb ide a pénzzel.
– Adja elő a bizonyítékot, és máris viheti a pénzt.
Rövid csendet követően újból én szólaltam meg: – Nézd, cimbora, te jól ismersz engem, tudod, ki vagyok, és én is jól ismerlek téged.
– Én nem ismerem önt.
– De hiszen számtalanszor teáztunk együtt, még jártál is nálam.
– Kétségtelenül, uram, elvégre egész életemben mást se teszek, mint másoknál teázom. Mégse ismerem magát.
– Hazudsz.
– Kötelességem, állami alkalmazott vagyok.
– A hivatali teendőkön kívül van azért más kötelességed is.
– Mire gondol?
– Kötelességed segíteni egy embernek, a barátodnak, hogy hozzájusson a pénzéhez. Tudod jól, milyen nagy szükségem van rá.
– Hallgasson ide, uram, attól a perctől, hogy leülök ebbe a székbe, a tulajdon apámat se ismerem. Itt csakis az elvek számítanak.
– Tiszta sor – mondtam törődötten. Megértettem, hogy akár az idők végezetéig folytathatnánk a vitatkozást. Nehéz abbahagyni. Korábban is volt már részem hasonló vitákban, és rendre alulmaradtam. Ebből nincs kiút. Pedig én megpróbáltam.
– Már csak annyit kérdeznék, mennyit kérsz azért, hogy felismerj, és elfogadd, hogy vagyok? – kérdeztem megadóan.
– Öt rúpiát. A szokásos tarifa.
– Sok.
– Kevesebbért senkit sem ismerek fel. Ez az elvem.
– Azelőtt csak két rúpiát kértél.
Elvigyorodott és rám tekintett. Aztán megpaskolta a kezemet, és tenyérbe mászó hangon így szólt: – Elmúlt már az az idő, testvér, amikor két rúpiáért felismertem magát. Olcsó napok voltak, potom egy-két rúpiáért felismerték az embert a hivatalokban. De persze maga se maradt ugyanaz, aki volt. Maga most már nagyember, világhíres. Nagy öröm ez! Mindenkinek így kéne előretörnie. Mert hát mennyit is kapott tőlünk korábban? Huszonöt-ötven rúpiát? Aztán szép lassan felküzdötte magát, s most havi kétszázötvenet zsebel be. De én is előrébb léptem, öt rúpia alatt már nem ismerek fel senkit. Szívből kívánom önnek, hogy még jobb sora legyen. Használjon ki minket, hordja csak tőlünk a pénzt ezres kötegekben, hogy az olyan jelentéktelen kis mitugrászok, mint én, holnap ötven vagy száz rúpiáért ismerjék fel a magafajtákat, ugyanazokat, akiket ma koszos öt rúpiáért felismernek.
Elhallgatott. Leszegett fejjel gubbasztottam előtte, ő meg csak meresztette rám a szemét. Kellemes nyugalom ülte meg a helyiséget. Világos, hogy ha valaki egyszer a magáévá tesz egy bizonyos életszemléletet, nem egykönnyen tágít tőle. Vitatkozással mindenesetre képtelenség eltántorítani. Le lehet ugyan győzni, megtörni azonban nem lehet. Elveszi, ami az övé. El kell vennie, nekem meg oda kell adnom. Bajos volna megszakítani a hagyományt.
Csönd. Mintha jéggé dermedt volna a világ, amint az hosszú beszélgetések után gyakorta megesik. Szavakkal az ilyesmit nem lehet feltörni. Benyúltam a zsebembe, és előhúztam öt rúpiát. Ez volt a tarifa. Ő már nyújtotta is érte a kezét, hogy eltegye.
– Na és hogy s mint vagy? Gyerekek? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.
– Köszönöm szépen – feleltem.
Akkor kinyitotta a mellette álló páncélszekrényt, és leszámolta elém a kétszázötven rúpiát.
[1] A homlokra pingált bindí-jel és a cinóberszínű festékkel befestett hajválaszték csak férjezett asszonyokon látható.
[2] A hindu esküvők fontos része, amikor a pár szertartásosan körüljárja a tüzet.