(Négyesi Mária fordítása)
Ma elcsúszott a fürdőszobában és meghalt egy nyolcvankét éves vénember. A szomszéd szobában hangosan ment a film a videón, így nem hallatszott be, hogy az öreg elesett, jajgat és nyög. Csak amikor néhány órával később kikapcsolták a videót, akkor mentek be a fürdőszobába, és vették észre, hogy az öreg aszott, ezeregy műtéttől és betegségtől agyongyötört teste a földön hever. Feje betört. Kiömlött vére a szappanos vízzel vegyült. Szürkésbarna szeme nyitva. Még ott csillogott benne a remény, hogy a filmnek hátha mindjárt vége lesz. Arca behuppadt, ahogy fogatlan szája összecsukódott. Szemüvege törötten feküdt a kövön. Az üvegdarabok úgy hevertek szanaszét, mint az utcán egy balesetet szenvedett autó üvegszilánkjai, kiesett műfogsorát nevetés szegélyezte.
Az öreg halála miatt a Tervbizottság ma nem ülésezik – ugyan soha sem volt a Tervbizottság tagja, s olyan jelentékeny személyiség sem, hogy halála miatt az ülés elmaradjon.
Annak, hogy mégis elmaradt, az az oka, hogy az öreg nagy szakértője volt a tervezésnek. Egész életében terveket szőtt. Akkor is éppen egy terven törte a fejét, amikor megcsúszott és elvágódott a fürdőszobában. Imádott tervezgetni. Bárkinek tudott tervet készíteni, a koldustól a multimilliomosig – mindenkinek. Az irodalom és a kultúra szolgálatától a tiszta profittermelésig mindenre volt terve. Gyermekkora óta nagy örömét lelte ebben. Más dolog, hogy akkoriban a tervek kiagyalóját ostoba szószátyárnak titulálták, a terveket pedig légváraknak tartották. Hála az indiai kormánynak, hogy a tervezésnek becsületet adott és elérte, hogy mindenki, aki ezen a területen dolgozik, tejben-vajban fürödjön, kivéve persze azokat, akik számára a tervek készültek.
Az öreg, amikor kissé már benőtt a feje lágya, a jövőjére vonatkozó tervek szövögetésébe fogott, tenni azonban szinte semmit sem tett, hogy elinduljon a tervei megvalósításához vezető úton. Először azt álmodta, hogy orvos lesz. Klinika, betegek, orvosságok, gyógyszerészek, műtétek és gyönyörű ápolónők… Ez az álom békésen foszlott semmivé, amikor kiderült, hogy a valóságban igencsak gyengén tanul. Ekkor átadta magát a kétségbeesésnek. Ahogyan minden fiatalember fejében megfordul az ötlet, elkeseredésében ő is azt kezdte fontolgatni, hogy katonának áll. Szalutálás, egyenruha, parádék, golyók, sérülések, sebek, ágyúk, háború és kitüntetés… végestelenvégig… Figyeljük csak meg az öreg ostobaságát: miután felhagyott a katonaság gondolatával, azt tervezte, tudós lesz belőle. Ráadásul geológus. Akkor terepjárókon ülve, gidres-gödrös helyeken, sivatagokban, a Himalája hegyei és szakadékai között bolyong majd. Olyan nehéz életet él, hogy abba egy hivatásos problémamegoldónak is beletörne a bicskája. Az egyik sivatagban javában fúrnak, a gépet az öreg kezeli. A fején külföldi melóssapka. Úszik a verítékben. Csupa izom… Ez az álma még eltartott egy darabig; nem egyik percről a másikra, hanem szép lassan vált világossá előtte, hogy sohasem lehet belőle a föld mélységeinek tudós kutatója. Megjött a szigorlati eredménye, osztályzata: elégséges. Mi más is lehetne még? Amikor kimaradozott az órákról, történeteket mesélt. Eljárogatott az egyetem költői estjeire. Festegetett. Vagyis természettudományt tanult, de irodalmat művelt.
Az öregnek két születésnapja és két születési helye is volt. Egész élete során egyszer sem próbálta meg tisztázni, hogy valójában mikor és hol született. Olyan mindegy, gondolta. A tervszövögetés szempontjából meg különösen nincs jelentősége a dolognak. Nagyon furcsa miliőben látta meg a napvilágot. Nagyapja hóbortos és könnyen felfortyanó kisbirtokos volt. A makacsság és csökönyösség annyira a természetében volt, hogy emiatt – bármekkora kár érte is – mindig nyugodtan hajtotta álomra a fejét. Jókedvében két kézzel szórta a pénzt. Ha mérges volt, két szóval fizette ki a leghatalmasabb embert is.
Szitkok és szidalmak, kötekedés és peres ügyek, gabonával megrakott szekerek, aszalni kitett mangó, az esős évszakban előbújó kígyók, csepegő cseréptető, rengeteg fa, sűrű bozótosok, szolgák sokasága, apró összeesküvések, a föld és a kert, lovaskocsi és ló, lámpások halovány fénye, a rablóktól és a tolvajoktól való félelem, történetek az ördögökről, kísértethistóriák, az idősek iránti udvariasság és tisztelet, a reggelenként kapott egy annás pénzdarab meg az esti mese – ezek közt telt el az öreg gyerekkora. Akkoriban sokat fájt a szeme. Dadogott is. Ezért inkább csöndben maradt. A fal felé fordulva üldögélt, nem szólt, csak gondolkodott. Álmodozott.
Ahogy megnőtt, álmaiban a golyók, sárkányok és labdák helyét a lányok foglalták el. Azok a lányok, akik nem is léteztek, és azok is, akik igen. Egyre csak képzeletének lovain száguldozott, de a képzelet – pusztán a képzelet – segítségével nem jutott messzire. Sokat gyötrődött, nem látta a kiutat.
A megannyi baklövés ellenére egész életében álmodozott. Tervei közt most az írók szövetkezeti könyvkiadójának létrehozása szerepelt. Irodalmi és kulturális mozgalom… Folyóirat kiadása… Filmek… Világkörüli utazás… A tervezésben hitt, a megvalósításban vagy a gyakorlati beindításban nem. Emiatt a tervek nagy része mások számára készült. Úgy gondolta, dolgozzanak mások, ő meg hadd szövögesse tovább az álmait.
Az a néhány terve, amely részben megvalósult, közreműködése nélkül jött létre.
Bejárta Amerikát, mert beleszeretett egy amerikai lányba. Két tucat lelki kapcsolata után ez volt az első testi szerelme, egészen elveszítette az eszét. Sóhajtozott, a csillagokat számlálgatta. Fogalma sem volt arról, hogy az amerikai lány nem sóhajtozik, de még a csillagokat sem számlálgatja. Az öreg meg házasságról álmodozott. Amikor megkérte az amerikai lány kezét, azt a választ kapta: hogy szeresselek, oké, de feleségül menni egy olyen emberhez, mint te ?!…
Erre az öreg felcsapott filozófusnak. Vonzották a szúfí nézetek, „gyakorló szúfínak” nevezte magát. Inni kezdett. Igaz, korábban is ivott, de akkor nem találta meg benne azt az élvezetet, amit a boldogtalan szerelem utáni ivás nyújt.
Hogy tévedt az irodalomba? Nincs rá magyarázat. Nemhogy a családjában, de még a környékén, a szomszédai között sem volt senki, akinek bármi köze lett volna a literatúrához. A fiatalok vadászni jártak, az öregek ágyasokat tartottak. A középkorúak a földbirtokkal és a gazdálkodással foglalkoztak. A fiúk mindenáron orvosok és mérnökök akartak lenni. Ebben a légkörben hogyan lett belőle hindí író? Valójában nem rajta múlott. Egy nap felötlött benne, hogy miért ne álmodjon meg valamit papíron. Leírta. Tetszett az embereknek. Ez volt az első olyan tevékenysége, amellyel sikert aratott. Az öreg nagyon megörült. Lassanként kezdett úgy festeni a dolog, hogy nem is képes semmi olyan másra, amit az emberek megdicsérnének. Maradt tehát az írásnál.
És bár a karrierjét illető jónéhány álma szertefoszlott, egyvalamit azért minden álmodozás nélkül gyorsan megcsinált: összeszedte magát, hogy hindiből egyetemi diplomát szerezzen. Korábban nem tanult hindit. Egy betű nem sok, annyit sem tudott leírni hindiül. A környezete sem vette komolyan a hindit. Hindiből diplomát szerezni annyit jelentett neki, mint félig hinduvá lenni. Az emberek egy része nevetett. A rosszakarók örvendeztek. A családtagok nagyokat sóhajtoztak. A barátok menekültek előle. Az öreg sem tudta, hogy most mi következik. A hindí diploma megszerzése olyannyira unalmasnak tűnt, hogy egészen belekeseredett. Kezdte belátni, hogy nagyon is helyénvaló az, amit az emberek mondanak.
Az öreg úgy írt, ahogyan mások cigarettáznak. Vagyis, ha jó kedve volt, írni kezdett. Ha szomorú volt, írni kezdett. Azt hitte, úgy használhatja az irodalmat, mint hűsölésre a ventillátort. Ha nem ventillátort, akkor botot. Ha nem botot, akkor virágot. Mindazonáltal fogalma sem volt róla, hogy hivatásos író lesz. Mindezt csak a maga és a barátai örömére művelte. Lassanként mondogatni kezdték róla, hogy író. Kezdetben nem hitte el. Nevetve elhárította. Azt sem tudta, hogy meddig fog írni, hogy mikor hagy fel az írással, és tér át a semmittevésre. Néha meg azt mondogatta, hogy „barátom, az írással jobban kitölthetjük bosszúnkat azokon, akik bennünket szorongatnak és gyötörnek, mint ha megvernénk őket.” Addig-addig sodorták-sodródott, hogy nagy nehezen mégiscsak író lett belőle.
A többi irodalmár hosszú ideig még a nevét sem fogta fel… Olyan hülye neve van, hogy ha az ember jól akarja kiejteni, a torka kipukkad, mint egy léggömb. A dzsé-t és a qa-t az egyszerű ember nem képes kiejteni a torkán. Az indiaiak született ösztöne, hogy a sa-ból sza-t csináljanak.
Ha eltekintünk is az öreg nevének helyes kiejtésétől, és figyelembe vesszük, hogy a mi hatalmas hazánk a kultúrák keveredésére olyan példákkal szolgál, melyek akár a torkot is szét tudják repeszteni, még mindig felmerül egy kérdés: a név helyesírása. Az öreg számtalan barátja egész életében nem volt képes megérteni, hogy melyik betű alatt van pont. Az mindenkinek derengett, hogy valahol biztosan kell lennie egy pontnak, mivel ez a muszlimok nevében ugyanazzal a jelentéssel bír, mint testükön a körülmetélés. Vagyis az a név, amelyben nincsen pont, az nem lehet muszlim. Hogy hová kell kitenni a pontot, azt az emberek csak találgatták. Voltak, akik azon a véleményen voltak: „barátom, inkább tegyük ki a pontot mindenhová, ahová csak lehet, nehogy hibázzunk.” Mások azt mondták, hogy végignézték az egész szótárat, de az Aszghar név nincs is benne. Ez a szó nyilván az adzsgar ‘óriáskígyó’ szó elrontott formája. A neve tehát eldöntetett. De akkor hová kerüljön a pont? Gondolták, tegyük a dzsa alá is, meg a ga alá is. Miért kockáztassunk? Tehát a neve Azghar lett. Namármost, ha erről a névről megkérdezné Adzsgar, az óriáskígyó, hogy miért adtátok a nevemet egy embernek, az emberek alázatosan azt válaszolnák, uram, a pontokra is vessen egy pillantást.
Szerencsére senki sem hányhatja a szemére, hogy saját maga adott nevet magának. Ha valahogy így történt volna, akkor testi-lelki jóbarátja, Pankadzs Bist egy nap biztosan rámordul: „barátom, micsoda trehányság ez, milyen össze-vissza nevet néztél ki magadnak, öregem. Van fogalmad arról, hogy mennyi gondot okozol ezzel a barátaidnak? Se füle, se farka… Gyerünk, egy-kettő változtass nevet! Ha már muzulmán név kell, legalább válassz valami egyszerűt!”
Neve egész életében problémát okozott. Ha telefonon mutatkozott be, száz százalék, hogy rákérdeztek: micsoda? Ha megismételte a nevét, újra csak: mi? Asar? Negyedszerre: Apar. Ötödszörre pedig minden lelki erejét elveszítve rájuk hagyta: igen, az beszél. Ezért aztán sohasem hívott fel senkit ismeretlenül. Szégyellt bemutatkozni. Ami a nevét illeti, a hivatásos prostituáltak viselkedését tette magáévá. Ha valaki Afgart kereste a telefonon, igent mondott. Olyannyira, hogy az „Adzsgar-óriáskígyót” is elfogadta. Még az „Aszoghar Badzsádzs”-ra is igenelt. Számítanak is a pontocskák! A saját, igazi nevét elfelejtette. Csak az derengett előtte, hogy a neve összefüggéstelen hangok együttese.
Otthonában az égadta világon minden megtalálható volt, csak könyvek nem. Azok, akik nem ismerték az öreget, megdöbbentek. Ez bizony komoly dolog, súlyos problémát jelentett. Saját maga rombolta le az imázsát. Az ostoba, ha száz-kétszáz könyvet otthon tartott volna, tán összedől a világ? A barátai, csakhogy mentsék a menthetőt, azt mondták, hogy a megboldogult szétosztogatta a könyveit. Az ellenségei viszont azt állították, hogy a barátai egytől-egyig tolvajok: amikor megromlott az öreg látása, elemelték a könyveket. Közben az öreg naplójában erre a bejegyzésre bukkantak: „Arra, hogy a könyveket eltegyem, nincs helyem, elolvasni meg nincs időm. Minek fárasztanám magam?”
Azon a beszélgetésen, melyen az öreg érdemeit taglalták, a novella- és drámaírók, a filmesek meg a többi hasonszőrű mind megutálta egymást. A novellaírók azt mondták, az öreg drámákat írt. A drámaírók azt, hogy alapjában véve elbeszéléseket írt, a novellisták pedig azt mondták, hogy filmes volt. A filmesek szerint íróként kell számon tartani. A többiek azt mondták, hogy éppen ezzel fokozzák le.
A megboldogult nagyon szerette a szerelmet. Olyan férfiak, akik kedvelték őt, sokan voltak, de olyan lányok, akik szerették volna, alig. Öregkorában rátalált egy lányra. Nem volt már fiatal, de az öreg az öreg lányt is elfogadta. Beleszeretett. Az emberek kinevették. Azt mondták, megbolondult. A felesége hozzátette: „én ezt már vagy tíz-húsz éve mondogatom, miért nem hallgattak rám?” Ő azonban nem törődött semmivel. Élemedett korában szerelmes volt. A felesége szidta: „hát nem szégyelli magát?!” A fia megfenyegette, hogy összetöri kezét-lábát. Az öreg ezt se bánta. Azt mondta, hogy a kor nem szab határt a szerelemnek. Azt a megkötést sem ismerte el, hogy egyszerre csak egy nőbe lehet szerelmes. Amikor erre megkérdezték tőle, hogy a nők hasonlóképpen több férfiba is szerelmesek lehetnek-e, igennel felelt. Erre az emberek szégyentelen agyalágyultnak nevezték.
Az elhunytban az a kiválóság is megvolt, hogy soha senkinek semmire nem tudott nemet mondani. Olyan könnyen mondott igent, ahogy a mosóember ráhúz egyet a botjával a szamarára. Jól tudta ugyan, hogy a dolog nem egyszerű, sőt, nagyon is nehéz, szinte lehetetlen. Mégis mindig rávágta az igent. Aztán belebonyolódott az igenjeibe. Amint lehetett, kiskapukat kezdett keresni. Ha ez nem vált be, ürügyekkel próbálkozott. Ha ez sem sikerült, szemérmetlenül elismerte a dolgot. És továbbra is mindenre igent mondott…
A dolgok halogatásához is rendkívüli képessége volt. A barátait is erre ösztökélte. A teendőket addig-addig tologatta, míg maguktól meg nem szűntek. Vagy annyira elege lett belőlük, hogy otthagyott csapot-papot. A halogatás szokása olyannyira a vérévé vált, hogy halálát is nyolcvankét évig halogatta.
Az öreg úgy végrendelkezett, hogy temessék is el, meg égessék is el. Valójában sem a muszlimokat, sem a hindukat nem akarta magára haragítani. Sem a haladó szelleműeknek, sem a
konzervatívoknak nem akart szomorúságot okozni. Sem a családtagjait, sem a barátait nem akarta kétségbeejteni. Ezért meghagyta, hogy először elektromos kemencében perzseljék meg, azután pedig temessék el. Végül az történt, hogy a muszlimok nem hagyták a megperzselt testet eltemetni a temetőben, a krematórium emberei viszont megtagadták az elégetését, mivel az öreg végrendeletében a megperzselésről hagyatkozott.
Abbéli igyekezetében, hogy mindenkinek a kedvében járjon, az öreg egész életét végighaldokolta, és holta után sem tudott meghalni.