(Négyesi Mária fordítása hindíből)
Valami nagyon személyeset szeretnék elmondani. Bár kérdés, mennyiben lehet személyes az a terror, amelyben Amritszar vagy Pandzsáb lakói manapság élnek. Akárhol meggyilkolhatják az embert, alvás vagy evés közben, hazafelé menet vagy a buszon utaztában. Az benne a vicc, hogy aki meghal, gyakran nem is sejti, miért hal meg. Nem szükséges, hogy hindu legyen vagy szikh, vagy éppen a kormány besúgója – lehet pártatlan, békés ember. Talán csak annyi a bűne, hogy hindu vagy szikh, de máskor csak az, hogy ember… – mert már ettől is megtelik a levegő rettegéssel és gyűlölködéssel. A terroristák pedig éppen ezt akarják. És ezt az összeesküvést Amerika vagy Pakisztán szövi. De uraim, mi is ugyanannak a földnek a szülöttei vagyunk, mint ezek a terroristák. Védtelenség, félelem, rettegés vesz körül bennünket. De csak maradjon is így… Már beleszoktunk. Mint a vietnámiak a háború idején. Az asszonyok kenyeret sütnek, a gyerekek játszanak, a férfiak szántanak a földeken. Hirtelen feltűnnek az amerikai repülőgépek – sivítanak a bombák, záporoznak a golyók. Néhányan meghalnak, mások megsebesülnek, porig ég néhány ház és viskó. Az emberek jajgatnak, sírnak, rohannak kötözni, segíteni. Aztán egy óra múlva az asszonyok megint nekiállnak kenyeret sütni, a gyerekek tovább játszanak. Ami megmarad, az a védtelenség és rettegés érzése. Az élet azonban ettől nem áll meg.
De ez még nem minden, uraim. Mondandóm nagyon is személyes. Nem arról mesélek, amit hallani szeretnének, hanem a magam dolgáról. Csak öt percet kérek. Tudom jól, Önöknek is sok dolguk van. Meg sem kérdeztem, alkalmas-e az időpont. Csak betoppantam. No mindegy, most már végig kell hallgatniuk. Valójában úgy két évvel ezelőtt kezdődött a baj. Magam is tagja vagyok az Önök szervezetének. Amikor láttuk, mi folyik Pandzsábban, összehívtunk egy gyűlést, hogy a tanult emberek nevében kifejezzük a terrorral és a vallási villongásokkal szembeni ellenérzésünket. Én ugyan nem tartozom az értelmiséghez, jelentéktelen banktisztviselő vagyok, de valahogy elkapott a lelkesedés. Talán ezért is figyeltek fel rám. Rengeteg beszéd hangzott el. Aztán sorozatosan megfenyegettek, hogy hagyjak fel ezekkel a sületlenségekkel, vagy pedig vállaljam a következményeket. Hogy őszinte legyek, titokban reszkettem a félelemtől. Féltem, amikor elmentem otthonról, és folyton vissza-visszanéztem, mert mit lehet tudni, láthatom-e még a házat hazafelé jövet. Úgy búcsúztam el anyámtól, mintha háborúba indulnék. Igyekeztem bátorságot meríteni abból a tényből, hogy nem neveztünk meg név szerint senkit, és senkinek nem tettünk semmi rosszat. Csak annyit állítottunk, hogy a világon egyetlen vallás sem tanít gyűlöletre. Ha már egy városban, egy országban élünk, akkor éljünk szeretetben és barátságban. Mi ebben a rossz? A fenyegetések egyébként nem személyesen nekem szóltak. Hogyan is vonatkozhatna egyedül énrám egy olyan általános fenyegetés, mint az, hogy „jól meg fogunk nézni magunknak mindenkit, aki a vallások közötti kölcsönös türelemről prédikál.” Aztán meg mégis úgy látszott, hogy a fanatikusok fütyülnek az efféle finomságokra. Jaj annak, aki a kezükbe kerül. Ha ártatlanul hal is meg valaki, a félelem s a rettegés szétárad, lelohasztja a jóindulatú emberek bátorságát. El sem tudom mondani, milyen állapotban vagyok. Mintha mindenkinek pisztoly lenne a kezében, és minden autóriksás arca arra a terroristáéra hasonlítana, akinek a képét lehozták az újságok. Nemegyszer ijedten megtorpanok, összerezzenve simulok a falhoz, s előreengedem a mögöttem jövőt. Éjszaka nem jön álom a szememre. Ha csak egy levél is megrezzen a szellőben, felpattanok, és bebújok az ágy alá. Nem tudok se enni, se inni, se feküdni, se felkelni, nem tudok így élni. Már-már úgy érzem, hogy nem a fanatikusok fognak megölni, hanem magamtól halok meg. Vagy végzek magammal. A hozzám hasonlóan gondolkodók között is sebesen ver a szívem, mit lehet tudni, kinek-kinek mi lakozik a lelkében.
Végül úgy döntöttem, falura megyek. Ott is felmerült néhány nehézség. A testvérem rátette a kezét az összes földre. Nyilvánosan hangoztatta, hogy senkinek semmit nem ad, lesz, ami lesz. Nem törődött se anyánkkal, se a testvéreivel. Ami engem illet, mindinkább az volt a benyomásom, hogy apánk gyilkosság áldozata lett. A fivérem ott lakott a faluban, ő intézett mindent. Most azt terjesztette, hogy ha a városban élő testvére sokat mesterkedik, neki is elvágja a torkát. Gondoltam, egyszer elmegyek hozzá, hogy megértessem vele, miről van szó. Hátha sikerül valamire jutnunk. Nos, kedves barátaim, megérkeztem a falunkba, de nem mentem el hozzá, ki tudja, még megöl, vagy mérget kever az ételembe. Egy ismerősömnél szálltam meg, és üzenetet küldtem a fivéremnek. Ugyancsak próbáltam idős emberek közvetítésével megbékíteni, de hiába… Óvatosnak kellett lennem. A faluban nagy befolyással bír, van pénze, isten tudja, mire készül… Amikor mégis úgy látszott, hogy nem forral semmit, tanácsot kértem néhány helybéli ügyvédtől, hogy egyenlő jogok alapján megindítsam az eljárást. Nem fogják elhinni, de amint az ügyvéd meghallotta a bátyám nevét, a fejéhez kapott. „Nem, uram, semmiképpen. Családos ember vagyok. Nem vállalhatom ezt az ügyet.” Most aztán tényleg elfogott a félelem. Ez a gazember az egész falut terrorizálja. Világos, hogy egyetlen olyan ember sem akad itt, aki megadná nekem a végtisztességet. Okosabb visszamenni a városba, úgyhogy nagy titokban ezt is tettem. De nem tudtam megemészteni a dolgot, és felforrt a vérem, ha arra gondoltam, hogy ez a csirkefogó bármit megtehet, amire csak kedve szottyan. Elviselhetetlen gondolat, de nem tudtam rájönni, mit tegyek. Egy különös eredmény mégis származott az egészből, tudniillik eltűnt belőlem a félelemérzés, amely a városban folyton a nyomomban járt. Most mindenben a testvérem összeesküvését véltem felfedezni. Ha ennyire terrorizálja a falut, akkor talán már meg is csináltatott minden papírt a maga kedvére, és mindenhová bejegyeztette a nevét.
Kedves barátaim, ekkor szereztem egy városi ügyvédet, és magammal vittem a falunkba. Megmutattam neki mindent, a házat, a földeket. Bemutattam a falu öregeinek. De aztán az ég tudja, mi történt, a harmadik napon felmondott az ügyvéd. „Fontos iratok, dokumentumok, bizonyítékok hiányoznak”, mondta, „nem vállalhatom.” Egy szót se tudtam kinyögni. Könyörögve kértem, de a fickó sehogy se vállalta. A testvérem nyilván lefizette vagy megfenyegette. És ezzel, uraim, az ügy még nem zárult le. Megyek haza egyik nap, hát látom, hogy anyám nincs otthon. Üres az egész ház. Végigjártam a szomszédokat, kérdezősködtem. Anyám soha nem járt sehova. Ő látta el a háztartást, és állandóan nyaggatott, hogy hozzak már asszonyt a házhoz. Hogy nősülhettem volna meg, amikor egyetlen ajánlat sem érkezett? Néhányan egy ápolónőt javasoltak, el is kezdték a közvetítést, de a lány nemet mondott. No de épp azt meséltem, hogy anyám eltűnt. Az egész napos keresgélés után a rendőrségre mentem. Azok a hülyék meg azt kérdezik tőlem, hogy anyámnak ép-e az elméje. Bizonyára elment otthonról valahova, ugyan hol keressék…? Mondjátok csak, ti félkegyelműek, ha anyámnak tényleg elment az esze, nem az-e a kötelességetek, hogy előkerítsétek? Ha valaki megőrül, még jegyzőkönyvet sem vesztek fel róla? Nos, uraim, elhatároztam, hogy ha az állásomba kerül is, megkeresem anyámat. Ha a testvérem megkente a rendőröket, ott egye meg őket a fene… Azóta is anyámat keresem, így kerültem ide. Nyilván furcsának találják a ruhámat, egész megjelenésemet. Mit tehetnék?! A vonaton valami tolvaj gazember elemelte a bőröndömet. Nem tűnik fel Önöknek, micsoda félelmetes összeesküvés irányul ellenem, és hogy mindenütt csak nehézségekbe ütközöm? No jó, nagy nehezen belenyugszom, hogy a testvérem merő kapzsiságból megfosztott a birtoktól, engem és anyámat mindenünkből kiforgatott, de miért éppen akkor, a szimpátiagyűlés után? Már korábban is megtehette volna! A rendőrség ne vegyen fel jegyzőkönyvet, az ügyvéd ne vállalja az ügyemet! Tűnjön el anyám! A vonaton lopják el a holmimat! Mondjon nemet az utolsó pillanatban a lány, aki készen állt az esküvőre! Hallottam valakitől, hogy a bankban mindenféle vádaskodással vizsgálatot akarnak indítani ellenem, amiért nem járok be – most menjek vissza, és nézzek utána, hogy ellopta-e valaki a házamat, vagy már bele is telepedett, amíg távol voltam? Mit értsek mindezen? Önöknek nincs olyan érzése, hogy mindez egyetlen kiterjedt összeesküvés része, és az a cél, hogy engem teljesen tönkre tegyenek? Képzeljék csak el, amint kilépek innen, két férfi elkap és hasba szúr, vagy az autóriksás nem enged beszállni, esetleg egy elzúgó autó vagy busz elgázol! Önök szerint ez csak puszta véletlen? Nem látják, hogy mindezek mögött áll valaki a háttérben?… Nem. Nem hiszek sem a sorsban, sem istenben. Tanult ember vagyok, távol áll tőlem az efféle babona. De abban igenis hiszek, hogy messzire elér a kezük azoknak, akik romlásba akarnak dönteni. Mesterkedésük végtelenül rafinált, és a fondorlataikkal sírba visznek.
Az arcukra van írva, hogy nem hisznek nekem, pedig mindez megtörtént velem, s nap mint nap megtörténik – hogy is vélekedhetnék másképp? Figyeljenek csak, nagyon kérem, ne nézzenek így rám, különben Önöktől is félni kezdek, és azt gondolom, hogy Önök is részesei ennek az összeesküvésnek…
Megjelent: Kortárs indiai irodalom. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2010/10. Budapest