1
Az istenek táncestjén
ha egy apró pillanatra is
a fáradt táncosnő Urvasi
elvéti a ritmust,
a király nem bocsát meg.
Korábbi hírnevét
átok mögé száműzi:
a véletlen hibát a menny sohasem tűri el.
Az emberek udvarában,
itt is él a menny példája.
Ezért bizonytalan a költészetem,
ahogy véget ér a forrón izzó nap:
ki tudja, feledékenységből nem véti-e el a lépést?
Hírüket vesztett szavaim
a nagyúr lábához helyezem,
hogy kötelék nélkül indulhassak:
vágytalan szerzetes a lenyugvó nap vöröslő fényében.
Az érzéketlen jövő, tudom, észrevehetelenül elrabolja majd
hírnevem kincsét:
akkor hát ma tegye meg az első lépést.
Udajan, 1940. nov. 21., reggel.
3
Magam vagyok az út mellett,
hol emberek járnak-kelnek.
Pirkadatkor dalok kompját
kik eloldták a lét partján
– táncolt rajta fény és árnyék –
estére már belevesznek
a sötétbe.
De most újra megjelentek:
Álom-kapum ostromolják,
s hangja-vesztett fájdalmamat
egyhúrosuk mind felleli.
Ahogy ütik, ahogy nyúzzák,
én csak ülök és számlálom
szótlan ima olvasóján
a lüktető éj pulzusát.
Dzsórásankó, Kalkutta, 1940. okt. 30.
7
Mikor az éji sötét mélyén
a beteg zavaros szemével
egyszerre csak meglátom,
hogy virrasztasz felettem,
úgy érzem, a temérdek
csillag az égen
időtlen idők óta
csak az én életemért ragyog.
Mikor aztán megtudom,
hogy elmész,
hirtelen rámtör a félelem:
közönyös világ szörnyű csendje.
Dzsórásankó, 1940.nov. 12, éjjel kettőkor.
8
Mintha kérdőre vonná a fény
a novemberi sűrű ködöt:
feddőn a tompa szemhatárra mutat.
Halványsárga napkelte
az ég homlokán;
összesűrűsödik a szégyen, és a dérlepte erdőben
megdermed a madárdal.
Dzsórásankó, 1940. nov. 17.
Bangha Imre fordításai bengáliból
Megjelent: Kortárs indiai irodalom. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2010/10. Budapest