Prémcsand: A gyászlepel

(Aradi Éva fordítása)

1.

A kunyhó ajtajánál, a kialvó tűz előtt ült csendben az öregember és a fia. A fiatalasszony, Budhijá, szülési fáj­dalmak között fetrengett odabenn. Olykor-olykor fel­jajdult, olyan szívtépően, hogy a két férfinak elakadt a lélegzete. Téli éjszaka volt, a természet némaságba, a falu sötétbe burkolózott.

Ghíszú törte meg a csöndet:

– Nem hiszem, hogy életben marad. Kimerítő nap volt, igazán bemehetnél, nézd meg, hogy van.

Mádhav mérgesen felelte:

– Ha meg kell halnia, minél előbb, annál jobb. Minek menjek be? Úgyse tudok semmit se tenni.

– Szívtelen fickó vagy te – mondta Ghíszú -, egy évig boldog voltál vele, hogy a csodába lehetsz most ilyen kö­zömbös!

– Lehet, de nem bírom nézni, hogy szenved, és do­bálja magát.

Ghíszú és a fia, Mádhav a tímárok kasztjához tarto­zott. Arról voltak híresek a faluban, hogy utáltak dol­gozni. Ghíszú, ha egy napot dolgozott, utána hármat pi­hent, Mádhavnak meg minden félórányi munkájára egy óra cigarettaszünet jutott. Ezért volt, hogy már senki sem alkalmazta őket. De amíg egy maréknyi élelem volt a házban, elhessegették maguktól még a munka gondola­tát is. Ha már négy-öt napja nem volt mit enniük, akkor Ghíszú felmászott egy fára, levágott egy jókora ágat,

Mádhav pedig elvitte a piacra eladni. Amíg a pénz tar­tott, henyéltek. Aztán az éhség megint rákényszerítette őket, hogy gallyat gyűjtsenek, vagy valami munka után nézzenek. Pedig a faluban munkában nem volt hiány; aki keményen tudott dolgozni, százféle munka között vá­logathatott. Ha a parasztgazdák rákényszerültek, nagy idénymunkák idején még így is újra meg újra fölfogad­ták Ghíszút és Mádhavot, pedig tudták, hogy egy ember munkáját is alig végzik el ketten.

Ha Ghíszú és Mádhav remetének állnak, biztosan bol­dogok lettek volna, nem esett nehezükre a lemondás és az igénytelenség. Nagyon furcsa módra éltek. Nem volt egyebük néhány agyagedénynél, pár rongyos ruhadarab­nál. Gondtalanok és vidámak voltak, noha nyakig úsz­tak az adósságban. Nem lehetett sem megsérteni őket, sem haragudni rájuk. Olyan tisztességes arcuk volt, hogy bár mindenki tudta, hogy a kölcsönöket sohasem adják meg, a parasztok mégis adtak nekik néhány garast vagy krumplit és sárgaborsót, sőt néha még nádcukrot is. Ghíszú eltengődött ilyen módon közel hatvan évet, és Mádhav az ő nyomdokain haladt, sőt lustaságban még túl is tett rajta. Most éppen a szomszédos földről csent krumplit sütötték a pislákoló tűznél.

Ghíszú régen elvesztette a feleségét; Mádhav a múlt évben nősült. Az asszonnyal munka és rend költözött a házba. Budhijá gabonát őrölt, füvet vágott, hogy egy mérő lisztet vehessen a két szégyentelen naplopónak, de ezek a tunya fickók csak még többet lustálkodtak ez­után. Már egyenesen felvágtak a tétlenségükkel: ha va­laki munkát akart adni nekik, dupla bért követeltek. Most haldoklott ez a nő, aki annyit tett értük. Ők pedig szinte várták a halálát, hogy végre nyugodtan alhassa­nak.

Ghíszú kikapart a tűzből egy krumplit, s míg hámozta, odaszólt Mádhavnak:

– Menj be, és nézd meg, mi van vele! Boszorkány ült a mellére, vagy mi a csoda? Akkor még a javasasszony­nak is fizethetünk egy rúpiát!

De Mádhav attól tartott, hogy amíg ő bemegy, az apja megeszi a krumplit, azt felelte hát, hogy fél bemenni.

– Félsz! – kiáltott fel Ghíszú -, mitől félsz? Ha én itt vagyok, semmi baj nem történhet.

– Akkor miért nem megy be? – kérdezte Mádhav.

– Amikor az anyád haldoklott, három napig ültem az ágya mellett egyhuzamban. De a feleséged, akire én soha a szemem sem emeltem, ebben a mostani állapotában na­gyon kényelmetlenül érezné magát énelőttem – felelte Ghíszú.

– Egy kicsit aggódom, mi lesz, ha a gyerek megszüle­tik. A házban nincs se gyömbér, se melasz, se olaj – je­gyezte meg Mádhav.

– Majd lesz minden – mondta Ghíszú -, ád az isten, csak hinni kell benne. Ugyanazok az emberek, akik ma egy garast sem adnának, holnap kérnek majd, hogy fo­gadjunk el tőlük valamit. Kilenc gyerek született a csa­ládban, és mindegyiknél megvolt minden, ami kellett. Az isten majd most is megsegít.

Nem volt abban semmi szokatlan, hogy Ghíszú így gondolkodott. Semmivel sem volt ő rosszabb, mint a többiek, akik között élt és dolgozott. Sőt, eszesebb volt, mint a parasztok többsége a faluban. Következésképp otthonosan érezte magát azok társaságában, akik a gazdagok körül lebzseltek. De erkölcseiket és életmódjukat nem követte, nem értett hozzá, hogyan kell kihasználni őket, hogy bármelyikük akár a kisujját is mozdítsa érte. Viszont megvolt az az elégtétele, hogy még a legnagyobb ínség idején sem kellett dolgoznia, s hogy senki nem használhatta ki együgyűségét és nyomorúságát.

Most mind a ketten csak úgy kapkodták és tömték magukba a forró krumplit: tegnap óta nem ettek, nem tudták kivárni, míg kihűl. Hámozni még csak hagyján, de a belseje még forró volt, amint bekapták, és égette a nyelvüket, a szájukat, s igyekeztek minél előbb lenyelni. A nagy sietségtől még a könnyük is kicsordult, úgy fél­tek, hogy üres marad a gyomruk.

Ghíszúnak egy húsz év előtti lakodalom jutott az eszébe, egy bőkezű földesúr házában egyszer szíve sze­rint teleehette magát. Azt a lakomát azóta sem tudta el­felejteni :

– Azóta sem ettem annyit! Az asszonyok mindenkinek hoztak egy nagytálnyi zöldséges rizst, aztán vajban sült tésztát, mazsolás rizst, tejszínt, háromféle gyümölcsöt, paradicsomlét, túrót és édességet. Annak az ételnek olyan finom volt az íze, hogy el sem tudod képzelni. S mindenki annyit ehetett, amennyit csak akart. Akadt, akinek a végén már egy korty víz sem ment volna le a torkán. Azután megmostuk a kezünket és az arcunkat, és következett a bétel-levél. De én már bételt sem tudtam rágni. Hiszen felállni is alig volt erőm, úgy jóllaktam. Az udvaron gyorsan a pokrócomra heveredtem, és el­aludtam. Ilyen bőkezű volt az a földesúr!

Mádhav, ahogy a lakoma részleteit hallgatta, nagyokat nyelt:

– Miért nincs ma senki, aki ilyen lakodalomra hívna bennünket?

– Megváltoztak az idők – felelte Ghíszú -, manapság mindenki arról beszél, hogy hogyan lehet olcsóbban megrendezni az ünnepeket. Azzal senki se törődik, hogy a szegényeken segítsen. Mindenki csak takarékoskodik.

– Legalább húsz sült tésztát megevett – ábrándozott Mádhav.

– Nem, még húsznál is többet.

– Ha én ott lettem volna, legalább ötvenet eszem.

– Nem emlékszem már, alighanem én is megettem vagy ötvenet. Abban az időben én jó erőben voltam, te fele olyan erős sem vagy most.

A krumpli elfogyott. A két férfi kígyó módra össze­tekert lábbal odakuporodott a tűz mellé. Budhijá már csak néha-néha kiáltott egyet szaggatottan odabenn.

2

Virradatkor Mádhav bement a kunyhóba, s már hol­tan találta az asszonyt: lába hideg volt, a szeme fenn­akadt, a teste összehúzódott, az arcán legyek mászkál­tak. A koraszülött gyermek is meghalt. Mádhav kiro­hant Ghíszúhoz, mindketten keserves sírásra fakadtak, és a mellüket verték. A hangos kiáltozásra odacsődültek a szomszédok, hogy régi szokás szerint részvétüket fe­jezzék ki. De ők hamarosan abbahagyták a sírást, mert eszükbe jutott: a temetéshez gyászlepel kell, és fa, hogy a holttestet elégessék, a házban pedig egy fillér sincsen. Ezért apa és fia elindultak a földesúr házába. A zamindár ugyan látni sem szerette őket. Többször is előfordult, hogy saját kezűleg elagyabugyálta a két naplopót, mert lopáson érte őket, vagy mert nem akkor jöttek dolgozni, amikor ígérték.

– Mi van már megint, Ghíszú? – érdeklődött, mikor meglátta őket. – Miért sírtok? Napokig a színeteket sem láttam. Talán elhatároztátok, hogy máshová költöztök ebből a faluból?

Ghíszú a földig hajolt, és könnyes szemmel felelte:

– Nagy tragédia ért minket, uram! Mádhav felesége reggelre meghalt. Egész éjjel kiáltozott, vajúdott a sze­rencsétlen. Mind a ketten mellette ültünk egész éjjel, gyógyfüvekkel kúráltuk, és mégis itthagyott! Most aztán éhen halhatunk, mert senki sincs, aki enni adjon. Uram, hűséges szolgája földig hajolva könyörög, segítsen raj­tunk. Ami pénzünk volt, orvosságra költöttük. Senki máshoz nem fordulhatunk, szánjon meg néhány rúpiá­val, uram, hogy eltemethessük szegény asszonyt.

A földesúr jószívű ember volt. De Ghíszún és fián segí­teni körülbelül annyit jelentett, mint átfesteni egy fekete takarót. Kedve lett volna kidobni őket, de ez nem illett az alkalomhoz. Elővett hát két rúpiát, és rájuk sem nézve, odadobta Ghíszúnak. Örült, hogy megszabadult tőlük.

Ghíszú cseppet sem törődött vele, ellenben kihasználta a földesúr támogatását, és alig egy óra leforgása alatt öt rúpiát és egy egész halotti máglyára való fát szedett össze a falusiaktól. Mádhav és Ghíszú elindult a bazárba halotti leplet venni, a szomszédok pedig közben bam­buszrudakat vágtak, hogy felrakhassák a máglyát. Az asszonyok összegyűltek a kunyhónál, és hangos jaj­gatással siratták a halottat.

3

Mádhav és Ghíszú a bazárban megvásárolták a hi­ányzó tüzelőt és a gyufát.

– Most már csak a leplet kell megvennünk – mondta Mádhav.

– Gyerünk, vegyünk valami olcsó anyagot.

– Igen, igen, igazán megteszi az olcsó is, úgysem gyújt­juk meg a máglyát sötétedés előtt, és akkor már senki sem látja, hogy milyen is volt az anyag.

– Milyen ostoba szokás: új ruhába csavarni egy ha­lottat! – jegyezte meg Ghíszú. – Mikor ennek a szegény asszonynak egész életében nem volt új ruhája!

– És ráadásul – tette hozzá Mádhav – a lepel el is ég a végén.

– Bár lett volna öt rúpiánk addig, amíg élt – folytatta Ghíszú -, hogy orvosra költhettük volna.

Úgy beszéltek, mintha egymást akarták volna meg­győzni. Üzletről üzletre jártak, míg be nem sötétedett, megnéztek jó néhány karton– meg selyemanyagot, de egyiket sem találták megfelelőnek. Azután, mintha csak véletlen volna, egy kocsma előtt álltak meg, és gyorsan be is tértek. Előbb megtorpantak, nem mertek egymásra nézni, aztán Ghíszú odalépett a pulthoz, és szólt a tulaj­donosnak:

– Egy üveggel, kérem!

Zöldséget és sült halat rendeltek, leültek a sarokba iszogatni. Néhány pohár után rózsás hangulatuk kere­kedett.

– Mi a csudának az a gyászlepel – mondta Ghíszú.

– Végül is elégetik. Lehetetlen, hogy vele szálljon a túl­világra.

Mádhav az égre nézett, mintha az isteneket hívná ta­núnak.

– De hiába, ez a szokás, különben az emberek nem fizetnének ezreket a bráhmanoknak.Ki tudja, vajon a túlvilágon megtérül-e?

– A gazdagoknak van mit pocsékolni, de nekünk sem­mink sincsen – válaszolta Ghíszú.

– De mit mondasz az embereknek, ha megkérdezik, hogy hol a lepel?

– Azt mondjuk, hogy a pénz kicsúszott az övünkből, és hiába kerestük mindenfelé, nem találtuk – mondta ne­vetve Ghíszú. – Természetesen senki sem hiszi el, de mégis ugyanazok az emberek egykettőre újra összeadják a pénzt.

Mádhav is felnevetett, reménykedve, hogy szerencsé­jük lesz. Aztán felkiáltott:

– Budhijá igazán jó asszony volt! Még a halálával is jót tett nekünk.

Már megittak egy fél üveg bort. Ghíszú két szér zöld­séges rizst akart, meg pácolt húst. Éppen szemben volt az üzlet, Mádhav átment, s már hozta is két pálmalevél tá­nyéron. Újabb másfél rúpiát költöttek ennivalóra, Ghí­szúnál már csak némi aprópénz maradt.

Úgy falták a rizst, fel sem nézve a tányérról, mint az őserdőben a kiéhezett oroszlán az éppen elejtett zsák­mányt Sem lelkifurdalást nem éreztek, sem félelmet, nem törődtek azzal sem, hogy mit szólnak majd a falu­beliek. Az ilyenfajta félszegségtől már régen megszaba­dultak.

– Az ő révén ilyen élvezetben volt részünk – bölcsel­kedett Ghíszú -, biztosan megkapja érte a jutalmát a kö­vetkező életben.

Mádhav bólintott:

– Biztosan. Ó, istenek, ti tudjátok, mi van az emberek szívében. Emeljétek fel az égbe! Mi áldjuk a nevét, hi­szen ilyen jót még soha nem ettünk.

De nyomban lelkifurdalást érzett, és hozzátette: – Apa, egy napon mi is elmegyünk!

Ghíszú nem válaszolt: olyan jól érezte magát, hogy nem akarta az örömét mindenféle túlvilági gondolatok­kal elrontani. De Mádhav folytatta:

– És ha ott megkérdezi, hogy miért nem csavartuk be gyászlepelbe, mit mondunk majd?

– A fenét kérdi meg!

– De ha mégis megkérdezi?

– Honnan gondolod, hogy nem lesz lepelbe csavarva a teste? Azt hiszed, hogy olyan szamár vagyok? Hatvan évet csak úgy hiába éltem? Várj csak, és meglátod, lesz neki leple, nem is akármilyen!

Mádhav kétkedve mondta:

– Ugyan, ki adna? Mikor elköltöttél mindent! Engem kérdez majd, nem téged, hiszen én kentem a hajára piros festéket, mikor megházasodtunk.

Ghíszú méregbe gurult:

– Mondtam, hogy lesz gyászlepel. Miért nem hiszed, amit mondok?

– Miért nem mondod meg, hogy honnan lesz?

– Ugyanazoktól az emberektől, akik reggel a pénzt ad­ták, csakhogy most már nem adják a kezünkbe az árát.

Besötétedett, és a csillagok is fényesebben ragyogtak az égen, a kocsmában pedig tetőfokára hágott a jókedv. Volt, aki énekelt, mások hangosan dicsekedtek, megint mások az ivócimboráikat ölelgették. Féktelen hangulat kerekedett, a levegő szeszgőzzel volt tele. Volt, aki az első pohártól berúgott, inkább a levegőtől, mint a pálin­kától. A meggyötört emberek elkábulnak egy kicsit, hogy felejtsék, élők-e vagy holtak, s hogy egyáltalán élnek-e.

Az apa és fiú tovább kortyolgattak s vigadtak. Hama­rosan mindenki észrevette őket: milyen szerencsés fic­kók, egy egész üveg bor jutott nekik. Mikor jóllaktak, Mádhav a maradékot egy koldusnak adta, aki már jó ideje nézte őket éhes szemmel. Mádhav életében először érezte az adakozás büszkeségét, dicsőségét és izgalmát.

– Vidd, lakj jól vele, aztán adj hálát annak az asszony­nak – mondta Ghíszú. – Már meghalt, akinek ezt kö­szönheted, de a hálád utoléri. Minden hajad szála mond­jon áldást rá – nagyon drága áron szerzett pénz volt ez.

Mádhav felnézett az égre.

– Apa, az biztos, hogy az égbe száll a lelke, sőt ő lesz az ég királynője.

Ghíszú is föltápászkodott.

– Igen, fiam, bizonyára az égbe száll – válaszolta igen vidám hangulatban -, mert amíg élt, nem bántott, nem gyötört senkit. Még halálában is segített rajtunk: egy­szer az életben istenigazából teleehettük magunkat. Ha még ő sem juthat fel az égbe, elképzelheted, hogy jutnak oda azok a pókhasú alakok, akik mindig csak a szegé­nyeket gyötrik, aztán meg a Gangeszhez zarándokolnak, hogy a folyóban mossák le a vétkeiket.

De ezt a vallásos és reménykedő hangulatot hamaro­san csüggedés váltotta fel. – Mennyit szenvedett, szegény, egész életében! És kü­lönösen mielőtt meghalt! -– mondta Mádhav, és sírva fakadt.

Ghíszú vígasztalta :

– Mit sírsz itt, inkább örülnél, hogy megszabadult a csalóka vágyak világától, megszabadult a szenvedéstől. Igazán szerencséje van, hogy sikerült szétszakítania a káprázat fátylát.

Hirtelen mind a ketten rázendítettek:

Ó világ tündére, világ tündére, miért kacsintasz ránk?

A részeg tekintetek mind rájuk szegeződtek, ők pedig önfeledten énekeltek tovább. Azután táncoltak is hozzá, ugrándoztak, jobbra-balra fickándoztak, tántorogtak, kóvályogtak, hadonásztak. S végül holtrészegen elterül­tek a földön.

 

Megjelent: Prémcsand: Nirmalá. Elbeszélések. Európa Könyvkiadó, 1980.