(Dezső Csaba fordítása)
Mikor először láttam Skorpió nénit, Rahmán úr első emeleti ablakában ült, és vastagon káromkodott meg átkozódott. Ez az ablak a mi belső udvarunkra nyílt, és szokás szerint zárva tartották, nehogy meg lehessen pillantani a pardá mögött élő nőket. Rahmán úr táncosnőket foglalkoztatott. Ha valahol esküvőt vagy körülmetélést ünnepeltek, vagy éppen először ment a gyerek iskolába, Rahmán úr megalkudott az árról és hívatta a táncosnőket. Vahíd Dzsán, Mustarí Báí és Anvarí Kaharvá a szegények otthonába is elmentek táncolni.
Ám a városrészben lakó lányokra és hajadonokra úgy tekintett, mint a saját anyjára és nővéreire. Két öccse, Bundú és Géndá akkoriban gyakran betörték a fejüket a széptevéseik során. Amúgy a városrész lakói nem tartották valami nagyra Rahmán urat. Még élt a felesége, mikor összeszűrte a levet a sógornőjével. Ennek az árvának a nővérén kívül nem volt senkije, hát hozzáköltözött. Dajkálta a nővére gyerekeit, a szoptatáson kívül minden kis- és nagydologgal kapcsolatos teendőt elvégzett. Aztán egyszer egy gőgös asszonyság meglátta, amint éppen a nővére gyerekének a szájába rakta a mellét. A titok kipattant: kiderült, hogy a gyerekek fele a nénikéjére hasonlít. Rahmán úr felesége, ki tudja, hogyan keserítette meg otthon ezek után a húga életét, ám sohasem tett vallomást a bírák előtt. Folyton ezt mondogatta: „Aki egy rossz szót szól egy hajadonról, annak a térdén jöjjenek ki a szemei!” Eget-földet megmozgatott, hogy férjet találjon neki, de ugyan kinek kellett volna egy férgekkel teli kabáb? Egyik szemében volt egy aprópénz nagyságú folt, és mivel egyik lába kissé rövidebb volt, bicegett is.
Az egész városrészben furcsa bojkott vette kezdetét. Mikor szükség volt Rahmán úrra, az emberek ráförmedtek: „Megengedtük neked, hogy ebben a városrészben lakhass, talán ez nem volt elég nagy kegy?” Rahmán úr ezt úgy fogta fel, mint megbecsülésének a növekedését. Éppen ez volt az oka, hogy Skorpió néni folyton ott ült Rahmán úr ablakában, és vastagon szitkozódott, hiszen a rajta kívül a városrészben mindenki tartott apánktól. Ugyan ki akaszkodott volna össze egy tisztségviselővel? Azon a napon tudtam meg, hogy Bádsáhí asszony a mi egyetlen apai nagynénink, és ő az, aki a mi családunkra szórja hosszabbnál hosszabb szidalmait. Anyánk sápadtan és riadtan ült a belső szobában, mintha Skorpió néni hangja villámként csaphatott volna le rá. Bádsáhí asszony időről időre kiült Rahmán úr ablakába, és kihívóan kiáltozott. Apánk, kissé fedezékbe húzódva, élvezettel olvasta karosszékében terjedelmes újságját, és hol az egyik, hol a másik fiúval olyan dolgokat üzent válaszul, hogy Bádsáhí néni rögtön az angyalok nyelvén kezdett szólani. Mi erre felhagytunk a játékkal meg a tanulással, és az udvaron összegyűlve tekergettük a nyakunk, hogy hallhassuk a drága nénikénk átkozódását. Tekintélyes méreteivel teljesen betöltötte az ablakot, amelyben ült. Annyira hasonlított apánkra, mintha ő maga ült volna ott, bajuszát levéve és egy kendőt magára terítve, és az átkok meg a szidalmak ellenére teljes bizalommal bámultuk őt.
170 centi magas termet, négy ujjnyi széles csukló, olyan állkapocs, mint egy oroszláné, hattyúfehér haj, hatalmas száj, óriási fogak, vastag áll, és hozzá egy hang, amely kissé talán még mélyebb is volt apánkénál!
Bádsáhí néni mindig fehér ruhát hordott. Azon a napon, mikor Maszúd Alí bácsikánk játszadozni kezdett a takarítólánnyal, a nénikénk a mozsártörővel az összes karperecét darabokra törte és színes kendőjét is levetette. Attól a naptól fogva a férjét csak „megboldogultnak” vagy „néhainak” nevezte, és nem engedte, hogy olyan kéz nyúljon a testéhez, amely egy takarítónőt érintett.
Mindez még fiatalasszony korában történt, és ő azóta „özvegységben” élt. A mi apai nagynénénk férje egyben anyánk apai nagybátyja is volt. Egyébként teljes volt a zűrzavar: apánk anyánkkal valami nagybácsi-szerű rokonságban is állt. Még mielőtt összeházasodtak és anyánk még kislány volt, mindig bepisilt, ha meglátta apánkat, és mikor megtudta, hogy ezzel a félelmetes óriással fogják őt eljegyezni, elcsent egy kis ópiumot a nagyanyja (vagyis apánk nagynénje) dobozából és megette. Az ópium nem volt túl sok, így néhány nap hánykolódás után jobban lett. Akkoriban apánk Alígarhban tanult. Alighogy hírét vette anyánk betegségének, otthagyta a vizsgáit és hazaszaladt. Nagyapám (aki egyben apánk unokatestvére és öreg barátja is volt) nagy nehezen a lelkére beszélt, és visszaküldte, hogy tegye le a vizsgáit. Ameddig ott volt, étlen-szomjan járkált fel s alá. Anyám félig nyitott szemmel, az idegességtől remegve nézte robosztus árnyékát a pardá mögül.
– Umráó bátyám, ha valami történne vele … – mennydörögte az óriás hangja. Nagyapám felkacagott:
– Ugyan már, öcsém, csillapodj, semmi sem fog történni.
Az én kislányos anyám ebben a pillanatban egyszeriben nővé vált. Szívéből teljesen eltűnt az ember-óriás iránt érzett félelem. Azóta mondogatta az én Bádsáhí nénikém, hogy anyám egy boszorkány, és már a házasság előtt viszonya volt a bátyjával, és teherbe esett tőle. Mikor anyám a gyerekei jelenlétében meghallotta ezeket a sértéseket, olyan keserves sírásra fakadt, hogy egészen elfeledkeztünk a nekünk kiosztott verésekről, és szeretettel néztünk rá. De mikor apánk meghallotta a szitkokat, tündérek kezdtek táncolni komoly szemében. Ezzel a szeretetteljes kérdéssel küldte ki hozzá a kisöcsémet:
– Ugyan mit ettél ma, nénikém?
– Az anyád máját!
Az oda nem illő reakciótól a nénikénk csak még nagyobb haragra lobbant. Aztán apánk egy újabb üzenetet küldött:
– Nénikém, ha aranyér nőtt a szádban, hashajtót szedj, hashajtót!
Erre ő azt kezdte kiabálni, hogy hollók és keselyűk lakmározzanak fiatal bátyám rothadó holttestén. A menyasszonyára, aki szegény, ki tudja, hol üldögélt elképzelt vőlegénye szerelméről álmodozva, az özvegység átkát kiáltotta. Anyánk ujját a fülébe dugva mormolta: „Mindenható vagy te, Uram, kergesd el a rontást gyorsan!”
Aztán apánk, csak hogy ingerelje, megint elküldte a kisöcsémet ezzel a kérdéssel:
– Bádsáhí néni, hogy szolgál a takarító néni kedves egészsége?
Attól féltünk, még a végén kiugrik a nénikénk az ablakból.
– Eredj innen, te kígyó kölyke, ne bosszants, mert különben a cipőmmel verem szét a képed! Ez az öregember csak ül odabent, és betanítja a kölykeit! Ha mughal gyerek vagy, hát beszélj velem szemtől szembe!
– Rahmán úr, hé, Rahmán úr, miért nem ad mérget ennek a veszett szukának? – mondta ijedten a kisöcsém, ahogy apánk tanította neki. Ám egyáltalán nem kellett félnie, hiszen mindenki tudta, hogy csak a hang az övé, a szavak apánktól erednek. Ezért hát a bűn nem a kisöcsém lelkén száradt. Mégis, mikor ilyeneket mondott a nénikéjéről, aki annyira hasonlított apára, kiverte a veríték.
Micsoda ég- és földnyi különbség volt apám és anyám családja között! Anyám rokonai a doktorok utcájában laktak, apám rokonai pedig a kocsihajtókéban. Anyám ősei Szalím Csistí családjából származtak, akinek a mughal uralkodó a mursid (szellemi vezető) rangot adományozta, és így megismerte a megváltáshoz vezető utat. Évszázadok óta Hindusztánban éltek, a bőrük megsötétedett, vonásaik lágyabbak lettek, vérmérsékletük pedig higgadtabb.
Apám rokonai a hódítók utolsó csapataival érkeztek, és gondolatban még mindig lovaik hátán száguldoztak. Vér helyett láva folyt az ereikben, vonásaik élesek, mint a kivont kard, arcuk rózsás, mint az angoloké, termetük egy gorilláé, hangjuk mennydörgő, mint az oroszláné, kezük-lábuk mint egy-egy mestergerenda. Anyám rokonainak viszont keze-lába törékeny, természetük poétikus, ha szóltak is, mindig halk hangon, és többnyire orvosok, vagy tudós, joghoz értő emberek voltak. Ezért is nevezték a városrészt a doktorok utcájának. Néhányan az üzleti ügyekből is kivették a részüket, és sálszövők, aranyhímzők vagy éppen illatszerárusok lettek. Apám családja az efféle embereket csak zöldségeseknek meg henteseknek nevezte, hiszen ők maguk többnyire katonáskodtak. Anyám rokonai sohasem leltek hasonló örömöt a harcias dolgokban, hogy nevet szerezzenek a birkózásban, pankrációban, vagy az úszóversenyeken, vagy hogy szkanderezzenek meg kardot forgassanak. Ugyanakkor anyám rokonainak kedvenc időtöltésére, a kocka- és táblajátékra, apám családja úgy tekintett, mint heréltekhez méltó szórakozásra.
Mondják, mikor kitör a tűzhányó, a láva a völgy ölébe folyik. Talán épp ez volt az oka, hogy apám ősei önkéntelenül is anyám ősei felé sodródtak. Hogy mikor és kiknek a révén jött létre a kapcsolat, mindez meg van írva a családfákban, de már nem emlékszem rá pontosan. Apai nagyapám nem Hindusztánban született. Apai nagyanyám és testvérei ugyanezzel a családdal álltak kapcsolatban, de volt egy hajadon kishuguk, akit ki tudja miért a sékhekhez házasítottak be. Talán anyám nagyapja valami varázslatot bocsátott a nagyapámra, hogy az a hugát, Bádsáhí néni szavajárásával, egy „zöldségesek és hentesek” családjából valóhoz adta. Mikor szitkokat szórt „néhai” férje fejére, egyszersmind apját is mindig megátkozta, hogy még a sírban se leljen nyugalmat, mert beszennyezte a Csughtáí család becsületét.
A nénikémnek apámon kívül volt még egy bátyja, valamint volt egy öccsük is. A három fivér egyszem kényeztetett hugocskája mindig is akaratos és szeszélyes volt. Félelemmel vegyes csodálatot ébresztett bennük, és mindig elérte, hogy ajnározzák. Teljesen fiú módra nevelték: rendszeresen lovagolt, gyakorolta az íjászatot és a kardforgatást. Amúgy elterebélyesedett, és olyan volt, mint egy domb, de birkózó módjára mellét kidüllesztve járt – a melle is felért négy asszonyéval.
Apám tréfából folyton ugratta anyámat:
– Asszony, kiállsz-e birokra Bádsáhíval?
– Jaj nekem, Isten őrizz! – mondta anyám, egy művelt, tudós apa lánya, kezével a füléhez kapva. De apám tüstént elküldte a kihívást a kisöcsémmel a nénikémnek:
– Nénikém, kiállsz-e birokra a mamával?
– Hogyne, persze, hívd csak ide anyádat, jöjjön csak ide jól felövezve. Ha nem csinálok belőle bolondot, hát ne legyek Mirzá Karím Bég lánya. Ha apád fattya vagy, hát hívd csak ide azt a tudósivadékot …
Anyám erre összefogta széles szárú lakhnaúi pájdzsámáját, és sietve elbújt a sarokba.
– Bádsáhí néni! A nagyapa ugye egy falusi bunkó volt? És a másik nagyapa tanította neki a számlakönyvet?
Anyám ükapja egyszer talán tényleg tanította valamire az ükapánkat, apám mindenesetre kifacsarta a tényeket, csak hogy bosszanthassa a hugát.
– Ó az a seggtörlő ugyan mire taníthatta volna az apámat, az a sehonnai álszent! A mi kegyelemkenyerünkön élt!
Ezzel a Szalím Csistí és Akbar bádsáh közötti viszonyra utalt. Mi, vagyis a Csughtáík Akbar bádsáh családjából származunk, aki anyám ősapját, Szalím Csistít szentnek ésmursidnak nevezte, de a nénikém szerint „egy fészkes fenét volt az szent meg mursid, egy szentfazék volt, csak egy szentfazék!”
Három fivére volt, és mind a hárommal megharcolta a maga harcát. Ha méregbe gurult, csíkokra szabdalta mindhármukat. Az idősebb bátyja nagyon ájtatos ember volt, őt csak fakírnak meg koldusnak hívta. Apám a kormány szolgálatában állt, őt árulónak és az angolok rabszolgájának nevezte. Hiszen az angolok vetettek véget a mughal uralomnak, különben ma a „néhai” száraz kenyéren tengődő takács, vagyis a nagybátyám helyett a Vörös Erődben Zébunniszához hasonlóan rózsavízbe mártózva valamilyen uralkodó mellett ülhetett volna, mint királyné. Az öccse igazi hétpróbás gazember volt, és a rendőrök gyakran idegesen tudakozódtak a holléte felől tisztviselő bátyja házában. Többször is gyilkolt és rabolt, és nem volt párja az ivászat meg a kurválkodás terén. A nénikénk csak rablóként emlegette, ami – figyelembe véve a személyiségét – elég erőtlen kifejezés.
Ám „néhai” férjével haragjában így perelt: „Te nyomorult gazember, nem vagyok én támasz nélkül! Ha az öcsém meghallja, hát egy szempillantás alatt kezedbe adja a beleidet! Rabló ám ő, igazi rabló! Ha tőle megmenekülnél, hát a tisztviselő bátyám majd megrohaszt a börtönben, egész életedben forgathatod a malomkövet! Ha tőle is megmenekülnél, hát ott van a legidősebb, igazi szentember, majd ő megátkozza egész jövendő életedet! Nézd csak, énmughal leány vagyok, nem pedig egy sékhání-fatání, mint a te anyád!” De a bácsikám nagyon jól tudta, hogy mind a három báty együttérez vele, ezért hát csak ült és mosolygott, azzal az édes méregbe mártott mosollyal, amivel anyám rokonai hosszú éveken át kínozták apám rokonait.
Apám minden íd és baqaríd alkalmával fogta a fiait és az ünnepség helyszínéről elment egyenesen a nénikénkhez, hogy meghallgassa az átkozódását és a szidalmait. A néni tüstént apardá mögé rejtőzött, és onnan bentről kezdte átkozni boszorkány anyámat meg a rabló bácsikámat. A szolgálóval kiküldött egy kis szévaijánt, de azzal, hogy „a szomszéd küldte”.
„Ugye nem tettél bele mérget?” kérdezte apám, csak hogy felbosszantsa. Erre aztán darabokra szedte anyám egész családját.
Miután megette a szévaijánt, apám odaadta neki az ídít, az ünnepen szokásos pénzajándékot, de ő rögtön ledobta a földre, mondván: „Add oda a sógoraidnak, úgyis a te kenyeredet eszik!” Aztán apánk szép csendben elment. Tudta, hogy Bádsáhí néni a pénzt a szeméhez szorítva órákon keresztül fog sírni.
Aztán titokban hivatta az unokaöccseit, és kezükbe nyomva az ídít így szólt: „Csibészek, ha elmondjátok anyátoknak-apátoknak, hát darabokra szabdallak és megetetlek titeket a kutyákkal!” De a szüleink mindig megtudták, mennyi ídít kaptak a fiúk.
Ha apánk az íd napján valami miatt nem tudott elmenni hozzá, egymás után kezdtek érkezni az üzenetek: „Nuszrat asszony megözvegyült, na végre, most már megnyugodott a lelkem.” Gonoszabbnál gonoszabb üzenetek követték egymást egészen estig, mikor aztán ő maga jelent meg Rahmán úr emeleti szobájának ablakában, hogy ránk zúdítsa szidalmait.
Egy íd alkalmával mikor apánk épp a szévaijánt eszegette, talán a melegtől émelyegni kezdett és hányt. Alig sóhajtott fel, hogy „nézd, Bádsáhí asszony, bocsásd meg, ha vétettünk ellened, ütött az óránk”, a nénikénk máris sebbel-lobbal félredobta a pardát, és mellét verve elindult hazulról. Mikor aztán látta, hogy apánk huncutul mosolyog, sarkon fordult és szitkozódva hazament.
„A jöttödre, Bádsáhí, még a halál angyalának is inába szállt a bátorsága és elszaladt, különben még ma végünk lett volna!” mondta apánk. Ne is kérdezzék, milyen súlyos átkokkal válaszolt erre a nénikém, mikor látta, hogy a bátyja nincs veszélyben: „Isten segedelmével csapjon beléd a mennykő, ess a csatornába és törd ki a nyakad, és senki ne legyen, aki kivigye a hulládat a temetőbe!”
Apánk csak hogy ingerelje, kiküldött neki két rúpiát ezekkel a szavakkal: „Ha a családdóminíjai káromkodnak a szórakoztatásunkra, jár egy kis adomány a mutatványukért!” Erre aztán őrjöngeni kezdett a dühtől: „Az anyádnak meg a hugodnak add azt a pénzt!” Majd a saját szájára verve mondta: „Jaj, Bádásáhí, hogy feketednél meg, hiszen a saját hulládat rugdosod!”
A nénikénk igazából csak a bátyjával állt hadilábon, annyira, hogy már a neve hallatára is felpaprikázódott. Egyébként ha valahol találkozott anyánkkal úgy, hogy apánk nem volt vele, kedvesen megölelte, és mézes-mázos hangon kérdezte: „A gyerekek jól vannak?” Egészen elfelejtette ilyenkor, hogy ezek az ő hitvány bátyjának a gyerekei, akit átkozni fog, míg világ a világ. Anyánk egyben az unokahúga is volt. Barátom, micsoda zűrzavar! Apám és anyám családjában én a saját anyám valahányadik fokú unokatestvére is voltam. Hasonlóképpen a saját apám egyben a sógorom is volt.
Ki tudja, mennyi fájdalmat okozott anyám családja apám családjának! De igazi katasztrófa akkor történt, mikor a nénikém lánya, Muszarrat odaadta a szívét anyai nagybátyámnak, Zafarnak. Úgy történt a dolog, hogy mikor anyai dédanyámból, vagyis apám nagynénjéből távozni készült a lélek, mind a két család tagjai sorra érkeztek, hogy ápolják őt. Nagybátyám is eljött, hogy megnézze a nagyanyját, és anyjával együtt Muszarrat is eljött, hogy megnézze a nénikéjét.
Bádsáhí néni nem tartott semmi rossztól. Tudta jól, hogy megnyugtató mértékben ültette el az utálatot a lányában anyám családja iránt, és a tizenöt éves Muszarrat teste is ugyan milyen volt még? Az anyja feneke mellett aludt, aki még mindig csecsemőként tekintett rá.
Mégis, mikor a nagybátyám gesztenyebarna, édes sörbettel teli szemével végigmérte Muszarrat kisasszony hajlékony termetét, hát ott helyben kővé dermedt.
Mikor az egész napos ápolásba belefáradt idősebb családtagok aludni tértek, a két engedelmes fiatal az ágy lábánál üldögélve jóval többször pillantott egymásra, mint a betegre. Mikor Muszarrat kisasszony ki akarta cserélni a jeges vízbe áztatott kendőt az idős hölgy homlokán, Zafar kezét már ott találta.
Másnap az idős hölgy hirtelen kinyitotta a szemét. Reszketve – remegve, párnák segítségével felült, és rögtön magához kérette az egész család felelős tagjait. Mikor mind összegyűltek, kiadta a parancsot: „Hívjátok a kádit!”
Az emberek zavarba jöttek: minek hívatja az öregasszony a kádit? Csak nem akar az utolsó pillanatban megházasodni? De hát kinek lett volna mersze tiltakozni?
„Add össze ezt a kettőt!”
Az emberek ide-oda forgolódtak: miféle kettőt? Ám ekkor Muszarrat kisasszony ájultan esett össze, Zafar bácsikám pedig káromkodva kirohant. Lefülelték őket, és megtartották az esküvőt. Bádsáhí néni szóhoz sem jutott a döbbenettől.
Igaz, nem történt semmilyen veszedelmes dolog, csak megfogták egymás kezét, de az idős hölgy számára ez már mindennek a teteje volt..
Aztán Bádsáhí nénikém dührohamot kapott, és ló meg kard nélkül is iszonyú felfordulást csapott. Szempillantás alatt kipenderítette a lányát meg a vejét, és apám volt kénytelen a házába fogadni őket. Anyám nagyon boldog volt, mikor meglátta ragyogóan szép sógornőjét. Nagy pompával megülték a lakodalmat.
Bádsáhí néni attól a naptól fogva feléje sem nézett a lányának. Többé a bátyjával sem érintkezett, a férjétől pedig már jóval korábban eltávolodott. Elfordult a világtól, és valami méreg járta át szívét-lelkét. Az élet belémart, mint egy csuklyáját kifeszítő kígyó.
„A vénasszonynak unoka kellett, hát megjátszotta magát, hogy behálózhassa a lányomat!” – mondogatta folyton-folyvást, mert csakugyan az idős hölgy ezután még vagy húsz évet élt. Ki tudja, talán igaza volt a néninek.
A testvérek életük végéig nem békültek ki. Mikor apámnak már negyedszer volt rohama és közel volt már a vég, magához hivatta Bádsáhí nénit: „Bádsáhí, ütött az utolsó órám, gyere ide, ha be akarod tölteni szíved vágyát!” Ki tudja, miféle nyíl rejtőzött ebben az üzenetben. A fivér lőtte ki, és átfúrta nővére szívét. Jajveszékelve és mellét verve, egy lavina sodrásával átlépte azt a küszöböt, melyre eddig a lábát sem tette.
„Nézd, Bádsáhí, meghallgatásra találtak a fohászaid!”
Apám még kínjai közepette is mosolygott. Szeme most is fiatalon csillogott. Bádsáhí néni ősz haja ellenére még most is ugyanannak a pici lánynak látszott, aki gyerekkorában addig toporzékolt, míg bátyjai nem teljesítették az akaratát. Ravasz tigris-szemében egy ártatlan bárány rémülete ült. Márványfehér sziklaarcán hatalmas könnycseppek gördültek le.
„Most szórj rám átkokat, Skorpió!” – szólt hozzá kedvesen apám. Anyám zokogva koldult átkokat Bádsáhí asszonytól.
„Ó, Allah … Ó, Allah …” – akarta mennydörögni, de megremegett a hangja.
„Ó… ó, Allah, add oda az én életemet a bátyámnak, ó, Uram, a prófétádra kérlek … ” – olyan kétségbeesett zokogásban tört ki, mint egy gyerek, akinek nem jut eszébe a lecke.
Mindenki falfehéren állt. Anyám megtántorodott. Ó Istenem, Skorpió néni száját aznap egyetlen átok sem hagyta el.
Csak apám mosolygott tovább, ahogyan mindig is mosolyogva hallgatta átkozódásait.
Igaz a mondás, a húgok átka nem fog a fivéreken: megszűri az anyatej.
Megjelent: Négyesi Mária (vál.): Tea a Tádzs Mahalban. Mai indiai elbeszélők. Argumentum, 1998.