Kamlésvar: Halál Delhiben

(Gáthy Vera fordítása)

Mindent a köd leple borít. Már reggel kilenc óra is elmúlt, de egész Delhit bevonja a pára. Az utcák nyirkosak, a fák vizesek. Semmit se lehet tisztán látni. Az élet lüktetése csak hangok formájában jut el a tudatig, hangokban, amelyek betöltik a fület. Az épület minden részéből hangok áramlanak. Mint más napokon, Vászvání szolgája begyújtott a kály­hába, és a tűz zümmögése áthallatszik a falon. A szomszédos szobában Atul Mavání tisztítja a ci­pőjét. Fönt meg a szardárdzsí kenegeti lakkal a szakállát. Ablaka fölött, a függöny mögött a vil­lanykörte úgy ragyog, mint egy óriási gyöngyszem. Minden ajtó zárva, minden ablakon függöny, de az épület minden részében mégis ott az élet lükte­tése. A harmadik emeleten Vászvání becsukta a fürdőszoba ajtaját, és kinyitotta a csapot.

Buszok sietnek a ködön át, súlyos kerekük csi­korgása közeledik, majd elenyészik a távolban. A járdák zsúfoltak, és mégis minden ködbe bur­kolt személy sodródó gyapotpamacsra emlékeztet.

A gyapotpamacsok pedig csendben elmerülnek a homály tengerébe. A buszok zsúfoltak. Az embe­rek a hideg üléseken szoronganak, közöttük egy­-egy figura úgy csüng, mint Jézus a keresztfán: kar­juk kinyújtva, kezükben nem szög van, hanem a busz jeges, fénylő rúdja.

Távolabb az utcán halottas menet közeleg.

Biztos ez az a temetés, amiről az imént olvastam az újságban: „Széth Diváncsand, a Karolbagh ne­gyedből való jól ismert és népszerű üzletember, mágnás, ma este az Irwin kórházban elhunyt. Holt­testét otthonába szállították. Holnap reggel kilenc órakor indul a halottas menet az Árja Szamádzs úton a Pancskuin halottégetőhöz, ahol az utolsó szertartások lesznek.”

Biztosan az ő holttestét hozzák itt az úton. Mö­götte lassan és csendben emberek mennek, mind­egyikük kendőkbe burkolódzott, és sapkát visel. Semmit se lehet egészen tisztán látni…

Kopognak az ajtómon. Leteszem az újságot, és kinyitom az ajtót. Atul Mavání áll a küszöbön.

– Barátom, nagy gondban vagyok. Ma nem járt erre a vasaló ember. Használhatnám az ön vasaló­ját? – Atul szavaira megkönnyebbülést éreztem. Amikor megpillantottam, attól féltem, hogy felveti a halottas menethez való csatlakozás kérdését. Azonnal odaadom neki a vasalót, elégedetten, hogy most végre kivasalja a nadrágját, aztán elmegy, és körbejárja a követségeket.

Amióta csak olvastam az újságban Széth Diván­csand halálát, attól tartok, hogy valaki megjelenik, és javasolja a búcsúztatáson való részvételt a hideg ellenére. Ebben a házban mindenki ismerte őt. Va­lamennyien finom és művelt emberek.

Aztán a szardárdzsí szolgája jön le a lépcsőn, morfondírozva kinyitja az ajtót és kimegy. Önma­gam megnyugtatására utána szólok: – Dharmá! Hová megy?

Amikor válaszol, hogy – megyek vajat venni a szardárdzsínak -, gyorsan pénzt adok neki, hogy nekem meg cigarettát hozzon.

A szardárdzsí vajért küldte a reggelijéhez, ami azt jelenti, hogy ő se szándékozik csatlakozni a ha­lottas menethez. Ez további megkönnyebbülést je^­lent. Mivel Atul Mavání és aszardárdzsí nem készülődnek, akkor én szóba se jöhetek. Azok ketten, meg a Vászvání család gyakrabban látogattak el Széth Diváncsandhoz. Én csak négyszer vagy öt­ször találkoztam vele. Ha ők nem tervezik, hogy megjelennek, akkor az én részvételem kérdése fel se merül.

Vászváníné megjelent az utcai erkélyen. Különös fehérség ül vonzó arcán, és valami enyhén piros szín a múlt este feltett rúzstól. Csak egy köntös van rajta, és éppen a haját tűzi fel. Hallani a hangját: – Drágám, hozz nekem egy kis kenőcsöt, légy szí­ves.

Ez még jobban megnyugtat. Azt jelenti, hogy Vászvání se megy a szertartásra.

A halottas menet lassan közeleg az Árja Sza­mádzs út távolabbi vége felől…

Atul Mavání visszahozza a vasalót. Miután át­vettem, be akarom csukni az ajtót, de ő bejön, és megkérdezi:

– Hallotta, hogy Széth Diváncsand tegnap meg­halt?

– Éppen most olvastam az újságban – válaszo­lok azonnal, nehogy a beszélgetés tovább folyta­tódjon erről. Atul arca fénylik. Biztos most borot­válkozott.

– Igazán kitűnő ember volt az a Diváncsand.

Attól félek, hogy ha a megjegyzések tovább foly­tatódnak, morális kötelezettséget fogok érezni, hogy csatlakozzam a halottas menethez. Ezért megkér­dezem:

– A maga vállalkozásából mi lett?

– Csak a gép késik. Amint megérkezik, a szer­ződés életbe lép. Ennek a szerződéses munkának igazán nincs semmi értelme. De hát mit lehet ten­ni? Ha sikerül nyolc vagy tíz gépet elhelyeznem, elkezdhetem a saját üzletemet. – Atul folytatja és megjegyzi: – Testvér, Diváncsandzsí nagyon sokat segített nekem, amikor először idejöttem. Neki kö­szönhető, hogy valami munkát kaptam. Az embe­rek nagyon tisztelték őt.

Diváncsand nevének hallatára hegyezem a fü­lemet. Aztán a szardárdzsí dugja ki a fejét az ab­lakon, és kérdezi:

– Maváni úr, mikor kezdődik?

– Hát, eredetileg kilenc órakor, de talán ké­sőbb kezdik a hideg meg a köd miatt. – Ez min­den bizonnyal a halottégetésre vonatkozik.

A szardárdzsí szolgája, Dharmá, meghozta ne­kem a cigarettát, és most teához terít odafent. Majd Vászváníné hangja hallatszik:

„Prémilá biztosan ott lesz. Nem gondolod, drá­gám?”

„Hát úgy illene – mondja Vászvání átsétálva az erkélyen. – Siess és készülj.­”

– Eljön ma este a kávéházba? – kérdezi tőlem Atul.

– Talán. – Magamra csavarom a takarót, ő meg visszamegy a szobájába.

Egy perccel később hallom a hangját:

– Testvér, be van a villany kapcsolva?

– Igen – válaszolom, és tudom, hogy biztosan elektromos merülő forralót használ vízmelegítés­hez.

– Cipőtisztítás! – hirdeti a cipőtisztító fiú ud­variasan, megszokott módján, és aszardárdzsí fel­hívja. A fiú az ajtó előtt ül, és nekilát a munkájá­nak, a szardárdzsí meg utasítást ad szolgájának, hogy pontosan egy órakor hozza az ebédet: „Süss néhány ropogós lepényt, és csinálj salátát is.”

Tudom, hogy a szolgája egy csirkefogó. Soha nem viszi be az ebédet időben, és nem is azt főz, amit a szardárdzsí akar.

Kint az utcát még mindig sűrű köd borítja, a napsütésnek nyoma sincs. A hetes busz indul, belül lógnak a keresztre feszített Krisztusok, és egy kalauz jegyeket oszt a sorban állóknak. Az apró­pénz csengése hallatszik, valahányszor visszaad. A párába burkolt gyapotlabdák között a sötét egyenruhás kalauz olyannak tűnik, mintha maga volna a sátán.

A halottas menet most már valamivel közelebb jött.

„Kék szárit vegyek fel?” – kérdezi Vászváníné.

Vászvání válaszának tompított hangja arra utal, hogy éppen nyakkendőjének csomóját köti.

A szolga kikefélte a szardárdzsí öltönyét, és egy akasztóra rakta. A szardárdzsí a tükör előtt áll, és a turbánját köti.

Atul Mavání tűnik fel ismét, aktatáskával a ke­zében. Az az öltöny van rajta, amit a múlt hónap­ban csináltatott. Arca friss, és a cipője ragyog.

– Maga nem megy? – kérdezi. Mielőtt megkér­dezhetném, hogy „hova mennék?”, újra megszólal:

– Jöjjön, szardárdzsí! Késő lesz… már elmúlt tíz óra.

Két perccel később a szardárdzsí jön is lefelé a lépcsőn. Közben Vászvání föntről észreveszi Ma­vání öltönyét, és érdeklődik:

– Hol csináltatta azt a ruhát?

– A Kán piacon.

– Nagyon jól varrták meg. Szeretném elkérni a szabó címét. – Majd a feleségét szólítja: – Gye­rünk, drágám. Jó. Majd lent megvárlak. – Csat­lakozva Maváníhoz és a szardárdzsíhoz, megtapo­gatja az öltöny anyagát.

– Indiai a bélése?

– Angol!

– Kitűnő a szabása – mondja és beírja a no­teszába a szabó címét. Vászváníné jelenik meg a balkonon, még makulátlanabbnak tűnik a nyirkos, hűvös reggelen. A szardárdzsíMaváníra kacsint, és fütyörészni kezd.

A menet és a holttest most pontosan az abla­kom alatt halad el. Néhányan gyalog kísérik, egy­-két autó megy lassan mögötte. Az emberek elme­rülten beszélgetnek.

Vászváníné lejön, hajában egy szál virág: a szardárdzsí a díszzsebkendőt igazgatja a szivarzse­bében. Mielőtt kilépnek az ajtón, Vászvání meg­kérdezi tőlem:

– Maga nem jön?

– Csak menjenek előre, majd én is odaérek – mondom. A következő pillanatban azon tűnődöm, hogy hová is hívott engem. Ezen töprengek, miköz­ben ők négyen elhagyják a házat.

A halottas menet tovább halad az úton. Hátul­ról egy autó közelít, és lelassít a menet mellett. A sofőr néhány szót vált az egyik gyalogossal, majd továbbhajt. A két autó a menet végéről elő­regördül és követi. Vászváníné és a három másik a taxiállomás felé tart. Figyelem őket. Vászváníné magára borította a szőrmestóláját, a szardárdzsí meg vagy fel­ajánlja neki szőrmekesztyűjét, vagy éppen csak mutogatja. A taxisofőr odajön, kinyitja az ajtót, és ők négyen beszállnak. A taxi errefelé tart, és a ko­csiból nevetést hallok. Vászvání a menet felé mu­tat, és mond valamit a sofőrnek.

Csendben állok, megfigyelek mindent, és vala­milyen okból most úgy érzem, a legkevesebb, amit megtehettem volna, hogy csatlakozom Diván­csand halottas menetéhez. Különösen a fiát isme­rem jól, és az ilyen esetekben az ember együttérzés­sel fordul még az ellensége felé is. A hidegtől gyengül az elhatározásom, de a halotti szertartás­hoz való csatlakozás kérdése valahol mélyen belül szüntelenül piszkál.

A taxi a holttest közelében lelassít. Mavání ki­dugja a fejét, és mond valamit. Aztán a taxi áttér a jobb oldalra és továbbmegy.

Megvertnek érzem magam, veszem a kabátom, belebújok egy szandálba, és lemegyek a lépcsőn. Lábam automatikusan a menet felé irányít, és csendben meghúzódom a holttest mögött. Négyen viszik a vállukon, heten mennek mellette – én va­gyok a hetedik. Arról a különbségről gondolko­dom, ami nyomban bekövetkezik, mihelyt valaki meghal. Még a múlt évben is, amikor Diváncsand lánya férjhez ment, ezrek gyűltek össze, autósor állt a háza előtt…

Elértünk a Link Roadhoz. A következő kanyar után van már a Pancskuin halottégető.

Amint a menet befordul a sarkon, tömeget és autósort látok. Robogó is van néhány. Fecsegés hallatszik az egyik oldalról, ahol egy csomó asszony áll. Mindegyik másként fésülte a haját, és amint itt álldogálnak, összképük ugyanolyan szín­pompás, mint amit az ember a Connaught Place-en lát. A férfiak csoportjából cigarettafüst emelkedik a magasba, és elkeveredik a köddel. Az asszonyok piros ajka és fehér foga ragyog, amint beszélnek, a szemükben büszkeség…

A holttestet letették kint egy emelvényre. Most csend van. A szétszóródott tömeg összegyűl a test körül, a sofőrök, kezükben virágcsokrokkal és fü­zérekkel állnak, és várják úrnőjük pillantását.

Tekintetem Vászváníra vetődik. Igyekszik jelt adni a feleségének, hogy menjen a holttesthez, de az csak áll, és beszélget egy másik asszonnyal…

A holttest arcát kitakarták, és az asszonyok most virágokat és füzéreket raknak köré. A sofő­rök, elvégezve kötelességüket, a kocsik közelében cigarettáznak.

Egy hölgy, miután elhelyezett egy virágfüzért, zsebéből zsebkendőt vesz elő, a szeméhez tartja, szipog egy kicsit, aztán hátralép.

Most valamennyi asszony zsebkendőt vesz elő, és orrfújás hallatszik mindenfelől.

Néhány férfi füstölőt gyújt, és elhelyezi a ha­lott fejénél. Ott állnak mozdulatlanul.

A hangokból úgy tűnik, hogy a fokozódó szo­morúság elérte az asszonyok szívét.

Atul Mavání egy papírt vett elő az aktatáská­jából, és Vászvánínak mutatja. Azt hiszem, útle­vélkérelem.

A ravatalt beviszik a halottégető területére. A tömeg a kapun kívül marad és figyel. A sofőrök vagy elszívták cigarettájukat, vagy eloltották, és már a kocsijukat őrzik.

A holttest végleg belül kerül.

A férfiak és a nők, akik azért jöttek, hogy kife­jezzék részvétüket, most távoznak.

Hallatszik a kocsik ajtajának nyitása és csukó­dása. A robogósok beindítják a motort, egyesek a buszmegálló felé tartanak.

A köd még mindig sűrű. Az úton buszok men­nek, és Vászváníné megjegyzi: – Prémilá meghí­vott minket ma estére. Ugye, eljössz, drágám? Autó jön értünk. Rendben van?

Vászvání egyetértően bólint.

Az autón távozó nők mosolyognak és búcsúz­kodnak egymástól. – Viszontlátásra – hallatszik egymás után. Az autók elindulnak…

Atul Mavání és a szardárdzsí a buszmegálló felé sétál, én meg ráébredek, hogy ha úgy készültem volna, innen egyenesen mehetnék dolgozni. De most már fél tizenkettő van.

A halotti máglyát meggyújtották, négy-öt férfi üldögél egy fa alatt a padon. Ők is, mint én, vé­letlenül bejöttek. Ők biztos szabadságot vettek ki erre a napra. Különben úgy öltöztek volna, hogy innen mennek dolgozni.

Nem tudok dönteni, hazamenjek-e, hozzam ma­gam rendbe, és bemenjek a hivatalba, vagy éljek a haláleset mentségével, és vegyek ki egy nap sza­badságot. Végül is valóban meghalt valaki, és én tényleg ott voltam a temetési menetben.