Bibhútibhúsan Bandjópádhjáj: Áranjaka [1] – Az erdő könyve
1
Érdekes élményben volt részem.
Hírt kaptam, hogy a móhanpurái védett erdőtől tizenöt-húsz mérföldnyire délre nagy kiterjedésű szála- és ébenfaerdőt árverez el a Körzeti Adóbeszedő Hivatal. Azonnal megsürgönyöztem a központi irodának, és postafordultával azt az utasítást kaptam, hogy licitáljak rá.
Előtte azonban szükséges volt saját szememmel is megtekintenem. Míg nem tudom, mi van benne, nem vagyok hajlandó licitálni. Közel volt az árverés, így mindjárt a választávirat kézhez vételének másnapján útra keltem.
Kísérőim már kora hajnalban elindultak, fejükön ládával, ágyneművel és egyéb poggyásszal. A móhanpurái erdő határában értem utol őket, mikor a Káró folyón keltek át. Banvárílál jegyző is elkísért.
A Káró keskeny hegyi folyócska. Térdig érő vize kavicsrengetegben csobogva tör előre. Mindketten leszálltunk a lóról, nehogy a síkos köveken, kavicsokon botladozva elessenek az állatok. A túlsó partot föveny borította. Ott sem lehetett még nyeregbe szállni; elsüppedtünk volna a homokban. Tizenegy óra lett, mire szilárd területre értünk.
– Itt kell megebédelnünk, uram. Nem tudni, később találunk-e vizet – mondta Banvárílál jegyző.
A folyónak ezen a partján nagynak nem nevezhető, lakatlan erdőség terül el. Kisebb-nagyobb szála-, ében- és papagájfákból álló őserdő, sűrűn benőtt köves vidék ez. Embernek se híre, se hamva.
Kutyafuttában ebédeltünk, mégis egy óra lett, mire továbbindultunk.
Telt-múlt az idő, de az erdőnek nem akart vége lenni. Jobb lenne, gondoltam, ha nem folytatnánk a menetelést, hanem letáboroznánk egy nagy fa alatt. Két erdei falut – az egyiket Kulpálnak, a másikat Burudinak hívják – persze már magunk mögött hagytunk. De akkor még csak három fele járt, így eszünkbe sem jutott tanyát verni éjszakára. Nem sejtettük, hogy estig sem keveredünk ki az erdőből.
Szürkület előtt még jobban megsűrűsödött az erdő. Előttünk ember nem lakta, dús rengeteg. Minden irányból faóriások nyomultak előre, fokozatosan maguk alá gyűrve a keskeny ösvényt… Hatalmas fák vettek körül, és nem látszott az ég. Egyre áthatolhatatlanabb lett az esti sötétség.
De ahogy egy-egy tisztás környékén tündököl a vadon, az semmihez sem fogható! Itt is, ott is fehér virágcsoportok nyílnak a fákon, fénnyel vonva be az erdő csúcsait az árnyak övezte, sötétkék esti égbolt alatt. Vajon kinek teremtetett ez az emberszemtől rejtett, világunk határain túli szépség?
– Ez a vadtéuri, uram. Kúszónövény, és mostanában virágzik – mondta Banvárílál.
Bármerre néztem, a fák, a bokrok tetején kékesfehéren ragyogott a virágzó vadtéuri. Pontosan úgy, mintha kéken derengő gyapotpamatokkal szórták volna tele a fák koronáját. Többször is megálltam lovammal, és hosszan gyönyörködtem. Otthontalan vándornak érzi magát az ember, ha efféle szépséget lát, miközben ráeszmél, hogy a civilizált vidékektől messzire vetődve milyen közönyösen öleli körül ez a kápráztatóan szép, ismeretlen világ. Mert birtokot háborít: semmi keresnivalója ott, ahol öröktől fogva csakis erdei lények, fák és bokrok laknak.
Minthogy minduntalan megálltunk, és tátott szájjal bámultuk a pazar erdei látványt, persze még jobban megkéstünk. Alárendeltem lévén, szegény Banvárílál jegyző fennhangon nem tehette szóvá, de magában bizonyára azt gondolta, hogy ennek a bengáli uraságnak nincs ki a négy kereke. Vajon meddig tarthatja meg intézői tisztét a földesúr mellett?
Végül egy hatalmas ászánfa tövében ütöttünk tábort. Nyolcan-tízen lehettünk.
– Rakjatok jó nagy tüzet, húzódjatok köré. Éjszaka csupa veszély az erdő.
Szétnyitottam a tábori széket, s leültem a fa alá. Végtelenül nyúlt fölém az üres égbolt. Még nem szállt le teljesen a sötétség. Közel és távol népes csoportokban, ezerszámra nyílt a vadtéuri fehér virága a magas lombkoronákon. Tábori székem környékén aranyszínű, magas fű fonnyadozott. Napégette föld, száraz fű és erdei virág oly kellemes illatban egyesült, mintha a Durgá-szobrok[2] aranyfüsttel bevont ékszereit szagolgatná az ember a templomban. Ez a szabad erdei élet valamiféle megváltás és öröm érzetét keltette bennem – olyasmit, ami e hatalmas, ember nem lakta rengetegen kívül el sem képzelhető. Olyannak, aki nem tapasztalta meg, nehéz szavakkal leírnom e korlátok nélküli lét kitörő örömét.
Egyszer csak egy kuli lépett a jegyzőhöz, és arról számolt be neki, hogy miközben száraz ágakat gyűjtött, valami furcsát látott az erdőben.
– Nem jó helyen táborozunk – tette hozzá. – Itt ugyanis kísértetek és tündérek laknak.
– Jöjjön, uram, nézzük meg, miről van szó – javasolta a jegyző.
Nem kellett messze menni; a kuli hamarosan lecövekelt, s kijelentette, hogy nem megy tovább. Csak mutatta, hogy mitől fél.
– Uram, nézze! Arra, ni!
A sűrűben oszlop emelkedett a tüskés bokrok fölé, tetején szörnyűséges faragott fej. Nem csoda, hogy emberünk megijedt tőle; főleg így estefelé.
Csakis emberi kéz műve lehetett. Ám fogalmam sem volt, hogy került a lakatlan vadonba, és a korát még kevésbé tudtam volna megállapítani.
Eltelt az éjszaka. Felszedelőzködtünk, reggel kilencre már el is értük úticélunkat.
Ott aztán egy alkalmazott – az erdő birtokosának szolgálatában – ajánlkozott, hogy megmutatja nekem az árverésre kerülő portékát. Egy patakhoz érve egyszerre csak látom, hogy a túlsó partról kőoszlopon nyugvó fej felügyeli a rengeteget. Pontosan olyan, amilyet előző este láttunk. Ugyanolyan szörnyűséges faragott fej. Megmutattam Banvárílál jegyzőnek is.
– Legalább három-négy ilyen van még az erdőben – jegyezte meg a birtokos embere, aki egyébként helybéli volt. – Vademberek uralkodtak az egész vidéken. Ők készítették ezeket az oszlopokat, amelyekkel királyságuk határait jelölték.
– Honnan tudja? – kérdeztem.
– Hallomásból. És régóta tudom, hogy a vademberek utolsó királya, valamint számos leszármazottja még ma is él.
– Hol? – ámultam el.
– Az erdő északi határában van egy kis falu – mutatta ujjával az ember. – Ott laknak. Nagy tiszteletnek örvendenek a környéken. Azt beszélik, minden hegyen és erdőségen, amely északon a Himalája vonulata, délen a Cshótá Nágpur[3], keleten a Kusi folyó, nyugaton pedig Mungér[4] közé esik, az ő őseik uralkodtak.
Eszembe jutott Ganóri Tivári iskolamester, aki egyszer irodámba betérve ugyancsak említette, hogy az erdei uralkodóknak él egy leszármazottja, s hogy a környékbeli hegylakók ma is királynak szólítják. Hirtelen felidőzött bennem az egész.
Az intézőt Buddhu Szinghnek hívták. Nagyon okos ember volt, és hosszú évek óta állt az erdőbirtokos földesúr szolgálatában. Úgy ismerte a környék hegyeit és erdőségeit, mint a tenyerét, és történelmüket is betéve tudta.
– Harcoltak a Mogul Birodalom ellen – folytatta Buddhu Szingh. – Amikor a nagymogul útban Bengál felé átvonult az erdőn, fellázadt íjászaik megtámadták, nyílzáport zúdítottak rá. Végül, amikor a mogulok helytartói már Rádzsmahalban[5] laktak, odalett a függetlenségük. A nagy és hősi dinasztia teljesen elszegényedett. Az 1862-es szantál[6] felkelés után kevés megmaradt vagyonukat elvesztették. A szantál felkelés vezetője még él. Ő most a király. Dóbru Pánná Bírbardinak hívják. Nagyon öreg és nagyon szegény. De a környék minden őslakója ma is királyként tiszteli. Bár nincs királysága, királynak szólítják.
Nagyon szerettem volna megismerkedni a királlyal. Ám ha uralkodó színe elé járulunk, nem mehetünk üres kézzel: ajándékot kell vinnünk. Kellő tiszteletadás nélkül nem sikerülhet semmi sem.
A közeli faluból beszereztem hát némi zöldséget és gyümölcsöt, valamint két nagy tyúkot. Hivatalos munkám végeztével pedig a következő ötlettel álltam elő:
– Látogassuk meg a királyt!
Buddhu Szingh azonban nem lelkesedett:
– Mi keresni valója lenne ott az úrnak? Nem helyénvaló. Miért kötne ismeretséget egy barbár hegyi királlyal? Semmi közük egymáshoz, ugyan miről beszélgetnének? Amúgy sincs rajta semmi különös!
Rá se hederítettem; Banvárílállal máris indultam a „főváros”-ba. És persze őt is magammal vittem.
A főváros nagyon kicsi volt: húsz-huszonöt házból állt. A cseréptetős, apró vályogkunyhókat rendkívül tisztán tartották, agyaggal tapasztott, sima falaikra kígyót, lótuszvirágot, kúszónövényeket és sok mást festettek. A gyerekek kint játszadoztak. A nők a házimunkával voltak elfoglalva. A serdülő lányok és fiatal nők hibátlan testalkatúak voltak, és tökéletesen egészségesnek látszottak. Különös báj sugárzott az arcukról. Ámulva nézték érkezésünket.
– Itthon van a király? – szólította meg Buddhu Szingh az egyik asszonyt.
Ő nem látta, felelte az asszony, de ugyan hová ment volna? Bizonyára otthon van.
2
Buddhu Szingh tudta, hogy pontosan a királyi lakosztállyal szemben álltunk meg a falu közepén. A többi kunyhóhoz képest csak annyi különbséget vettem észre a palotán, hogy minden oldalról kőkerítés veszi körül. A falu egy alacsonyabb hegy lábánál állt. Onnét hozták a követ. A királyi házban rengeteg gyerek volt. Sok egészen kicsi. Nyakukban üveggyöngy- vagy indigómag-füzér. Láttam néhány kifejezetten gyönyörű gyermeket. Buddhu Szingh kiáltására egy tizenhat-tizenhét éves lány szaladt elő; amikor meglátott minket, úgy elcsodálkozott, hogy egy hang nem jött ki a torkán. A tekintetéből kiolvastam, hogy kicsit meg is ijedt.
– Hol van a király? – tudakolta Buddhu Szingh.
– Ki ez a lány? – kérdeztem.
– A király dédunokája.
A hosszú életű király bizonyára már számos utódját fosztotta meg attól a gyönyörűségtől, hogy elfoglalhassa a trónt.
– Jöjjenek velem! – tért magához a lány. – Nagyapám a hegy aljában üldögél.
Tetszik, nem tetszik, tűnődtem menet közben, vezetőnk valódi királylány, akinek ősei hosszú időn át uralták ezt a vadon-birodalmat. Uralkodói dinasztiából való.
– Kérdezze meg tőle, hogy hívják! – kértem Buddhu Szinghet.
– Bhánumatinak[7] – felelte ő.
– Ez igen! Nagyon szép név! Bhánumati hercegnő!
A gyönyörű Bhánumati majd kicsattant az egészségtől, és elbűvölően kedves arca volt. Ám a ruhája aligha lett volna alkalmas arra, hogy egy civilizált társaság díszévé tegye viselőjét. Haja olajozatlan, nyakában üveggyöngyből és kagylóból fűzött lánc lógott.
– Menjenek csak oda – mutatott a lány egy hatalmas fehércédrusra, kissé távolabb. – Nagyapám a fa alatt ül. Tehenet legeltet.
– Hogyhogy? – A csodálkozástól szinte elállt a lélegzetem. – E hatalmas föld ura, a szantál felkelés vezetője, Dóbru Pánná Bírbardi tehenet legeltet?
De mielőtt megfogalmazhattam volna a kérdést, a lány sarkon fordult, és távozott. Néhány lépéssel előrébb már az öreget is megpillantottuk a fehércédrus alatt; friss szálalevélbe tekert dohányt szívott.
– Szalám, király uram! – köszöntötte Buddhu Szingh.
Dóbru Pánná király bizonyára jól hallott, de a látása aligha volt tökéletes.
– Ki az? – kérdezte. – Buddhu Szingh? És a társaid?
– Egy bengáli úr jött önhöz látogatóba. Szerény ajándékot is hozott. Fogadja el.
Előléptem, és letettem az öregember elé a két tyúkot meg a többi ajándékot.
– Ön a királya ennek a vidéknek. Messziről jöttem, hogy találkozzam önnel – mondtam.
Dóbru Pánná király bizony nagyon megörült. Széles arcából ítélve úgy véltem, fiatalkorában igen szép ember lehetett. Sugárzott róla az értelem.
– Hol lakik? – kérdezte, miután alaposan szemügyre vett.
– Kalkuttában.
– Ó, az nagyon messze van. Úgy hallottam, hatalmas város.
– Soha nem járt ott?
– Nem. Hát járhatunk mi városokba? Jó nekünk itt, az erdőben. Üljön le! Hová lett Bhánumati? Bhánumati!
– Tessék, nagyapa! – szaladt oda máris Bhánumati.
– Ez a bengáli úr meg a kísérői ma nálunk esznek, és nálunk alszanak.
– Kérem, ne fáradjanak! – szabódtam. – Beszélgetünk, és már megyünk is! Nem szeretnénk alkalmatlankodni…
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Dóbru Pánná. – Bhánumati, vidd csak el innét ezeket a dolgokat.
Intettem Banvárílál jegyzőnek, így ő szedte össze az ajándékokat, és vitte át Bhánumati nyomában lépkedve a király házába. Nem lehetett visszautasítani az öregember meghívását. Az első pillanattól fogva tiszteletet éreztem iránta. Dóbru Pannának, a szantál felkelés vezetőjének, egy ősi – még ha törzsi és erdei, akkor is – uralkodói család tagjának, egy igazi hősnek a kívánsága, hogy szálljak meg nála. Kívánsága olyan, mintha parancs lenne.
Első pillantásra felfogtam, hogy Dóbru Pánná király igen szegény. Elcsodálkoztam ugyan, hogy tehenet legeltet, de aztán eszembe jutott, hogy a sors csapásaitól sújtva hány nagy indiai uralkodó kényszerült már a pásztorkodásnál is alacsonyabb rendű munkára.
A király sajátkezűleg sodort dohányt szálalevélbe, és azzal kínált. Gyufája nem volt; meggyújtott egy levelet a fa tövében égő tűznél, és elém tartotta.
– Ön a vidék ősi uralkodócsaládjából való – mondtam. – Szerencsés, aki megismerheti önt.
– De maradt-e valami egykori Nap-dinasztiánkból…? Pedig ezek a hegyek, ezek az erdők és földek mind a mi uralmunk alá tartoztak. Fiatalon a britek ellen harcoltam. De már nagyon öreg vagyok. Elveszítettük a háborút. És nincstelenek lettünk.
Dóbru Pánnának szemlátomást fogalma sem volt, mi történik a nagyvilágban, vagyis szűkebb hazáján, az erdőségen túl. Épp válaszoltam volna, amikor egy ifjú csatlakozott hozzánk.
– A legkisebb unokám, Dzsagru Pánná – mutatta be a király. – Az apja most nincs idehaza; elutazott, hogy találkozzék Laksmípur királynőjével. Dzsagru, készítsd elő az étkezést a vendég úrnak.
A fiú, mint a fiatal szálafa. Izmos teste csupa erő.
– Uram, eszik ön sündisznót? – kérdezte a fiú. – A hegy túloldalán tettem ki a csapdákat – folytatta a nagyapja felé fordulva. – Tegnap két sün esett beléjük.
Megtudtam, hogy a királynak három fia, és nyolc-tíz unokája van. A népes királyi család egy helyen lakik, mindannyian ebben a faluban. Főleg vadászatból és pásztorkodásból élnek. Ezen kívül tej, tyúk, kecske, madárhús és gyümölcs is akad, valahányszor a király elé járulnak vitás ügyeikkel a perlekedő hegylakók, akik a döntés fejében kötelesek az uralkodónak ajándékot hozni.
– No és a földművelés? – kérdeztem.
– Családunkban nem szokás földet művelni – válaszolta büszkén Dóbru Pánná. – A vadászatnak van a legnagyobb becsülete, és régen az volt a legelőkelőbb, aki lándzsával vadászott. Íjjal az istenek sem vadásznak, ezért az nem harcosoknak való. Ma már persze mindent lehet. A legnagyobb fiam puskát vásárolt Mungérban, de én azt soha meg nem érintettem. Az igazi vadász lándzsát használ.
Bhánumati visszajött, és letett elénk egy kis kőedényt.
– Dörzsölje be magát olajjal! – biztatott a király. – A közelben csodálatos forrás fakad. Menjenek, fürödjenek meg a vizében!
Amikor megjöttünk a fürdésből, a palota egyik szobájába invitált minket a király. Bhánumati rizst és homokszínű krumplit hozott be gyékénytálon. Dzsagru szálalevél-tányérra helyezte a megnyúzott sündisznó húsát.
Bhánumati fordult még egyet, tejet és mézet hozott. Bráhmana szakács persze nem volt velünk.[8] Míg Banvárílál a krumplit hámozta, én a tűzgyújtással bajlódtam. A nagyobb fadarabokkal sehogy se ment. Két-három próbálkozás után sem sikerült. Ekkor Bhánumati kiszaladt egy elszáradt madárfészekért, és annak a lángjáról végre fellobbant a tűz. Aztán félrehúzódott. Bhánumati királylány létére igen szerény volt; ráadásul csodálatosan természetes és egyszerű, mégis udvarias.
Dóbru Pánná mindvégig a konyhaajtónál ült, így mutatva ki legteljesebb vendégszeretetét.[9]
– Nem nagy a háztartásunk – szólalt meg, amikor befejeztük az étkezést. – Emiatt talán kényelmetlenül is vacsoráztak az urak. De apámtól és nagyapámtól tudom, hogy őseink hatalmas palotában laktak. Akit érdekel, meggyőződhet róla, hiszen a hegyen még ma is látható. De hol van már az a kor…? Igaz, őseim istenségszobra most is ott áll, ahová ők helyezték.
Szerfelett kíváncsi lettem.
– Van kifogása ellene, király uram, hogy megnézzük? – kérdeztem.
– Miért lenne? Csakhogy nincs mit nézni rajta. De ahogy óhajtja! Menjünk! Dzsagru, gyere te is!
Tiltakoztam. Dehogyis akarom arra kényszeríteni a kilencvenkét éves öreget, hogy hegyet másszon! De hiába.
– Gyakran felkapaszkodom oda – magyarázta a király. – Mert dinasztiánk temetkezési helye is arrafelé van. Minden holdtöltekor ott kell lennem. Jöjjön, azt is megmutatom.
A helybéliek nyelvén Dhandzsarinak nevezett dombvonulat, amely észak-kelet felől nyúlik idáig, egy helyen hirtelen keletnek fordul. Ezen a ponton óriási hasadék tátong rajta. Lejjebb a völgyet teljesen beborítja az erdő. Hullámzón ereszkedik alá a zöld növénytakaró. Mintha lezúduló víz mosná a hegy testét. Egy helyen azonban megritkul az erdő. A fák fölött kék hegyvonulat látszik a szemhatáron. Talán Gajá vagy Rámgarh lehet arra. Amerre a szem ellát, mindenfelé csak erdő. Emitt hatalmas faóriások állnak, amott alacsony szála- és papagájfa-csemeték. Keskeny erdei kaptatón igyekeztünk fölfelé.
Ferdén álló, nagy kőlaphoz értünk, amely takart valamit. Jókora mélyedés volt alatta, fenekén ásító nyílás; olyasmi, mint a fazekasok edényégető-gödre, vagy épp egy rókalyuk bejárata. Körülötte sűrűn tenyésztek a papagájfa-csemeték.
– Ebbe kell bebújnunk – jelentette ki Dóbru király. – Jöjjön, nincs mitől félnie. Dzsagru, menj előre!
Tudtam persze, hogy életveszélyes, de bemásztam a lyukon. Lehet tigris vagy medve tanyája. Ha egyiké sem, hát kígyó biztosan lakik benne!
Egy darabig négykézláb haladtunk a járatban, de hamarosan fel lehetett állni. Eleinte félelmetes volt a sötétség, de nemsokára hozzászokott a szemünk. Tágas, húsz-huszonkét könyök hosszú, tizenöt könyök széles barlangba jutottunk. Az északi falon másik rókalyukszerűség nyílt, azon keresztül egy másik, nagyjából ugyanolyan barlangba lehetett átmászni. Nem lelkesedtem érte. A barlang mennyezete elég alacsony volt, kinyújtott karral elértem. Száradó bőr szagához hasonló szag terjengett odabent. Minden zugban denevérek tanyáztak. De mint megtudtam, cibetmacska, sakál, róka, és más állatok is megfordulnak ott.
– Menjünk ki, uram! – súgta oda Banvárílál. – Ne időzzünk itt többet!
Ez volna hát Dóbru Pánná őseinek palotája?
Annyi biztos, hogy a nagy, természetes barlang tökéletes menedék lehetett a régi időkben. Akik ide behúzódtak, könnyűszerrel megvédhették magukat bármiféle ellenséggel szemben.
– Létezik egy titkos bejárat is – mondta a király –, de azt nem szabad megmutatnom. Nem ismerheti más, csak saját nemzetségem tagjai. Noha már nem lakik itt senki, a család betartja ezt a szabályt.
Kimásztunk a barlangból, fellélegeztünk. Valamivel feljebb kapaszkodva egy banjanfához értünk, amely szinte elborította a dombtetőt. A negyedhektárnyi földön terpeszkedő óriásfa temérdek léggyökeret eresztett a föld felé, vékonyat, vastagot egyaránt.
– Kérem, vegyék le a lábbelijüket! – mondta Dóbru Pánná király.
A banjan tövében malomkőszerű – csak vékonyabb – kődarabok hevertek.
– Ez a dinasztia temetője – mondta a király. – Minden kődarab alatt családtag nyugszik.
A hatalmas banjanfa alatt szinte teljesen befedték a földet a nagyméretű kődarabok. Némelyik sír igen régi lehetett. A lelógó léggyökerek harapófogóként fogták közre a kőlapokat. Egyik-másik gyökér olyan vastag volt, mint a fa törzse. Sok kőlap már alig látszott a léggyökerek alatt. El tudtuk hát képzelni, milyen régiek lehetnek.
– Ez a banjanfa nem mindig állt itt – mondta Dóbru király. – Vegyes erdő volt a helyén. Aztán felnőtt egy kis banjancsemete, és kipusztította a többi fát. Olyan öreg már, hogy az eredeti törzse régen elhalt. Léggyökerekből lett a mai, megsokszorozódott törzs. Ha kivágnák a fát, kiderülne, milyen sok kőlap temetődött alá.
A banjanfa alatt egészen rendkívüli érzés fogott el: nem éreztem így, amikor először pillantottam meg a királyt (akkor öreg szantál nemesre emlékeztetett), vagy épp a királylányt (aki semmiben sem különbözött egy egészségtől kicsattanó hó vagy munda[10] leánytól), és különösen nem a királyi palota láttán (mert azt inkább kígyófészekkel vagy kísértettanyával azonosítottam). Ám a dombtetőn álló hatalmas fa és a temető valami csodálatos, soha nem tapasztalt érzést ébresztett bennem.
A mélység, a titokzatosság és az ősiség leírhatatlan érzése volt ez. Közben alkonyodni kezdett. A nap aranysárga fényt bocsátott a kövekre, bevonta velük az ágakat és a törzseket, a Dhandzshari csúcsait és a távoli erdők lombkorona-tömegét. A sűrűsödő sötétség még mélyebb, még titokzatosabb szépséggel ruházta fel az ősi királytemetőt.
Az egyiptomi fáraók nekropoliszába, a Théba városától nem messze található „Királyok völgyé”-be manapság a világ minden tájáról özönlenek a turisták. A reklám jóvoltából főszezonban dugig telnek a nagy szállodák. A Királyok völgyét a múlt ködénél sokkal vastagabban üli meg a drága cigaretták és szivarok füstje. Az árja kultúrából kirekesztett, civilizálatlan, ősi királyok e temetője azonban – amely sűrű erdők árnyékában, hegyvonulatoktól takarva, időtlen idők óta rejtőzködik, és rejtőzködni fog ezután is – semmiben sem marad el mögötte titokzatosság és fenség tekintetében. A holtak emlékét itt nem őrzi fényűző, kifinomult művészet mint a gazdag egyiptomi fáraókét, mert ezek szegény királyok voltak. Őskori kultúrájukat a természettől lesték el. Gyermeki lelkülettel csináltak királyi palotát a barlangból, temetőt a dombtetőn, és állítottak határjelző oszlopokat. Az esti szürkületben, a fa alatt állva mintha megsejtettem volna valami más tapasztalást, egy másik világot a mindent átjáró, örök időn túli messzeségben. E távlathoz képest akár a puránák és a védák világa is jelenkornak tekinthető.
Szinte láttam, amint az északnyugati hegyvidék felől támadó nomád árják elözönlik az ókori Indiát és őslakóit… Innentől fogva India egész történelme az árja civilizáció történelme lesz. A legyőzött nem-árja törzsek története sehol sincs megírva… hacsak nem ilyen eldugott hegyi barlangokban, őserdők homályán porladó csontvázak rajzolatában. De annak megfejtésével sosem törődött a győztes árja nép. És a legyőzötteket ma is ugyanúgy elhanyagolja, lenézi, semmibe veszi. A civilizációjukra büszke árják soha nem néztek vissza a leigázott őslakosokra, nem próbálták megérteni őket, nem próbálják ma sem. Én és Banvárílál a győztes népet képviseltük. Az öreg Dóbru Pánná, az ifjú Dzsagru és a fiatal Bhánumati hercegnő pedig a legyőzött, elnyomott népet. Két népként álltunk egymással szemben az alkonyati félhomályban. És én, civilizációmra büszke árja, képes voltam gondolatban öreg szantálnak titulálni az előkelő ősi családból származó Dóbru Pánnát, munda kisasszonynak képzelni a királylány Bhánumatit, és ősembernek való sötét, levegőtlen odút, kígyófészket vagy kísértettanyát látni a királyi barlangpalotában, melyet oly büszkén mutattak meg. Lelki szemeim előtt lepergett a történelem e félelmetes tragédiája. Egyfelől a legyőzött, megvetett, kisemmizett Dóbru Pánná, az őslakosok királya, Bhánumati királyleány és az ifjú Dzsagru Pánná szerepelt benne, másfelől pedig jómagam, Banvárílál jegyző, és útikalauzunk, Buddhu Szingh.
Mielőtt az alászálló sötétség elnyelte volna a királyi emlékhelyet és a banjanfát, leereszkedtünk a hegyről.
A sűrűben lefelé menet függőlegesen álló, cinóberrel bekent kő került az utunkba. Körömvirágot, nagy csodatölcsért ültetett köré az emberi kéz. Szemközt másik nagy kő, azon is cinóbernyomok. Ősidők óta áll itt ez a szentély. A királyi család házi istensége lakja. Régen embert is áldoztak neki. A nagy kő volt az áldozati oltár. Manapság galamb vagy tyúk szokott lenni az áldozat.
– Ki ez? – kérdeztem.
– Tándbáró, a vadbivaly-isten – világosított fel Dóbru király.
Eszembe jutott, mit mesélt róla Ganu Máhátó:
– Tándbáró roppant éber istenség. Ha ő nem lenne, a vadászok már rég kiirtották volna a vadbivalyokat, bőrük és szarvuk utáni telhetetlen vágyukban. Ő azonban védelmezi a fajt. Ha látja, hogy a bivalyok csapdába rohannak, megjelenik a csorda előtt, és felemelt kézzel megálljt parancsol nekik. Sokan látták ezt a saját szemükkel!
A civilizált világban nem tisztelik az erdei társadalomnak ezt az istenét; nem is tudnak róla. De akkor és ott, a dúsan burjánzó, vadállatokkal benépesített erdőben a vadon szépsége és titokzatossága magától értetődővé tette számomra, hogy mindez nem képzelgés: az istenség valóban létezik.
Sokkal később, amikor már rég hazatértem Kalkuttába, egy elviselhetetlenül forró napon láttam egy nyugat-indiai kocsist, aki könyörtelenül és tiszta erőből ostorozta a roskadásig megrakott szekere elé fogott bivalypárt.
– Ó jaj, Tándbáró! – jutott mindjárt eszembe a bivalyok istene. – Bizony, ez nem Cshótá Nágpur, és nem az őserdő. Idáig nem ér el oltalmazó kezed, hogy megvédd ezeket az agyongyötört barmokat…! Lám, a huszadik század Kalkuttája így hirdeti büszkén az árja civilizációt. Itt ugyanolyan tehetetlen vagy, mint a legyőzött Dóbru Pánná.
Sötétedés után indultunk útnak. Úgy terveztem, Nóvádában majd buszra szállok, és Gajába utazom, míg Banvárílál visszaviszi táborhelyünkre a lovakat. Indulás előtt még egyszer láthattam Bhánumatit. Kezében egy csupor bivalytejjel várt ránk a királyi ház kapujában.
Bangha Imre fordítása bengáliból
Megjelent: Kortárs indiai irodalom. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2010/10. Budapest
[1] Áranjaka: A cím a védikus irodalom egyik műfaját jelöli. A majd háromezer éve keletkezett áranjakák („erdei könyvek”) neve arra utal, hogy erdei bölcsek tanítását tartalmazzák.
[2] Durgá: Párvati istennőnek (Síva hitvesének) egyik legismertebb, sötét formája, aki büntet és megfélemlít, de nagy bajból is kisegít. Néha gyönyörű nőként mutatkozik, máskor szörnyűséges, vérengző alakban. A durgá szó jelentése: „áthatolhatatlan, legyőzhetetlen, mint egy hegyi erőd”, s a Durgá képviselte energia rendkívüli erejére utal. Négy vagy nyolc karral ábrázolják; sok kezében kést, kardot, poharat, kereket, kagylókürtöt, csengőt, nyilat, háromágú szigonyt, kígyót, buzogányt, vizeskorsót, lótuszvirágot és levágott fejeket tarthat. Általában tigris vagy oroszlán hordozza.
[3] Cshótá Nágpur: Fennsík Északkelet-Indiában (Dzshárkhand).
[4] Mungér: Gangesz-menti történelmi város Kelet-Bihárban.
[5] Rádzsmahal: Gangesz-menti város Dzshárkhand és Bengál határán, Mungértől nem messze. A XVII. században a Mogul Birodalomban Bengál tartomány központja volt.
[6] Szantálok: India legnagyobb „törzsi” berendezkedésű közössége. Őslakosok, nyelvük az ausztro-ázsiai nyelvcsaládba tartozik. Eredeti kultúrájuk kívül áll a hindu valláson és kultúrán. 1855-ben (vagyis nem 1862-ben, ahogy a szerző állítja), fellázadtak az őket területükről kiszorító brit gyarmatosítók, a velük szövetséges indiai földesurak és a népüket rabszolgasorba hajtó pénzkölcsönzők ellen. Lázadásukat 1856-ban leverték.
[7] Bhánumati: szanszkrit eredetű női név. Jelentése fényes, ragyogó. Ezt a nevet viselte a Mahábhárata című eposz egyik hadvezér-hercegének a felesége.
[8] A kasztrendszer előírásainak értelmében alacsonyabb kasztúak, például érinthetetlen törzsi őslakók által készített ételt nem fogadhat el egy magasabb kasztú hindu. Indiában a szakácsok hagyományosan a legmagasabb, bráhmana kasztból kerülnek ki, mivel az ő főztjüket bárki eheti.
[9] Hinduk számára érinthetetlen lévén nem lépett be az étkezőszobába, ugyanakkorr magukra sem hagyta a vendégeit.
[10] Hó és munda: Észak-Kelet-India ausztro-ázsiai nyelvet beszélő, nem hindu kultúrájú őslakói.