Indira Gandhi
Delhi, 1984, október 31. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát jellemezte. Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van?
Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”
Abban az évben a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet, 50 éve Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. A legenda szerint édesanyja álmában megjelent Rabindranath Tagore, ezért úgy döntöttek, hogy felkeresik a neves bengáli költőt bengáli otthonában. Bombay-ig hajóval tették meg az egyhónapos utat, onnan vonattal Calcuttáig, ami újabb kétezer kilométer volt, mindehhez akkoriban nem kis bátorság és elszántság szükségeltetett. Brunner édesanyja később megfestette Tagore portréját, közel került a híres Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi, Jawaharlal Nehru lányának otthonát is.
A bemutatóra ezért természetes módon meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet, és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.
Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. Délután négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat, és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix már a pályán melegített.
Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.
Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.
Október 30-án, kedden, a személyi biztonságáért felelős őrparancsnok említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.
-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között. Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.
Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.
Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje.
Aztán, egyszer csak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.
“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”
A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.