Hinduizmus

Bár a mindennapi szóhasználatból gyakran nem derül ki, a hinduizmus kifejezés nem egyetlen egységes vallási irányzatot jelöl, hanem több, egymástól különböző vallási hagyomány összefoglaló neve. A „hinduizmus” szó a XIX. században az angol gyarmatosítók révén terjedt el szélesebb körben. Az elnevezésnek elsősorban földrajzi, nem pedig vallási eredete van, hiszen a „hindú” szó a szanszkrit „szindhu” kifejezésből származik, amelynek jelentése folyó, leggyakrabban pedig az Indus folyóra, valamint az annak közelében élő népességre utaltak vele. A hinduizmus gyűjtőfogalom alatt értett számtalan vallási hagyomány teológiájában, filozófiájában és kultuszában is jelentős eltérést mutathat, azonban a szó használatát igazolhatja a különböző hitrendszerek alapfogalmainak, törvényeinek, társadalmi normáinak hasonlósága. A modern hinduizmus kialakulását egy hosszú történeti folyamat előzte meg, melynek kezdeti korszakaira leggyakrabban a védikus vallás, illetve a bráhmanizmus kifejezéssel utalnak. Történelmi érdekesség, hogy a hinduizmus egy olyan vallási rendszer, amely – szemben a többi nagy világvallással – nem rendelkezik alapítóval.

Az európai nyelvek ’vallás’ szavának az indiai nyelvekben nincs tökéletes megfelelője; jobb híján a dharma kifejezéssel fordítjuk, mely azonban jelentősen tágabb fogalom. A dharma ugyanis egy olyan törvényt jelent, amely nemcsak a vallási életet, hanem a teljes társadalom működését szabályozza, és kiterjed minden cselekedetre, egészen a legapróbb hétköznapi teendőkig. Az általunk hinduizmusként megnevezett vallási rendszert szülőhazájában gyakran a „szanátana dharma” kifejezéssel illetik, melynek jelentése egyetemes és örök törvény. Az univerzális törvény mellett a hinduizmus ismeri a szvadharmát, az egyéni és társadalmi helyzetnek megfelelő törvényt is. A különböző társadalmi osztályokra vonatkozó szabályokat, az életszakaszokra vonatkozó kötelességeket, előírásokat, rítusokat szent szövegek rögzítik. Az ebből a szempontból legfontosabb szövegek az úgynevezett dharmasásztrák, az indiai törvénykönyvek, amelyek közül Manu törvénykönyve bír kiemelkedő jelentőséggel.

Itt érdemes szót ejteni az élet – a hindú hagyomány szerint végigjárandó – szakaszairól is, amelyek szorosan összefonódnak a négy emberi életcélt (purusártha) megjelölő tanítással. A hinduizmus szerint a káma, a szerelem és vágy megélése, az artha, az anyagi javak megszerzése, a dharma, a normák követése és helyes (vallásos) viselkedés mind-mind legitim célja az ember életének. A végső életcél pedig a móksa, a szanszárából, az újjászületések körforgásából való megszabadulás. A négy életszakasz közül az első a brahmacsárin, a tanuló évek időszaka, amikor a fiatal diákok egy mester mellett tanulmányozzák a Védák szent szövegeit. A második szakasz a grihasztha a családalapítás időszaka, ami alatt a családi és társadalmi teendők ellátása, és a rítusok elvégzése a legfőbb feladat. A harmadik fázis a remeteség, a vánaprasztha szakasz, ami akkor kezdődik, ha a hindú férfi teljesítette a társadalom felé fennálló kötelességeit. Ekkor elvonul a világtól, és az életét az erdőszélén élve az aszkézisnek szenteli (bár feleségét ekkor még maga mellett tarthatja). Az utolsó fázisban a szannjászin elvágja minden világhoz fűződő kötelékét, elhagyja a családját, megválik minden vagyonától, és vándorló koldusként teljes mértékben a dharmának szenteli figyelmét.

A hinduizmus – a buddhizmussal és a dzsainizmussal közös – tanítása szerint a karmájuk, azaz korábbi életeikben elkövetett negatív vagy pozitív cselekedeteik következtében az egyes individuumok meghatározott körülmények között, meghatározott tulajdonságokkal, meghatározott társadalmi osztályban születnek újjá. A rendszer azonban semmiképpen sem nevezhető deterministának, ugyanis, bár jelenlegi születésükre már nem lehetnek hatással, az egyének cselekedeteikkel szabadon befolyásolhatják elkövetkező életeiket.

A Rigvéda a hindú társadalmat négy osztályra tagolja, ezek az úgynevezett varnák (jelentése: „szín”). Valószínű azonban, hogy ez a felosztás inkább a társadalom ideális modellje volt, mintsem történeti realitás. A legmagasabb státuszú csoport a bráhmanák osztálya, azaz a papság: feladatuk, hogy kapcsolatot teremtsenek az emberek és az istenek között, szertartásokat végezzenek, valamint őrizzék és tanítsák a Védákat, melyek a hinduizmus legfontosabb szent szövegei. A második osztály a ksatriják, a harcosok osztálya: speciális feladatuk a társadalom és az ország védelme, vezetése. A vaisják közé a kereskedők, földművesek és kézművesek tartoznak, funkciójuk pedig nem más, mint a szükséges anyagi javak előállítása. A negyedik osztály tagjai a súdrák, azaz a szolgálók, vagy nincstelen földművesek, akikre a magasabb kasztok kiszolgálása hárul. Léteznek azonban úgynevezett kaszton kívüliek is, akik – mivel tisztátalanoknak tartják őket – kénytelenek elviselni a társadalom megvetését, és olyan alantas munkákat végeznek, mint a latrinák takarítása. A dalitok („elnyomottak”), ahogy magukat előszeretettel hívják, helyzete Gándhí fellépése óta valamivel jobbra fordult, de a kasztrendszer mind a mai napig megkerülhetetlen tényezője az indiai életnek. A köztudatban elterjedt kaszt kifejezést sokan – némileg tévesen – a varnákkal azonosítják, valójában inkább a dzsáti („születés”) szó megfelelője, mely olyan kisebb endogám társadalmi csoportok megjelölésére szolgál, amelyek szerveződési alapját elsősorban a foglalkozás adja. A rendszer bonyolultságát jelzi, hogy az egyes varnákhoz esetenként több száz dzsáti tartozik.

A hinduizmus szent szövegei két nagy csoportra oszthatóak: az első a sruti, a „hallott szövegek”, melyek kinyilatkoztatáson alapulnak. A legfontosabb ilyen szövegek természetesen az öröknek tartott Védák. Maga a „véda” kifejezés jelentése: tudás, bölcsesség. A hagyomány szerint a védikus szövegek legfontosabb jellemzője, hogy olyan nem emberi alkotás eredményei, amelyek az ősi bölcsek, a risik révén jutottak az emberiség birtokába. A Védák szövege négy gyűjteményből, úgynevezett szanhitából áll: az első a Rigvéda, amely vallásos himnuszokat tartalmaz, a második a Számavéda, amely áldozati szertartási szövegekből és énekekből áll, a harmadik szanhitá, a Jadzsurvéda versben vagy prózában írt mantrák és mondások gyűjteménye, a kései Atharvavéda pedig varázsmondásokat és találós kérdéseket tartalmaz. A védikus korpuszhoz tartozik továbbá három másik szövegcsoport is, köztük a Bráhmanák, amelyek gazdagak mitológiai, kozmogóniai és liturgikus szövegmagyarázati írásokban. A második szövegkör az Áranjakák, amelyek az áldozat és a rítusok magyarázatát adják, a harmadik pedig a filozófiai tartalmú Upanisadok, amelyeket gyakran a védánta, azaz a „védák vége” jelzővel is illetnek. A szövegek élő szóban hagyományozódtak, és többségük értelmezéséhez elengedhetetlen volt egy tapasztalt mester, a guru segítsége.

A szent szövegek másik jelentős csoportja a szmriti irodalom. A kifejezés azokra az emlékezet által megőrzött nagy tekintélyű szövegekre utal, melyek nem isteni kinyilatkoztatás eredményei. A legfontosabb ide tartózó szövegcsoportok a Puránák, melyek mitologikus, legendás történeteken kívül a hívek jogait és helyes viselkedését is leírják, valamint a hinduizmus két nagy eposza, a Rámájana és a Mahábhárata. A szmriti szövegek igen nagy népszerűségnek örvendenek, és a srutival ellentétben a nők, a súdrák és a gyerekek is olvashatják.

Bár a Rigvéda himnuszai olyan ősi hindu istenségekhez szólnak, mint Indra, Agni, Varuna, Rudra, Szóma stb., a hinduizmus fejlődése során a korai istenek jelentős része vagy eltűnt a köztudatból, vagy átalakult. A mai hinduizmusnak két kiemelkedő fontosságú istensége van: Siva és Visnu. Bár harmadik helyen említhetjük Brahmát, kultikus jelentősége mára már elenyésző. A három istenséghez három különböző funkció társul: Brahmá megteremti, Visnu fenntartja, Siva pedig elpusztítja a világot. Visnu nevéhez szorosan kapcsolódik az avatárák, az isteni alászállások doktrínája. Visnu tíz avatárája közül a hinduizmus szempontjából kettő különös jelentőséggel bír: Ráma, a Rámájana főhőse, valamint Krisna, aki a Mahábhárata egyik könyvében, a Bhagavad-gítában fejti ki a hinduizmus egyik legnagyobb jelentőségű tanítását. Érdemes megjegyezni, hogy a vaisnavák, azaz Visnu követői az avatárák közé sorolják a Buddhát, a buddhizmus megalapítóját is. Siva a hagyomány szerint félelmetes istenség, akit a hívei, a saivák több megjelenési formában is tisztelnek: megjelenhet harcias, pusztító istenségként, a jóga uraként, aki a világtól visszavonult aszkéta életet él, vagy mint táncoló király, aki kozmikus táncával elpusztítja az univerzumot. A vaisnavák és a saivák mellett jelentős a sákták csoportja is, akik a legfőbb istenséget női alakban – mint sakti, „energia” – tisztelik. Az istennőnek számtalan megnyilvánulási formája lehet, kezdve az isteni anyától egészen Laksmí-ig, Visnu női párjáig, vagy Párvatí-ig, Siva hitveséig.

 Szerző: Szanyi Szilvia

Ajánlott irodalom:

Brockington, John L.: A szent fonál. General Press, 2007.

Basham, A. L.: The wonder that was India. Picador, 2014.

Caracchi, Pinuccia: „Il Sanatana-dharma e le principale religioni hindu nei loro caratteri generali”. In Le tradizioni religiose dell’Asia. Torino, 2005.

Flood, Gavin (szerk.): The Blackwell Companion to Hinduism. John Wiley & Sons, 2008.

Wojtilla Gyula: A mesés India. Édesvíz, Budapest, 1998.