Greskovits Endre fordítása
A nap, amikor Ifjabb elesett, úgy kezdődött, mint a többi: a lüktető hőség robbanásával, vakító napfénnyel, a forgalom árhullámaival, a távolban kántált imákkal, a lenti emeletről fölhallatszó olcsó filmzenével, a szomszéd tévéjében látható „táncbetétek” hangos csípőlökéseivel, gyereksírással, anyai korholással, megmagyarázhatatlan nevetéssel, skarlát köpetekkel, biciklikkel, az iskolás lányok frissen font hajával, erős kávé édes illatával, egy fán megvillanó zöld szárnnyal. Idősb és Ifjabb, e két nagyon öreg ember, kinyitotta szemét a tengerzöld épület negyedik emeleti hálószobájában, a lombos kis utcában, nem messze az Elliot-parttól, ahol aznap este majd összeverődik az ifjúság, ahogy szokott, hogy bemutassa az ifjúság rituáléit, nem messze a halászok falvától, akiknek nincs idejük az efféle haszontalanságokra. A szegények éjjel-nappal puritánok. Ami az öregeket illeti, nekik megvannak a maguk rituáléi, és nem kell estig várniuk. Amikor a nap sugarai átdöfték a rolót, a két öregember feltápászkodott, és szinte ugyanabban a pillanatban kitántorgott a két szomszédos verandára, mint valami régi mese szereplői, akiket csapdába ejtettek a végzetes véletlenek, és akik nem tudják kivonni magukat ezek következményei alól.
Szinte egyszerre szólaltak meg. Nem mondtak újat. Szavaik rituálisak voltak, kérdés-felelet formájában tisztelegtek az új nap előtt, akár a karnatikus zene virtuózainak ritmikus dialógusai vagy „párbajai” a decemberi fesztiválon.
– Adjunk hálát, hogy déli emberek vagyunk – mondta Ifjabb, miközben nyújtózkodott és ásítozott. – Déliek vagyunk városunk déli részén, országunk déli részén, kontinensünk déli részén. Istennek hála. Melegszívű, lassú és érzéki fickók vagyunk, nem olyanok, mint azok a hideg északi halak.
Idősb, aki előbb a hasát vakarta, aztán a tarkóját, azonnal ellentmondott.
– Először is a dél kitaláció, csak azért létezik, mert az emberek megállapodtak, hogy így nevezik. Tegyük fel, hogy az emberek fordítva képzelik el a földet! Akkor mi lennénk az északiak. A világegyetem nem ismeri a fent és lent fogalmát; ahogy a kutya sem. Egy kutyának nincs észak és dél. Ebből a szempontból a tájoló irányai olyanok, mint a pénz, aminek csak azért van értéke, mert az emberek azt állítják róla. Másodszor meg te nem vagy annyira melegszívű lény, és egy nő nevetne, ha hallaná, hogy érzékinek nevezed magad. De lassúnak lassú vagy… ehhez kétség nem fér.
Ilyenek voltak: harcoltak, egymásnak estek, mint az ókori birkózók, akiknek bal lábát bokánál egymáshoz kötözték. A kötél, amely oly szorosan összetartotta őket, a nevük volt. Különös véletlen folytán – amelyre immár „végzetként”, vagy ahogy még gyakrabban mondták, „átokként” gondoltak – ugyanazt a nevet viselték, amely sok déli névhez hasonlóan hosszú volt, és amelyet egyikük sem szeretett kimondani. A név száműzésével, azzal, hogy a kezdő „V” betűjére rövidítették, láthatatlanná tették a kötelet, ami azonban nem jelentette azt, hogy nem létezik. Más módokon visszhangozták egymást – magas hangon beszéltek, hasonlóan szívós felépítésűek és közepes termetűek voltak, mindketten rövidlátással bajlódtak, és miután egy életen át büszkélkedtek jó fogaikkal, mindketten megadták magukat a műfogsor elkerülhetetlen megaláztatásának –, de évtizedeken át a nem használt név, a szimmetrikus V., a Kimondhatatlan Név kapcsolta össze őket sziámi ikerpárként. A két öregnek azonban nem ugyanarra a napra esett a születésnapja. Az egyik tizenhét nappal idősebb volt a másiknál. Így alakulhatott ki az „Idősb” meg az „Ifjabb” becenév, bár már olyan régen használták őket, hogy senki sem emlékezett rá, eredetileg ki állt elő velük. Idősb V. és ifjabb V. lett belőlük, ifjabb V. és idősb V. mindörökre, veszekedve a halálig. Nyolcvanegy évesek voltak.
– Szörnyen nézel ki – mondta Ifjabb Idősbnek, mint minden reggel. – Úgy nézel ki, mint aki már csak a halálra vár.
Idősb komolyan bólogatott, és szintén a maga hagyományos módján így válaszolt:
– Jobb, mint ha úgy néznék ki, ahogy te, mint aki még mindig vár valamit az élettől.
Egyikük sem aludt már jól. Éjszakánként kemény ágyban feküdtek párna nélkül, és lehunyt szemhéjuk mögött ellenkező irányba rohantak zaklatott gondolataik. Kettejük közül idősb V. sokkal teljesebb életet élt. A legkisebb volt tíz fivér közt, akik mind kitűntek választott pályájukon – atlétaként, tudósként, tanárként, katonaként, papként. Ő maga főiskolai hosszútávfutó-bajnokként kezdte pályáját, majd magas állásba emelkedett a vasútnál, és éveken át utazott a vonatokon tízezer mérföldeket, hogy meggyőzze önmagát és a hatóságokat, megfelelő a biztonság. Kedves nőt vett feleségül, aki hat lányt és három fiút szült neki, s amikor eljött az ideje, ezek mindegyike termékenynek bizonyult, és harminchárom unokával ajándékozták meg. Kilenc bátyja összesen harminchárom gyermeket nemzett, unokaöcsöket és unokahúgokat, akik nem kevesebb, mint száztizenegy további rokonnal sújtották. Sokak szemében ez a jó szerencse bizonyítéka lett volna, mert az olyan ember, aki kétszáznégy családtaggal áldatik meg, valóban gazdag, ám a bőség az aszkézisre hajlamos Idősbnek állandó fejfájást okozott.
– Ha impotens lettem volna – mondogatta gyakorta Ifjabbnak –, milyen békés lenne az életem.
Nyugdíjazása után Idősb mindennap találkozott tízfős baráti társaságával egy Besant Nagar-i kávéházban, ahol politikáról, sakkról, költészetről és zenéről beszélgettek, és az e témákhoz fűzött megjegyzései közül több is megjelent a város kitűnő hírlapjában. Barátai közé tartozott e lap kiadója és az ő egyik alkalmazottja is, aki kicsit lázító és nagy piás volt, ám csodálatosan groteszk politikai karikatúrák rajzolója is egyben. Aztán ott volt a város legjobb csillagjósa is, aki csillagásznak tanult, de arra a meggyőződésre jutott, hogy a csillagok igazi üzeneteit teleszkóppal nem lehet megismerni; egy fickó, aki sok éven át a leglátogatottabb lóversenyeken húzta meg a startpisztoly ravaszát; és így tovább. Idősb e férfiak társaságában szórakozott, és azt mondta a feleségének, nagyszerű dolog, ha az embernek olyan barátai vannak, akiktől nap mint nap tanulhat valamit. De már mind meghalt. Barátai egymás után hamvadtak el a lángok közt, és a kávéházat is lebontották, amely megőrizhette volna emléküket. A tíz fivér közül csak
ő maradt, és már a feleségek is rég elhunytak. Még az ő kedves felesége is meghalt, ő pedig újranősült, talált magának egy falábú asszonyt, akivel olyan ingerülten viselkedett, hogy ezzel meglepte gyermekeit és unokáit.
– Mivel az én koromban nem sok választásom maradt – mondogatta az asszonynak bántón –, téged választottalak.
Az asszony azzal állt bosszút, hogy Idősb legegyszerűbb kérését sem teljesítette, még vizet sem vitt neki, pedig ezt civilizált embernek nem lenne szabad megtagadnia senkitől. Ártí volt a neve, de a férfi sohasem hívta így. És nem használt becéző alakot sem. Mindig csak azt mondta: „asszony” vagy „feleség”.
Idősb a nagyon öregek összetett egészségügyi problémáitól szenvedett, a belek és a húgycső, a hát és a térd napi vezeklésétől, a szem hályogosodásától, a légzési nehézségektől, a rémálmoktól, a puha gép lassú romlásától. Napjai fárasztó tétlenséggel teltek. Valaha matematika-, ének- és védikus órákat adott, hogy elüsse az időt. De tanítványai mind eltűntek. Maradt a falábú feleség, a homályos televízió és Ifjabb. Ezzel korántsem érte be. Minden reggel bánta, hogy nem halt meg az éjjel. Kétszáznégy családtagja közül már jó néhányan megtértek tüzes nyughelyükre. Elfelejtette, pontosan hányan is, és szükségképpen a nevükre sem emlékezett. Az életben maradottak közül sokan meglátogatták, nyájasan és szeretettel bántak vele. Amikor azt mondta, hogy készen áll a halálra, ami gyakran megtörtént, arcukra fájdalmas kifejezés ült ki, testük természetüktől függően meggörnyedt vagy megfeszült, s vigasztalóan, bátorítóan és persze sértett hangon beszéltek arról, hogy meg kell becsülni az olyan életet, amely ennyire tele van szeretettel. De a szeretet már kezdte bosszantani, mint minden más. A családja moszkitók zümmögő raja, gondolta, és a szeretet az ő viszkető csípésük.
– Bárcsak lenne egy szúnyogriasztó, amit meggyújt az ember, hogy távol tartsa a rokonait – mondta Ifjabbnak. – Bárcsak lenne az ágy körül egy szúnyogháló, ami nem engedi be őket.
Ifjabb csalódott az életében. Nem számított rá, hogy átlagember lesz belőle. Rajongó szülők nevelték fel, akik belecsepegtették a jobb sorsra rendeltetettség érzetét, de átlagos fickóként végezte, aki arra ítéltetett, hogy átlagos eredményű tanulmányai után irodai munkát végezzen a városi vízműveknél. Átlagon felüli álmaitól – az országúti utazástól, a vasúti utazástól, a légi utazástól, sőt az űrutazástól – már rég megszabadult. Mégsem volt boldogtalan. Egy kevésbé túláradó lelket talán megijesztett volna a középszerűség gyógyíthatatlan betegségének fölfedezése, de ő továbbra is csillogó szemmel mosolygott a világra. Nyilvánvaló életigenlése ellenére azonban mutatkozott némi hiányosság az energiaellátásában. Nem szaladt, hanem sétált, méghozzá lassan – még ifjúsága régmúlt éveiben is. Irtózott a testedzéstől, és szelíden piszkálta azokat, akik edzették magukat. Nem érdekelte sem a politika, sem a mozi és a belőle sarjadzó muzsika mindent elárasztó tömegkultúrája. Az élet felvonulásának semmilyen lényeges elemében nem vett részt. Nyolc évtized nagy eseményei úgy következtek be, hogy ő semmilyen erőfeszítést nem tett előmozdításuk érdekében. Félreállt, és figyelte, ahogy egy birodalom elbukik, egy nemzet pedig fölemelkedik, és nem fejtette ki a véleményét a dologról. Az íróasztalnál ült. A város vízellátásának fenntartása neki épp elég nagy erőpróbát jelentett. Mégis minden jel arra mutatott, hogy olyan ember, aki élvezi az életet. Egyetlen gyermek volt, úgyhogy előrehaladott éveiben kevés rokona maradt, aki gondoskodhatott volna róla. Idősb hatalmas családja már régen örökbe fogadta, hordott neki ebédet, és ellátta mindennel.
Idősb vérei néha előhozakodtak az Idősb és Ifjabb szomszédos lakását elválasztó fal kérdésével: vajon lebontsák-e, hogy a két öregember könnyebben élhessen egymás mellett? Ebben az ügyben azonban Ifjabb és Idősb azonos véleményen volt.
– Nem! – mondta Ifjabb.
– Csak a holttestemen át – tisztázta Idősb.
– Ami úgyis értelmetlenné tenné az egész ügyet – mondta Ifjabb, mintha ez megoldaná a dolgokat.
A fal a helyén maradt.
Ifjabbnak egy barátja volt, a nála húsz évvel fiatalabb D’Mello, akivel régen együtt dolgozott a vízműveknél. D’Mello egy másik városban, Mumbáíban, a legendás ringyóvárosban, az urbs prima in Indisben nőtt fel, és angolul kellett beszélni vele. Valahányszor D’Mello meglátogatta Ifjabbat, Idősb mogorván viselkedett, és meg sem szólalt, holott titokban büszke volt arra, hogy milyen jól ismeri azt a nyelvet, amelyet ő „a világ első számú nyelvének” nevezett. Ifjabb megpróbálta leplezni Idősb előtt, hogy mennyire várja D’Mello látogatásait; a fiatalabb férfi kozmopolita elevenségtől pezsgett, amelyet Ifjabb lelkesítőnek talált. D’Mello mindig történetekkel érkezett – néha dühös beszámolókkal azokról az igazságtalanságokról, amelyeket Mumbáí nyomornegyedeinek szegényei ellen követnek el, néha furcsa anekdotákkal azokról az alakokról, akik a Wayside Innben, Mumbáí Kálá Ghórá nevű negyedének híres kávéházában lebzselnek, amely városrészt egy már nem létező lószoborról neveztek el, és amelyről ezt mondogatták: „a Fekete Ló negyed, ahonnan száműzték a fekete lovat”. D’Mello filmsztárokba szeretett bele (csak távolról persze), és véres részleteket mesélt egy őrült gyilkos dáridóiról, aki szabadon grasszál a Trombay negyedben.
– A gazfickó még mindig szabadlábon! – kiáltotta vígan.
Mondandóját gyönyörű nevekkel fűszerezte: Varlí Sea Face, Bándré, Hornby Vellard, Breach Candy, Páli Hill. E helyek mindenestül egzotikusabban hangzottak, mint azok a prózaiak, amelyekhez Ifjabb szokott: Besant Nagar, Adájar, Majilápúr.
D’Mello legszívfacsaróbb története Mumbáí nagy költőjéről szólt, aki Alzheimer-kórban szenvedett. A költő még mindig naponta bejárt folyóiratoktól hemzsegő kis irodájába, de nem tudta, miért megy oda. Lába ismerte az utat, ezért ment, aztán a semmibe bámult, amíg el nem jött az ideje, hogy hazatérjen, és akkor lába visszavitte szerény lakhelyére a Churchgate állomás előtti jázminárusokból, lökdösődő utcagyerekekből, dübörgő B.E.S.T.-buszokból, robogós lányokból, szimatoló, éhes kutyákból álló esti tömegen át.
Amikor D’Mello eljött és beszélt, Ifjabbnak az az érzése támadt, hogy egészen más, tevékeny és színes életet él; hogy másodkézből olyan emberré válik, amilyen sohasem volt – dinamikus, szenvedélyes, világban forgó emberré. Idősb, aki észrevette a fényt Ifjabb szemében, ettől elkerülhetetlenül harapós lett. Egy nap, amikor D’Mello a szokásos gesztikuláló lelkesedéssel beszélt Mumbáíról és népéről, Idősb, megtörve hallgatását, angolul ráripakodott:
– Miért nem tér vissza oda a teste is, ha a feje már ott van?
D’Mello azonban szomorúan csóválta a fejét. Már nem jutott hely neki a szülővárosában. Csak álmaiban és beszélgetéseiben volt még mindig az otthona.
– Itt halok meg – felelte Idősbnek. – Délen, a magukhoz hasonló savanyú citromok közt.
Idősb felesége, a falábú hölgy, egyre komiszabb bosszút állt érzéketlen férjén azzal, hogy megtöltötte a lakást a családtagjaival. Ő is nagy, több száz fős családhoz tartozott, és kezdte főképp a fiatalabb rokonokat meghívni, unokaöcsöket és unokahúgokat a feleségükkel meg a férjükkel és különösen babakocsis gyermekeikkel. A sok csecsemő, tipegő, izgága, copfos kislány és lassú, dundi fiú jelenléte beteljesítette anyai vágyait, ugyanakkor nagy elégtételére felpaprikázta Idősbet. Őt a felesége rokon csecsemői dühítették igazán. A rokon csecsemők csörgették a csörgőiket, göcögték a göcögéseiket, és ordították csecsemőordításaikat. Vagy aludtak, és akkor Idősbnek csendben kellett maradnia, vagy felébredtek, és akkor Idősb nem hallotta a saját szavát sem. Ettek és kakiltak és hánytak, és a széklet meg a hányás szaga ott maradt a lakásban még akkor is, amikor a rokon csecsemők már elmentek, és azzal a szaggal keveredett, amit Idősb még jobban utált: a hintőporéval.
– Az élet végén – panaszkodott Ifjabbnak, akinek lakásában gyakran menedékre lelt az ő meg a felesége véreinek visító hordái elől – semmi sem büdösebb, mint az élet édes kezdete: a partedlik és szalagok, a meleg tej és tápszer, a púzás és hintőporozott hátsók szaga.
Ifjabb kénytelen volt így felelni:
– Nemsokára te is tehetetlen leszel, és valakinek gondoskodnia kell rólad. A csecsemőlét nemcsak a múltunk, hanem a jövőnk is.
Az Idősb arcán megjelenő fenyegető kifejezésből látta, hogy szavai célba találtak.
Mert igaz, mindketten szerencsések voltak. Nem voltak se vakok, se süketek, és az elméjük sem árulta el őket, mint Mumbáí költőjét. Az étel, amit ettek, puha és könnyen emészthető volt, nem vén szarosok papija. És mindenekelőtt még mindig járóképesek voltak, hetente egyszer még le tudtak kecmeregni az épület lépcsőjén az utcára, majd sétabot és gyakori pihenők segítségével el tudtak csoszogni a helyi postahivatalba, ahol beváltották a nyugdíjszelvényüket. Pedig nem kellett volna elmenniük. Az Idősb lakásában tolongó sok fiatal, akik átkergették a szomszédba, hogy ott veszekedjen Ifjabbal, készen állt arra, hogy lerohanjon az utcára, és beváltsa a törékeny idős urak csekkjét. De az urak nem akarták, hogy a fiatalok rohanjanak helyettük. Önérzet dolga volt, hogy az ember beváltsa a tulajdon nyugdíjszelvényét – ha másban nem is, ebben egyetértettek –, hogy a saját erejéből menjen el a pulthoz, ahol a postai alkalmazott fémrács mögött várta, hogy kifizesse a heti pénzt, amely egy élet szolgálatáért megillette őket.
– Látni lehet a tiszteletet a fickó arcán – mondta Idősb hangosan Ifjabbnak, aki egyre csak hümmögött, mert ő inkább unalmat vagy megvetést látott a rács mögött.
Idősbnek a nyugdíjkirándulás megerősítést jelentett; a heti összeg, bár sovány volt, megbecsülte tetteit, bankjegyekké alakította át a társadalom háláját az életéért. Ifjabb inkább dacból ment.
– Magát én nem érdeklem – mondta egyszer kereken a rács mögötti arcnak. – Semmit sem jelent magának, hogy kiszámolja a pénzt. De amikor magára kerül a sor, és ott áll majd, ahol én, akkor megérti.
A nagyon öreg kor kevés kiváltságának egyike, hogy az ember pontosan kimondhatja, amit gondol, még idegeneknek is. Senki sem feleli azt, hogy fogja be a száját, és keveseknek van bátorságuk visszabeszélni. Azt hiszik, nemsokára meghalunk, gondolta Ifjabb, úgyhogy nincs értelme vitába bocsátkozni velünk. Tudta, hogy miféle megvetés ül a postahivatali alkalmazott szemében. Az élet nézi le benne a halált.
Aznap, amikor Ifjabb elesett, ő meg Idősb a szokásos délelőtti órán indult küldetésére. Év vége volt. A helyi keresztények, köztük D’Mello, épp megünnepelték Megváltójuk születését, és szilveszter estjének közeledése – a jövő ígéretével, illetve egy végeérhetetlen jövőével, amelyben az ilyen esték sorozata előre meghatározott szakaszok soraként halad a végtelen felé – bosszantotta Idősbet.
– Vagy meghalok a következő öt napban, ami azt jelenti, hogy nekem már nem lesz újév – mondta Ifjabbnak –, vagy megkezdődik egy olyan év, amelyben biztos eljön a vég, és erre aligha kell repesve várakoznom.
Ifjabb sóhajtott.
– A búd meg a borúd lesz – nyögte – az én halálom.
Ezt a mondatot mindketten olyan viccesnek találták, hogy szívből nevettek, aztán lihegtek és fújtattak, hogy levegőhöz jussanak. Éppen a lépcsőn ereszkedtek lefelé, úgyhogy némi veszéllyel járt a nevetés. A korlátba kapaszkodtak, és ziháltak. Ifjabb lejjebb állt Idősbnél, már elhagyta a második emeleti lépcsőfordulót. Általában így ereszkedtek le, némi távolságban egymástól, hogy ha valamelyikük esik, ne rántsa magával a másikat is. Túlságosan bizonytalanok voltak ahhoz, hogy bízzanak egymásban. A bizalom is az életkor áldozata.
Az udvaron rövid időre megálltak a mannakassziafánál. Figyelték azóta, hogy apró cserjéből a mostani, húszméteres pompájáig eljutott. Gyorsan nőtt, és bár nem mondták, ez a gyors növekedés zavarta őket, mert a sebesen tovaszálló évekre utalt. Indiai aranyeső: ez volt a másik neve, de akadt még sok. Kondrai az ő déli nyelvükön, amaltász az észak nyelvén, Cassia fistula a virágok és fák nyelvén.
– Már nem nő tovább – mondta Ifjabb helyeslően –, mert megértette, hogy az örökkévalóság jobb a haladásnál. Isten szemében az idő örökkévaló. Ezt még az állatok és a fák is megértik. Csak az emberek ringatják magukat abban az illúzióban, hogy az idő halad.
Idősb felhorkant.
– A fa azért állt meg – mondta –, mert benne van a természetében, ahogy a miénkben is. Nemsokára mi is megállunk.
Szürke puhakalapját a fejébe nyomta, és elindult a kapu felé. Ifjabb fedetlen fővel volt, és hagyományos, fehér véstit, hosszú, kék kockás inget meg szandált viselt, de Idősb szeretett a postahivatalba egy európai úr álcájában menni, aki öltönyt meg kalapot hord, és ezüstnyelű sétapálcát forgat a kezében, mint az a Beau-valaki a Piccadillyről, akiről olvasott, vagy a kedvenc régi dalában az az ember, aki szabadon sétált a Bois de Boulogne-ban, aki bankot robbantott Monte-Caaarlóban.
Az árnyas utcácskát ragyogó napsütésben fürdőző út váltotta fel, ahol a forgalom zaja elfojtotta a tenger lágyabb muzsikáját. A part csak négysaroknyira feküdt, de a várost ez nem érdekelte. Ifjabb és Idősb lassan elcsoszogott a homeopátiás bolt előtt, a patika előtt, ahol könnyedén be lehetett szerezni csak receptre kapható gyógyszereket az orvosok háborgatása nélkül, a vegyesbolt előtt, amelyben magos és csilis üvegek, tisztított vajas meg importsajtos dobozok sorakoztak, és a járdán álló könyvesstand előtt, ahol népszerű könyvek sok kalózkiadását arcátlanul közszemlére tették, aztán tekintetüket a száz méterrel arrébb álló forgalmi lámpára irányították. Ott majd át kell kelniük a zabolátlan főúton, ahol tucatnyi szállítási forma harcol a helyért. Azután bal kanyar és újabb száz méter séta után a postahivatalhoz érnek. Ötperces út a fiatalnak, legalább fél óra oda is, vissza is a két öregnek. A nap mögöttük volt, és mindkét férfi, miközben lassan araszolt előre, nézte az árnyékát, mely ott nyújtózott a másiké mellett a poros járdán. Mint a szerelmesek, gondolták mindketten, de egyikük sem szólalt meg, mert ellenkezésük túlságosan beléjük vésődött ahhoz, hogy ily gyöngéd gondolatnak hangot adjanak.
Később Idősb sajnálta, hogy nem szólalt meg.
– Ő volt az árnyékom – mondta a falábú asszonynak –, én meg az övé. Két árnyék, ami egymást fedi, ide silányodtunk, így van. Az öregek árnyként, láthatatlanul, közönytől kísérve járnak a fiatalok világában. De az árnyak látják egymást, és tudják, kik a többiek. Így volt ez velünk is. Meg kell mondanom, mi tudtuk, hogy kik vagyunk. Most pedig árnyék vagyok, és nincs árnyékom, akit elfednék. Ő, aki ismert engem, már semmit nem tud, és ezért én ismeretlen vagyok. Mi más lenne, asszony, a halál?
– Aznap, amikor nem beszélsz tovább – felelte a nő. – Aznap, amikor ezek a hülyeségek nem ömlenek már a szádból. Amikor magát a szádat is felfalja a tűz. Az lesz a nap. – Több mint egy éve csak ennyit mondott a férfinak, aki ebből megértette, hogy az asszony gyűlöli, és sajnálja, hogy Ifjabb esett el.
A robogós lányok miatt történt, akik új Vespájukon a főiskola felé tartottak, és varkocsuk vízszintesen csapkodott mögöttük, ahogy vihogva haladtak a gyilkosság felé. Arcuk élénken élt Idősb elméjében, a hosszú, vékonyé, aki a robogót kormányozta, és mögötte a dundibb barátnőjéé, aki kapaszkodott, mert féltette a drága életét. De az élet az ilyeneknek nem drága. Az élet olcsó, mint a ruha, amelyet egyetlen viselés után szórakozottan elhajítanak, mint a zenéjük, mint a gondolataik. Így ítélte meg őket, és amikor később rájött, hogy egyáltalán nem illik rájuk ez az igazságtalan jellemzés, már késő volt megváltoztatnia a véleményét. Komoly diákok voltak, a vékony elektrotechnikát tanult, a másik építészetet, és távolról sem hagyta őket hidegen a baleset, sőt mindketten szörnyű bűntudatot éreztek, és hetekig csaknem mindennap ott álltak némán, fejüket lehorgasztva Ifjabb otthona előtt, csak álltak vezeklően lehajtott fejjel, megbocsátásra várva. De nem volt, aki megbocsásson; aki megtette volna, meghalt, aki pedig megtehette volna, nem akart. A dölyfös Idősb megvetéssel nézett le rájuk. Mit gondolnak ezek az emberi életről? Hogy ilyen olcsón meg lehet váltani? Nem, hát nem lehet. Ha ezer évig állnak ott, az se lesz elég.
A Vespa imbolygott, ez kétségtelen; ifjú vezetője tapasztalatlansága miatt túl közel imbolygott ahhoz a helyhez, ahol Ifjabb az átkelésre várt. Ő újabban panaszkodott, hogy gyenge a bokája. Azt mondta:
– Néha, amikor felkelek, azt hiszem, hogy nem tartja meg a súlyomat. – Ezt is mondta: – Néha, amikor lemegyek a lépcsőn, aggódom, hogy kifordul a bokám. Azelőtt sosem aggódtam a bokám miatt, de most aggódom.
Idősb szokás szerint ellentmondott.
– A belsődért aggódj – mondta. – A veséd vagy a májad tönkremegy még a bokád előtt.
De tévedett. A Vespa túl közel jött, és Ifjabb hátraugrott. A bal lábára érkezett, és a bokája valóban kifordult, ami egy második kis ugrást idézett elő, mintha Ifjabb menteni akarná magát. Úgyhogy furcsa esés volt, inkább amolyan ugrabugra, de végül következett a zuhanás, és Ifjabb hátrafelé bukva beverte a fejét a járdába, nem elég erősen ahhoz, hogy elájuljon, de azért elég erősen. A tüdeje se bírta. Nagy szusszanással áradt ki belőle a levegő, amikor nagy puffanással lezuhant.
Idősbet túlságosan lefoglalta, hogy üvöltözzön a Vespán ülő rémült lányokkal, és orgyilkosnak meg még rosszabbnak nevezze őket, ezért nem vette észre a pillanatot, amikor megtörtént a dolog, aminek végül valamennyiünkkel meg kell történnie, amikor az utolsó kis pára kiárad a szánkból, és belekeveredik a bűzös légbe.
– A lélek, akármi legyen is – mondta Ifjabb annak idején. – Nem hiszek a halhatatlan lélekben, de nem hiszek abban sem, hogy csupán húsból meg csontból lennénk. Hiszek egy halandó lélekben, önmagunk testetlen lényegében, ami ott lappang a testünkben, mint egy élősködő, virul, amikor virulunk, és meghal, amikor meghalunk.
Idősb merevebb volt vallási hiedelmeiben. Gyakran olvasta az ősi szövegeket, és a szanszkrit hangzását hasonlatosnak találta a szférák zenéjéhez – e kifinomult és mély szövegek még arra is képesek, hogy feltegyék a kérdést: maga a teremtő entitás érti-e teremtett világát? Valaha e szövegeket tárgyalta a tanítványaival, de már rég nem jött egyetlen tanítvány sem, ezért kénytelen volt hallgatni a lét nagy dolgairól. Az ősi kétértelműségek megörvendeztették; Ifjabb laikus filozófiai találmánya, a halandó lélek banális dolog volt azokhoz képest.
Így gondolta Idősb, és mivel éppen szónokolt, elmulasztotta azt az árulkodó kis párát, ami meggyőzhette volna arról, hogy gondolja át ezt még egyszer. Egy pillanat múlva már nem létezett Ifjabb, csak egy test a járdán, egy dolog, amitől meg kell szabadulni, mielőtt a trópusi hőség elvégzi rajta bűzös művét. Csak egyet lehetett tenni. Idősb benyúlt a barátja zsebébe, és kivette a nyugdíjszelvényt. Aztán elküldte a robogós lányokat a lakásába, hogy beszéljenek a feleségével meg a rokonaival, és egyedül indult a küldetésére. Lesz még idő megemlékezni a halálról. A pálakádi Aijarok vagy Aijárok hagyományai szerint, akiktől ő is, Ifjabb is eredt, a halottak tiszteletére végzett szertartások tizenhárom napon át tartanak.
Másnap reggel a déli féltekén, Idősb szülővárosától messze, de nem elég messze, nagy földrengés rázta meg az óceán fenekét, s a hatalmas víz, amely a föld kínjára a tulajdon kínjával felelt, egy sor hullámba gyűjtötte magát, és útnak indította fájdalmát a földgolyón. Két ilyen hullám végighaladt az Indiai-óceánon, és reggel háromnegyed hétkor Idősb érezte, hogy ágya megrázkódik. Heves és rejtélyes remegés volt ez, hiszen ebben a városban még sosem rengett a föld. Idősb fölkelt, és kiment a verandára. A szomszédos veranda persze üres volt. Ifjabb elhunyt. Ifjabb már hamu. A szomszédok mind kint álltak az utcán hiányos öltözékben, csak pokrócot terítettek a vállukra. Mindenkinél szólt a rádió. A földrengés epicentruma Szumátra távoli szigete mellett volt. A re-
megések megszűntek, és az emberek folytatták a napjukat. Két és negyed óra múlva megérkezett az első óriási hullám.
A parti területeket szétzúzta. Az Elliot-partot, a Marina-partot, a tengerparti házakat, az autókat, a Vespákat, az embereket. Délelőtt tíz órakor a tenger újabb támadást intézett a part ellen. A halottak száma nőtt: az elveszett halottaké, akiket elsodort a tenger, a környezetüktől elvágott halottaké, akik a megmaradt homokpadkákon kötöttek ki, a darabokra szakadt halottaké, mindenütt a halottaké. A hullámok nem jutottak el Idősb házáig. Idősb utcája sértetlen volt. Mindenki élt.
Kivéve Ifjabbat.
Szerencse, hogy a hullámok délelőtt érték el az Elliot-partot. A romantikus ifjak, akik ott nevetgéltek és flörtöltek esténként, mind meghalnak, ha a hullámok akkor érkeznek. A fiatal barátok és szerelmesek tehát életben maradtak. A halászoknak nem volt ekkora szerencséjük. A közeli halászfalu – Noccsikuppam – megszűnt létezni. A tengerparti templom állva maradt, de a halászkunyhók, a katamaránok és maguk a halászok elpusztultak. Akik életben maradtak közülük, azt mondták, hogy gyűlölik a tengert, és nem térnek vissza hozzá. Sokáig nehezen lehetett halat kapni a piacokon.
Idősb nem szerette azt a japán szót, amellyel megnevezték a halál vizeit. Az ő szemében a hullámok magát a Halált jelentették, és nem kellett másik név nekik. A Halál eljött a városba, eljött aratni, és elvitte Ifjabbat meg a sok ismeretlent. A hullámok nyomában erdőként vették körül a zajok és tevékenységek, amelyek elkerülhetetlenül követik a csapásokat: a jóságosak derék viselkedése, a kétségbeesettek és a hatalmasok ádáz viselkedése, a céltalanul áramló tömegek. Eltévedt a hullámnyom erdejében, és nem látott semmit, csak a szomszédos, üres verandát, lent, az utcán pedig a lehajtott fejű lányokat. Híre jött, hogy D’Mello is az eltűntek közt van. D’Mello is elment. Talán nem halt meg. Talán egyszerűen hazament végre, az ő legendás Mumbáí városába, az ország másik partjára, abba a városba, amely sem délen, sem északon nincs, hiszen határváros, a legnagyszerűbb, a legcsodásabb és a legrettentőbb minden hely közül, a határok megalopolisza, a köztes hely. De az is lehet, hogy D’Mello megfulladt, és a Halál azzal, hogy lenyelte, megtagadta testétől a sír keresztény méltóságát.
Ő, Idősb volt az, aki könyörgött a halálért. A Halál őt mégis életben hagyta, elvitt sok mást, elvitte még Ifjabbat és D’Mellót is, hozzá azonban nem nyúlt. A világ értelmetlen. Semmilyen értelem nincs benne, gondolta. A szövegek üresek, és az ő szeme vak. Talán ebből fennhangon is mondott valamit. Sőt lehet, hogy ordította. Az utcán álló lányok felnéztek rá, és a zöld madarak felrebbentek az aranyesőfáról. Aztán egyszer csak azt képzelte, hogy a szomszédos, üres verandán árny mozog. Felkiáltott:
– Miért nem én?
Válaszképpen az árny odalebbent, ahol Ifjabb szokott állni. A halál és az élet két szomszédos veranda volt. Idősb állt az egyiken, ahogy mindig, a másikon pedig Ifjabb, az árnyéka, a névrokona, sokéves hagyományaik szellemében vitatkozott.
Megjelent: Holmi 2010. április