(Négyesi Mária fordítása)
1.
Egy őrült, aki megszökött az elmegyógyintézetből, kinyilvánította, hogy ő az amerikai elnök. Egy másik bolond kijelentette, hogy ő pedig Oroszországé. Ekkor a bolondok között kitört az elnökségért való vetélkedés. Ki-ki választott egy országot, és bejelentette, hogy annak az elnöke. Nem akadt azonban egyetlen olyan őrült sem, aki India elnökének nyilvánította volna magát.
2.
Amikor kidőlt az elmegyógyintézet kapuja, az egyik ápoltra teljesen rájött a bolondóra. Olyan boldog volt, de olyan boldog, hogy egy régi, rozsdás zsilettpengével levágta az orrát. Az orrot ezután kiragasztotta az elmegyógyintézet kapujára, ő maga pedig rázendített a himnuszra és elszaladt.
3.
Az egyik bolond, amikor észrevette, hogy az elmegyógyintézet kapuja kidőlt, zokogásban tört ki.
Úgy zokogott, de úgy, hogy állapota válságosra fordult.
Amikor megkérdezték tőle, hogy miért sír ennyire, azt válaszolta: – Ez volt az egyetlenegy emberhez méltó lakhely ebben az országban, s most tessék, ez is tönkrement.
4.
Amikor az elmegyógyintézet kapuja kidőlt, s egy őrült hangosan elkezdte éltetni Indiát, egy másik bolond megkérdezte tőle: – Te ostoba, miért kiabálod, hogy éljen India ?
„Valamikor éppen ezért az éltetésért csuktak be a diliházba.” – válaszolta a bolond.
5.
Hogyan dőlhetett ki az elmegyógyintézet kapuja ? Ennek a kiderítésére a kormány egy nyugalmazott bíróból álló „egyfős bizottságot” jelölt ki.
A nyugalmazott bíró alapos vizsgálódás, számos keresztkérdés és részletekbe menő nyomozás után benyújtotta a jelentését, azt azonban senki sem olvasta. Nem azért, mintha a jelentés nagyon hosszú lett volna: mindössze egyetlen sorból állt. Csakhogy, aki csak elolvasta, menten megbolondult.
6.
Amikor az ellenzék vezetői értesültek, hogy kidőlt az elmegyógyintézet kapuja, az őrültek pedig kijárkálnak s elvegyülnek az épelméjűek között, rendkívül nyugtalanok lettek. Azt tették tehát, amit máskor is tenni szoktak, ha a tetőpontjára hág az aggodalmuk, vagyis nyilatkozatot tettek közzé. Tévedésből azonban egy régi nyilatkozat szövegét adták ki, amely a munkanélküliség, az infláció, a béke és a jogállamiság problémáit taglalta. Az elmebajosokról egy szó sem esett benne. Az ellenzékiek a parlament monszun alatti ülésszaka során kértek szót e szerencsétlen eset megtárgyalására, a kormánypártiak azonban tiltakoztak. Válaszul az ellenzék egyik parlamenti képviselője vadonatúj cipőjét hozzávágta a kormánypárt valamelyik képviselőjéhez. Az a kormánypárti képviselő, akit a cipő telibe talált, állítólag képviselővé választása előtt cipőtolvaj volt. Így azután az ellenzéki képviselő odavágott cipőjét szépen eltette, és sóvár pillantásokat vetett az ellenzéki küldött másik, még lábon levő fél pár cipőjére is. Az üléstermet elárasztották a kölcsönös szidalmak és gyalázkodások. Két képviselő – egyik azelőtt birkózó, a másikuk csempész – úgy esett egymásnak, mint mosóember a piszkos ruhának. Virágeső módjára hullottak a káromkodások. Egy képviselő, aki korábban színész volt, azt hitte, filmforgatás folyik: belevetette magát az öklözésbe és rugdosásba.
Az újságírók, a jelenetet látva a sajtóklub felé indultak. Jól tudták, hogy erről úgysem jelenhet meg tudósítás a lapokban.
Mindezen események közepette megjelent egy férfi az ülésteremben és felkiáltott : „Képviselő urak !… A minisztertanácsot kibővítik. A képviselők fizetését felemelik. A juttatásokat megkétszerezik. Nő a nyugdíj.” Ennek hallatára a képviselők lecsendesedtek. Az az ember, aki mindezt bejelentette a parlamentben – az egyik bolond volt.