(Törzsök Judit fordítása)
Azzal a dologgal sem Mírá nem hozakodott elő, sem ő. Találkozásuk előtt biztosnak látszott, hogy ez olyasmi, amit meg kell beszélniük, mégis úgy tűnt, mintha várakozásuk ellenére minden pillanat épp ezt halasztgatná. Hiába volt már a nyelve hegyén, nem sikerült belefognia, míg egyszer aztán mégiscsak megkérdezte Mírától:
– Nem adhatnánk ennek az ismeretségnek állandósultabb formát?
De ha az előző alkalmakhoz hasonlóan megint rossznak tűnik az ötlet, akkor mi lesz? Mennyi vonzódás és tartózkodás alakult ki mindkettőjükben azután…
Ki tudja, miért, sohasem tartotta szépnek a Tádzs Mahalt. Ráadásul a napfényben a fehér márvány vakítóan ragyogott, ezért az épületnek hátat fordítva ült le. De a ragyogás Mírá szemét talán nem ugyanígy bántja? Az is lehet, hogy Mírá éppenséggel szépnek találja a Tádzsot. A sírpalota tükörképét ő biztosan a Jamuná felől látja, s az egyenletes napsütésben csak a vakító márványt látni, semmi mást. A forró kövezeten járva a cipőtalpa egészen felforrósodott, és ettől a forróságérzettől egész testében valamiféle futhatnék uralkodott el.
Három éve nem látták egymást. Egymásra pillantva csak elmosolyodtak, nyugodt lélekkel megállapítván, hogy igen, mindketten megvannak: Mírá kicsit megállapodottabb lett, ő pedig… ki a megmondhatója, hogy ő milyen lett…
Isten tudja, mennyi réges-régi mondatot, kérdést-feleletet játszott el magában, Mírát maga elé ültetve, és reakcióit is elképzelve. Most pedig csak annyi történt, hogy zavartan mosolyogva üdvözölték egymást. Attól a pillanattól megmagyarázhatatlan módon az egész találkozást feleslegesnek kezdte érezni. Hát így viselkednek ők, akik annyira mások voltak? Fél vagy egy év múlva majd csak egymás hogylétéről tudnak társalogni…
Felhúzott térde mellett, a pázsiton, ott nyugtatta Mírá a kezét. Ujjai fel-alá futkostak, mintha valami nagyon finom hangszeren valaki egy halkan duruzsoló dal ütemét tartotta volna. Mírá letette a vasgyűrűjét – talán azért, hogy Sani befolyását helyes irányba terelje. Kisujját lassan a gyűrűbe akasztotta, majd felemelte a kezét és két tenyere közé szorította. Aztán lassan a szavai is áradni kezdtek…
Vidzsaj elgondolkozott. Közben valami nagybajszú, apró rovar mászott Mírá nyakában, majd a blúza szélén. A férfi habozott, hogy ő maga söpörje le onnan, vagy szóljon Mírának, hogy ott van. Aztán arcát más irányba fordította: a bejárat lépcsőit így elfedték a bokrok, csak a felső rész látszott. Vidzsaj, mint aki egy habozó krikettjátékos labdáját védi ki, lecsapott a rovarra és ujjával szétnyomta. Izmaiban bizsergést érzett. Az a hely, ahonnan a rovart lesöpörte, mintha bepiszkolódott volna… Mírá pedig ugyanolyan elmerülten beszélt továbbra is arról, hogy miféle emberek jelentek meg a barátnője esküvőjén. A férfi szótlan volt.
A nő még Vidzsaj odatett kezét sem tolta el. Vidzsaj aztán egyszercsak ismét körbepillantott gyanakvó tekintettel, majd előrehajolt, a nő halántékát a két tenyere közé szorította és maga felé húzta. Nem, Mírá nem ellenkezett. Mintha mindig is abban reménykedett volna, hogy ennek a pillanatnak egyszer feltétlenül el kell jönnie. Mégis, először éles ráncok árnya futott össze a homlokán, de aztán e ráncok a meglepetés mosolyának hullámaivá változtak át. Furcsa, kicsit tétova, visszahúzódó, boldog-szomorú mosollyá. Vidzsajnak úgy tűnt, mintha hosszú sivatagi bolyongás után szomjasan, két kezével a szuráhít megragadva ennek a mosolynak a borát inná fékezhetetlen hévvel. És csak itta, itta… végül megtántorodott és összeesett.
Vékony ajka öntudatlanul megremegett. De Vidzsaj e romantikus elalélás közben is eszébe jutott, hogy Mírának előzőleg le kell vennie a szemüvegét, nehogy összetörjön. Meglátta, hogy amiként a zöldes színű szökőkutakban tükröződik a Tádzs a pávatollszerű fák mögött, éppen úgy két Tádzs Mahal tükröződött a szemüvegen is. Tejfehér elefántcsontból készült két aprócska játék…
Nem lehet tudni, miért, sohasem tetszett neki a Tádzs Mahal. Eszébe jutott, ahogy feleslegessé vált, kiöregedett őrszem módján állt a Tádzs mögött és bámult… A beszélgetés közben néha ugyan megfeledkezett róla, de ahogy az embert zavarja időnként a fogai közé szorult szálka, benne is mindig felötlött, hogy a Tádzs árnyékában ülnek, a nagy és hatalmas Tádzs árnyékában, amely…? Micsoda hatalmas épület! A Tádzs Mahal minden szépségét egyszerre csodálva sem volt soha olyan érzése, hogy valóban szép volna. Az egyes részletekben elmerülve sem talált benne semmi szépet. Bizonyára csak a lélek költőisége és szépsége az, amit erre az épületre vetítve szépnek látnak az emberek. Ha egyszer alkalma lesz, megpróbálja repülőről nézve befogadni a Tádzs szépségét. Valami madártávlati formája biztosan lesz onnan nézve. És akkor ott, a légtér közepén csak lesz benne valami érdekes… ám ezek a szemüvegben csillogó, napfényben ragyogó Tádzsok… A tűnődés itt megszakadt. Öntudatlanul mély lélegzetet vett, és lassan visszahúzta a kezét.
– Nem, itt nem. Még meglátja valaki…
Ez meg hogy jutott eszébe?
Mírá hirtelen figyelmes lett valamire. Hogy feltörő szégyenlősségét elrejtse, zavartan ide-oda nézelődött, de sehol semmi. A közeli magas, vörös falon időnként renoválást végző, udvari szolgáknak látszó munkások kergetőztek egymással tréfálkozva. Akár a majmok, úgy futkároztak a falon. A közbülső ösvényen túl, a pázsitot az előbb még két-három kertész locsolta, öntözőiket ide-oda húzva – ők sincsenek már itt. Biztosan elmentek enni. Mírá oldalt odébb húzta száríját, és a szélét megigazította a vállán. Vidzsaj azután öntudatlanul leszakított egy virágot, és a szeme előtt morzsolgatni kezdte. Mírá levette a szemüvegét és rálehelt, majd aszáríval megtörölte az üveget, hajtincseit a füle mögé simította, és a szemüveget feltéve a karórájára nézett.
Nagy, nehéz csend ereszkedett kettejük közé. Vidzsajnak úgy tűnt, valamit mondaniuk kell, máskülönben a csendnek ez a súlya szétszakítja a kettőjük közti finom kapcsolatot. Miközben tenyerében a virág szárából keresztet, majd háromszöget formált, néhány szót kipréselt magából:
– Akkor most megyünk…? Elég későre jár…
Mírá a fejét ingatta. Úgy tűnt, mintha valamit mondani akart volna, ami aztán megakadt benne, vagy mintha várt volna arra, hogy Vidzsaj mondjon valamit, de nem sikerült semmibe sem belefogni. Egy ideig ismét csönd volt. Egyikük sem állt fel. Aztán Vidzsaj zsibbadt kezével megkötötte a cipőfűzőjét, az újságpapírba tett narancs és földimogyoróhéjakat eldobta. A maguk alá terített kendőt összehajtotta és mindketten lassan a főkapu felé indultak.
Három körül lehetett. Bár az óra a karján volt, inkább csak találgatta az időt. A nap még mindig nagyon erősen sütött. Időnként letörölte az izzadtságot a nyakáról és a halántékáról. Nem sokkal ezelőtt még csak tizenkettő volt. Aztán hirtelen nevethetnéke támadt. Mennyire furcsállták néhányan a találka időpontját!
Mintha nagyon távol került volna már ettől az időtől, egyre ezt ismételgette: tizenkét óra, június hónapja, a Tádzs Mahal pázsitja. Ő érkezett meg előbb, és várt. Akkor valahogyan nyugtalanság, zavartság és türelmetlenség lett úrrá rajta… Vajon mért nem múlik az idő? Több napja nem tudta megtisztítani az óráját, ezért talán még késik is. Mírá még mindig nem jött meg. Egy lány ettől már nagyon ideges lenne. Na de a lányok sohasem fordítottak arra időt, hogy kipróbálják, mennyire élvezetes a várakozás.
Szándékosan elfordította a fejét az odavezető út irányából. Abban reménykedett, hogy ha majd hirtelen odafordul, akkor meglátja, amint Mírá éppen feléje lépdel. De miután két-három alkalommal így tett, Mírá még mindig nem tűnt fel. Amikor arcát a másik irányba fordítva is megpróbált arrafelé sandítani, nevetnie kellett saját magán. Na jó, felmegy a lépcsőn, a következő néhány embert még megnézi, és ha ezek közt sem lesz ott Mírá, akkor gondolataiba merülve könyvet olvas majd: jön, amikor jön. Egy, kettő, három, lehet, hogy a következő épp ő lesz. Hej, a pokolba is, ha nem jön, hát nem jön! Jól van, gyerünk, addig is arra gondolhat, hogy e három év alatt mennyit változott Mírá. Vajon milyen ruhában jön? Ha meglátják egymást, mit tesznek először? Lehet, hogy hevesen átölelik egymást, és meg se tudnak szólalni. Vele ez nem történhetne meg, de ki tudja, ebben a felindulásban…
Ha végül majd megérkezik, csak bámulná őt, ahogy elmegy mellette. Minden alkalommal megpróbálta elkapni onnan a pillantását, hogy ne lássa őt, hogy csak akkor lássa, mikor elmegy mellette, és a hirtelen találkozás meglepetését érezze. De végül mégiscsak korán észrevette, és aztán nagyon visszafogottan mondta:
– Jó napot, kedves Mírá.
Mírá pirulva mosolygott. A napsütésben az arca kipirult. Aztán mindketten leültek erre a pázsitra, olyan nyugodtan, szenvedélymentesen, mintha naponta találkoznának.
– Azt hittem, talán nem is jössz, mert elfelejtetted.
– Megírtad, akkor hogy felejthettem volna el? De ez az időpont elég furcsa.
– Igen, ez nem az a kimondott ezüstös éjszaka, mikor az őszi telihold romantikusan megvilágítja a Tádzs Mahalt.
Tréfálkozását maga is értelmetlennek érezte és komolyra fordította a szót:
– Ilyenkor lehet itt egy kis időre nyugalomban, csak egymás közt lenni.
Valóban furcsa időpont volt. Mírával fel s alá sétáltak. „Déli verőfény … és egy szerelmes pár … és egy szerelmes pár…” – ismételgette magában. De szerelem-e ez? Mintha barátok volnának, akik az esős évszakban találkoznak, és akiknek már nem nagyon van közös témájuk. A napsütés visszaverődött a ragyogó, fehér márványról, ezért hátat fordított az épületnek. Lassan valami nyugtalanság vett erőt rajta – miféle átoktól alvadt meg a mi vérünk? Hogy történhetett ez meg velünk? Semmi forróság, semmi hév, semmi szenvedély… Mi változott meg benne? Igen, Mírá kicsit felderült, a teste megnyugodott…
Miközben visszafordultak, nem fért a fejébe, hogy ez a teher, ez a vonzás micsoda… Ahogy a pázsitot kettészelő, vörös kőből rakott ösvényen lépkedve elérnek majd a lépcsőkig… a kapuban ülő idegenvezetők és ajtónállók unott kolduló pillantásairól tudják már, hogy hamisak… s beülnek majd egy macskaköves úton zörgő tángába vagy riksába… és éppen csak visszafordulva maguk mögött hagynak mindent… Ő pedig holnap azt írja: „Mírám, bizonyára csodálkozol a tegnapi viselkedésemen, lehet, hogy még rossz néven is veszed, de… de…”
Aztán ismét a szemüveg üvegében tükröződő Tádzs Mahalt pillantotta meg. „A szempilládon úszó két Tádzs Mahal” – milyen szép mondat! (Ebből még a végén indiai avantgarde lesz!) Ha Tagore látta volna: „az idő arcán leguruló könnycsepp”… nem, ezt sose mondaná. Azt írná: „az arcán leguruló könnycseppben felvillanó Tádzs Mahal ezüst-halhoz hasonló tükörképe”. Ámde Mírá szemében ama nedvességnek nyoma sem látszott. Hány tél telt el azóta, és most újra találkoznak! A holnapi levélben majd bizonyára azt írja: nem utánzom Huxley-t, ki tudja miért, nekem a Tádzs Mahal sohasem tűnt elbűvölőnek. De mikor először megpillantottam a szempilláidon a Tádzs árnyát, teljesen elbűvölt. Az előző napokban egy furcsa emlék merült fel bennem, és abban a pillanatban…”
Ó, igen, most eszébe jutott, miért lett ilyen lassú hirtelen. Hát még ezt is el lehet felejteni? „Igen, arra gondoltam, hogy…” – ezt fogja írni. Úgy tűnt neki, hogy az a személy, akivel mindezeket gondolatban közli, akinek a levelet írja, az nem azonos ezzel a mellette lépkedő Mírával. Az valaki más… valahol messze, nagyon messze… Az a Mírá az ő igazi rokona és barátja, ez pedig, ez… ez… amikor ezzel a Mírával találkozott, mindig ugyanilyen szomorú lett. Az avval a másik Mírával való találkozás vonzereje mégis ehhez a Mírához húzza. Ebben pedig ki tudja, mennyi olyan tulajdonság van, ami egyáltalán nem tetszik neki. Ahogyan például most is idegesíti, hogy Mírá nem az út köveire teszi a lábát, hanem a kövek közti füves részen lépked…
És mindezek közben mindketten erősen figyelték, hogy mond-e valamit a másik. Elgondolkozva hirtelen ő maga is elmosolyodott: mikor majd jóval idősebbek lesznek – gondoljunk csak bele, negyven-ötven évesek -, hogyan fogják nevetve egymásnak mesélni bolondságukat, hogy miképp találkoztak annak idején titokban a Tádzs Mahalnál.
“Négy-öt éve lehetett” – írta tovább a levelet magában. Mindezt mégsem fogja beleírni abba a levélbe, csak megpróbál emlékezni minden eseményre azzal az ürüggyel, hogy rendezett szavak formájába önti az egészet. Ő, Dév, Rákádzsí és Munmun így mindig vissza-visszatért hozzá. Csendes, szomorú és borongós alkonyat volt, az árnyak pedig egyre hosszabbak lettek mögöttük…
Jól emlékszik, hogy szeptember vagy október hónapban történt. Az egyetemi órák után megpihenve a teáscsészét éppen az ajkához emelte, amikor valaki megszólította:
– Egy úr keresi önt.
Rosszallóan felpattant.
– Ki az ördög jöhet ilyenkor?… Ó, maga az?
– Felismert, ugye?
– Kérem, hát éppen magát ne ismerném fel? – de valójában nem ismerte meg az illetőt. Valahol már biztosan látta, talán Kalkuttában. Már jónéhányszor előfordult vele ilyesmi, de amennyire csak erejéből tellett, megpróbált úgy tenni, mintha felismerné azt a valakit, és az ismeretség fonalát a beszélgetésből felgöngyölítve megpróbált visszaemlékezni…
– Fáradjon beljebb…
– Ó nem, Mr. Máthur, nem ülök le. Kint az utcán vár a feleségem és a gyerekem…- majd bocsánatkérő hangon mondta, – ugye, éppen valami munkában van?
– De hát a családját kint hagyná?! Nem, hívja csak be őket…
– Ó, nem, nézze, az a helyzet, hogy azért kalandoztunk errefelé, mert a Tádzsot szeretnénk egy kicsit megnézni. Aztán eszembe jutott, hogy maga is itt lakik. Pontosan nem emlékeztem, ezért egy-másfél órát kerengtünk errefelé. Na, de végre megtaláltuk. Most, hogy nincs semmi egyéb tennivalónk… az a helyzet, hogy még ma vissza kellene mennünk.
Egyik lábával a lépcsőn állt meg…
– Hát akkor ne habozzon, kapjon fel egy papucsot a lábára és jöjjön be.
Kint az utcán egy kocsi állt. Nyitva volt a hátsó ajtaja, melyet egy ott várakozó nő tartott. Mélyzöld bengáli selyemszárít viselt, haját bengáli módra vastagon befonta, s a ruha közepén ezüstös, nyolcszögletű fémdísz csillogott. Egy négy-öt éves kisgyerek is ült ott, csúszkáló cipőjét a küszöbre kitámasztotta. A nő a gyerek csuklóját fogva az apró ujjakkal a porral borított küszöbre írta: T Á D Z S. A lépések zajától megriadva megfordult, és üdvözlésképpen elmosolyodott. A gyerekkel együtt kiszállt, kezét összetette, majd megszólalt:
– Nézze, ön megígérte, hogy…
– Az úr még nem nyilatkozott… – vágott közbe a férj. Aztán hirtelen folytatta. – Jól van, Ráká, most ülj le… ha besötétedik, elmegy a kedved attól, hogy megnézd.
Ráká, Ráká, igen, valamennyire már emlékszik. A sofőr mellett ülve néhányszor körbefuttatta a tekintetét, mintha valahová biztosan a férfi neve is oda lenne írva.
– Hogy van? … Régóta nem találkoztunk. Emlékszik, hogy Kalkuttában futottunk össze? Hogy megvárakoztattuk akkor magát!
A nőn aranyos színben játszó ruha, fülében nagy, kerek függő, enyhe rúzs… A szárí makrancos szélét a könyökével az ablakhoz szorítja…
Ó, igen, már emlékszik, nagyon furcsa módon találkozott velük. A New Market egyik éttermében ülve amatőr zenészek előadását nézte. Aztán ki tudja, hogyan ötlött fel benne , hogy felálljon és ő maga is játsszon egyet szájharmonikán a filmslágerek dallamaiból. A kis dobogóról visszatérve leült az asztalhoz, és ugyanannál az asztalnál ült ez a család, Rákádzsí és Mr… kicsoda? Megvan, Mr. Dév.
– Igazán szépen játszott, nagyon gyakorlottan – mondta Dév, mikor ő már leült. Vidzsaj a zsebkendőjével jól megtörölte a hangszert és éppen a zsebébe rakta, amikor megdöbbent: Ráká arcán az elismerés jelét látta, és a nő, miközben a csésze fölött pihentette a tenyerét, szemrebbenés nélkül az asztalt bámulta.
– A teája már bizonyára ihatatlan. Rendelünk még egyet. Főúr, legyen szíves!
Minden tiltakozása ellenére hoztak még egy teát.
– Vakációzni jött és csatangolni, ugye? Örülök, hogy tetszik önnek Kalkutta. Igen, Bombayhoz hasonlítva valóban elég koszos… De ha egyszer ez a város beférkőzött a lelkébe, nehéz itthagyni.
Majd ismét dicséretek és kölcsönös köszönetnyilvánítások következtek, megismerkedtek és késő éjszakáig a Lower Circular Road-i lakásukon beszélgettek, ettek-ittak és zenét hallgattak. Ráká szenvedélye a szitár volt. Mivel Dév valami külföldi vállalat ügyvezető igazgatói pozícióját töltötte be, a külföldi szimfóniákat kedvelte. Miután meghallgatták az ő szájharmonikázását, Rákádzsí szitáron játszott, majd Dév elővette nagyon szép műanyag tartóba zárt külföldi lemezeit. Egy-egy lemez fél óráig forgott és három-három tétel volt rajta. Semmit sem értett belőlük, de ücsörgés közben a lemeztokokra írt ismertetőt olvasgatta és a zenészek fényképét nézte odaadó figyelemmel. Valami Csijakovszkij vagy Wanger volt, akinek a nevét néhányszor hallották már. Egy-egy lemez negyven-ötven rúpiába került. Közben néha megszólalt Dév:
– Feltétlenül elmegyünk egyszer Agrába. Gyermekkoromban ugyan voltam ott, de talán nem is egyezik már azzal a képpel, ami bennem van. Az esküvőnk óta tervezünk oda valami programot. De aztán ez minden szabadság idején egyre csak halasztódott… Hát bizony, ők még nem látták… De, hogy maga is ott lakik.
Aznap a késésük miatt az egész út bocsánatkéréssel telt a kocsiban. Eljöttek egészen a Vivekanand Roadig, hogy ott letegyék őt. Egész úton a társalgás foszlányai, a szitárzümmögés és a szimfónia lemerülő-hullámzó fájdalmas zsongása árasztotta el. Milyen furcsán ismerkedtek meg, milyen szerencsés pár voltak!… Nagyon örült. A gyerek később jött, a neve Munmun.
– A kiállításra megérkezett a mi cégünk bemutatórészlege is, ezért Delhibe mentünk. Aztán gondoltuk, hogy ennyire közelről nem jó visszafordulni anélkül, hogy magához be ne nézzünk. De ha valami dolga van éppen, akkor természetesen…
– Nem, nem – mondta Vidzsaj gyorsan. Már emlékezett mindenre, de arra még nem, hogy Mr. Dévhez ama találkozás előtt vagy után mi kapcsolta őt. Nyugtalan volt. Hogyan derítse ki? Ama találkozás után még csak meg sem ajándékozták egymást sohasem. Jó az emlékezőképességük. „Emlékszik rám jól, ugye?” Úgy gondolta, ama találkozáskor semmi különös nem történhetett.
– Ha a Tádzsról beszélünk, mindig megemlékezünk arról, amit maga mesélt. És nem múlt el olyan nap, hogy ne beszéltünk volna a Tádzsról – majd Dév Rákádzsí felé nézve folytatta. – Ma lépünk házasságunk hetedik évébe… Maga még nem láthatta a kis Munmunt… Munmun, te nem köszöntötted a bácsit? Mondd szépen a bácsinak, hogy ma van az apuci hatodik házassági évfordulója.
Rákádzsí köszönésképpen összetette a gyerek kezét, és azt mondta:
– Igazi kis ördög. Egész nap figyelni kell rá, nehogy aztán a sok fickándozás rosszul süljön el…
– Úgyhogy gratulálnia kell nekem – folytatta Dév.
De Vidzsajnak mindezek után is úgy tűnt, mintha szinte megfulladnának, mintha valami láthatatlan köd fedné be sűrűn őket. Nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– Kicsit lehangolt ma. Az egészsége…
– Ó, nem, uram – és Dév mindkét kezét felemelve megigazított magán egy kapcsot, majd megpróbált egészségtől dagadóan mosolyogni, és megmagyarázta. – Öt órán át ültünk a kocsiban. Egy órába telt, míg magát megtaláltuk.
– Ccc… Ez igazán nagyon kedves maguktól… – mondta Vidzsaj hálás lélekkel. – Ha úgy gondolja, itt kezet-arcot moshat, megpihenhet egy kicsit, Rákádzsí…
– Ó, nem, nincs semmi baj, és még ma vissza kellene érnünk.
Aztán mindenki sétált egy nagyot, és megnézték a Tádzsot. Munmun egyik keze Dév kezében volt, a másik a Rákádzsíéban. Hiába haladtak egymás mellett, a figyelmüket annyira lekötötte a látvány, hogy egészen elfeledkeztek egymásról, és Vidzsajnak úgy tűnt, felesleges a jelenlétével közéjük állnia. Dév fent, az épület megemelt, fekete-fehér talapzatán sokáig egy pénzdarabbal gurigázott, Vidzsaj mögé futott és a gyerekkel játszott, míg Vidzsaj és Rákádzsí az áttört ablakok szerkezetét, az ajtókra írt Korán-sorokat és a kőberakásokat nézte. Az alkonyi napfény aranysárgán ragyogott. A fű zöldje egyre sötétebbé vált, a pávatollszerű, széles, pálmához hasonló levelek kupola formájú erdeje egy gyertya zöldes-aranyos lángjára emlékeztetett: mintha örömtől dagadó galambok lennének ott… és ha most vidáman szárnyaikat csapkodnák, akkor a szikrákhoz hasonló vörös virágok mindenfelé szétszóródnának.
A belső sírok mellett hangjuk zümmögését hallották, s a hangfoszlányok vibrálva úsztak el. Mintha valami nagyon finom szálból készült, nagy, körkörös órarugó lenne ott, ami ütemesen szétnyílik, majd összehúzódik. Dév hangja hallatszott: “Rá-ká… ká…” egyik szótag a másik után zendült fel… majd elhalt a messzeségben, mint egy ismeretlen völgy, mely beleolvad a hegybe. “Munmun Mu-u-u-n-a…” Dév sokáig elmerült ebben a játékban. Úgy tűnt, mindegyikükben lapul valami, ami éppen ezzel a játékkal nyer kifejezést. Dév Ráká vagy Munmun nevét ismételte, és merev tekintettel, hosszasan a sötétbe merítette és elveszítette e szavakat, aztán mintha a kezét kinyújtva épp e szavakat akarná megragadni és visszahozni. A sírok egyáltalán nem érdekelték. Jóval később, mikor már elszakadtak ettől a helytől és kimentek, nagyon elszomorodtak és elveszettnek érezték magukat. Dév felkapta Munmunt Vidzsaj mellől, és erősen a melléhez szorította.
Kimentek és látták, hogy Rákádzsí csendben áll a folyóparti torony mellett, s a távoli város és a vörös híd felé néz. A lángvörös égtől erős vonallal elváló felhők a folyópart keretezte vízben összeolvadva tükröződtek. A toronytól a középső sírig az alapzat fekete-fehér sakktábláját a szétterülő napfény egy ferde vonal mentén osztotta fel. Ráká száríja a szélben a teste mögött lobogott és a füle mögötti hajtincsek is szétzilálódtak. Dév sokáig úgy nézte, mintha nem ismerné fel. Olyan hangulata volt az egésznek, mintha egy elátkozott sellőlányt hagytak volna ott a fehér kövek börtönében, hogy eltévedjen. Az egész hely és atmoszféra ilyen egy kicsit – mondta magában Vidzsaj, és szándékosan a másik irányba hátrált. Rákádzsí talán éppen a Mumtáz iránti szerelemre gondolt, és hogy halála után ő is egy ilyen emléket szeretne – vagy egyáltalán nem gondolt semmire. – Ennyi: a hídon elhúzó vonat ablakából kihajolva, a Tádzsot nézve a szépség és a fantázia e döbbenetes csúcsaiba egészen bele tudna feledkezni…
Munmun a melléig érő hátsó falról kihajolva a kezét lóbálta: a lefelé lépkedő gyerekeket hívogatta. A varjak elkezdtek károgni. Munmun mellett Vidzsaj is kihajolt a márványfalon, és kezét összekulcsolva az előtte húzódó folyót és a fák sorait nézte. Nem tudni, mióta, Dév is ugyanúgy állt ott… Jóval távolabb éppen így hajolt ki a torony mellett Rákádzsí… A szélben csapkodó száríját egyik kezével megragadta, úgy tartotta…
– A hangokat és ezt a zsongást hallva az embernek ugye nagyon furcsa érzése támad? Mintha ki tudja, miféle elhagyatott dzsungelben és hegyekben egy nagyon közeli rokona elveszett volna, és a hiábavaló hívogatások őt kérlelnék alázatosan… majd mintha a hangok meg-megtörve elhalnának… Sem a rokon nem jön vissza, sem a hangok. Mintha egy bolyongó lélek évezredeken át őt hívná, és ő az, aki épp e hívó zsongásokban és a sötétségben elmerülve szétoszlik… elmerül… megáll… és nem vesz fel semmilyen formát…
A folyóban meg-megtörtek a hullámokon a Tádzs sötét árnyékai… Dév szemébe önkéntelenül is könnyek gyűltek.
“Így van, ebben a környezetben így van ez” – mondta magában Vidzsaj, mintha a helyzetet szavakba öntve próbálná megérteni. “Ha valaki nagyon-nagyon szeret egy másik embert, és ilyen szép, borús helyre jön, akkor efféle érzések hatalmasodnak el a lelkén… most majd a füvön együtt megyünk Munmunnal, vidáman rikoltozunk és minden rendben lesz…”
Dév mintha meghallotta volna, és mély lélegzetet véve zavart pillantásokkal Vidzsaj felé nézett. Mondani akart valamit, de aztán mégsem… Mindketten csendben bandukolva mentek előre… Munmun Rákádzsí mellé lépett. Az alsó lépcsőhöz érve Dév hirtelen Vidzsaj vállára tette a kezét. Ajka remegve szólásra nyílt:
– Tudja, Mr Vidzsaj…- Vidzsaj ettől a hangtól és a mozdulattól megrezzent.
– Nem, nem tudok semmit sem…
Dév egy pillantást vetett a zöld száríra, majd mindketten leereszkedtek a további lépcsőkön. A cipőt felvéve újra megszólalt:
– Bizonyára meglepődött, hogy hirtelen így elrángatjuk magát innen…
– Ó, nem. Mi különös lenne ebben? – válaszolt Vidzsaj udvariasan.
– Igen, semmi különös, de mégis elég fontos az egész…
Ismét mély lélegzetet vett. Nyugtalan volt, nem tudta, hogyan törhet elő belőle a dolog. Aztán a figyelme most először a helyzet furcsaságára terelődött. A középső emelvényig mindketten csendben voltak… Az alapzat sarkokban elhelyezett szép medencéinél tüzek gyulladtak.
A bíborszínű égről vörös rózsa alakú felhők szálltak alá. A megváltozott Tádzs árnyai úgy hullámzottak, mintha egy, az életükre támadó kígyó akart volna lecsapni a lábukra. A napsugár a fenti tornyok közé húzódott vissza. Dév sokáig e látványon pihentette tekintetét. Elöl Rákádzsí ment, Munmunt vezetve – ment, de mintha senkit sem látott volna. Igen, Vidzsaj egyszer egyiküket, másszor másikukat nézte, majd a vizestömlővel érkező vízhordóra vetődött a tekintete. A lecsurgó cseppek kígyóvonalban gurultak le az ujjairól. Ekkor Dév hirtelen néhány szót préselt ki magából:
– Ez az egész helyzet… ez a szétroppanás határáig jutott feszültség… ezek a halál előtti szavak… az ünnepélyességnek ez a halotti leple… Talán el sem tudjuk ezt viselni egyedül… Kellett valaki, aki eltereli erről a gondolatainkat… aki ennek a végnek a tanújává válik.
– Bocsánat, nem értettem, Mr. Dév… – szólt Vidzsaj zavarodottan.
Dév a cipők orrára kicsit rákoppantva, nagy meggyőződéssel felnevetett:
– Maga, maga… Vidzsaj úr, ez a mi utolsó alkonyatunk… – és mielőtt még Vidzsaj bármit is kérdezhetett volna, hirtelen folytatta. – Én meg Ráká elhatároztuk, hogy most el kell válnunk… valószínűleg mindketten a tűrőképességünk határához értünk. Ez az idegfeszültség már vagy engem őrjít meg, vagy őt, vagy ha valami csúnya dolgot művelünk, másvalakit tehetünk szerencsétlenné… ennél már csak jobb lehet, ha elválunk. Ráká még találhat valakit az életben. Meg akarja tartani Munmunt, hát tartsa meg. Azért ha mégis épp ez akadályozná őt a továbbiakban, habozás nélkül visszaküldheti hozzám.
Vidzsaj felkapta a fejét. Csendben a víztartály mélyében hullámzó Tádzs tükörképére vetette pillantását.
– De hát maguk ketten… – akarta mondani Vidzsaj.
Dév széttárta a kezét és közbevágott.
– Mindennek vége. Az egész dolognak vége. Elhatároztuk, hogy boldogan töltjük az utolsó esténket… hogy barátokként, nevetve búcsúzunk el… – majd rövid hallgatás után ismét megszólalt. – Ez volt Ráká nagy kívánsága, hogy nézzük meg a Tádzsot. Ezt akarta a nászéjszakán is, hogy a mézesheteket itt töltsük, de… de… – a kezét ismét odébb vonta. – Furcsa egy helyzet, nem? Ámbár…
Vidzsajnak úgy tűnt, mintha egy gát rácsán kihajolva állna, és alant sokezer tonnányi víz dübörögve zúdulna le folyamatosan… és ebbe beleszédült… Nem, senki semmit nem mondott neki. Ez mind csak a fantáziájának működése volt. Hogy lehetne egy ilyen hihetetlen dolog… A gondolatait Dév hangja törte meg:
– Állítsd meg őt, Ráká! Nem kertészkedünk, de nem ám, Munmun!
Hangja nagyon gyengéd volt. Aztán odafutott a fiához, szeretettel felemelte Munmun mindkét kezét, és a hasára fektette az arcát, mire Munmun hatalmas nevetésben tört ki… Rákádzsí szemében nagy szeretet tükröződött és mosolygott. Nem, amit ő, Vidzsaj most hallott, az nem ezeknek az embereknek a kölcsönös kapcsolatáról szólt – ez lehetetlen.
Vidzsaj többször is szeretett volna Rákádzsí arcába nézni, de úgy tűnt, hogy a nő az atmoszférával akar betelni. A madarak csiripelni kezdtek…
Ugyanazokon az ösvényeken mentek vissza mindnyájan, mikor Dév Vidzsaj mellé érve csendben megjegyezte:
– Rákától ne kérdezzen semmit…
Mit kérdezne ő valamit Rákától?
– Bocsásson meg, hogy így fel-alá hurcolásztuk magát…
Ezúttal Vidzsaj nézett zavart pillantásokkal Dév felé… Hát ennyire félreértette volna őt?…
Négy-öt év telt el azóta, de milyen frissen látja ma is… Az a bizonyos Dév, Rákádzsí és Munmun ugyanúgy visszatértek hozzá mindig, csendben, szomorúan és borongósan… Az alkonyat hajója az éjszaka partjához közeledett. Mintha valami évekig tartó viharos utazásból tértek volna vissza. A fák és az épületek árnyainak hosszú és széles vonalai hátrébb vonultak… A liget és a gyep zöldje hirtelen különösen üdévé vált. A növények sötétszürke, homályos üvegén fehér virágok terjedtek szét…
Miközben Vidzsaj a Mírá szemüvegében tükröződő képet nézte, ki tudja, miért, ez az emlék még elevenebbé vált. Itt van ugyanaz a Tádzs, ami azon a napon a medence tükrében mintha egy égi selyem mögül nézett volna ki, és mintha az önmagával harcoló Dév most is ővele, Vidzsajjal beszélne… Ha ma Dév itt lenne, mit szólna? Vajon azt, hogy ők is ugyanúgy elválnak?
Hirtelen felocsúdva Mírát nézte. Úgy tűnt neki, mintha Mírá azt kérdezné: “Mit mondtál?”
– Én… ó, semmit.
Majd ugyanaz a csend következett, és az őket beborító, vontatott szomorúság takarója.
Mintha épp akkor halt volna meg valaki, és a holttest egyik végét Mírá ragadná meg, a másikat ő, majd csendben, az éjszaka leple alatt vinnék valahová, hogy eltemessék… Mintha félnének, hogy valaki megpillantja őket… Csak meg ne tudja valaki, hogy ők gyilkosok… Valahol majd egy bokor mögé vetik a holttestet és illatos kendővel befedik, a vért letörlik róla és elosonnak… Csak nehogy arra kényszerítsék őket a vádló szemek, hogy beismerjék a gyilkosságot…
Kint aztán mindketten elcsípnek egy tángát. A hirtelen megforduló tángá a lejtőn majd felgyorsul, és a Tádzs Mahalt maga mögött hagyja… “Oké” – mondják majd, cserepes ajkuk telt hangjára a mosoly halotti leplét borítják, és végül elbúcsúznak.