(Borbély Judit Bernadett fordítása)
A Teremtő lélekügyi osztályán egy ügyintéző járkált fel-alá, listával a kezében. Kikereste a listán lévő számhoz tartozó lelkeket, és sorban egymás után vászonzsákba rakosgatta őket. A zsák itt-ott már szakadozott volt, mert az ügyintéző a zöldséget is mindig abban küldte át a Teremtő konyhájára. Épp a D-865372-es számú lelket rakta volna be a zsákba, amikor a lélek megszólította:
– Hova visznek?
– Belehelyezünk egy testbe, aztán megszületsz – válaszolta az ügyintéző.
– Hova születek? – kérdezte a lélek. – Kinek a felesége hoz világra?
– Nincs rá engedélyem, hogy beszélgessek a lelkekkel – felelte bosszúsan az ügyintéző. – Az ellenségeim már így is megrágalmaztak, hogy csúszópénzért lelkeket csereberélek, amelyek így másik családba kerülnek. Ha kérdésed van, fordulj a főnökhöz.
– Akkor vigyél hozzá! – kérte a lélek.
Az ügyintéző elvitte a lelket a főnökéhez, akit meglehetősen rossz hangulatban talált.
– Csak a baj van veled! – förmedt rá a főnök, amint megpillantotta a beosztottját. – Újfent panaszt tettek rád, mert kiderült, hogy egy farkas lelkét emberi anyaméhbe raktad. Megszületett, felnőtt az illető, és most kislányokat molesztál az utcán! És nem először hibáztál. Ha rajtam múlna, rég elbocsátottalak volna, de meg van kötve a kezem, mert te szállítod a zöldséget a Teremtőnek.
Az ügyintéző egy szót sem szólt.
– Mit akarsz? – kérdezte a főnök.
– Főnök úr, ez a lélek összevissza hablatyol – mondta az ügyintéző, és az asztalra tette a lelket.
– Bizonyára az előző élete miatt – vélte a főnök. – Valami limlom-cég ügynöke lehetett.
– Nem ügynök voltam, kérem, hanem orvos – szólalt meg a lélek. – Családtervezéssel foglalkoztam. És nem hablatyolok, csupán azt szeretném megtudni, milyen családba születek majd.
A főnök vetett egy pillantást a nyilvántartásra.
– Mi a számod? – kérdezte.
– D-865372.
– Akkor egy Haripraszád Pándé nevű tanítónak leszel a fia.
– Az mennyit keres?
– Havi százötven rúpiát.
– És hány gyereke van már?
– Hat. Te leszel a hetedik.
A lélek bőszülten tiltakozott.
– Szó sem lehet róla, hogy hetedik gyerek legyek! Nem vagyok hajlandó oda születni! Megtagadom az újraszületést!
A főnök azonban nem tűrt ellenkezést.
– Mintha rajtad múlna, hogy megszületsz-e vagy sem! Még a legnagyobb szenteknek és bölcseknek is egész életükön át vezekelniük kell, csak úgy szabadulhatnak a születés-halál kötelékéből. És ha közben valami nőszemély akad az útjukba, minden erőfeszítésük kárba vész. Borotvaélen táncolnak, érthető? Úgyhogy nincs helye az akadékoskodásnak!
– Csakhogy velem nem lehet így elbánni! – vágta rá a lélek. – Személyesen keresem fel a Teremtőt. De mit is mondott? Hogy hívják azt a jobb sorsra érdemes tanítót? Haripraszád Pándé? Ismerős nekem ez a név. Hová valósi?
– Khandvába – mondta a főnök, mire a lélek izgatottan pattant fel az asztalról.
– Khandvába? Hiszen én is ott éltem! És jól ismerem, ott lakott éppen a rendelőm mellett. Bármi legyek, ha nem a Nosza tanár úrról van szó!
– Hát az meg miféle név? – hökkent meg a főnök. – Nem is létezik ilyen odaát.
– Így hívja mindenki. A tanítványai nevezték el Nosza tanár úrnak, mert bármit kérdeztek tőle, válasz helyett csak megcibálta a fülüket, és rájuk pirított, hogy: „Majd rájössz magad, te szamár. Nosza! Nosza!” Így aztán elnevezték Nosza tanár úrnak. Igen, jól ismerem. És nem leszek a hetedik gyereke, annyi szent!
A főnök örömmel fogadta a szokatlanul értékes információkat, napjai ugyanis többnyire komor egyhangúságban teltek.
– Megértelek, de köt a szabályzat – mondta. – Semmit sem tehetek azon kívül, hogy elküldelek a Teremtőhöz. Élet és halál az ő kezébe van letéve.
* * *
A lelket elvitték Teremtője színe elé, aki éppen a hozzá írott himnuszok új kiadását lapozgatta nagy elégedetten. Jókedvében volt. A léleknek is megmutatta az imádságos könyvet:
– Nos, milyennek találod? – kérdezte. – Olvastad már?
– Beleolvastam, de hamar ráuntam – felelte a lélek. – Jól van megírva, csak nincs megalapozva tudományosan. Vagyis tudománytalan, ha érti, mire gondolok.
A Teremtő méltóságán alulinak tartotta, hogy vitába szálljon. Csak annyit kérdezett:
– Mi dolgod itt?
– Nevetséges helyzetbe kerültem – így a lélek. – Előző életemben orvos voltam, családtervezéssel foglalkoztam. Több ezer anyát műtöttem meg a második terhessége után, most mégis éppen engem küldenek egy tanítóhoz hetedik gyereknek! Gondolja csak el, Uram, micsoda balsors!
– Ugyan miért? – kérdezte a Teremtő.
– Körültekintőbb is lehetne, Uram! – válaszolt a lélek. – Nyakra-főre potyogtatja a gyerekeket, de én pontosan tudom, milyen élete lesz a szegény tanító hetedik gyerekének. Hiszen a rendelőm mellett lakik! A gyerekei még sosem laktak jól, és nincs egy rendes ruhájuk. Éhesek, satnyák és piszkosak, ráadásul betegesek, tanulatlanok és pimaszok. Nincs jövőjük, kérem. Ugyan minek ebbe a családba hetedik gyerek? Képzelhető, micsoda helyzetbe kerülnék! Az elsőszülött fiú levetett kabátját hordta a második, a másodszülöttét a harmadik, és mostanság nyilván már a negyedik hordja ugyanazt. Én még egy nyavalyás kabátot se kapnék, mert a többi gyerek, aki előttem született, mind lány. A tanítót három-négy évig még kiszolgálta a jóféle esküvői zakója, aztán a saját szememmel láttam, hogy megtörli vele a negyedik kölök orrát.
– De ha egyszer gyereket akar! – szólt a Teremtő.
– Akar, a fenét! A többit sem akarta, csak becsúsztak, és már torkig van velük. Veri őket, szapulja, és közben ordítozik: „Pusztulnátok el, kis nyomorultak, élve felzabáltok!” A feleségével is csak marakszik, őt hibáztatja: „Minek akasztottál a nyakamba ennyi gyereket?” Mire az asszony: „Talán egyedül csináltam őket?” Erre aztán nem tud mit felelni, úgyhogy alaposan eltángálja a nőt, a gyerekek meg azt látják, hogy apjuk azért üti az anyjukat, mert ők a világon vannak. Apa és gyermekei kölcsönösen utálják egymást, és ebbe a családba akar küldeni engem!
A Teremtő kezdett belehevülni a vitába.
– Ha már családtervezéssel foglalkoztál, miért nem akadályoztad meg ezt a folyamatot? – vetette ellen. – Talán nem is végezted olyan jól a munkádat.
Ez nagy pofon volt a lélek önérzetének.
– Az egész környék tudja, mennyit robotoltam – felelte. – Rengeteg családon segítettem. Ha tíz évvel tovább élhetek, nemcsak az emberek, de még a kutyák és a macskák se hoznának kettőnél több kölyköt a világra. Ezt a félnótást is figyelmeztettem, már a harmadik gyerek után…
– Jövendőbeli apádról beszélsz – szakította félbe a Teremtő –, hogy nevezheted félnótásnak?
– Nekem aztán nem apám! – vetette oda a lélek. – És ha az lesz is, ellenségemnek fogom tekinteni. Mert hát én szóltam időben, hogy legyen elég. Te szerencsétlen, mondom neki, te már az atomkorszak gyermeke vagy! A tudomány rendkívül kényelmes megoldásokat kínál. Gyere el a rendelőmbe. Tulajdonképpen már rá is állt, aztán mégse jött, színét se láttam. Ki tudja, mitől tartott. Megszületett a negyedik gyerek, aztán nem sokkal azelőtt, hogy idekerültem, meglett az ötödik, és alig fordítok hátat a világnak, hallom, hogy a hatodik is megvan. Hiába, némelyek már csak modern ruhába öltözött ősemberek, egyenest a kőkorszakból. Alárendelik, kiszolgáltatják magukat a természetnek, lepereg róluk több ezer év tudományos kutatásának minden eredménye. Velük még ön se jutna semmire, Uram, hiába erőltetné a családtervezést. Ha nem engedné nekik, hogy embergyereket nemzzenek, kutyát és macskát ellenének.
– Miért ellenzed ennyire, hogy a szülők több gyermeket vállaljanak? – kérdezte a Teremtő. – Nekem sok tízmillió gyermekem van, és valamennyi hívő Atyjának nevez.
A lélek alig hallhatóan felnevetett.
– Ne áltassa magát – mondta. – Hinduk és keresztények egyaránt csak a templomban szólítják Atyának, amikor az imádságos könyvből olvasnak. A templomon kívül senki sem tekinti Atyjának. Az egyik embernek Cshótélál az atyja, a másiknak meg Bábúlál. Csak egyvalaki nevezte nyíltan az Atyjának: Jézus. Ám az ön hazug fiai szemében ez bűn volt, ezért megfeszítették.
Ez a beszéd már nem tetszett a Teremtőnek. Egy percet se kívánt tovább társalogni az orvos lelkével. Meghozta a végső döntést.
– Amit egyszer elrendeltem, megmásíthatatlan. A tanító családjába kell születned.
A lélek türelmét vesztve hőbörgött.
– Van fogalma, Uram, igazságról és igazságtalanságról?! Beszéljünk csak egy kicsit önről, arról, hogy milyen alakokat is öltött Visnuként![1] Egyik alkalommal addig válogatott, míg Dasaratha király[2] személyében rá nem lelt egy fejedelmi apára. Miért nem lett inkább egy tanító hetedik gyereke, hm? Ugye, hogy szívesebben született királyi sarjnak! Ráadásul akkoriban több ezer fia volt az uralkodóknak, de az ön apjának csak négy, és ön volt az elsőszülött! Palotában lakott, szolgák hada vette körül, ruhái finom kelmékből készültek, ínycsiklandó ételek és magántanítók táplálták testét-szellemét. Aztán egy Vaszudéva[3] nevezetű polgár családjába született. Igaz, ezúttal kilencedik gyereknek, de Kansza[4] jóvoltából mind a nyolc testvérétől megszabadult, ily módon egyke lett. Belőlem meg hetedik gyereket, szegényember fiát akar csinálni!
A lélek ezzel túllőtt a célon. A Teremtő megszokta, hogy éjjel-nappal imádják. Még soha senki sem beszélt vele ilyen nyersen. Dühében egészen kivörösödött.
– Senkinek sincs joga ahhoz, hogy apát válasszon magának! – mennydörögte. – Hordd el magad! Holnap már a tanítóné méhében leszel.
Amikor kipenderítették, a lélek hangos zokogásban tört ki.
– Hetedik! Ez a vég!
* * *
Az alábbi hír egy újságban jelent meg: „Furcsa fia született egy Haripraszád Pándé nevű tanítónak. Öregen jött a világra, haja ősz, arca ráncos, a háta hajlott. Sohasem kacag, nem hangoskodik, csak kuksol szomorún és komoran, akár egy vénember. További különös tulajdonsága, hogy hét órakor rendre éktelen visításba fog, ezen kívül minden hónap hetedik napját átzokogja. A hívők szerint a risik[5] egyike lakozik benne, aki akarata ellenére született erre az üres világra.”
Megjelent: Kortárs indiai irodalom. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2010/10. Budapest
[1] A hinduk hite szerint Visnu isten eddig nyolc alkalommal jelent meg a földön – minden alkalommal más-más formában – hogy megszabadítsa a világot az ártó erőktől.
[2] Dasaratha: Visnu isten hetedik megtestesülésének, Ráma királyfinak az apja.
[3] Vaszudéva: Visnu isten nyolcadik megtestesülésének, Krisnának az apja.
[4] Kansza: Legendás király, aki megölette Vaszudéva gyermekeit, mert megjósolták neki, hogy majdan Vaszudéva egyik fia fogja legyőzni őt. Csak Krisna menekült meg, aki később valóban megölte Kanszát.
[5] Risi: szent, látnok; a hét risi a hét legősibb szent, a védikus himnuszok megéneklői.