(Borbély Judit Bernadett fordítása)

Egy szép napon az erdő állatai arra jutottak, hogy elég civilizáltak már egy kormányzati rendszer bevezetéséhez. Egyhangú döntés született: Erdőországban demokrácia lesz. Nyomban össze is ült egy bizottság, kidolgozta az alkotmányt, majd bejelentette, hogy az erdei állatok választotta képviselőkből testületet alakít, amelynek az lesz a dolga, hogy törvényeket alkosson, és igazgassa Erdőországot.

      Az állatok társadalma örömmámorban úszott a forradalmi változás hírének hallatán; végre eljő a boldogság, a gyarapodás és a biztonság aranykora. És úgy lőn.

      Erdőország, ahol történetünk játszódik, seregnyi bárány otthona volt – rendkívül tisztességes, becsületes, szelíd, illemtudó, jóravaló, feddhetetlen bárányoké, akik a légynek sem tudnának ártani.

      – Nem kell többé rettegésben élnünk – gondolták a bárányok. – Képviselőink révén olyan törvényt alkotunk, amely kimondja, hogy egyetlen élőlénynek sincs joga bántani vagy megölni a másikat. Élni és élni hagyni. A béke, a szeretet, a testvériség és az együttműködés lesz a társadalom alapja.

      A farkasok is gondolkodtak:

      – Nehéz idők elé nézünk. A bárányok annyira sokan vannak, hogy biztosan többséget szereznek a testületben, és ha megszavazzák azt a bizonyos törvényt a gyilkolás ellen, nekünk felkopik az állunk, hacsak meg nem tanulunk füvet rágcsálni.

      A bárányok egyre lelkesebben tekintettek a választások elébe.

      A farkasok pedig egyre csüggedtebben várták a szavazást.

      Egy nap az öreg sakál megszólította az egyik farkast:

      – Mostanában nagyon gondterheltnek látom, uram.

      Minden farkas körül lebzselnek sakálok, akik eltakarítják a maradékot, és leszopogatják a csontokat, miután a farkas végzett a zsákmányával. Állandóan a farkas körül sündörögnek, hajbókolnak előtte, és akár rászolgált, akár nem, buzgó üvöltéssel dicsőítik.

      Elég az hozzá, hogy az öreg sakál így fordult a farkashoz:

      – Felséges uram – szólt komolykodva –, miért árnyékolják arcának holdtányérját az aggodalom sötét fellegei?

      Úgy látszik, konyított valamicskét a költészethez, de az is lehet, hogy idegen tollakkal ékeskedett.

      – Hát nem tudod, hogy Erdőországban hamarosan megalakul az új kormány? – kérdezett vissza a farkas. – Leáldozóban a csillagunk!

      – Honnan tudhatnám, felség? – csikorgatta a fogát a sakál. – Ön a mi édesatyánk, számunkra nem létezik más kormányzat. Azt esszük, amit juttatni méltóztatik nekünk, és megénekeljük felséges erényeit.

      – Márpedig most olyan idők jönnek, amikor még száraz csontot se szopogathatunk – felelte a farkas.

      A sakál persze mindenről tudott, de színészkedés nélkül nem sokra jutott volna. A farkas mindenesetre tájékoztatta, hogy hamarosan megválasztják Erdőország vezető testületét.

      – Nyakunkon a választás – kesergett. – Nincs mit tenni, odébb kell állnunk, de hová?

      – Szegődjenek el a cirkuszhoz, uram – javasolta a sakál.

      – Á, azok csak oroszlánokat és medvéket vesznek fel, különben is, olyan rossz a hírünk, hogy úgysem kellenénk.

      – Ebben az esetben… – törte a fejét a sakál – talán a múzeumnál kellene próbálkozni!

      – Ott sincs semmiféle lehetőség, úgy hallom, már csak embereket állítanak ki!

      Az öreg sakál a gondolataiba mélyedt; lehunyta fél szemét, és alsó ajkába harapva merőn bámult az égre, mintha a jóistennel diskurálna.

      – Minden világos – mondta aztán. – Mi lenne, uram, ha önök jutnának többségbe a testületben?

      – Képtelen ötlet! – torkolta le a farkas. – Mi, farkasok, mindössze tíz százalékát alkotjuk a lakosságnak, a bárányok és a többi aprónép a maradék kilencven százalék. Miért épp minket választanának meg? Hát megadja-e magát az élet önszántából a halálnak…? De mit is akartál mondani?

      – Ne búsuljon, felség! Csak egy napot adjon, holnapra kifundálok valamit. De akkor azt kell majd tennie, amit mondok.

      Szorult helyzetében a farkas végül elfogadta tanítómesternek a sakált, és megígérte, hogy engedelmeskedik neki.

      Másnap az öreg sakál három társát is magával vitte – egyiknek sárgára, a másiknak kékre, a harmadiknak zöldre volt festve a bundája.

      – Kik ezek? – rökönyödött meg a farkas.

      – Sakálok, uram – felelte az öreg sakál –, színes sakálok, szolgálatára. Ön mellett fognak kampányolni.

      – Ugyan már! – vetette ellen a farkas. – Ki ad ilyen semmirekellők szavára?

      A sakál erre megnyalta a farkas mancsát, és azt mondta:

      – Ne legyen naiv, felséges uram. Én úgy hallottam, még az emberek is megváltoznak, elég fordítaniuk egyet a köpönyegükön; ezek meg itt csupán sakálok.

      Az öreg sakál ezután a farkas külsejét is megváltoztatta. Homlokára szent jelet pingált, nyakába rózsafüzért akasztott, és fűszálat dugott a szájába.

      – Szakasztott úgy fest, mint valami szent! – állapította meg. – Máris mehetünk a bárányok gyűlésére. Hanem három dolgot alaposan véssen az eszébe: először is, ne emelje fel gyilkos tekintetét, inkább tartsa a szemét lesütve! Másodszor: egy szót se szóljon, különben lelepleződünk. Harmadszor: rengeteg bárány lesz ott, szebbnél szebbek, finomabbnál finomabbak, nehogy fel találja falni valamelyiket!

      – És mi szükség a színes sakálokra? Mi lesz a dolguk? – kérdezte a farkas.

      – Rendkívül fontos feladatot látnak el: ők a kampányfelelősök. Ön az ő támogatásukkal indul a választáson. Ez a sárga nagy tudós, nagy bölcselő, költő és író egy személyben. A kék sakál politikus és újságíró, a zöld pedig vallási tanító. Induljunk!

      – Várj csak egy percet! – állította meg a farkas. – Költő, író, politikus, bölcselő… csupa kiválóság, nem igaz? Ez a három viszont…

      – Ezek nem igaziak, csak be vannak festve, felséges úr – vágott a szavába a sakál. – De ne késlekedjünk tovább!

      Elindultak hát. Elöl lépkedett az öreg sakál, mögötte a színes sakálok, a farkast közrefogva. Ő komótosan bandukolt – homlokán szent jel, nyakában rózsafüzér, szájában fűszál –, végtelen komolysággal, fejét lehorgasztva, akár a testet öltött alázat.

      Nem messze onnét több ezer bárány gyűlt össze: látni kívánták a szentet, akinek az öreg sakál oly nagy hírét keltette. Amikor a négy sakál a farkast éljenezve odaért a bárányokhoz, az öreg sakál elordította magát:

      – Éljen a szent farkas!

      A bárányok sorai között jó előre elhelyezkedett többi sakál is menten éljenezni kezdett.

      – Vigyázz, farkas! Meneküljünk! – kiabálták a bárányok, de az öreg sakál szavára megtorpantak.

      – Fivéreim és nővéreim! Ne féljetek! Uralkodónk, a farkas szentté lett, örökre lemondott a gyilkolásról. Belső átalakuláson esett át, és már hét napja kizárólag füvön él. Éjt nappallá téve imádkozik és jó cselekedetek egész sorát hajtja végre. Életét az érző lények szolgálatára kívánja áldozni. Többé senkinek sem okoz fájdalmat, senkihez nem nyúl egy ujjal sem. A bárányok különösképp kedvesek a szívének. Ha felidézi azt a temérdek gyötrelmet, amit fajotok elszenvedett, szemét még most is elfutják a könnyek. Leszegett fejjel jár farkastársai miatti szégyenében, akik nem átallottak erőszakot elkövetni veletek szemben. Mától végleg a ti szolgálatotokra áldozza életét, és valamennyi bűnét levezekli. Éppen ma reggel is tüske ment egy ártatlan barika lábába, s nem a fogával húzta-e ki a szent farkas? De bizony, a fogával! Amikor pedig a szerencsétlen kis állat belehalt a fájdalomba, a szent farkas a legnagyobb tisztelettel helyezte végső nyugalomra, majd bejelentette, hogy a háza körül összegyűlt csonthalmot felajánlja a köznek, s ezzel lemond minden vagyonáról. Ne féljetek hát tőle. Úgy tekintsetek rá, mint a testvéretekre, és mondjátok mindannyian: Éljen a szent farkas!

      A farkas mindvégig mozdulatlanul, lehajtott fejjel ült, akár az alázat szobra. Közben néha-néha odasandított a vele szemben összesereglett báránykákra, és jókorákat nyelt.

      – Fivéreim és nővéreim! – folytatta az öreg sakál. – Örömest felkérném most a szent farkast, hogy saját magasztos szavaival szóljon hozzátok szeretetről és együttérzésről, ám a szeretet olyannyira betöltötte a szívét, hogy elapadt a hangja, és a torka elszorult a túlcsorduló érzelmektől, így képtelen megszólalni. De nézzétek e három színes teremtményt! Alig hiszem, hogy felismeritek őket, mert nem evilági lények, de nem ám! Ezek itt a menny istenségei, akik azért szálltak alá, hogy megvilágítsák előttünk a helyes utat. A sárga lény neves bölcselő, költő és író. A kék politikus és újságíró a mennyekben. A zöld pedig vallási tanító. A költőóriás most egy mennyei szólamot énekel nektek. Mélyen tisztelt költő úr?

      A sárga sakál leginkább csak üvölteni tudott, így hát üvöltött. A többi sakál csatlakozott hozzá, ám az öreg egy szemvillanással csendre intette őket, majd furfangosan menteni próbálta a helyzetet.

      – Nagy költőnk kórusban szokott énekelni – magyarázta. – De értettétek-e? Persze, hogy nem. Nem is volna költő, ha mindenki megértené. Költeményéből az öröklét hangja tör fel. Azt hirdeti: miképp a mennyekben az isten, azonképp a földön a farkas. Ó, hatalmas farkas! Mindenütt jelenvaló, mindenható! A virradat a te homlokodra festi jelét, a hajnal a te arcod csókolja, a szél a te tüzed szítja, és a te fényed ragyog a csillagokban éjjel, százezernyi apró darabra hullva. Ó, hatalmas úr! Gyarlóságom tudatában borulok le előtted.

      Ezután a kék sakálon volt a sor.

      – Csakis az erős oltalmazhatja a gyengét – szavalta. – A bárányok törékenyek, gyengék, védtelenek. A farkas viszont erős; nyugodtan rábízhatjátok magatokat, és gondtalanul fogtok élni. Testvéretek ő, egyazon fajhoz tartoztok. Ti bárányok vagytok, ő farkas. Mily csekély különbség! Hát még ha azt is figyelembe vesszük, hogy a farkasnak teljesen alaptalanul rossz hírét keltették, megrágalmazva, hogy bárányokat eszik. Holott nem ő, hanem mások művelnek ilyet. A csontokat is utólag szórják a háza elé, hogy bemocskolják. Ti fel sem tudnátok emelni a szavatokat a testületben, a farkas viszont erős. Ha sérelem ér benneteket, ő majd megtorolja. Ezért aztán saját jól felfogott érdeketek, hogy farkasokat válasszatok a testületbe. Most pedig kiáltsátok: Éljen a szent farkas!

      Végezetül a zöld vallási tanító nyújtott útmutatást:

      – Aki evilágon lemondást tanúsít, a mennybe jut. Aki evilágon szenvedést él át, annak a túlvilágon boldogság lesz osztályrésze. Aki evilágon királlyá szentel valakit, a túlvilágon maga lesz király. Aki evilágon leadja szavazatát, a túlvilágon szavazatot nyer. Szavazzatok hát mindannyian a farkasra! E nagyvonalú, segítőkész, szent lényre. Minden hódolatom az övé.

      Ez a történet nem csupán egy, hanem valamennyi farkasról szól. Hasonló kampány folyt máshol is, és a bárányok elhitték, hogy a farkasoknál jobban senki sem kívánja a javukat, és senki sem képes hatékonyabb védelmet biztosítani nekik.

      Ezért a testület megválasztásakor a bárányok saját jól felfogott érdekükben a farkasokra szavaztak. A testületbe tehát a bárányok érdekeit képviselő farkasképviselők kerültek. A farkasok testülete pedig, a bárányok jólétét szem előtt tartva, elsőként a következő törvényt hozta:

      „Minden farkasnak adassék reggelire egy ízletes kisbárány, ebédre jól fejlett, nagyobbacska bárány, a vacsora pedig – mivel ilyenkor az egészség megőrzése érdekében csak módjával szabad fogyasztani – egy fél bárány legyen.”

 

Megjelent: Kortárs indiai irodalom. Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 2010/10. Budapest