(Bangha Imre fordítása)
Báló tudta, hogy sokára jön a busz. Mégis, miközben ruhaszegélyével törölgette az izzadtságát, újra meg újra az útra pillantott. Ezen a szakaszon még csak árnyékot adó fa sem állt a nakódari úton. Az út mentén is parlagon hagyott hepehupás föld volt, és a mező harminc-negyven méternyi üres köz után kezdődött. Ám ezekben a napokban még a földeken sem volt semmi. Az aratás után egyedül a szántás volt hátra, ezért mindenfelől csak poros tarló látszott. Ebben a porban még a melegtől megolvadt nakódari út halványkék színe is megváltozott valamelyest. Nem messze onnan, ahol Báló állt, egy nyitott oldalú kunyhó volt. Két nagyméretű vizeskorsó mellett egy középkorú ember ült benne, és bóbiskolt. Mikor álmában épp előredőlt volna, megrándult, és felébredt. Aztán közönyösen végigpillantott a környéken, kendőjével letörölte nyakáról az izzadtságot, és ugyanúgy elaludt.
Azon az oldalon, ahova a kunyhó méternyi árnyékot vetett, egy nagyszakállú koldus támaszkodott a tartórúdnak. Sóvárgó tekintete Báló kezére szegeződött. Mellette lekuporodva egy kutya ült, és annak pillantása is ugyanoda esett.
Báló, hogy a sóvár tekintetek elől elrejtse a kezében levő nagy puha lepényt, a rótít, becsomagolta piszkos ruhaszegélyébe. Az ételt férjének, Szuccsá Szingh sofőrnek hozta. Mivel későn jött, Szuccsá Szingh busza elment, és most Báló várta, hogy Nakódarból visszajöjjön. Akkor majd odaadja férjének a rótít. Tudta, hogy késése miatt Szuccsá Szingh nagyon haragos lehet. És azt is, hogy a busz Dzsálandhárból két órakor szokott odaérni. Mire Nakódarba érve férje hozzálát az étkezéshez, három óra, fél négy. El szokta hozni a második adagot is, melyet majd az utolsó fordulóban Nakódarba érve eszik meg az ura. Ez a szokás a hét hat napján, mikor Szuccsá Szingh szolgálatban van. Báló egy óra, negyed kettő felé fogja a rótít, és elindul a faluból. Egy mérföldet gyalogol a tűző napon, és még két óra előtt az országút szélére ér. Ha néha két-három percet késett, akkor Szuccsá Szingh valamilyen ürüggyel visszatartotta a buszt. Aztán mikor megjött, elkezdte szidni, hogy őt az állam alkalmazta, nem pedig az apja, hogy a buszt megvárakoztassa. Az asszony csendben végighallgatta a szidást és átadta a rótít.
Ma azonban nem két-három perc, hanem két-három óra késéssel jött. Tudta ugyan, hogy semmi értelme ebben az időben útnak eredni, ám felindultságában mégis eljött otthonról. Mintha úgy gondolta volna, hogy minél több időt tölt el az út mellett várakozva, Szuccsá Szingh haragja annál kisebb lesz. Világos volt, hogy Szuccsá Szingh Nakódar valamelyik utcai árusánál már megebédelt, de az éjszakai rótít oda kellett neki adni, és ezzel együtt elmondani mindazt, ami miatt most késett. Magában ismételgette az egész esetet, és azon töprengett, hogy hogyan adja elő úgy, hogy Szuccsá Szingh mindent meg is tudjon, de semmiképpen ne guruljon dühbe. Tudta, hogy Szuccsá Szingh haragja nagyon rossz, ám azt is, hogy ha Dzsangínak valamit egyenesen a szemébe mondanak, akkor az mészárosbárddal válaszol majd.
Dzsangíról sok mindent beszéltek az emberek. Tavaly elkapott a szomszéd faluból egy asszonyt, és ki tudja, hova vitte, hol adta el. Mikor meg Dzsívárám pandittal támadt baja, megölette. A falusiak távol tartották magukat tőle és nem veszekedtek vele. De mégha millió rosszat hallott is róla, Báló azt sosem képzelte, hogy olyan nyomorult gaztettet is elkövethet, hogy molesztálni próbálja a tizennégy éves Dzsindánt. Így is háromszor idősebb nála, és tavalyig csak kislányomnak szólította. Ma mégis odáig merészkedett, hogy karon ragadja a mezőről hazafelé tartó Dzsindánt!
Báló a lányt tüzelőért, szárított tehéntrágyáért küldte Nantíhoz. Nantí a mező túlsó végén lakott, a falu többi háza viszont annak innenső felén állt. Amíg azt várta, hogy Dzsindán meghozza a tehéntrágyát, addig megdagasztotta a lisztet, hogy minél előbb megsüthesse a rótít, és időben kiérjen az országútra. Ám Dzsindán üres kézzel jött vissza. Arca halványsárga volt, mint a kurkumá. Míg húga nem jött, Báló dühös volt rá. Mikor azonban meglátta, akkor valami ismeretlen félelelem fogta el, és szíve hevesen verni kezdett.
Mi történt Dzsindán? Hogy nézel ki? kérdezte, és közben alaposan megszemlélte.
Dzsindán szó nélkül melléje ült, és fejét a karjára hajtva sírni kezdett.
Az Isten szerelmére, mondj már valmit! Mi történt?
Dzsindán semmit se szólt, csak zokogása lett egyre hevesebb.
Valaki mondott neked valamit? kérdezte, és megsimogatta a fejét.
Ne küldj engem soha semmiféle trágyáért! mondta Dzsindán a zokogástól újra meg újra elfúló hangon. Mától fogva nem megyek ki a házból. Dzsangí muá azt mondta… elszorult a torka, és nem tudta foytatni.
Mit mondott neked Dzsangí? Beszélj már! mintha valami teher nyomná, úgy beszélt. Az Isten szerelmére! Most miért nem szólsz?
Azt mondta… szipogott tovább Dzsindán Rajta, Dzsindán, gyere be, és igyál egy kis pálinkát! Ma nagyon gyönyörű vagy.
Nyomorult muá! fakadt ki Báló A muának nem elég gyönyörű a maga ringyó anyja? Férgek rágják ki a szemedet! Te gyermektelen! Ha lenne lányod, már nagyobb lenne ennél. Hogy folyna ki a szeme!… Aztán te mit mondtál?
Azt mondtam, bácsi, nem vagyok szomjas. kezdte összeszedni magát Dzsindán.
Aztán?
Azt mondta: ha nem vagy szomjas, akkor is igyál egy kortyot. Ha iszol a bácsi pálinkájából, akkor emlékezni fogsz rá… és a karomnál fogva húzni kezdett.
Ó, jaj! Halállal halj! Pusztuljon el mindened! Gyulladjon ki a házad! Jöjjön csak Szuccsá Szingh! Fúljak vízbe, ha darabokra nem szaggatom minden porcikádat! Aludj csak el egyszer!… Igen, aztán?
Mikor ki akartam szabadítani a karom, édességgel kezdett csalogatni.Akkor estek ki a kezemből a trágyadarabok. Ott hagytam őket. Kiszabadítottam magam, és hazafutottam.
Báló tetőtől talpig figyelmesen megnézte Dzsindánt, és magához húzta.
Semmi mást nem mondott?
Mikor kicsit távolabb kerültem tőle, hangosan nevetve utánam szólt: lányom, csak nem vetted rossz néven? Szedd össze a tehéntrágyát! Hiszen csak vicceltem. Hát még ennyit sem értesz? Na, gyere vissza, különben elmegyek hozzátok és elpanaszolom a nővérednek, hogy Dzsindán nagyon szemtelen lett, nem hallgat a szóra… Nem válaszoltam, még csak vissza se fordultam. Egyenesen hazajöttem.
Jól tetted. Darabokra töröm a muá minden csontját! Azonnal megyek, és megmondom neki… Hát nem tudja, hogy Dzsindán a sofőr Szuccsá Szingh sógornője? Kicsit összeszedem a gondolataim és megyek… Téged ott senki más nem látott? kérdezte rövid gondolkodás után.
Nem. A mező innenső szélén, a mangófák alatt üldögélt Rádhu bácsi. Mikor megkérdezte, hogy hol jártam ilyenkor a tűző napon, azt mondtam, hogy a nővéremnek fáj a hasa és a doktor úrhoz mentem hashajtóért.
Jól tetted. Dzsangí muá züllött ember. Ha kapcsolatba hozzák vele a neved, neked oda a becsületed. Annak az átkozottnak meg nincs vesztenivalója. Az embereknek mindig kell valami, amiről pletykálkodhatnak.
Aztán Báló maga ment el tehéntrágyáért, és végképp elkésett az ételkészítéssel. Amikor a zöldséges krumplit és a savanyított mangót az edénybe tette és a lepényekkel együtt háziszőttes ruhába csomagolta, tudta, hogy két óra jóval elmúlt, és az ebédet nem tudja már Szuccsá Szinghnek odaadni. Ezért aztán félretette az ételt, és elkezdett a ház körül tenni-venni. Ám még akkor sem indult el otthonról a busz elé, amikor minden munkával végzett. Fél négy, négy felé járhatott, hogy elhatározta magát az indulásra.
Mikorra jössz meg, néném? kérdezte Dzsindán.
Még naplemente előtt visszajövök.
Gyorsan gyere! Félek egyedül.
Mitől félnél? Kinek van hozzá mersze, hogy akárcsak sóvár szemekkel nézzen rád? mondta tettetett bátorsággal. Ha Szuccsá Szingh megtudja, nem rágja össze még nyersen is? De azért nem leszek soká el. Még az est leszállta előtt hazaérek. Te meg azt teszed, hogy belülről beláncolod az ajtót. Érted? Ha valaki kopogtat, akkor előbb megkérdezed a nevét…. És ha Dzsangí jönne, mondta kissé halkabban és azt kérdezné, hogy hol vagyok, azt mondod, hogy elment Szuccsá Szinghért, érted?… De nem! Nem mondasz neki semmit. Nem is válaszolsz neki, érted?
Nagyon félek, néném. szólt utána Dzsindán, amikor a tornáchoz ért.
Megbolondultál? Hiszen itt van a falu mellettünk. Mitől félsz? korholta kedvesen És már nagylány vagy. Mért izgulsz ennyire?
Bár Dzsindánt bátorította, ő maga nem nyugodott meg. Attól kezdve, hogy az országút szélére ért, azt akarta, hogy a busz valahogyan hamarabb megjöjjön, s azzal ő odaadja a rótít, és azonnal visszamenjen Dzsindánhoz.
Testvér, mennyi ideje ment el a kétórási busz? kérdezte a koldustól, aki még mindig a kezében levő rótíra meredt. A tűző nap heve nem csökkent, de a kunyhó árnyéka már jóval hosszabb volt. A kutya most az emelvény deszkája alatt körözött vízre sóvárogva.
Nem tudom, nővérem. szólt a koldus Az egyik busz jön, a másik megy. Ki számolja itt az órákat?
Báló csendben maradt. Nem sokkal azelőtt Nakódar felé ment el egy busz. Úgy tűnt, a portenger két irányában két külön világ van. A buszok az egyik világból jönnek, és elmennek a másik felé. Milyenek lehetnek azok a világok, ahol óriási bazárok és üzletek vannak, és ahol egy sofőr minden hónapban elkölti fizetésének háromnegyed részét? Déví többször is említette, hogy Szuccsá Szingh egy ágyast tart Nakódarban. Mennyire szerette volna látni azt a nőt. Mondta is egyszer Szuccsá Szinghnek, hogy mutassa meg neki Nakódart, de az szitkozódva válaszolt: „Mi az? Nem férsz a bőrödbe? Nincs nyugtod itthon? Szuccsá Szingh nem az a férfi, aki egy nővel karonfogva sétálgat utcáról utcára. Ha annyira szeretnél csavarogni, fogj magadnak egy másik férjet! Felőlem teljesen szabad vagy.”
Az után a nap után nyelvére se vette ezeket a szavakat. Akármilyen legyen is Szuccsá Szingh, neki ő jelentett mindent. Szidni és verni szokta, de annyira mégis szerette, hogy minden hónapban adott neki húsz rúpiát, amikor megkapta a fizetését. Bármennyit szitkozódott is, ő azért a férjének tekintette. Szavaiban akármilyen legyen is Szuccsá Szingh, szívében egyáltalán nem rossz ember. Gyakran neheztelt amiatt, hogy ő Dzsindánt a házában tartotta, de a múlt hónapban ő maga hozott Dzsindánnak üvegkarpereceket, és több mint kétméternyi muszlint.
Egy busz port felverve az ég túlsó széle felől errefelé tartott. Báló messziről felismerte, hogy nem Szuccsá Szinghé, mégis egészen addig, míg a busz közel nem ért, várakozó szemekkel nézett arra. A jármű megállt az emelvény előtt. Egy hagymával és répával teli szatyrot cipelő ember szállt le róla. Aztán a kalauz hangosan becsukta az ajtót, és a busz továbbment. Az utas, aki leszállt, az emelvényhez lépett, felébresztette a vizesembert és két pohárnyi vizet ivott a kezéből, aztán bajuszát törölgetve visszament a batyujához.
Testvér, mikor jön a következő busz Nakódarból? kérdezte Báló két lépést előrelépve.
Óránként jár busz, néném, hova utazol?
Nem utazom, testvér, a buszt várom. Szuccsá Szingh, a sofőr a férjem. Az ételt kell odaadnom neki.
Ó, a kis Szuccsá! és különös mosoly ült ki az ember ajkára.
Ismered?
Ki ne ismerné őt Nakódarban?
Bálónak nem tetszett, hogy milyen hangnemben beszél a férfi, ezért csendben maradt. Zavarta, hogy mások szájából hallja azt, amit maga is tudott Szuccsá Szinghről. Nem értette, mi joguk van másoknak arra, hogy a férjéről így beszéljenek.
Szuccsá Szingh talán a következő busszal jön. szólalt meg a férfi.
Igen, ezután az ő kocsija jön majd.
Nagy zsarnok, aki téged így megvárakoztat.
Menj, testvér! Menj utadra! Miért várakoztatna? kiabált Báló én hoztam ki olyan későn a rótít, hogy a busz elment. Biztosan reggel óta éhes szegény.
Éhes? Ki? A kis Szuccsá? és a férfi olyan kacagásra fakadt, hogy kilátszottak a fogai. Báló elfordította az arcát. Vagyis Szuccsá szvámí! mondta a férfi, és batyuját a fejére véve elindult a mezei ösvényen. Báló jobb lába elzsibbadt. A másik lábára állt, nagy lélegzetet vett, és a messzi pusztaságot kezdte bámulni.
Nem tudni, mennyi idő múlva az ég egyik szögletében egy feléje tartó busz tűnt fel. Mivel egész addig állt, megfájdult a sarka. A buszt nézve a ruhát igazgatta a csomagján. Sajnálta, hogy nem később készítette el és hozta ki a rótít, mert akkor estig friss marad. Szuccsá Szingh nagyon szereti a serpenyőben sült prasádot. Miért nem jutott eszébe, hogy ma egy kis sültprasádot hozzon?… Jó. Holnap a Guru ünnepe lesz. Holnap mindenképpen hoz sült prasádot.
Maga mögött hosszú porcsíkot hagyva egyre közeledett a busz. Báló már húsz méterrről látta Szuccsá Szingh arcán, hogy nagyon haragszik rá. Amikor Szuccsá Szingh őt észrevette, vonásai megnyúltak, és alsó ajkának sarkát beharapta. Báló félő szívvel emelte fel kezében arótít. Ám a busz nem őmellette, hanem az emelvénytől kissé előbbre állt meg.
Volt néhány leszálló. A kalauz felment a tetőre és leadta egy férfi biciklijét. Báló sietve a sofőrülés mellé ment.
Kedves Szuccsá, vedd el a rótít. mondta miközben kezét felemelve megpróbálta beadni az ételt.
Menj innen! lökte vissza Báló kezét Szuccsá Szingh.
Kedves Szuccsá! Szállj le egy percre és hallgass meg! Ma rendkívüli dolog miatt késtem, különben én…
Ne fecsegj! Tűnj el innen! mondta Szuccsá Szingh, és megkérdezte a kalauzt, hogy lent van-e minden csomag.
Egy doboz van még hátra. Épp most adom le. szólt vissza a kalauz a tetőről.
Keves Szuccsá! Két órája állok itt! mondta esdeklő hangon Báló Gyere le, és hallgass meg!
Lent a doboz? kérdezte újra Szuccsá Szingh a kalauztól.
Igen. Mehet! szólt a kalauz hátulról.
Kedves Szuccsá, haragudj rám, de a rótít azért tedd el! Ha kedden hazajössz, elmondok mindent. emelte még feljebb a kezét Báló.
Hazamegy kedden a te… és Szuccsá Szingh egy vaskosat káromkodva elindította a buszt. Ahogy a nap a végéhez közeledett, az ég színe is kezdett megváltozni. Középen pár madár repült át rajta. A földeken itt-ott színes turbánok tűntek fel. Báló ivott egy kis vizet az emelvényről, valamennyit a szemébe fröccsentett, és beletörölte az arcát a ruhaszegélyébe. Aztán kissé távolabb megállt. Tudta, hogy Szuccsá Szingh busza ezúttal nyolc-kilenc óra fele jön vissza Dzsálandhárból. Addig kellene várakoznia? Szuccsá Szinghnek legalább annyit meg kellett volna tennie, hogy leszáll és meghallgatja. Otthon Dzsindán bizonyára fél egyedül. Mi van, ha Dzsangímuá valamilyen ürüggyel odament?
Ha Szuccsá Szingh elvette volna az ételt, akkor ő félórán belül hazaér. Férje bizonyára eszik majd valahol. De mi lesz a dühével? És még csak nem is jogtalan Szuccsá Szingh haragja: fárasztó munkát végez, és bizonyára gyötri az éhség. Ha még inkább könyörgött volna, biztos megértette volna. De most?
A vizesember szedelődzködött. Ki tudja mikor ment el a koldus. A kutya azonban még most is a közelben lődörgött. A nap lemenőben volt, és az égen repülő madárraj aranyszínben tündökölt. Báló nagyon furcsának találta a saját árnyékát, mely az út túloldaláig nyúlt. A közelben valamelyik mezőn egy szép ifjú teli torokból máhijá-nászdalt énekelt:
Nincs mód azt elmondani,
Ami gyötri szívemet.
Nincs neve annak a kínnak.
A máhijá dallamát ismerte Báló minden porcikája. Gyermekkora nyári estéin a többi gyerekkel a vízikerékről lefolyó víz alatt szokott fürödni, és a máhijá dallama akkor is ugyanígy vegyült a szélbe. Különös kapcsolat fűzte ezt a dallamot az esti szürkülethez. Aztán ahogy felnőtt, még mélyebben hozzákötődött életéhez ez a dal. A falubeli írnokfiú szokta gyengéden énekelni. Hányszor hallgatta füléhez illesztett kézzel a faluszéli fügefa alatt. Puspával és Páróval gyakran hosszan elidőzött a lombja alatt. Aztán jött egy nap, mikor anyja azt mondta neki, hogy ő már nagylány, és nem illik hosszan a fügefa alatt álldogálnia. Akkoriban kezdtek beszélni az esküvőjéről is. Azon a napon, mikor Szuccsá Szinghgel összeházasodott, Páró éjfélig dobolt és énekelt neki. Az énekléstől Párónak berekedt a torka. Mégis, miután a dobolást abbahagyta, megölelte, és tovább énekelt:
„Húgom, miért állsz a szantálfa tövében? Miért?”
„Atyám udvarában állok,
Eladó lány vagyok.
Atyám, keress nekem férjet!”
„Milyen férjet keressek, lányom?”
„Ki csillagok között a Hold,
Holdak között az öröm,
Az örömben a sötétbőrű Krisna,
Olyan férjet keress!”
Nem tudta, milyen ember a jegyese, szíve mégis azt mondta, hogy pontosan olyan lesz a vőlegénye, mint amilyennek az ének szakaszait hallgatva tűnt eléje. Mikor a nászéjszakán Szuccsá Szingh felemelte arcáról a fátylat, úgy tűnt, hogy tényleg olyan férjet kapott, mint Krisna maga. Mikor ura kicsit megemelte, ki tudja hány borzongás futott végig testén fejétől a lábujjáig. Úgy tűnt, élete megszámlálhatatlan sok ilyen borzongással lesz tele, amelyeket nap mint nap érezni fog, és rendszeresen elraktároz majd.
Te egy gyöngyszem vagy. Gyöngyszem. mondta Szuccsá Szingh, miközben a karjába zárta.
Szerette volna mondani, hogy ez a gyöngyszem az ő lába porával sem ér fel, de szégyenlősen hallgatott.
Nővérem, sötét van. Menj haza. Mit rostokolsz itt? állt meg mellette elmenőben a vizesember.
Testvér, ugye visszajön ez a busz Dzsálandhárból még nyolc-kilenc óra előtt? kérdezte könyörögve Báló.
Mit tudni, mikorra jön! Olyan sokáig itt akarsz álldogálni?
Testvér, ez az ő kenyere. Oda kell neki adni a rótít.
Hát nem vesz, ha kell neki? Csak nem ment el az esze!
Testvér a férfi néha haragszik. Mi köze ehhez az észnek?
Jól van, maradj csak itt kedvedre! Talán kilenc előtt megjön a busz.
Menj! Mindegy, mikor jön.
Amíg a vizesemberrel beszélgetett, magától eldőlt, amin eddig bizonytalankodott: az, hogy mindaddig itt kell maradnia, amíg a busz vissza nem jön Dzsálandhárból. Dzsindán félni fog egy kicsit. Ennyi az egész, nem? Dzsangínak nem lehet hozzá bátorsága, hogy még egyszer mondjon neki valamit. Végül a falutanács is valami! Talán mindennapos dolog buja szemekkel nézni valakinek a húgára vagy a lányára? Ha Szuccsá Szingh megtudná, nem vonszolná-e végig az egész falun a hajnál fogva? De talán mégis jobb nem elmondani neki. Egy ilyen ügy miatt betörhetik egymás fejét. Szuccsá Szingh korábban idegenkedett az itthoni problémáktól. Nem lesz jó újabb gondot a vállára rakni. Jó, hogy nem hallgatta meg, mi történt. Épp most mondta, hogy nem jön haza kedden. És ha tényleg nem jön meg? És ha haragjában teljesen felhagy a hazajárással? Nem, sosem fog olyasmit mondani, ami nyugtalanítaná. Szuccsá Szingh legyen csak boldog. Majd ő maga elintézi az itthoni gondokat.
Beleborsódzott a háta, hogy a falubeli Lótú Szingh elhagyta a feleségét, aki aztán teljesen összetört a vágyakozástól, és végül a kútba ölte magát. Milyen félelmetes volt a víztől felfúvódott teste!
Érezte, hogy elfáradt, ezért odament az emelvényhez, és leült a deszkára. Ahogy sötétedett, úgy lett egyre csöndesebb a mezők zaja. A máhijá-éneket tücskök zenéje váltotta fel. Elment egy busz Dzsálandhár felé és egy másik Nakódar felé. Szuccsá Szingh az utolsó dzsálandhári járattal szokott jönni. A legutóbbi busz sofőrjétől megtudta, hogy most már csak egy kocsi van hátra Dzsálandhárból. Az a busz, amelynek lámpáit meg fogja látni, Szuccsá Szinghé lesz. A fáradtságtól lecsukódott a szeme. Egyre próbálta nyitva tartani és az egyre sűrűsödő távoli sötétségre meg a fekete árnyékokra szegezni. A legkisebb zaj is úgy tűnt neki, hogy a busz jön, és figyelni kezdett. Mivel jármű lámpái nem mutatkoztak, mélyet lélegzett a hideg levegőből, aztán újra ellankadt. Lecsukódó szemével mintha kétszer is a buszt látta volna, és felriadt. De nem jött semmi. Aztán úgy tűnt neki, hogy otthon van, és valaki nagyon hangosan kopogtat az ajtón. Dzsindán rettegve ül benn, arca halványsárga, mint a haldí-édesség… A vízikerék ökrei egyre járnak. Csengője ütemére egy fügefa alatt ülő ifjú kezét füléhez tartvamáhiját énekel… Sűrű por száll, mely mindent beterít az égen és a földön… Próbálja megvédeni a rótís csomagot, de csúszik ki a kezéből… Az emelvényen kiszáradt edények vannak, és egy csöpp víz sincs bennük. Újra meg újra az edénybe meríti a poharát, de látja, hogy üres, és elkedvetlenedik… Fagydaganatok terjednek a lábán. Ujjaival olajat dörzsöl rájuk, de az olaj rögtön megszárad… Dzsindán kibontott haját térdére vetve zokog, és azt ismételgeti: „Miért hagytál itt? Mért mentél el? Hova lett a fátylam? Ki vitte el a fátylam?”
Hirtelen egy kéz érintette a vállát, és felriadt.
Szuccsá! Dörzsölte meg gyorsan a szemeit.
Egész eddig nem mentél haza? ült le melléje a deszkára Szuccsá Szingh. A busz pontosan az emelvény előtt állt. Egy utas sem volt már benne. A kalauz a hátsó ülésen bóbiskolt.
Úgy gondoltam, hogy csak akkor megyek el, ha odaadtam a rótít. Ahogy üldögéltem, elaludtam. Nemrég jöttél?
Most álltam meg a busszal. Már messziről megláttalak. Olyan bolond vagy, hogy mostanáig itt ültél, csak hogy ideadd az ételt?
Mit tehettem volna? Ha azt mondtad, hogy nem jössz haza… és szemét dörzsölve próbálta felszárítani kibuggyanó könnyeit.
Jól van. Add ide a rótít és eredj haza! Dzsindán bizonyára fél otthon egyedül. Szuccsá Szingh megveregette a vállát és felállt. Elvette Bálótól az ételhordó edényt, és vállára téve kezét egész a buszig kísérte, majd felugrott az ülésre. Amikor beindította a buszt, Báló félve megszólalt:
Kedves Szuccsá, ugye hazajössz kedden?
Igen, megjövök. Mondd meg, ha szükséged van valamire a városból!
Nem, semmire nincs szükségem.
Mikor a busz berregni kezdett, Báló két lépést hátralépett. Szuccsá Szingh a szakállába túrt, böffentett egyet, ránézett Bálóra, és megkérdezte:
Mit akartál mondani?
Semmit. Semmi különöset. Kedden hazajössz…
Jól van. Most gyorsan menj haza! Ne késlekedj! Egy mérföldnyi az út.
Kedves Szuccsá, holnap a Guru ünnepe van. Holnap sült prasádot hozok.
Jó, jó…
Elindult a busz. Bálót belepte a kerekek felverte por. Amikor elült a porfelhő, ruhaszegélyével megtörölte a szemét, és egész addig nézte a vöröslő hátsólámpákat, amíg el nem tűntek…