Az indiaiak életében a tánc a mai napig fontos, ismerete hozzátartozik az alapműveltséghez. Táncelőadásokat gyakran láthatunk színházakban és templomokban is. Ahogy magában az országban, úgy a táncművészetben is rengeteg stílust, iskolát és irányzatot különböztetünk meg.

Bár Indiában a klasszikus táncokat több ezer évesnek tartják, az első írásos emlék – a Nátjasásztra (Nāṭyaśāstra)– keletkezését a Kr. előtti második századra tehetjük. A 37 fejezetből álló műben, amelyet feltehetőleg Bharata Muni állított össze kéziratokból, az akkori tánc és dráma műfajáról és az előadások menetéről szerezhetünk mélyebb ismereteket. Emellett érdemes megemlíteni a   „Gesztusok tükrét” (Abhinayadarpaṇa ejtsd Abhinajadarpana), amely feltételezhetően a Kr. utáni 10-13. században keletkezett. A Nandikésvara által írt műben a klasszikus táncok alapjairól olvashatunk részletesen. Az angol gyarmatosítás ideje alatt a táncok háttérbe szorultak, népszerűvé válásuk csak a nemzeti öntudatnak és a külföldi táncosoknak köszönhető, akik felkarolták a hazájukban lenézett táncosokat. Rukmiṇī Devī Arunḍale Anna Pavlova[1] tanácsára kezdett el foglalkozni a bharatanátjam (bharatanāṭyam) hagyományaival, majd létrehozta a napjainkban is méltán híres Kalaksétra iskolát; Udai Sankar, aki, bár Londonban szerezte tánctudását, végül a balett és a klasszikus táncok kombinálásával vált híressé Indiában, Európa és Amerika-szerte. A népszerűsödés folyamatában fontos szerepet játszott Fábri Károly, azaz Charles Fabri, aki nyolc éven át küzdött, hogy az odisszí(oḍisī) elismert tánccá váljon.

Napjainkban az indiai táncokat a legelterjedtebb osztályzás szerint három csoportba oszthatjuk: a klasszikus mellett népi és modern táncokról beszélhetünk. India népi táncairól nem tudunk sokat, a hagyomány őrzésére jelenleg még nincs igény, így a néprajzkutatók nem dokumentálták eddig ezeket az utókor számára. Ezek a táncok – a klasszikus táncokkal ellentétben – a mindennapi életet mutatják be, mint például az aratást, de vannak ügyességi és harcos előadások is. A tánc legfőbb célja az öröm kifejezése, gyakran táncolják az új évszak eljöttekor és fesztiválok alkalmával. Néhány közismertebb népi tánc: Bihu (Asszám), Bhangra (Punjab), Gharba (Gudzsarát), Kalbelia (Rádzsasztán). Modern táncokat legfőképp a bollywood-i filmekben láthatunk, ahol a színészek kiváló táncosok és énekesek is egyben. Ezek a táncok a nyugati táncok és a népi elemek keveredéséből jöttek létre.

A háromféle táncból a legismertebb és legősibb csoport a klasszikus táncok. Egyes felsorolások hét, mások nyolc táncot említenek[2]. A nyolc tánc a következő: bharatanátjam(bharatanāṭyam), odisszí(oṛisī),kucsipudi (kucipuḍī), maṇipurī, móhiní áttam(mohinī aṭṭam), kathak, kathákali(kathākaḷi) és szattrijá.

A klasszikus táncokat, bár sok közös elem található bennük, egyesével is érdemes bemutatni, mert India különböző részeiről származnak, más funkcióval rendelkeznek.

Mindközül a legelterjedtebb a bharatanātjam, amelynek legismertebb magyar képviselője Somi Panni. A táncnak kezdetben két eltérő formája volt: templomokban és udvarokban egyaránt előadták. Az udvari táncosnők tevékenységéről kevés információ maradt fent, viszont azt tudjuk, hogy mitológikus vagy világi témájú táncdrámákat játszottak el. A templomokban eredetileg táncosnők (devadāsī ejtsd dévadászí) adták elő a szakrális táncokat, napjainkban férfiak és nők egyaránt táncolják. Ez a kultusz a 12-13. században élte fénykorát, amikor a templomok egyben a kulturális élet központjai is voltak.

A második tánc, az odisszí, Kelet-India klasszikus tánca. Napjainkban három különböző tradícióját ismerjük: a legkorábbi egy templomi tánc (mahārī tradíció); a második, máig élő tradíció a gótipuá(gotipuā), amely során a táncot fiúk táncolják női ruhában; a harmadik hagyományról, a nartakīról kevés információ maradt fenn, annyi viszont ismert, hogy a királyi udvarokban adták elő.

A kucsipudi Dél-India klasszikus táncdrámája, amely sokban hasonlít a bharatanātjamra, és a népi elemek mellett drámai jellegzetességek is találhatóak benne. Egyedi eleme a réztányéron vagy fejen egyensúlyozott korsóval előadott tánc, amely egy szimbolikus tengelyt hoz létre, és így jelképesen közvetít az ég és a föld között. Nők és férfiak is táncolják dráma és szólótánc formájában.

A következő tánc, a manipuri az eddigiektől teljesen eltérő tánc, amely India legelszigeteltebb részéből, Északkelet-Indiából származik. Az elnevezés nem egy konkrét táncra utal, inkább a térség népi táncainak gyűjtőneve. A többi klasszikus tánctól eltérően a tánc koreográfiája kevésbé kötött, könnyedséget sugall, s csak két részre, a férfi és a női táncra osztható. A férfi tánc a pang csólóm, amely során az előadó dobolás közben szaltókat és különböző ugrásokat hajt végre. A női tánc lágy, finom mozdulatokból áll, leggyakrabban Kirsna (Kr̥ṣṇa)történeteit meséli el.

Az ötödik tánc a móhiní áttam, Kerala női tánca. Keletkezése egyesek szerint a 16., mások szerint a 18. századra tehető. A nevét Mohinīről (Viṣṇu női avatárája) kapta, aki az ind mitológiában csábításairól híres. A tánc manapság szólótánc, lágy, csábító mozdulatok jellemzik, témája a mitológia vagy a természet. A táncot legfőképp a viseletről lehet felismerni: a táncosnők szárija mindig fehér, arany brokáttal díszített, hajukban jázmin és arany dísz található.

A kathak Észak-India klasszikus tánca. Technikája az eddigiektől gyökeresen eltér, kezdetben a muszlim udvarokban táncolták, majd a 17. század körül az onnan elűzött táncosok megismerkedtek az indiai táncstílussal, és a kettőt ötvözték. A tánc ma ismert formáját feltehetőleg Bindadin Mahārājnak köszönhetjük, aki írásba foglalta az addig csak a mesterek fejében élő táncot. Zenéje a hindusztáni klasszikus zene, amelynek a tabla (dob fajta) fontos hangszere. A lépések pontosan követik a dobszót, a táncosok lábán csörgős bokadísz található.

A hetedik tánc, a kathákalí (kathākaḷi), egy keralai táncdráma, amely eredetileg a Mahábhárata (Mahābhārata) és a Rámájana(Rāmāyaṇa ) epizódjait adta elő. A tánc ma ismert formája feltehetően a 15. és 17. század között alakult ki. A klasszikus szanszkrit nyelvű előadásokat idővel a malajálam váltotta fel. Érdemes megemlíteni a táncosok jelmezét, valamint arcfestését, amely teljesen egyedülállóvá és könnyen felismerhetővé teszi a kathákali előadásokat. Az arcfestés nemcsak vizuális élményt nyújt, hanem a történet könnyebb megértésében is segít, a különböző színű festékek különböző karaktereket takarnak. A nemes lelkű férfi – mint például Rāma – zöld színű, a gonosz, magas rangú szereplők – mint például Rávana (Rāvaṇa)– arca piros, a nők és az aszkéták sárga színt kapnak, az erdőt járók arcát feketére festik. A tánc népszerűsítésére 1980-ban létrehozták az International Centre of Kathakalit, ahol manapság akár Shakespeare Lear király című tragédiáját is megnézhetjük. Természetesen ezek az előadások már csak 2-3 órásak, nem egész éjszakásak, mint eredetileg.

A nyolcadik tánc feltehetőleg a 15. században terjedt el egy vaisnava reformer[3] által, akit a szattrijá megalapítójának tartanak. Neki köszönhetjük, hogy a táncban népi elemeket és különleges, ma már nem ismert tradíciókat is láthatunk. Az előadások témája főként mitológiai. A klasszikus táncok közül ez az egyetlen, amely a kezdetektől fogva élő tradíció, de csak 2000 óta sorolják a klasszikus táncok közé.

Az előbb említett klasszikus táncokat ma különböző tánciskolákban, mesterektől tanulhatja el a megfelelő fizikai adottságokkal rendelkező táncos, elsajátításukhoz sok időre és kitartásra van szükség. A 20–21. században Európában is egyre elterjedtebbé váltak ezek a táncok, így Magyarországon is találkozhatunk előadásokkal és tánciskolákkal.

[1]     Az 1900-as évek végének legismertebb orosz balett táncosa.

[2]     A nyolcadik tánc a Sattriya, amely csak 2000 óta tartozik a klasszikus táncok közé.

[3]     Mahapuruṣh Sri Srimanta Sankardev (1449-1568) Asszám állam jelentős költője, drámaírója és reformere volt, aki sokat tett az állam kulturális fejlődéséért. Fordításokat is készítette a Rāmāyaṇa egyes részeiből.

Szerző: Prajczer Lilla

 

Ajánlott irodalom:

  • Baktay Ervin: India művészete.
 köt. Budapest, 1981, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata.
  • Central Board of Secondary Education: http://www.cbseacademic.in/web_material/doc/ktpi/Dance-Classical.pdf (letöltés ideje: 2014. 04. 13.)
  • Gáthy Vera (ford.): India. In: Panoráma útikönyvek. Budapest, 1976, Panoráma Könyvkiadó.
  • Kay Ambrose: Classical dances and costumes of India. London, 1957, A&C Black.
  • L. Ahuja: Dancers. Eminent Indians. New Delhi, 2006, Rupa&Co.
  • Somi Panni: „India táncai” http://www.sivasaktikalananda.com/Home/tudastar/Indiatancai (letöltés ideje: 2014. 05. 03.)
  • Személyes interjú Somi Pannival (2014. 05. 12.)
  • Utpal Banerjee: Indian Performing Arts. New Delhi, 1992, Vikas Publishing House PVT LTD.
  • Varana Prabhu Kumari: “The Changing Contours of Women and Dance in India”. In: International Conference on Social Science and Humanity (2.)(2012)(Singapore): http://www.ipedr.com/vol31/041-ICSSH%202012-S10066.pdf (letöltés ideje: 2014. 04. 14.)

Videók: