A dzsainizmus a világ egyik legősibb vallása, mely a 6. századtól egészen a mai napig folyamatosan jelen van Indiában. Alapítójának a ksatrija származású Mahávírát tartják, aki a számos előjoggal és nagy hatalommal rendelkező papi rend tanításai ellen lépett fel, és olyan tant hirdetett, mely származástól függetlenül mindenki számára lehetővé teszi, hogy kiszabaduljon az újraszületések körforgásából. Atyja, Sziddhártha feltehetőleg nagybirtokos nemes volt, édesanyja, Trisalá pedig az egyik liccshava törzsfő húga. Előkelő nevelésben részesült, megházasodott, született egy lánya, ám szülei halála után lemondott a világi életről. Beállt a nirgrantha aszkétarendbe, és tizenkét éven át otthontalanul vándorolt. Tűrte az időjárás viszontagságait, csak koldult ételt és nyers zöldségeket vett magához, s különböző aszketikus gyakorlatokkal sanyargatta testét. A tizenharmadik esztendőben elérte a teljes tudást, felismerte az újraszületésekből kivezető utat, majd harmincévi igehirdető vándorlás után, hetvenkét éves korában halálra koplalta magát.

Mahávírát azonban nem tekinthetjük vallásalapítónak, mivel ő csak egyike azon tanítóknak, akik ugyanazokat a tanokat hirdették meglehetősen hasonló módon. A dzsainák felfogása szerint a világ öröktől fogva létező és örökkévaló, ahogy vallásuk is, és egy-egy világkorszak felében 24 tírthankara, gázlókészítő születik, hogy tanításukkal kivezessék az embereket a szanszárából, az újraszületések folyamából. Jelen kor két utolsó gázlókészítője tűnik történeti személynek, Pársva, a benáreszi Asvaszéna király fia és Mahávíra. Mahávíra Pársva követője lehetett, megújította Pársva tanait, és híveit szilárdabb közösségbe szervezte.

Az i.e. 4. századi éhínséggel függhet össze a dzsaina közösség két felekezetre szakadása. A közösség egy része délre vándorolt Bhadrabáhu szerzetes vezetésével, az északon maradottak pedig Szthúlabhadra irányításával rögzítették a kanonikus iratokat, és bevezették a fehér lepelruha viselését. A délre vonultak megtartották a hagyományos ruhátlanságot, és eretnekségnek nyilvánították az északiak által összeállított kánont. Így különült el a digambarák, égruhájúak és svétámbarák, fehér ruhájúak felekezete. A két felekezet közti különbség azonban inkább a rendszabályokban, mintsem a tanok tekintetében figyelhető meg.

A dzsaina tanítások szerint cselekedeteink következtében lelkünk egyfajta port, karmikus anyagot vonz magához, és ennek hatására a lélek újraszületésre kényszerül. Mivel karmával való szennyezettsége köti a lelket a szanszárához, a karmától való függetlenség a dzsaina végső célja. Az emberek kiváltságos helyzetben vannak, mert csak emberként lehet megtisztítani a lelket a három ékkő gyakorlásával, és eljutni a nirvánába. A három ékkő a helyes hit, helyes megismerés és helyes életmód. A helyes hit az egyén megingathatatlan meggyőződése a Dzsina tanításában. A helyes megismerés a világ valódi mivoltának és a belőle való megszabadulásnak a megismerése. A helyes életmód megvalósítását a világi hívők esetében az öt kis fogadalom segíti.

  • Ahinszá: Nem szabad szándékosan ártani az élőlényeknek. Ez nem csak emberekre, hanem állatokra és növényekre is vonatkozik.
  • Szatja: Mindig igazat kell mondani.
  • Asztéja: Nem szabad lopni.
  • Brahmacsarja: Világi hívő csak házastársával hálhat.
  • Parigraha-tjága: Nem szabad mohón vágyakozni új dolgokra.

A móksa, a megszabadulás azonban csak szerzetesi életvitellel érhető el, de aki szeretne, az tovább haladhat a szerzetesség felé vezető úton szigorítva fogadalmait. A szerzetesek fogadalmai nagyon hasonlóak a világi hívek fogadalmaihoz, de jóval szigorúbbak. Az ahinszá betartásához kendőt kötnek szájuk elé, nehogy belélegezzék, és elpusztítsák az apró rovarokat, az utat seprűvel söprik maguk előtt, nehogy eltapossák a bogarakat. Cölibátust kell fogadniuk, és kerülniük a nőkkel való érintkezést. Meg kell szabadulniuk minden tulajdonuktól, és még nevükről is le kell mondaniuk. Továbbá a fogadalmak betartása mellett böjtöléssel és különböző aszketikus gyakorlatokkal segítik elő a karmikus anyag megsemmisítését.

Mivel az ahinszá ilyen hangsúlyos a dzsaina vallásban, leginkább a kereskedő vaisják körében terjedt el. Manapság is legtöbbjük kereskedő vagy tisztségviselő, és ennek köszönhetően – bár számuk India lakosságának mértékéhez képest alacsony – jelentős gazdasági és politikai befolyással rendelkeznek.

Szerző: Freund Zsuzsa

Ajánlott irodalom:

Vekerdi József (szerk.): Nami király megtérése. Dzsaina legendák és miniatúrák az Uttaradzsdzshajanaszuttából. Békéscsaba, Helikon kiado, 1984.

Dundas, Paul: The Jains. London, 2002.