A buddhizmus, bár Indiai eredetű vallás, az idők során mindinkább kiszorult szülőföldjéről. Közel félmilliárd követőjével azonban a mai napig Ázsia számos országában tölt be vezető szerepet, és a kontinensen kívül is növekvő népszerűségnek örvend.

A buddhizmust leggyakrabban két nagy ágra osztják, théraváda és mahájána buddhizmusra. A théraváda („az öregek tanítása”) egy orthodox irányzat, mely nagy hangsúlyt fektet a tanítások eredeti formájukban való megőrzésére. Földrajzi elhelyezkedése miatt a théravádát gyakran nevezik déli buddhizmusnak is, hiszen elsősorban Srí Lankán és Délkelet-Ázsiában terjedt el, azon belül is Kambodzsa, Laosz, Thaiföld és Mianmar (Burma) területén. Az irányzat szent nyelve a szanszkrit egy közeli rokona, a közép-ind páli, melyen legfontosabb művük, a Tipitaka („Hármas kosár”), azaz a buddhista kánon is íródott.

A buddhizmus másik jelentős áramlata a mahájána, melynek jelentése „nagy jármű”. A mahájána követői a rivális iskolákat gyakran illették a pejoratív hínajána, „szűkös kocsi” jelzővel, azt feltételezve, hogy azok hívei elsősorban saját megszabadulásukra, nem pedig más lények megsegítésére törekszenek. Az irányzat a Tipitakán kívül több szútrát is Buddha eredeti tanításának tulajdonít, ezzel jelentősen bővítve a szent szövegek számát. Noha a buddhizmus eredeti formájában nem istenhívő vallás, a mahájána számos buddhából és bódhiszattvából álló pantheont alakított ki. Ezen megvilágosodott lények legfőbb célja, hogy minél több embert segítsenek hozzá a megszabaduláshoz. Az északi buddhizmusként is ismert irányzat elsősorban Kínában, Koreában, Japánban, Vietnámban és Tajvanon terjedt el. Egyes osztályozások megkülönböztetik a vadzsrajána buddhizmust, mely elsősorban Tibetben és Mongóliában honos, azonban sokan nem tekintik különálló irányzatnak, hanem a mahájána buddhizmus egy ágaként értelmezik.

A buddhizmus alapítója Gautama Sziddhártha, a Buddha, a Sákja nemzetség uralkodójának gyermeke. A buddha kifejezés, bár leggyakrabban a történelmi Buddha megnevezésére használjuk, tulajdonképpen egy jelző, melynek jelentése „a felébredett”, „a megvilágosodott”. A Buddha életének datálása vitatott, míg korábban a kr.e. 563-483 tűnt valószínűnek, egyes mai kutatások szerint száz évvel később, kr.e. 450 körül születhetett. Legendás életrajza szerint a Buddha Suddhódana király és Májádéví királynő gyermekeként Lumbiníben, a mai Nepál területén született. Születésekor egy jós azt jövendölte, hogy jelentős politikai vagy szellemi birodalom felett fog uralkodni. Bár a király uralkodói utat szánt fiának, a palotán kívül szerzett élményei hatására Gautama mégis az aszkéta életet választotta. Kocsikázásai alkalmával a Buddha először egy aggastyánt, majd egy beteget, végül pedig egy holttestet pillantott meg, melyek hatására szembesült az emberi élet mulandóságával és a létet szükségszerűen jellemző szenvedéssel. Negyedik alkalommal egy aszkétával találkozott, és annak ellenére, hogy időközben fia született, arra az elhatározásra jutott, hogy elhagyja a palotát, és maga is vándorló életbe kezd. A szélsőséges tanításokat háta mögött hagyva, a Buddha végül meditatív állapotba mélyedve egy bódhifa tövében érte el a megvilágosodást, melynek helyén, Bódh Gajában ma egy népszerű zarándokhely, a Mahábódhi templom áll.

A Buddha a dharmát, a tant először öt korábbi aszkéta társának fejtette ki Szárnáthban, az Őzek ligetében: ezt az eseményt a tan kerekének első megforgatásaként tartják számon. A Buddha felismerte, hogy a világnak és annak minden elemének három jellemzője van: a mulandóság (anitja), a szenvedésteliség (duhkha) és az én-telenség vagy lényeg nélküliség (anátman). A Buddha ráébredt arra, hogy a világon minden dolog mulandó, és ami keletkezik, az előbb-utóbb meg is szűnik. A buddhai tanításban kiemelt szerepet játszik a szenvedés problémája. Gautama a világ szenvedésteliségét a Négy Nemes Igazság tanításán keresztül vázolja. A Négy Nemes Igazság kimondja, hogy a lét szenvedés, melynek oka a vágy, a szomj. A szenvedésnek azonban véget lehet vetni, mégpedig a nemes nyolcrétű ösvény és a szélsőségektől mentes középút követésével. A buddhizmus – sok más vallással ellentétben – tagadja, hogy létezik örök, állandó lényeg vagy lélek (átman), hiszen ez ellentmondana annak a tapasztalatunknak, hogy minden dolog mulandó.

Bár a buddhizmusnak számtalan különböző iskolája létezik (pl. Tiszta Föld, Zen, Nicsiren, Shingon, Tiantai, stb.), az olyan alapvető fogalmak, mint az újjászületés, a karma vagy a nirvána a legtöbb irányzatban megtalálhatóak. A buddhizmus tanítása szerint a lények alá vannak vetve az újjászületések végtelen körforgásának (szanszára), és a karma törvénye – korábbi tetteink minőségének függvényében – határozza meg, milyen létformában születünk újra. A szanszárából azonban van kiút, ezt nevezi a buddhizmus nirvánának, mely a szenvedés, valamint a gyötrő vágyakozástól való megszabadulás állapota, és mint ilyen kívül esik a létforgatagon.

A Buddha tanító útjai során a hívek száma gyors növekedésnek indult, az új követők a Buddhához, a Dharmához és a Szanghához, a szerzetesi közösséghez folyamodtak oltalomért, így válva a rend teljes jogú tagjaivá. A bhiksuk, a buddhista szerzetesek többnyire vándorló életmódot folytattak, koldulásból tartották fenn magukat. Kezdetben a Buddha személye tartotta össze a Szanghát, majd halála után a szerzetesi életvitelre vonatkozó előírások (vinaja) szabályozták a közösség mindennapjait. Mivel a Buddha nem jelölt ki maga helyett utódot, halála után a közösség nem maradt egységes, és számos iskolára bomlott.

Szerző: Szanyi Szilvia

Ajánlott irodalom:

Buswell, Robert E. (szerk.): Encyclopedia of Buddhism. Gacl Publisher, 2003
Buswell, Robert E. és Lopez, Donald S. (szerk.): The Princeton Dictionary of Buddhism. Princeton University Press, 2013
Conze, Edward: A buddhizmus rövid története. Akkord Kiadó, 2000
Ruzsa Ferenc: „Gótama nem volt buddhista”. Századvég 1994/1., 103-116. o.
Skilton, Andrew: A buddhizmus rövid története. Damaru Könyvkiadó, 2013
Szilagyi Zsolt-Hidas Gergely (szerk.): Buddhizmus. L’Harmattan Kiadó, 2013