Bethlenfalvy Géza (1936-2021)

Bangha Imre megemlékezése Bethlenfalvy Gézáról, aki ma lenne nyolcvanhat éves.

1

Bethlenfalvy Géza ma lenne nyolcvanhat éves. Halála után hónapokkal is nehéz belegondolni, hogy távozása mekkora veszteség barátai, a magyar indológusok és tibetisták számára. A világhoz való bizalomteljes hozzáállása, az emberek felé pillanatok alatt kiépülő közvetlensége, és széles körű tudományos érdeklődése az utóbbi évtizedek magyar és nemzetközi keletkutatásának egyik legbarátságosabb, sokakat megihlető egyéniségévé tette. Jelen írásom nem életét és tudományos munkásságát áttekintő nekrológ, hanem visszaemlékezés a vele való találkozásokra, beszélgetésekre.

Géza a mai Szlovákia területén született elmagyarosodott szepességi szászok, cipszerek leszármazottjaként. Ősei távoli rokonságban álltak a leghíresebb cipszerrel Görgey Artúrral, akinek kis fényképe ott függött nappalijának falán. A második világháború végén édesanyjával nyugat fele menekült. Mosonmagyaróvárig jutottak el, ahol aztán le is telepedtek. A korai kommunista rendszer még a szomszédos Csehszlovákiába való utazást is ellehetetlenítette. Mikor ő hírét vette, hogy egy győri kórus csehszlovákiai utazásra készül, belépett a kórusba, és egy éven át a próbák napjain oda-vissza lebiciklizte a két város közötti negyven kilométert. Végül a csehszlovák körúton sikerült néhány napra elszakadnia a kórustól, és meglátogatni a nagyszülőket.

Az 1955-ben váratlanul kiépülő indo-szovjet barátság visszhangjaként, 1956-ban Magyarországon megindult az indológia szak, mely a hagyományos szanszkrit-kutatást és indoeurópai nyelvészetet a modern Indiára nyitó hinditanulással kötötte egybe. Erre a szakra az akkor éppen hinditanár Vekerdi József hívta fel a keleti kultúrák iránt érdeklődő elsőéves bölcsész Bethlenfalvy figyelmét egy folyosói beszélgetésben, és ő lett az első indológus-hallgató. A forradalomban már frissensült indológus-hallgatóként vett részt. Ám végül nem a diáktanácsban viselt szerepéért tartóztatták le, hanem mert egy évvel később csendes tiltakozásul barátaival végigjárta a forradalomhoz köthető helyeket. A tárgyalásán egy ávóstiszt mentette meg, azáltal, hogy letagadta, hogy Gézát géppisztollyal látta az egyetemen a forradalom napjaiban. Egyéves eltiltás után végül az egyetemre is visszavették.

Diplomamunkáját azonban nem Indiáról, hanem a cigányságról írta. Az újind nyelvek közé sorolható cigány nyelv kutatójaként Vekerdi Józseffel járta a cigánytelepeket. Ennek oka az volt, hogy bár az 1955-ben szovjetbaráttá vált India felé tett gesztusként egy évvel később nálunk is megindult az indológia szak, indológusi állások azonban nem léteztek a végzősöknek. A cigányság kutatása inkább jelentett álláslehetőséget. Bár Géza a cigányságról nem igazán publikált, mégis példát mutatott a későbbi orientalistáknak. A nyolcvanas években Komoróczy Géza a cigánykutatást a kelet megismeréséhez vezető első lépésként írta le az egyre népesebb orientalista diákság előtt: „Aki keleti kutatómunkáról álmodik, az először járjon a magyar cigánytelepeken, mint tette azt Vekerdi és Bethlenfalvy!”

Mivel indológusi állást valóban lehetetlen volt kapni, tibetológus lett. Hatalmas mennyiségű tibeti szöveg szanszkritból történt fordítás, és ezért a Belső-Ázsia kutatócsoportban szükség volt egy indológusra. A tibeti kultúra kutatására nemcsak a Kínához tartozó Tibetben volt lehetőség, hanem Indiában és Mongóliában is. Géza is elsősorban ebből a két országból ismerte a tibeti kultúrát.

Első keleti útja Mongóliába vitte, és az országot azonnal megszerette és többször is visszatért oda. A globalizáció, az email és olcsó telefonkapcsolatok és viszonylag megfizethető interkontinentális repülőjegyek világából ma már nehéz elképzelni, hogy milyen távol is volt akkoriban egy keleti ország Magyarországtól. Egy utazás olyan volt, mintha idegen bolygóra mennénk. Géza arról beszélt, hogy teljesen új életet és ént vesz fel Mongóliában. Lehet, hogy évekig nem látja mongol barátait, de oda visszatérve azonnal belép a mongol világba és felélednek a kapcsolatai.

A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magyar tudományos világát rendkívüli feszültségek jellemezték. Az orientalisták kisebb-nagyobb iskolákba vagy inkább klikkekbe tömörültek, és a különböző klikkek tagjai között nem igazán volt beszélőviszony. Gézának sikerül azonban jó kapcsolatot tartani a legtöbb kollégával. Ennek az volt az ára, hogy külső tudományos előmenetelre nem számíthatott, de ez nem is igazán érdekelte.

Indiába a hetvenes években jutott el, és a Delhi Egyetem magyartanáraként hosszabb időt töltött ott, és elnyerte számos vezető tudós, mint például a szanszkritos Szatjavrat Sásztrí, a buddhizmus-kutató Lókés Csandra vagy a bengáli irodalomtörténész Sisir Kumár Dász barátságát. Rendkívül jó kapcsolatot épített ki az Indiában élő emigráns vagy őshonos himalájai vagy ladákhi tibetiekkel is. Későbbi indiai utazásaim során én is kapcsolatba kerültem Sántinikétanban, Ladákhban és Dárdzsilingben élő tudós tibeti szerzetes vagy világi barátaival. E barátságok India és Tibet iránti hozzáértésének és szeretetének kézzelfogható jelei. Nem véletlen, hogy a Dalai Láma budapesti előadását ő vezette fel.

A szanszkrit és a tibeti mellett Gézát különösen érdekelte a magyar és az indiai kulturális kapcsolatok története. Erről a témáról ő írta az első átfogó könyvet India in Hungarian Learning and Literature címmel. 1990-ben jelent meg Baktay-kismonográfiája. Könyvének címe, Enchanted by India, „Indiától elbűvölten” ugyanannyira vonatkozik Baktayra, mint magára a szerzőre. A delhi bemutatón egyszerű angolsággal világos üzenetet fogalmazott meg: Baktay működését India-szeretete mozgatta. India-szeretetén keresztül Bethlenfalvy Géza Baktayban rokon lélekre talált. Bár ő nem volt Baktay-tanítvány, vele találkozva azt érezte az ember, hogy mégis Baktay Indiát értőn szerető hagyományát közvetíti felénk. Baktay mellett Kőrösi Csoma Sándor alakja és hagyománya ragadta meg. Különösen nagyra értékelte Csoma britekkel való barátságát és ugyanakkor a gyarmatbirodalomtól való függetlenségét. Géza hívta fel rá a figyelmemet, hogy Csoma legjelentősebb életrajzírója Duka Tivadar a britek lekötelezettje volt, és Csoma Sándort is feltétlen angolbarátként mutatta be. Fontos azonban tudni, hogy visszautasította az olyan brit birodalmi érdekeket szolgáló kéréseket, mint a hőmérséklet rendszeres jelentése himalájai falujából vagy a Bhután expedícióban való részvétel. Duka életrajza említi, hogy Csomát a ladákhi morva misszionáriusok felkérték tibeti zsoltárfordításra. Bethlenfalvy Géza nyomába is eredt ezeknek a fordításoknak, de úgy tűnik, hogy azok soha nem készültek el vagy pedig olyan jelentéktelenek voltak, hogy semmi nyomuk nem maradt. Rendkívül jó kapcsolatot ápolt az Indiában letelepedett Brunner Erzsébet festőnővel, és ő beszélte rá, hogy képeit ossza meg Magyarország és India között. Azzal érvelt, hogy ez a legbiztosabb módja a képek megőrzésének, és elmondta, hogy mikor utazik, maga is több helyre teszi a pénzét, hogyha egy helyről el is lopják, egy másikon még megmarad. (Ez a módszer nekem is bevált, ugyanis első egynapos vonatutam során valamelyik útitársam megszabadított a pénzemtől, pontosabban csak annak egyharmadától.) Az idős Elizabeth hallgatott is rá, és anyja és az ő képeinek egy része Magyarországra került.

2

Gézát indológus-hallgatóként ismertem meg a nyolcvanas évek vége fele. Nem az indoeurópai tanszéken dolgozott, hanem a tibetistáknál az Izabella utcában. Óráit tibetistáknak hirdette meg, de mivel olyan buddhista meditációs szövegeket olvasott, melyeknek volt mind szanszkrit, mind tibeti változata vagy kommentárja, mi indológusok is lelkesen jártunk hozzá. Itt ismertük meg többek között a Hévadzsra-tantrát és a tantrikus csarjá-dalokat. Csak pár sort olvastunk el egy-egy alkalommal, mert a szöveg inkább kiindulópontként szolgált ahhoz, hogy Géza mesélhessen Indiáról, Tibetről, Mongóliáról. Mindig is élményszerűen beszélt a nekünk akkor még elérhetetlennek tűnő idegen világról. Számára a könyvből szerzett tudás másodlagos volt a megélt kultúrához képest. Az ő órái vezettek be leginkább az indiai vallási szellemiségbe.

Már az első két-három óra után meghívott minket a lakására és összetegeződött velünk. Ettől kezdve a Remete út is fontos tájékozódási pont lett számunkra, és gyakran találtuk magunkat annak csodálatos kilátású nappalijában teát szürcsölve a jellegzetes keleti csészékből. 1990-es indiai utam előtt számos tanáccsal és címmel látott el, melyek aztán létfontosságúak lettek a kint létem során, mint például, hogy ne sétáljak magas fűben a kígyók miatt, hogy mik a leggyakoribb betegségek és milyen tüneteik vannak, vagy hogy kivel vegyem fel a kapcsolatot Kalkuttában és Sántinikétanban. Cserébe viszont aláíratott velem egy nyilatkozatot, hogy nem menekülök haza néhány nap után, mint tette azt előttem két ösztöndíjas is.

Géza egyik legcsodálatosabb vonása volt, hogy azokat a szívéhez közel álló témákat, amelyekre úgy érezte, hogy nem lesz ideje, átadta diákjainak. A nyolcvanas években a tibeti, a hindi és a szanszkrit mellett Géza eljátszott a gondolattal, hogy megtanuljon bengáliul. Volt számos bengáli barátja és munkatársa mind Delhiben, mind Kalkuttában. Be is szerzett két kis bengáli nyelvkönyvet. Az egyik gótbetűs német könyv volt a szanszkrit Fick mintájára, és a 19. századi irodalmi nyelvezetet, a szádhu bhását írta le. A másik egy modern párbeszédekből álló indiai Teach Yourself Bengali volt. Ennek szövegeit egy bengáli ismerősével kazettára mondatta a Kalkuttai Egyetemen. A felvétel időnként megszakadt, mert éppen diáktüntetés volt az erősen átpolitizált bengáliai fővárosban, és Géza a mikrofont inkább kidugta az ablakon, hogy élőben vegye fel az ott kántált bengáli szlogeneket. Indiából hazatérve azonban feladta a bengálitanulást, és könyveiből, hanganyagából és bengáli kapcsolatai révén végül én tanulhattam meg a nyelvet. Pont időben ahhoz, hogy 1991 őszén bevonjon a Tagore halálának ötvenedik évfordulójára rendezett kiállítás szervezésébe az OSZK-ban. Ez volt az első nyilvános indológusi tevékenységem. A kiállítás zárásakor a fénymásolt Tagore-anyagot nem tartotta meg a könyvtár, és az egészet egy méteres, nagy mappában Géza a kezembe nyomta, és igyekezett szavamat venni, hogy tudományosan feldolgozom. Nem tudom, hogy végül ígéretet tettem-e. Mindenesetre, az akkor átadott dossziéból szerteágazó kutatás tucatnyi cikket és előadást és négy könyvet szült a rákövetkező évtizedekben.

Géza adott először a kezembe óhindi szöveget: egy kis orosz nyelvű könyvet Kabírról, melynek a végén gurmukhí írásos Kabír versek is voltak. Az első néhány párverset valahogy kibetűztem, és kiszótáraztam. Emlékszem, hogy itt találkoztam először a szirdzsanahára, „teremtő” szóval, és rácsodálkoztam, hogy ez a szanszkrit szridzsan, „teremtés” és a modern hindi válá képzőnekmegfelelő bradzs –hára összetétele, és azt jelenti „akinek a munkája a teremtés”.

1990-ben szinte egyszerre érkeztünk Delhibe. Én ösztöndíjasként, ő pedig Baktayról szóló kötetének bemutatójára. Meglepetésemre, 1990-ben nem idegenkedett a delhi buszoktól, amik akkoriban legtöbbször pokolian tömöttek voltak, és egyik legnagyszerűbb élményem volt a World Book Fairnek nevezett nagy delhi könvvásárra való közös buszozás. 1994 elején mindketten ismét Delhiben voltunk. Én magántanuló voltam Vrindávanban, őt pedig kinevezték a magyar kultúrközpont élére, ahonnét aztán tovább segítette tanulmányaimat. 1994 és 98 közötti doktoranduszi éveimet nagyszerűvé tette, hogy akkoriban ő is Indiában élt. Volt hogy szállást adott, volt hogy kölcsönt, mivel indiai ösztöndíjamból nem igazán tudtam kijönni. Általában hetente-kéthetente felhívtam Sántinikétanból. Magyarországra telefonálni rendkívül drága volt, de Delhi viszonylag olcsón és könnyen elérhető volt. Ezek a beszélgetések kis otthoni hangulatot hoztak az egyébként néha idegennek vagy magányosnak tűnő hétköznapokba. Ha Delhiben járva beteg voltam, gyógyszert adott vagy orvoshoz vitt. A gyógyszer mellé elmondta, hogy a tibetiek szerint az egyik legnagyszerűbb vallásos cselekedet az, ha gyógyszert adunk valakinek.

Bethlenfalvy Géza egyik legkedvesebb témája a buddhista meditáció volt. Diákként engem is az erről szóló szövegeket vizsgáló órái vonzottak hozzá. Bár az órákon lelkesedésében gyakran csapongónak tűnt, ha úgy adódott, képes volt mély meditációs gyakorlatot is vezetni. Érdekes módon, legnagyszerűbb meditációs gyakorlatát erdélyi látogatása során tapasztaltam meg. Mintegy százfős hallgatóságnak tartott előbb bevezetést, majd pedig meditációs gyakorlatot. Ennek végén a résztvevők mélyen elcsendesedve, megtisztulva távozhattak.

3

Géza sok filológushoz hasonlóan akkor volt leginkább elemében, mikor töredékesen, apró darabokban, élményszerűen, érdekességként adta át a tudást. Talán ez az irányultság volt az oka, hogy tudományos munkássága is leginkább tanulmányokból és kismonográfiákból áll.

Barátságossága megihlette az utána jövő generációkat, és ugyanúgy mint Négyesi Mária, azon dolgozott, hogy a kommunizmus alatt működő tudósgeneráció feszültségei ne öröklődjenek át az utánuk jövő nemzedékekre. A megálmodott Kőrösi-nagymonográfiát soha nem sikerült megírnia. Sikerült azonban lelkesedését átadnia az őt követő nemzedékeknek, és hozzájárulnia, hogy egy barátságos, egymást jobban támogató tudományos világ épüljön fel.